A Polgári Szövetség dec. 20-án befejeződő bukaresti kongresszusán Gabriel Andreescut választotta elnökévé a távozó Ana Blandiana költőnő helyébe. Az új vezetőségben Doina Cornea kapta a legtöbb szavazatot. /Magyar Hírlap, dec. 22./

Petőfi Sándor halálának 150. évfordulója alkalmából a Magyar PEN Klub, Román PEN Klub és a Romániai Magyar PEN Klub július 30. és augusztus 1. között nemzetközi írótalálkozót rendez Marosvásárhelyen, Segesváron, illetve Fehéregyházán és Székelykeresztúron. Július 31-én a résztvevők jelen lesznek a fehéregyházi ünnepségen és megkoszorúzzák az újonnan felavatott Petőfi-szobrot, majd Székelykeresztúron felkeresik a Gyárfás-házat, ahol a költő utolsó estéjét töltötte, 20 órakor irodalmi estet tartanak a keresztúri múzeum nagytermében. Augusztus 1-jén Marosvásárhelyen kerekasztal-beszélgetés során a költészet, az irodalom mai hivatásáról lesz szó. A nemzetközi írótalálkozón - többek között - jelen lesznek Konrád György, a Nemzetközi PEN alelnöke, Hubay Miklós, a Magyar PEN Klub elnöke, Ana Blandiana, a Román PEN Klub elnöke, Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Bányai János, Kontra Ferenc, Toldy Éva (Jugoszlávia), Dobos László (Szlovákia), Váry Fábián László (Ukrajna), Dávid Gyula, Egyed Emese, Farkas Árpád, Fodor Sándor, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kelemen Hunor, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Markó Béla és Sütő András. /Nemzetközi írótalálkozó a Petőfi- évfordulón. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Emlékezetes volt az idei Petőfi ünnepségsorozat, mely a költő halálának 150. évfordulóján július 31-én Fehéregyházán a Múzeum kertben teljes alakú Petőfi szobor leleplezésével teljesedett ki. Ezt megelőzően Maros megye szerte rangos rendezvényeken idézték fel a költőóriás alakját, életművét. Július 27-én Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében a Szabadság, szerelem című megemlékezésen Petőfiről Bölöni Domokos író és Nagy Miklós Kund lapszerkesztő beszélt. Július 29-én szintén Marosvásárhelyen, a Bernády téren az 1848-as forradalomra és szabadságharcra, valamint Petőfire emlékezve a költő arcképével domborművet avattak fel, melyet a budapesti Puskás Jenő szobrászművész készített, s mely Szokai Imre Márton magyar állampolgár ajándéka Marosvásárhelynek. Segesváron a háromnapos ünnepi program július 30-án a Petőfi Emlékhelyek 15. Találkozójával kezdődött. Dr. Oláh Pál a kiskunfélegyházi Petőfi Múzeum igazgatója, a magyarországi Petőfi Sándor Társaság elnöke elmondotta, hogy ez alkalommal első ízben került sor az anyaország határain kívül Petőfi- emlékhely találkozóra. Dr. Mircea Popa, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára vette számba a Petőfi örökség román vonatkozásait, Kozma Dezső bölcsészkari professzor a költő kultuszáról értekezett, Dávid Gyula író, egyetemi tanár pedig sajnálkozva állapította meg: tapasztalata szerint Petőfi költészetének mondanivalója eléggé kiesett a köztudatból. Júl. 31-én Fehéregyházán ökumenikus istentiszteletet tartottak, melyen történelmi egyházaink elöljárói hirdették az igét. Délben kezdődött a Múzeum Kertben az ünnepi megemlékezés, melyen részt vettek Martonyi József, a magyar kormány külügyminisztere, Hámori József, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vezetője, Szőcs Ferenc, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője, Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Takács Csaba ügyvezető elnök, Eckstein-Kovács Péter, kisebbségügyi miniszter, Hajdú Gábor egészségügyi miniszter, RMDSZ-es államtitkárok, szenátorok, képviselők, prefektusok, PEN-klubosok, jelen volt továbbá Sütő András író, Kányádi Sándor költő, Ana Blandiana költőnő, a püspök, hazai meg az anyaországi közélet számos jeles képviselője. A több ezres ünneplő sokaság előtt Gábos Dezső, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetője nyitotta meg az ünnepséget. Ünnepi beszédet mondott Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke. Az egész alakos Petőfi szobrot, Kiskunfélegyháza ajándékát Ficsur József polgármester hozta el Fehéregyházára. Hámori József miniszter hangsúlyozta: nem véletlen, hogy ez a 150 évfordulóhoz illő megemlékezés szándéka egybeesett kormányzati, önkormányzati szinten és egybecsengett a civil közösségek, polgárok akaratával határokon innen és túl. Petőfi nélkül mások lennénk mint nemzeti közösség. Ezért van róla annyi utca elnevezve, ezért van ott az emlékműve mindenütt, és ezért marad ő a mi szívünkbe addig, amíg a világon magyar ember él. Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetsége elnöke, valamint Dávid Ibolya miniszter asszony nevében is Patrubány Miklós, a VET elnöke lépett az ünnepi emelvényre. Szabadok vagyunk-e? - tette fel a kérdést Patrubány Miklós. Semmiképpen nem teljes a szabadságunk, jelentette ki. Elég, ha az 1989-es pekingi nagy diáktüntetésekre gondolunk. És amikor a harckocsik rájuk törtek, akkor a kínai egyetemisták ajkukon szabadság, szerelem e kettő kell nekem kezdetű Petőfi vers kínai fordításával mentek a halálba. Szinte egész Kínában ismerik ezt a verset. Egy tízmilliós nép költője egy egymilliárdos nép szabadságeszményévé vált. Ez pedig legméltóbb és legdicsőségesebb kiteljesedése Petőfi vágyának: a világszabadságnak. A román kormány nevében Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter mondott ünnepi beszédet. Ezután került sor a szoboravatásra. Miután lehullt róla a lepel, a szobrot történelmi egyházak püspökei áldották meg és ugyancsak ez alkalommal nyílott meg a teljesen felújított Petőfi Emlékház is. /Bögözi Attila: Petőfi halálának 150. évfordulója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 2./

