"A budapesti és a bukaresti amerikai nagykövet /Donald Blinken és Alfred Moses/ közös cikkben méltatta a magyar-román alapszerződést az International Herald Tribune szept. 19-i számában. A két nagykövet ezeréves magyar-román rivalizálásról /!/ ír, továbbá így látják a történelmi múltat: "Magyarország és Románia rivalizálása több mint ezeréves múltra tekint vissza. A folyamat a Közép-Ázsiából érkezett magyarok betelepülésével kezdődött, ami végül is magyar dominanciát eredményezett a Kárpát-medencében, beleértve /a ma Romániához tartozó/ Erdélyt is, amely Magyarország része volt 1919-ig, amikor is a trianoni egyezmény megszüntette a térséget 300 éven át uraló osztrák-magyar fennhatóságot. Trianon sajátos módon nem vetett véget a rivalizálásnak...". Az alapszerződés összebékíti "a kisebbségben és többségben élők jogait". A NATO és az Európai Unió világossá tette, hogy azok az államok, amelyeknek határproblémáik vannak, ne folyamodjanak tagságért. /Népszabadság, Magyar Hírlap, szept. 20./"

Washingtonban, a Fehér Házban tizenhat amerikai magyar vezető Samuel Berger nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettessel, Daniel Fried közép-európai igazgatóval és Marshall Adair külügyminisztériumi főcsoportfőnökkel tartott megbeszélést. Ludányi András rámutatott a The Washington Postban Blinken és Moses nagykövetek által jegyzett cikk történelmi hibáira, s arra, hogy az írás túlbecsüli a magyar-román alapszerződés értékét. Berger és Fried kifejtette: az Egyesült Államok felelősséget érez az iránt, hogy nyomást gyakoroljon Romániára és Szlovákiára az alapszerződés betartására. Hozzátették, hogy a közép-európai kisebbségi kérdés figyelemmel kísérése továbbra is prioritást élvez a Clinton-kormányzat politikájában. Az amerikai magyar vezetők indítványozták, hogy az amerikai képviselőház törvényben rögzítse az alapszerződések érvényesítésének aktív nyomon követését, időnként tényfeltáró küldöttséget irányítsanak a helyszínre, az amerikai segélyprogram kiterjesztését a kisebbségi intézményekre, az önrendelkezés elvének felkarolását, a kulturális autonómiának és az önkormányzati törekvéseknek a nem ellenzését. /Magyar Nemzet, okt. 5., Szabadság (Kolozsvár), okt. 7./

"A magyar kormány az Iliescu-rendszernek kedvezett az alapszerződés választások előtti megkötésével. Az USA is inkább őt akarta és várat befutónak, bizonyság rá Alfred Moses és Donald Blinken bukaresti, illetve bukaresti nagykövetek közös cikke, melyben a hatalmon levő román felet a magyar kormánnyal együtt az égig magasztalták, állapította meg Tőkés László püspök az interjúban, amelyet a Népszava vele készített. - Tőkés László az RMDSZ feltétel nélkül kormányzati szerepvállalása ellen szólalt fel, a feltételeket írásbeli garanciával kellett volna rögzíteni. Frunda György és társai régóta úgy politizáltak, hogy elkerülhetetlen legyen a kormányban való részvétel. A részvétel esetén az RMDSZ súlya nem túl nagy. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a hagyományos többségi nacionalizmus által behatárolt politikai erőteret. Az alkotmány első cikkelyét még senki sem kérdőjelezte meg, ez kimondja az egységes román nemzetállamot. Amíg ezen nem változtatnak, gyökeres javulásra nem lehet számítani. Ennek ellenére örült a választásnak, híveit arra szólította fel, hogy Constantinescura szavazzanak. - Legalább utólagosan meg kellene fogalmazni a kormánnyal szembeni elvárásokat./Tompa Miklós. Tőkés szerint változás nem lesz, csak enyhülés. = Népszava, jan. 25./"

Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő június 16-án Washingtonban átvette az amerikai Kommunizmus Áldozatainak Emlékhelye Alapítvány által neki ítélt Truman–Reagan Szabadság-érmet. A New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) és az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) szervezésében Tőkés sűrű politikai programnak tett eleget. A Fehér Ház keretében felállított Nemzetbiztonsági Tanácsban többek között megbeszélést folytatott Anthony Blinkennel, Joe Biden amerikai alelnök külpolitikai főtanácsadójával. „Igen sajnálatos, hogy az Európai Unióban, valamint az Egyesült Államokban a kisebbségi kérdést továbbra is általános érdektelenség övezi, vagy – jobbik esetben – a hagyományos, őshonos kisebbségek problémáját a bevándorolt kisebbségek ügye szorítja háttérbe” – fejtette ki Tőkés László. Balázs Péter magyar nagykövet azon kijelentésére válaszolva, miszerint „térségünkben a legnagyobb veszélyt a nacionalizmus jelenti”, Tőkés kifejtette: határozottan különbséget kell tenni a többségi nemzetek agresszívan elnyomó nacionalizmusa, és az elnyomást elszenvedő kisebbségi közösséget védők patriotizmusa között. Ez utóbbi politikai magatartás jellemzi a szétszakított magyarokat. A washingtoni Kossuth Házban Tőkés László találkozott a helyi magyar közösség képviselőivel, akiknek az „Unió, Erdéllyel!” című előadásában ismertette a romániai közélet legújabb fejleményeit. A határok feletti nemzetegyesítés kapcsán a Magyar Összefogás listáján mandátumot nyert EP-képviselő elmondta: megegyeztek a Fidesszel, Orbán Viktor elnökkel, hogy „idén egy egységes Kárpát-medencei képviselet létrehozatalára törekszünk”. Mint kifejtette, ez azt jelenti, hogy az erdélyi 3, a magyarországi 22 és a felvidéki 2 EP-képviselő nem külön képviselik közösségeiket, hanem „összefogunk, teljes mértékben európai szellemben, hiszen mindannyian európai polgárok vagyunk, egyazon unióhoz tartozunk”. Egy kérdésre válaszolva az EP-mandátumokat szerzett Jobbik kapcsán úgy fogalmazott: „elvben közel állnak hozzánk, viszont ha vadakat mondanak, akkor rendkívül kínos helyzetbe hoznak bennünket”. Hozzátette: „például ha ők azt akarják, hogy Székelyföld szakadjon el Romániától, és én megelégszem az autonómiával, akkor nagyon kontraproduktív lesz részvételük”. /Moldován Árpád Zsolt: Washington: kitüntették Tőkést. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./ Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő magyar nemzetpolitikai rendszerváltozást sürgetett a washingtoni Kossuth Házban. Hasonlata szerint az eddigi kisebbségpolitika útján a magyarság olyan, mint egy szerteszabdalt sereg, „ha pedig összeáll a magyarság, és egyesíteni tudja erejét, akkor ütőképes sereggé válunk”. „Arra van szükség tehát, hogy a sokfajta magyar ügy helyett egy magyar ügyben gondolkozzunk (...) a 14–15 milliós nemzetre szabjuk kisebbségpolitikánkat, (...) éspedig a Kárpát-medencei magyar nemzet önrendelkezési jogának elve alapján”. Azt mondta, ki kell vívni a határon túli magyar nemzeti közösségek számára is az önrendelkezés jogát a korlátozott szuverenitás alapján, „az autonómiák egész rendszerének a felépítése révén”. /Nemzetpolitikai rendszerváltozást sürget Tőkés. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 17./

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)