Az unió kimondására készülnek az unitáriusok
Kolozsváron a Bel-Magyar utcai unitárius templom június 28-án ad otthont az egyházegyesítő zsinatnak. Az ünnepi eseményen hosszú évtizedek álma válik valóra, s az unió kimondásával az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesül a Magyarországi Unitárius Egyházzal. A 16. században alakult egyház négy és fél évszázados viszontagságos története új szakaszához érkezett. Az unitárius egyház, miként a többi protestáns felekezet, a reformáció eredménye, és az egyetlen olyan antitrinitárius irányzat, amely Közép-Kelet-Európában, pontosabban Erdélyben és Lengyelországban intézménnyé tudott szerveződni. A lengyel közösségek a 17. században a katolikus reformáció következményeként megsemmisültek, míg a Kárpát-medencében a magyar unitárius közösségek napjainkig fennmaradtak. (Az erdélyi és lengyelországi fejleményektől függetlenül a 18. század végén Nagy-Britanniában, a 19. század első évtizedeiben pedig Észak-Amerikában alakultak unitárius egyházközségek. A magyarok tengeren túli hittestvéreikkel 1821 után vették fel a kapcsolatot.)
A hagyomány a kolozsvári születésű Dávid Ferencet tartja az unitárius egyház alapítójának. Dávid Ferenc és munkatársai az 1568. évi tordai országgyűlést követően fejedelmi támogatással szervezték első unitárius közösségeiket. A János Zsigmond és az ország rendjei által is pártfogolt mozgalom nem csak Erdély magyarok lakta falvaiban és városaiban talált követőkre, hanem a Partiumban és Baranya megyében is (pl. Nagyvárad, Belényes, Simánd, Temesvár, Pécs stb.). Ezek az előretolt unitárius helyőrségek a 17. század végéig fennmaradtak. Dávid Ferenc püspöksége alatt 12 egyházkör (egyházmegye) működött, élükön egy-egy esperessel. János Zsigmond fejedelem halálát (1571) követően Dávid Ferencet az országgyűlés vallásújítás vádjával elítélte és Déva várába záratta, ahol 1579. november 7-én meghalt. Az unitárius szuperintendens mártíriuma után a felekezet meghasonlott. A Dávid Ferenc hitét követők kisebbségben maradt radikálisabb csoportja a Simándon működő Karádi Pált választotta püspöknek, a mérsékeltebbek pedig a Kolozsvárt székelő és a fejedelem támogatását is élvező Hunyadi Demetert. A hitelvi kérdésekben egyet nem értő közösség vezetői ádáz dogmatikai harcokat vívtak egymással. A szellemi csatározások során Blandrata György és Hunyadi Demeter eltávolították állásaikból a velük egyet nem értő papokat és elkezdték az unitárius egyház szervezeti és dogmatikai egységének megteremtését. Karádi Pál és Hunyadi Demeter halála után az ún. alföldi püspökséghez tartozó közösségek visszatértek a kolozsvári szuperintendens fennhatósága alá. Enyedi György püspök bölcsességének és türelmének köszönhetően nem szakadt frakciókra az unitárius közösség. Báthori Zsigmond uralkodása alatt az ellenzékinek számító unitárius elitet likvidálták (a kivégzéseknek nem vallási, hanem politikai okai voltak), és ezzel olyan csapást mértek az unitárius egyházra, amelyet a következő évszázadokban sem tudott kiheverni.