Petőfi halálának 150. évfordulójára emlékezve júl. 31-én a PEN-központok irodalmi estet szerveztek Székelykeresztúron. A múzeumban népes hallgatóság előtt megtartott rendezvényen hazai és külhoni magyar és nem magyar írók népes csoportja volt jelen. Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN Klub elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, utána Ana Blandiana, a Román PEN Klub elnöke, majd Hubay Miklós, a Magyar PEN Klub elnöke és Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke mondott beszédet. A méltatóbeszédek után a költők kaptak szót, Petőfi-ihlette verseket olvastak fel, saját műveikből nyújtottak ízelítőt. Jean Luc Moreau Franciaországból Petőfi-verseket olvasott fel magyarul és franciául. /Pen-központok irodalmi estje Székelykeresztúron. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 3./

Az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület /Brassó/ szervezésében máj. 12-én köszöntik a városban élő Lendvay Éva költőnőt 65 év a gyermekkor útvesztőiben címmel. Lendvay Éva (Szemlér Ferenc leánya) költő, szerkesztő. Brassóban született 1935. április 24-én. 1959-ben szerzett oklevelet a Kolozsvári Babes-Bolyai TE magyar szakán. 1959-63 között az Utunk, 63-65 között pedig az Új Idő szerkesztője, majd 1968-77 a Brassói Lapok szerkesztője, a bukaresti Művelődés munkatársa. Verseskötetei: Bájoló ének (Forrás-sorozat, Buk. 1967), A második kérdés (1977), A földtől a homlokunkig (1981) Felszálló füst(1986), Árnyék a falon (Br. 1993). I.Grigorescu, H.P. Bengescu, Ana Blandiana, Anghel Dumbraveanu, Mircea Ciobanu műveit fordítja magyar nyelvre. A Magyar Írószövetség fordítói szakosztályának díjában részesült 1991-ben, valamint a Brassói Írótársaság díjában 1984-ben. /(Tóásó Áron Zoltán): Lendvay Éva köszöntése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 12./ Lendvay Évát ünnepelte a brassói magyar közösség máj. 12-én a Reménység Házában. A találkozó váratlan vendége volt Markó Béla, aki bevallotta: Lendvay Éva volt az, aki kinyitotta számára a versírás kapuját. Markó Béla rögtönzött laudációjában elmondta: "Azt hiszem, Lendvay Évának a legnagyobb öröme az lehet, hogy ekkora közönség gyűl egybe ma még itt Erdélyben, Brassóban a költő tiszteletére. Ez a tíz esztendő, s mi magunk mindent megtettünk azért, hogy leszoktassuk az embereket a versről, s rászoktassuk más, kevésbé fontos dolgokra. Én dicsérem a brassóiak konokságát, vers iránti szeretetét." /Brassói Lapok (Brassó), máj. 12./

Aradi szerző új könyve hagyta el az aradi Gutenberg nyomdát. Regéczy Szabina Perle Ha majd felébredek című kötete az alcím szerint a kortárs román költészet remekeiből válogatott verseket ad közre magyarul. A tolmácsoltak között van Ana Blandiana, Constanta Buzea, Anghel Dumbraveanu, Eugen Jebeleanu, az aradi Vasile Dan, Lucian Emandi és Iulian Negrila. A kötetet Ruja Ildikó tanár ismerteti szept. 11-én az Arad Megyei Könyvtárban. A Ha majd felébredek évtizedek óta az első, aradi szerzőtől magyarul megjelenő fordításkötet. /Aradi szerző új könyve. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 1/

"Megjelent Emil Constantinescu volt államelnök A rombolás, az építés ideje című visszaemlékezés-kötete, mely meglehetősen nagy vihart kavart politikai körökben. A volt államelnöknek lesújtóan rossz a véleménye többek között Radu Vasileről, Vasile Lupuról, Victor Ciorbeáról, Valerian Stanról, sőt, Ana Blandianáról is. A bukaresti lapok a felsorolt személyiségek viszontválaszát is közlik. Azok meg Constantinescura nézvést nem hízelgőek. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 8./ "

Farkas Árpád /sz. Siménfalva, 1944, ápr. 3/ író, költő és műfordító hatvanéves. Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon. Tanulmányai után 1968-ig Vajnafalván tanított, majd 1971-ig a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör munkatársa, később az Igaz Szó szerkesztőségi tagja, 1975–1989 között pedig ugyanitt félállású munkatárs volt. A Látó irodalmi folyóirat szerkesztője lett 1990-ben, 1993-tól pedig a Háromszék napilap főszerkesztője. 1968-ban jelent meg első verseskötete, a Másnapos ének, ezt követte 1971-ben a Jegenyekör című. Fordított Ana Blandianától, Marin Sorescutól, Adrian Popescu műveiből. Prózában, de a tényfeltáró újságírásban is elismerést szerzett (a Bővizű patakok mentén című riportkötet társszerzője, 1972). A vásárhelyi írói egyesület díját vehette át (1972, 1979), majd a Román Írószövetség prózadíját 1985-ben, a Magyar Művészetért Alapítvány díját 1991-ben, József Attila-díjat 1993-ban, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat 1995-ben. A költő születésnapjára kiadták díszkiadású Határátkelés című verseskötetét. /(barabás): Hatvan évet tölt Farkas Árpád. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 2./ A 60 éves Farkas Árpád költőt köszöntötte a lap. /Orbán Kinga: Farkas Árpád 60 éves. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 2./ A lap közölte Szemlér Ferenc Farkas Árpád és Csiki László Farkas Árpádnak című versét, végül Farkas Árpád annak idején nagyhatású Avaron című versét.

A Babes–Bolyai Tudományegyetem szerkezetének megtartását szorgalmazó petíciót írt alá több román értelmiségi: Ana Blandiana, Octavian Paler és Andrei Serban. A levél szerint Románia több jogot biztosít a magyarok számára, mint bármely más európai állam a kisebbségeinek. Az aláírók úgy vélik, az egyetem multi­kulturális jellegét meg kell őrizni, ellenkező esetben ,,elgettósodik” a magyar és román közösség. (Ziua) /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./

Harmincnál több neves civil szervezet és több mint háromszáz kiemelkedő személyiség felhívással fordult Basescu elnökhöz, s arra kérik, hogy ítélje el hivatalosan a kommunizmust. A felhívást Victor Rebengiuc a Temesvári Kiáltvány megszületésének tizenhatodik évfordulóján olvasta fel a Társadalmi Dialógus Csoport székházában. Az aláírók között van Doina Cornea, Ana Blandiana, Andrei Plesu, Constantin Ticu Dumitrescu, azok az ismert ellenállók, akik erkölcsi hitelt adnak a megkésett felhívásnak. Idén, január huszonötödikén az Európai Tanács határozatban szólította fel a volt kommunista blokk országait a kommunista diktatúra elítélésére. Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke szerint a kommunizmus hivatalos elítélésére április 22-én kellene sort keríteni, azon a napon, amikor tizenhat esztendővel ezelőtt a bukaresti Egyetem téren megkezdődött Románia leghosszabb, ötvenkét napon és éjszakán át tartó kommunistaellenes tüntetése. /Kilin Sándor: Levegőt! = Nyugati Jelen (Arad), márc. 13./