A református fejedelmek természetesen saját felekezetüknek kedveztek. A vegyes lakosságú városokban egyre befolyásosabbak lettek a reformátusok, így a Rákócziak alatt, az addig unitárius többségű Kolozsvár felekezeti összetétele is megváltozott. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése a katolikus restaurációnak kedvezett. A 18. században az Erdélyen kívüli unitárius központokat teljesen felszámolták, ekkor szűntek meg pl. a Baranya megyei unitárius közösségek. A türelmi rendeletet követően (1781) szabadabb idők következtek. A felekezet összegyűjthette megmaradt erőit, hatalmas külső és belső építkezésbe kezdett. Új templomok és iskolák épültek, újra kiadhatták kátéikat és énekeskönyveiket, lassan felkészültek a reformkorra. Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő politikai elnyomás során az unitáriusok is túlélésre rendezkedtek be. A kiegyezés már Kriza Jánost találta a püspöki székben, és a tapasztalt egyházvezető mindent megtett azért, hogy az általa vezetett felekezet kikerüljön az elszigeteltségből. Nemcsak az angol és az amerikai unitárius közösségekkel vette fel a kapcsolatot, hanem arra is volt gondja, hogy az egyre sűrűbben Pestre rajzó unitáriusok egyházi életét megszervezze. A különféle minisztériumokban elhelyezkedő unitárius értelmiségiek Magyarország fővárosában kis szórványt alkottak, pap és templom nélkül. Az első nyilvános unitárius istentiszteletet Pesten 1869. június 13-án Ferencz József, a későbbi püspök tartotta. Két héttel később a Kolozsváron tartott főtanácsi ülésen határozatba foglalták: mivel Erdély egyesült Magyarországgal, az addig használt hivatalos Erdélyi Unitárius Egyház vagy Vallásközönség helyett a Magyar Unitárius Vallásközönség nevet használják. A magyar unitárius vallásközönség az angol és az amerikai hittestvérek segítségével 1881-ben Budapesten egyházközséget szervezett. 1889-ben a kolozsvári rendkívüli főtanácsi ülésen kimondták, hogy az unitárius egyház neve Magyarországi Unitárius Egyház.
1890-re Budapesten a Koháry utcában (ma Nagy Ignác) felépült az új templom, 1902-ben pedig megszervezték a Duna−Tisza menti egyházkört, amely a Királyhágón túli egyházközségeket tömörítette. A Magyarországi Unitárius Egyházat az első világháború végéig kilenc egyházkör alkotta, 1914-ben a Monarchia 81 401 alattvalója vallotta magát unitáriusnak. A trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és ezzel új fejezet kezdődött az egyház történetében, hiszen az addig egységes Magyarországi Unitárius Egyház területileg két részre szakadt. A Románia új határai között maradt nagyobbik egyházrész az 1889 előtti állapotokhoz igazodva újból Magyar Unitárius Egyházként határozta meg önmagát. A püspöki székhely továbbra is Kolozsvár maradt, itt működött az egyik gimnázium és a Teológiai Akadémia. A Duna−Tisza menti egyházkör Józan Miklós budapesti esperes-lelkész vezetésével ideiglenesen létrehozta a Magyarországi Igazgató Tanácsot, és az esperest vikáriusi joggal ruházta fel. A világháborút követő impériumváltás következtében megnőtt a Magyarországra repatriált unitáriusok száma. Az 1920-ban tartott népszámlálás csak Budapesten 2828 unitáriust regisztrált. A megváltozott életkörülmények új feladatok elé állították az egyházvezetést. Az országhatárokon belül széleskörű belmissziói munka kezdődött. Újjászervezték az egyháztársadalmi egyleteket, gondoskodtak a hitoktatásról és a karitatív tevékenységeket is folytatták, ahogy lehetett… A budapesti lelkészi állást is átszervezték és Józan Miklós esperes mellett hamarosan fiatal erők gondoskodtak a misszióról. 1923-ban az amerikai és az angol unitáriusok anyagi támogatásával Budapest déli részében egy bérházat vásároltak. Ez lett az ún. Unitárius Missziói Ház, amelyben bentlakás és gyülekezeti terem működött. A Duna−Tisza menti egyházkörben a világháború előtt szervezett eklézsiák mellett (Hódmezővásárhely, Füzesgyarmat, Polgárdi stb.) újabb egyházközségek és szórványgyülekezetek alakultak (Debrecen, Kocsord, Pestszentlőrinc, Orosháza, Dévaványa, Mezőtúr, Szombathely, Miskloc stb.).