Traian Basescu államfő elutasította azokat a vádakat, amelyek szerint befolyásolta volna a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ elnökségének megválasztását és Constantin Ticu Dumitrescu félreállítását. „Egy alaptalan, demagóg és felelőtlen kampány indult, amely szerint az államfő nem kívánja a Szekuritáté leleplezését” – jelentette ki Basescu. Calin Popescu-Tariceanu kormányfő, PNL-elnök kijelentette, hozzáállás-változtatást vár a koalíciós partner PD-től a CNSAS ügyében. A Demokrata Párt nem volt hajlandó eleget tenni annak a felszólításnak, hogy vonja meg Corneliu Turianu CNSAS-elnöktől a politikai támogatást, és kérje fel a visszalépésre. A CNSAS-dolgozókkal a civil társadalom számos jelentős képviselője is szolidaritást vállalt. Az intézményhez jött többek között Ana Blandiana költő és Mircea Toma, az Academia Catavencu vezetője is. Az átvizsgáló testületből Csendes László, Mircea Dinescu, Constantin Ticu Dumitrescu és Octavian Secasiu beadványt juttatott el a parlament alsóházához. Ebben felhívják a figyelmet, hogy sérült a testület vezetőségének megválasztási procedúrája, mivel egy testületi tag – a demokraták által jelölt és a CNSAS alelnökévé választott Dan Lazea – nem szavazott szabadon. Az átvilágító testület több tagja szerint Dan Lazea-ra a szavazás napján valakik akkora nyomást gyakoroltak, hogy a fiatal politikus, miután vélhetően Ticu Dumitrescu helyett Corneliu Turianura szavazott, azonnal beadta lemondását, és azóta senki nem tud róla semmit. /Gujdár Gabriella: Koalíciós kenyértörés következik? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 31./

A kommunizmus rémtetteiről szóló jelentés ajánlásainak gyakorlatba ültetése érdekében kéri az európai intézmények vezetőinek támogatását a romániai értelmiség. Közel nyolcszáz közéleti személyiség, hat tekintélyes civil szervezet és két szakszervezeti tömb május 14-én nyílt levélben fordult Jose Manuel Barrosóhoz, az Európai Bizottság és Hans-Gert Poettering, az Európai Parlament elnökéhez, valamint Franco Frattini igazságügyi biztoshoz. A levélírók emlékeztetik a brüsszeli diplomatákat, hogy Traian Basescu államfő tavaly decemberben a parlamentben – a Vladimir Tismaneanu történész vezette szakértői bizottság jelentése alapján – elítélte a román kommunizmus rémtetteit. Ennek ellenére a törvényhozás azóta sem tűzte napirendjére a dokumentum elfogadását, sőt a honatyák áprilisban felfüggesztették tisztségéből Basescut. Az értelmiségiek szerint az államfő leváltását célzó kezdeményezés kiváltotta belpolitikai válság valójában a kommunizmus elítélése következményeinek megakadályozását, a korrupcióellenes harc fékezését célozza. A közéleti személyiségek bírálják továbbá Tudor Chiuariu igazságügyi minisztert, aki szerintük politikai indokok alapján cselekedett, amikor nemrég megpróbálta eltávolítani tisztségéből az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) magas rangú politikusok ügyében nyomozó helyettes vezetőjét. A levelet többek között Emil Constantinescu volt államfő, Doina Cornea és Ana Blandiana forradalmár, Ion Caramitru színész, volt művelődésügyi miniszter és Horia-Roman Patapievici író, a Román Kulturális Intézet elnöke írta alá. Abban is kérik az EU-diplomaták közreműködését, hogy a román igazságszolgáltatás mihamarabb hirdessen ítéletet az 1989-es forradalom és az 1990-es bányászjárás ügyében /Rostás Szabolcs: Értelmiségiek levele Brüsszelbe. = Krónika (Kolozsvár), máj. 15./

Tizennyolc év telt el az 1989-es események óta, s egy év, amióta Traian Basescu hivatalosan elítélte a kommunizmust. Egyáltalán megtörtént a rendszerváltás? Még mindig nem tudni, ki a felelős a Ceausescu menekülése utáni áldozatokért, s a “minden pozícióból lövő” hírhedt terroristák közül egyetlen egyet sem sikerült elfogni. 18 évvel ezelőtt azzal vádolták az előtérbe kerülő második-harmadik vonalbeli (volt)kommunista politikusokat, hogy rosszhiszeműek és inkompetensek. Mára az idő bebizonyította a kételyek helyességét, sőt, egy újabb oldaluk világosodott meg: a korrupció. A valós rendszerváltás szorgalmazói ellen ugyanolyan kemény lejáratási kampány folyik, mint annak idején Tőkés, Doina Cornea, Ana Blandiana, vagy a többi “hazaáruló” ellen. /Chirmiciu András: Nagykorúság. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 18./