A háború alatt megszakadt külföldi kapcsolatok megújításáért és az erdélyi magyarság sérelmeinek orvoslásáért több angol−amerikai delegáció látogatott Romániába. Bukarestben az illetékes minisztériumokkal folytatott tárgyalás nem sok eredményt hozott, de 1924-től minden erdélyi unitárius egyházközséget egy-egy amerikai egyházközség fogadott testvéréül.
1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz és ezzel ismét új helyzet állt elő. Hatvanöt egyházközség, harminchárom elemi-, két közép- és egy gazdasági iskola, illetve a Teológiai Akadémia visszakerült Magyarországhoz, de Dél-Erdélyben maradt 53 eklézsia és tíz elemi iskola. A Magyarországi Unitárius Egyház ezúttal Dél-Erdélyben foganatosított rendkívüli intézkedéseket. Tordán az esperes és a főgondnok vezetésével ideiglenesen megszervezték a rendkívüli Egyházi Képviselő Tanácsot. A világháborút lezáró békeszerződések Észak-Erdélyt Romániának ítélték és így visszaálltak az 1940 előtti állapotok. 1949-ben a „Román Népköztársaság-i Unitárius Egyház” új alaptörvényében, érthető politikai okokból, már meg sem említhették a Duna−Tisza menti egyházkört. A magyarországi unitáriusok területileg elszakíttattak az erdélyiektől, de szervezeti szempontból mégiscsak Kolozsvárhoz tartoztak. Az egyházkört esperesi, illetve püspöki helynöki minőségben Budapestről irányították, az elszakadást egyik fél sem mondta ki. Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatallal folytatott tárgyalások következtében 1968-ban megkezdődött a Duna−Tisza menti egyházkör felszámolása és önálló egyházzá szervezése, 1971-ben pedig Magyarországi Unitárius Egyház néven teljesen különálló egyházszervezetet hoztak létre és püspököt választottak. Az új Szervezeti Törvény nem csak azt mondta ki, hogy a magyarországi egyházrész önálló, hanem azt is, hogy a lelkészutánpótlást a Budapesti Unitárius Teológiai Intézet biztosítja. (A magyarországi unitárius lelkészek két kivétellel a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának végzettjei.) 1971-ben tehát megalakult a Magyarországi Unitárius Egyház, így az a paradox helyzet állt elő, hogy a Kárpát-medencében két, szervezetileg is különálló magyar unitárius egyház működött: a romániai mintegy 70 ezer egyháztagot és a magyarországi kb. 10 ezer lelket számlálva. A két egyház egyesítésének gondolata 1989 után sokakban felmerült, de csak az utóbbi évek fejleményei vezettek el az egyházegyesítés megvalósulásához. 2010. november 4-én született meg azon egyezmény, amely előkészítette az egyházrészek újraegyesülését. A zsinat feladata tehát azon túlmenően, hogy kimondja az egyházegyesítést az, hogy elfogadja a közös alaptörvényt, majd ezt követően a Főtanács ún. Szervezeti és Működési Szabályzatot alkot.
A Magyar Unitárius Egyház feladata az elkövetkező években is − a minden határon átívelő − Isten- és emberszolgálat, az evangélium hirdetése, a vallásoktatás, közösségeink szolgálata és keresztény unitárius hitben való megerősítése. A teljes körű egyházszervezeti egység helyreállításával reményeink szerint nem csak lélekszám-növekedést könyvelhetünk el, hanem lelkesedésünk és közös tenni akarásunk is megkétszereződik. Az új alaptörvény, a szervezeti és működési szabályzat keretül szolgál, azt tartalommal csak gyülekezeteink tudják megtölteni, éppen ezért szükségünk van Jézus tanításának szellemében a gyökeres belső megújulásra. Meg kell változnunk, és hinnünk kell az evangéliumban. Nagyon fontos, hogy a valláserkölcsi nevelést az eddigieknél jobban és hatékonyabban végezzük, sokkal erőteljesebb belmissziói munkát kell folytatnunk. Fontos teendőnk a szórványok gondozása és új egyházközségek alapítása. Támogatnunk kell a kis létszámú egyházközségeket. Jobban kell hogy gondozzuk műemlékeinket, könyvtárainkat, levéltárainkat. Létesítenünk kell végre egy egyházi múzeumot kallódó értékeink, műemlékeink megőrzéséért.
Törekvéseinkben „legyen velünk Istenünk az Úr, ahogyan őseinkkel volt. Ne hagyjon el bennünket, és ne vessen el magától! Hajlítsa magához szívünket, hogy mindig az ő útjain járjunk, és megtartsuk parancsolatit, rendelkezéseit és végzésit, amelyeket őseinknek parancsolt.” 1Kir 8,57−58.
Kovács Sándor teológiai tanár. Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Dávid Ferenc (1520–1579) élete és reformátori munkássága
500 éves a reformáció
Az Erdélyben meghonosodó unitarizmus az evangéliumi racionalizmus talajában gyökerezik. Az unitarizmus erdélyi kialakulásában és elterjedésében a helyi reformátorok mellett jelentékeny szerepet játszottak Szervét Mihály (1511–1553) spanyol orvos, teológus, Rotterdami Erasmus (1466–1536) humanista tudós és az olasz emigráció jeles humanista képviselői: Valentino Gentile (1515–1566), Fausto (1539–1604) és Laelio Sozzini (1525–1562), Giorgio Blandrata (1515–1588).
A reformáció radikális ágaként Erdélyben kialakult unitárius felekezet Dávid Ferencet (1520–1579) tekinti alapítójának. A szász nemzetiségű David Hertel Kolozsváron született 1520 körül, és édesapja keresztneve után nevezte magát Franciscus Davidisnek, azaz Dávid Ferencnek. A jómódú tímármester három fia közül Dávidot iskoláztatta. Tanulmányait Kolozsvárott kezdte, és Gyulafehérvárott, a káptalani iskolában folytatta. Talán őt azonosíthatjuk azzal a Franciscus Colosvariusszal, akit 1545-ben matrikuláltak Brassóban. Két évet tölthetett a koronás városban, mert 1548-tól 1551-ig a wittenbergi egyetem hallgatója volt. Hazatérése után, immár a reformáció híveként, a kor gyakorlatának megfelelően iskolamesteri és prédikátori feladatokat látott el. 1551-ben Besztercén, 1552-ben Petresen, az esztendő végétől pedig szülővárosában tevékenykedett. Tekintélyének súlyát igazolja az, hogy 1555-ben a kolozsvári szászok plébánossá választották. Az 1550-es évek második felében egy sor latin nyelvű értekezésben védelmezte a lutheránus álláspontot az olasz orvos, Francesco Stancaro (1501–1574) krisztológiájával szemben. Ennek elismeréséül 1557-ben az erdélyi magyar protestánsok püspökévé (szuperintendenssé) választották.
Erdélyben az 1550-es évek végén két területi-nemzeti alapon szervezett protestáns szuperintendencia működött. Az egyikhez Szeben központtal a szász székek, a másikhoz Kolozsvár központtal a magyarok lakta területek tartoztak, függetlenül attól, hogy a reformációnak melyik irányzatát fogadták el. Dávid 1559-re a helvét reformáció hatása alá került, szakított korábbi lutheránus álláspontjával és lemondott szuper-intendensi tisztségéről. Az 1560-as évek úrvacsoravitáit az évtized második felében a Szentháromság-dogma kritikája váltotta fel. Blandrata György, János Zsigmond (1540–1571) fejedelem olasz udvari orvosa és diplomatája hatására Dávid Ferenc fokozatosan szembefordult egykori harcostársaival, és új álláspontját védelmezte. 1566-tól Dávid és Blandrata voltak az unitárius hitviták főszereplői.