Doina Cornea a vele készült beszélgetésben elmondta, azért állt ki a kommunizmus idején, hogy az írók, az értelmiség magatartását ostorozza. Ana Blandiana, Gabriel Andreescu, Dan Desliu, Mircea Dinescu – maréknyi emberen kívül mindenki hallgatott. Doina Cornea a Szabad Európa Rádión keresztül nyilvánosságra hozott leveleiben a romániai értelmiség passzív magatartását bírálta, az emberekhez szólt, hogy győzzék le magukban a félelmet és a kishitűséget. Nagy kérdés, hogy az 1989-es forradalmat ki idézte elő. Doina Cornea szerint a Szekuritáté egy része és a hadsereg belső hírszerző szolgálatai készítették elő. És Gorbacsov is, mert meg akart már szabadulni Ceausescutól. A Szekuritáté kihasználta a Papp László volt református püspök és Tőkés László akkori temesvári lelkész közötti konfliktust. Amikor egyre több román és szerb nemzetiségű ember is kiállt Tőkés László mellett, őbenne még nem volt semmi remény. 1989. december 21-én Kolozsvár tele volt katonákkal, milicistákkal, szekusokkal. Azután Doina Cornea elindulta a főtér felé. A járdákon páncélosok álltak, feléjük irányított fegyverekkel. Másnap, 22-én egy fekete esőköpenyes fiatalember kopogott be hozzá, kérte őt, jöjjön az ortodox katedrális előtti térre, nagygyűlés lesz. Ceausescu megfutamodása után az ortodox katedrálisban megint találkozott azzal a fekete köpenyes fiatalemberrel. 22-én délután értesült arról, hogy a Nemzeti Megmentési Front (FSN) listáján ő az első, Ana Blandiana a második, Mircea Dinescu a harmadik, Ion Iliescu az utolsó. Közleményt adtak ki demokratikus elveket, magántulajdont, politikai pluralizmust hirdető programról Amikor később újra közölték a programot, már szó sem volt benne ezekről az elvekről. Most már látja, tévedett, amikor televízión keresztül lebeszélte a bukaresti fiatalokat a további tüntetésekről. Azt hazudták ugyanis neki, hogy terroristák leselkednek rájuk, tehát azt mondta: Édes gyermekeim, ne kockáztassátok az életeteket, menjetek haza, a FSN programja demokratikus, amelyet ha nem tart be, én leszek az első, aki ellenzékbe vonul. Doina Cornea /sz. Brassó, 1929. márc. 30./ a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának francia szakos tanársegéde volt, fordító, publicista, kommunistaellenes ellenzéki. 1980-ban írta meg első szamizdatkönyvét (Incercarea labirintului), majd négy, szintén szamizdatfordítást készített. 1982 és 1989 között 31 levelet tett közzé a Szabad Európa Rádió révén Ceausescu Romániájáról. Állásából eltávolították, 1989. december 22-éig megfigyelés alatt tartották. /Benkő Levente: Gyávaságunk árát fizetjük. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./

Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke bejelentette, hogy lemond az 1997-ben elnyert díszpolgári címéről, mert „nem akar díszpolgárként szerepelni Lazar Ladariu mellett”. Marosvásárhelyen „Lazar Ladariu húsz éven keresztül egy olyan újságot vezetett és olyan cikkeket írt alá, amelyekkel aláásta a romániai demokráciát, aláásta a román- magyar kapcsolatokat, a román-magyar megbékélést. Minősíthetetlenül nyilatkozott a magyarságról, ugyanolyan minősíthetetlen stílusban nyilatkozott a romániai demokrácia legfontosabb képviselőiről. Az ő lapjában rágalmazták és pocskondiázták a magyarságot, de olyan románokat is, mint Doina Cornea, Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Renate Weber és mások”. /Mózes Edith: „Nem szeretnék díszpolgárként megjelenni Lazar Ladariu mellett. ” = Népújság (Marosvásárhely), jún. 11./

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezete, Marosvásárhelyi Székely Tanács, Maros megyei Magyar Polgári Párt, Marosszék Székely Tanácsa és a Történelmi Vitézi Rend közösen tiltakozott az ellen, hogy díszpolgári címet kapjon Lazar Ladariu, aki az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés előtt és azóta folyamatosan magyarellenes cikkeket tesz közzé a vásárhelyi Cuvantul Liber napilapban. Lapjában folyamatosan rágalmazták nemcsak a magyarságot, de olyan románokat is, akik a magyarok és románok közötti kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és a két nemzet közötti jó viszony megteremtéséért nagyon sokat tettek, mint Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Doina Cornea, Smaranda Enache stb. Díszpolgárrá avatása magyarellenes provokáció, Marosvásárhely lakossága egészének is árt. /Tiltakozás. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