Trinitárius és unitárius küzdelem
Már a reformáció korai szakaszában voltak olyan szerzők, akik bírálták a niceai (325), illetve konstantinápolyi (381) zsinaton elfogadott Szentháromság-tant. A tan legjelentősebb 16. századi bírálója Szervét Mihály spanyol orvos és teológus volt, aki a De trinitatis erroribus (A háromság téves voltáról) című, 1531-ben megjelent munkájában a dogma tarthatatlanságát bizonyította. Szervét művei Blandrata közvetítésével Erdélybe is eljutottak, és a helvét iránytól fokozatosan elszakadó antitrinitáriusok a spanyol gondolkodó főművéből, az 1553-ban megjelenő Restitutio Christianismi (A kereszténység helyreállítása) című művéből merítették a Szentháromságot bíráló érvkészletüket. A hatvanas évek végére a Szervét platonikus spekulációktól sem idegen krisztológiáját ötvözték a Lelio Sozzini-féle krisztológiával.  Ennek lényege az, hogy a János evangéliumában szereplő Logosz csupán metaforikus elnevezése a Máriától született ember Jézusnak, aki korábban nem létezett, tehát nem a Szentháromság második személye, hanem a Szentlélektől fogantatott, isteni adottságokkal felettébb megáldott ember. Ez az unitárius álláspont ütközött az 1566–1571 között rendezett nyilvános hitvitákon – Torda, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Nagyvárad stb. – a trinitárius felfogással. (A korabeli hitviták propagandisztikus kommunikációs eszközök voltak, a hitvitázók legtöbb esetben nem dialógust folytattak, hanem a megfelelő retorikai fogásokkal ellenfeleik lejáratására törekedtek. A hitviták több esetben megihlették a kortársak/résztvevők irodalmi fantáziáját is.) Az Isten egységét és/vagy háromságát első ízben az 1566. április 24-től 27-ig, a fejedelem és tanácsosai jelenlétében Gyulafehérváron tartott zsinaton vitatták meg. Itt Dávid Ferenc és társai elvetették az istenfogalommal kapcsolatos olyan skolasztikus kifejezéseket, mint „essentia, substantia, persona, natura”, mert ezeknek nincs bibliai alapjuk, ugyanakkor megígérték, hogy a bibliai terminológia helyreállításán túl minden további újítástól tartózkodnak. Az egyezséget lehetetlen volt betartani, és ezzel évekig tartó szellemi csatározás vette kezdetét. A második gyulafehérvári hitvita 1568. március 8-án kezdődött, és tíz napig tartott. Az 1569-ben Nagyváradon tartott hitvita során megindult a partiumi unitárius misszió. A magyar nyelven zajlott hitvita irodalmi emléke a Debreceni disputa vagy Válaszúti komédia soraiban öltött testet. 
A nyugat-európai gondolkodók, elsősorban Erasmus és Sebastian Castellio eszmeiségét Erdélyben a vallásos tolerancia szolgálatába állították, és 1568 januárjában Tordán, a korábbi országgyűlési végzésekre is hivatkozva – Európában egyedülállóan! –, törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlatot. Az országgyűlési végzés egyik előkészítője Dávid Ferenc volt. E határozat egyrészt az unitarizmus állami elismertetését és az egyház megalapítását szavatolta, másrészt a fejedelem toleráns valláspolitikájának köszönhetően lehetővé tette, hogy a Nyugat-Európában üldözött Szentháromság-tagadó teológusok Erdélyben találjanak menedéket. A kolozsvári városi iskolánál elhelyezkedő teológusok – Johann Sommer (1542–1574), Jacobus Palaeologus (1520–1585), Matthias Vehe-Glirius (1545–1590), Christian Francken (1550–1610) – hatására Dávid újólag felülbírálta krisztológiáját, és az ún. nonadorantista felfogás hirdetője lett, mely Jézusnak semmiféle istenségét nem ismerte el, és azt tanította, hogy nem szabad őt sem imádni, sem segítségül hívni.
A János Zsigmond halálát követően megváltozott politikai viszonyok következtében az Unitárius Egyház 1576-ban önálló egyházi struktúra szervezésére kényszerült. A protestáns egyházalkotmány mintájára szervezett zsinat-konzisztóriumi jellegű közösségeik 13 egyházkört alkottak, élükön a választott esperesekkel. Az egyház élén a zsinat választotta püspök állt, az igazgatás a lelkészek kezében volt. A liturgikus élet nem volt egységes, a lelkészek a Heltai fordította Szentírást használták, a szertartások – keresztség és úrvacsora – tekintetében azonban a hetvenes évek közepén nagyon megoszlottak a vélemények.