A parasztság és a kommunizmus című kiállítás záróünnepségét tartották meg szeptember 3-ám Nagyváradon, a Gheorghe Sincai Megyei Könyvtárban. Jelen volt a két projektvezető, Ana Blandiana Herder-díjas író, költő és Romulus Rusan. Dokumentumok, fotográfiák tanúskodnak a komor múltról: az erőszakos kollektivizálásról, a deportálásokról és bebörtönzésekről. A falvakban emberek ezreit forgatták ki vagyonukból, semmizték ki őket, tettek földönfutóvá a vörös terror idején. Voltak, akiket munkaszolgálatba hurcoltak el, másokat tömlöcbe vetettek vagy meggyilkoltak. A kiállításon az egyik pannó térképe azt ábrázolja például, hogy 1949-1962 között Romániában hol történtek parasztfelkelések. Romulus Rusan több mint tízéves kutatómunkájának eredménye ez a tárlat. A kommunizmus idején több száz parasztlázadás volt szerte az országban. Több százezer embert ítéltek el, hurcoltak meg a bíróságon. A vándorkiállítás következő színhelye Arad lesz, aztán Temesváron mutatják be az anyagot. /Tóth Hajnal: A kommunizmus áldozatai a parasztság körében. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 4./

1989 dicsőségén és bukásán túli időszerűsége
A vita, mely arról folyik, hogy államcsíny vagy forradalom, összeesküvés vagy népfelkelés részesei voltunk-e ’89 decemberében a román—magyar glóbusz bukaresti vagy akár erdélyi sarkában, alighanem éppoly befejezhetetlen, mint amennyire eldönthetetlen. Az egymásnak ellentmondó fogalmi ismérvek ugyanis jól ráillenek arra, ami történt, s amit megéltünk, vagy a ,,világtörténelem első, tévén közvetített forradalmáról" saját szemünkkel láttunk.
A nagy decemberi fegyverropogástól hangos eseménysor skálája egyaránt átölelte a véresen komoly, tömeggyilkos megtorlás momentumát, melyben a rendszer erőszakszervei a diktátorpár akaratának megfelelően és parancsait végrehajtva cselekedtek, át azt az elhúzódó, új évbe hajló, ezer ember életét követelő lövöldözést, melyet a megfoghatatlan ellenség, a terroristák elleni harc jelentett, beletartozik a napokig tartó általános munkabeszüntetés, a százezres tüntetések, az ipari zónákból kiözönlő tömegek felvonulása a pártszékházak elé, a központi és vidéki, alulról sarjadzó szervezkedések, a lakosság felszabadulásának kimondhatatlan érzelmi mámora, a páratlan össznépi élmény, de az államcsíny minden ismérvét kimerítő ármánykodás, pálfordulás is. Így a hatalmi központok irányváltása, színfalak mögötti egyezkedése, újak kialakítása, a hadsereg és az állambiztonsági szervek átállása. Legutóbb Ana Blandiana költőnő — a kevés volt disszidens egyike, aki az azóta sajnálatosan felszívódott Polgári Szövetség megalapításában is részt vett — tartotta fontosnak, hogy az RTV1 országos nyilvánossága előtt fejtse ki nézeteit az eseményekről. A költőnő ma abban látja az utólagos fonák fejlemények okát, hogy ’89 decemberében nyilvánvalóan két tábor mozdult meg, azok, akik főleg Ceauşescutól és sleppjétől kívántak szabadulni, és azok, akik magával a kommunizmussal is szakítottak volna. Nem lehet kétséges, mondja, visszatekintve az évekig tartó küzdelemre, hogy a sokkal jobban szervezett és azonnali hatalmi eszközökkel rendelkező első mozgalom győzött, az ragadta magához a kezdeményezést már ’90 elején, és az seperte le a színről tisztességtelen eszközökkel a legtovább kitartó Egyetem téri tüntetőket, az tartja uralma alatt az országot és nemzetet a mai napig, mégpedig úgy, hogy valamennyi pártot áthat. E jelenséget így minősíti: pártok feletti szolidaritás. Súlyos ítélet a román többpártrendszerről, történészek feladata lehet az írói intuíció igazolása vagy cáfolata. Ma az elkeseredett néphangulat hajlik arra, hogy igazat adjon neki. A politikától kimondottan megcsömörlött írónő nem áll egyedül véleményével, ma a legtekintélyesebb román értelmiségiek sora ad hangot a politikától való elfordulásának, sokak a nemzeti kultúrában amúgy hagyományos esztétizálás menedékébe húzódnak vissza, ezért külön becsülendő, ha valaki legalább a közéleti véleményformálástól és nyílt állásfoglalástól nem tartózkodik. Érdemes azonban a gondolatmenet folytatásaként újabb következtetésekig továbblépni. Ma, két évtizedes távolságra a ’89—’90-es eseményektől, nem kétséges ugyanis, hogy a hatalom megkaparintásán, a magánosítás saját haszonra fordításán túl, mélyenszántóbb társadalmi folyamatként a rendszerváltás is visszafordíthatatlanná vált — ez lévén a szociológiailag legátfogóbb jelentőségű fordulat. A mai ellentétek, fonákságok fő forrása ezért nem az, hogy az átállást a diktátorellenes csoport kezdeményezte és hajtotta végre, hanem az, hogy kizárólagos hatalmi hegemóniája birtokában a rendszerváltást is ő, illetve az általa kineveltek vezényelték le, és irányítják a mai napig.
Mint ismeretes, az Iliescu nyomába szegődötteknek — bányászjárásokon és erősen etatista előítéletek éveken keresztül való éltetésén túl — végül mégis engedniük kellett az új geopolitikai realitások nyomásának, s bár úgy lehet, sikeresen szivárogtak be és hatottak át minden ún. ellenzéki, korábbi polgári gyökerekre hivatkozó pártot, a NATO-csatlakozás kényszerét és a reprivatizációt nem tudták, nem is akarhatták kicselezni, s ahogy hatalmukat megszilárdították, az EU-s integrációt is vállalták. Tény, más volt ennek hasznáról saját elképzelésük, és más a népi elvárás, más az emberek többségének hozzá fűzött reménye.
Mai bajaink diagnózisában alighanem eme elit felemás viszonyulása a polgári társadalomhoz és többpártrendszerhez, a keleti antidemokratikus hagyományok szívós továbbélése a pluralizmus álarca alatt az, mely vezérfonalat képezhet annak a felfejtésében, amit az írónő, élesen fogalmazva, az uralkodó elit maffiaszerű felépítéséről és működéséről állít, s melynek ellenében — kiábrándulás ide vagy oda — a harc nem szünetelhet.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak verskedvelőknek
A Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.”
A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: avers.kapcsolat@gmail.com
(-n-) Szabadság (Kolozsvár)

Gyermekkor osztályellenségként
Máramarosszigeten az egykori börtönben május 24-én tartották a Nyitott kapuk napját az Academia Civică Alapítvány rendezésében.
A nagyon színes programot Ana Blandiana elnökasszony nyitotta meg népes hallgatóság előtt. Elsőként a volt politikai foglyok és deportáltak gyermekeinek visszaemlékezéseit hallhattuk: hogyan élte meg a hat-hét éves gyermek a házkutatásokat, a szülők elhurcolását, bebörtönzését, majd a rájuk nehezedő nyomást, hogy tagadják meg szüleiket. Ana Blandiana mesélte el: hatéves volt, amikor az államvédelmisek a házkutatás alkalmával a játékai közé rejtettek egy pisztolyt, és emiatt hosszú évekig nem láthatta édesapját. Ileana Samoilă, aki a văcăreşti-i börtönben született, tíz év után ismerhette meg az édesanyját, miután kiszabadult. A szigeti volt börtönben emlékmúzeumot rendezett be az Academia Civică. Megtalálható ott a kommunista éra teljes keresztmetszete: bebörtönzések, a Bărăganba való kitelepítések, a női börtönök névsoraikkal. Külön szobát rendeztek be a magyar 1956-ról, mellette a prágai tavaszról, a keletnémet ellenállásról és a lengyel Szolidaritás-mozgalomról. A múzeum évről évre bővül, és egyre rendezettebb. Sajnos, bármennyire átfogó és gazdag, romániai magyar vonatkozásban nagyon keveset mutat. Talán rajtunk is múlott, hogy nem küldtünk anyagot. Nincs említés az 1950-es háromszéki tragédiákról, a halálos áldozatokról, börtönökről, dobrudzsai kitelepítésekről. Ezért gondolom, hogy a szigeti űrt pótolni fogja az általunk elképzelt emlékház. Már nagyon sok dokumentumot sikerült beszereznünk, de kérjük a kitelepítetteket, kulákokat, hogy a megőrzött dokumentumokat, fényképeket, ezek másolatait bocsássák szervezetünk rendelkezésére kiállítás céljából. Ugyanakkor felkérjük a 1990/118-as törvény alapján kárpótlásra jogosultakat, vagy bárkit, aki szükségesnek érzi egy ilyen emlékház létrehozását, hogy támogassa ezt. Számunkra fájó, hogy megyénkben a közel 1700 kárpótlási jogosult közül alig 200-an támogatják szervezetünket. Az érdeklődőket és a tagságot minden pénteken 10–12 és 17–19 óráig várjuk sepsiszentgyörgyi székhelyünkön, a Martinovics utca 2. szám alatt, telefon: 0726 237 944
TÖRÖK JÓZSEF,
Volt Politikai Foglyok Szövetsége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összefogás a vörös veszedelem ellen
Több tízezren, főleg fiatalok vonultak utcára Románia-szerte a hétvégén, a külföldön élők szavazásának megakadályozása volt az ürügy, de tulajdonképpen Victor Ponta ellen tüntettek, megválasztásának veszélyeire hívták fel a figyelmet. Mintha újra rendszerváltó hangulat alakulna ki, 1989 decemberét emlegetik sokan, a letűnt idők, az átkos kommunizmus visszatérésének lehetőségére figyelmeztet­nek. És – mint huszonöt éve – ismét a fiatalok a főszereplők.