Az unitarizmus kezdettől fogva felkarolta az oktatás és nevelés, szélesebb értelemben a művelődés ügyét, és azt tehetős tagjai révén bőkezűen támogatta. A felekezet kisebb iskolái mellett Tordán, Gyulafehérváron, Désen, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden felsőbb fokú, Kolozsvárt pedig szemináriumi rangú iskolát működtettek. A kolozsvári óvári iskola hazai és külföldi tanárai által nemcsak Erdély, de Közép-Kelet-Európa egyik legszínvonalasabb teológiai és filozófiai műhelye lett.
Dávid Ferenc elítéltetése és halála
János Zsigmond 1571-ben bekövetkezett halála után a katolikus vallású Báthory család tagjai követték egymást Erdély trónján. István (1571–1576) után testvére, Kristóf (1576–1581), majd kisebb-nagyobb megszakításokkal annak fia, Zsigmond (1588–1601). A család valláspolitikája a katolikus egyház restaurációjának kedvezett. Báthory István ugyan erőszakkal nem lépett fel az unitáriusok ellen, de fejedelemmé választása után egy sor intézkedése meggyengítette az unitáriusok pozícióit. A legsúlyosabbnak a vallásos munkák cenzúrája és az 1572. évi innovációs törvény bizonyult. Ez vezetett Dávid Ferenc tragédiájához is. A püspök a hetvenes évek közepén krisztológiájában eltávolodott korábbi álláspontjától, és azt hirdette, hogy Jézus ember volt, ezért őt nem illeti imádat; ezzel egyidejűleg elvetette a gyermekkeresztség gyakorlatát is. Blandrata úgy látta, hogy Dávid végzetes hibát követett el azzal, hogy a Sommer, de főként Palaeologus nyomán kialakított álláspontját a zsinat elé vitte. Az olasz orvos és politikus szerint Dávid veszedelembe sodorta az unitáriusok nehezen kimunkált egységét, ezért Fausto Sozzini Erdélybe hívásával próbálta visszatéríteni egykori harcostársát az 1571-ben elfogadott hittételekhez. A remélt kompromisszum 1579-ben kudarcba fulladt, ezért Blandrata Dávid Ferencet az innovációs törvény megsértésével bevádolta a fejedelemnél. Az ügy a gyulafehérvári országgyűlés elé került, ahol 1579. június 3-án a súlyosan beteg püspököt vallásújításért „mások példájára” várbörtönre ítélték, Déva várába zárták, ahol 1579. november 7-én meghalt. 
Az erdélyi reformáció utolsó és legradikálisabb ágaként jelentkező szombatosság vagy zsidózás egyik ideológusát Dávid Ferencben látja a felekezeti történetírás, és az unitárius püspök munkássága utolsó szakaszát összekapcsolják az ún. szombatos mozgalommal. Nem vitatjuk, hogy Dávid utolsó értekezéseiben merített a zsidózók alapforrásának számító, a kolozsvári kollégiumban tanító Matthias Vehe-Glirius tollán megszülető, Istenismeret című német nyelvű műből, ez azonban nem jelenti azt, hogy azonosult az egyébként is csak az 1620-as évek után meghonosodó szombatos gyakorlattal. A szombatosok szerint Jézus nem módosított az ótestamentumi törvényen, ezért Isten törvényeit megismerni és értelmezni egyedül az Ótestamentum alapján lehet, mi több, a híveknek –a körülmetélkedés kivételével – az Ótestamentum rituális törvényeit is be kell tartaniuk. Egyetlen hitelt érdemlő feljegyzés sem igazolja, hogy Dávid Ferenc ótestamentumi rituálét gyakorolt volna.
Az európai reformáció történetének egészében is különleges hely illeti meg az Erdélyi Unitárius Egyházat, hiszen a 16. századi Közép-Kelet-Európa unitárius közösségei közül egyedül az erdélyi élte meg a 21. századot.
Kovács Sándor
 
Népújság (Marosvásárhely)