A demokratikus erők régóta nem tapasztalt megmozdulásának lehetünk tanúi, nemcsak az utcán tüntetők tömege szembeötlő, de nyílt levélben foglalt állást 71 román író, művész, tudós, közéleti személyiség. A román értelmiség krémje elsősorban az otthon maradás, a passzivitás ellen emeli hangját. „Ne áltassátok magatokat, hogy ha otthon maradtok, nem fogtok szavazni. Távolmaradásotokkal egy veszélyes imposztorra voksoltok” – mondják, s kétség nem fér: Victor Ponta ama csaló, szélhámos, akire gondolnak. Kormánypénzekkel kampányol, ellehetetleníti az idegenbe szakadt román állampolgárok voksolását, hazudik, és elvtelen, lejárató kampányt folytat vetélytársával szemben – sorolja bűnlajstromát Mircea Cărtărescu, Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Dan Perjovschi, Ana Blandiana, Ioan Stanomir, Smaranda Enache és sokan mások.
Összezárnak tehát Johannis mellett a demokratikusan gondolkodó románok, s szavaikat mintha erősítené a baloldal válasza. Ponta tábora a nacionalista kártyával felel, Románia egységéért aggódik, meglovagolja a Temesváron, Kolozsváron feltűnt föderalizálást, autonómiát követel jelszavakat, és Johannis nyakába varrnák az ország szétdarabolásának szándékát. S bár a közvélemény-kutatások még mindig Ponta fölényét jelzik, nem lehetnek nyugodtak a szociáldemokraták, hisz egyre erőteljesebb és egyre hitelesebb az ellenük szólók hangja. Magyar térfélen a nemzeti oldal szavai csengnek egybe a román ellenzék, értelmiség, az utcán tiltakozó ifjak hangjával. Az RMDSZ a semlegességet választotta, azt sugallja, nem a mi ügyünk a választás, jobb, ha nem szólunk bele, inkább otthon ülünk. Csakhogy, mint a román szellemi elit levele is jelzi, a távolmaradás Pontának kedvez, tehát a szövetség áttételesen ugyan, célozgatások szintjén, de ismét a baloldal mellé sodródott. Mi azonban megtehetjük, hogy nem őket követjük, és 25 évvel a kommunizmus bukása után a demokráciára voksolunk. Két gyökeresen ellentétes oldal csatája ez, lehet mérlegelni, melyiket választjuk. Túl kell lépnünk a jogos elkeseredettségen, kiábrándultságon, és jövő vasárnap mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ne térhessen vissza a vörös veszedelem. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi konferencia az 1989-es forradalomról:
„25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?”
A december 1–3. időszakban nemzetközi konferenciát szerveztek az 1989-es forradalomról a  temesvári Megyeháza multifunkcionális termében. A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” című tudományos konferencia előadói között voltak Ana Blandiana, Romulus Rusan írók, Anneli Ute Gabanyi, Stéphane Courtois, Edward Kanterian, Thierry Wolton, Roman Wyborski külföldi szakértők, illetve a temesvári civil társadalom képviselői, köztük Brânduşa Armanca, Traian Orban, Florian Mihalcea, Daniel Vighi.
Ana Blandiana költő, akit csütörtökön a Nyugati Egyetem díszdoktorává avatott, a rendezvény névadója volt. – A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” címet néhány hónappal ezelőtt adtuk a temesvári rendezvénynek – nyilatkozta Temesváron Ana Blandiana. – Azóta, úgy tűnik, hogy a fiatalok felébredtek és elmentek szavazni (…) a civil társadalom megpróbálja ellenőrzése alá vonni a politikát és ez jó dolog. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, de bízok benne, hogy a becsületes fiatalok is elkezdenek politizálni, és kiszorítják a politikából azokat, akik pénzen vásárolták a mandátumukat, és egyetlen gondjuk, hogy tetézve megtérüljön a befektetésük.
Romulus Rusan író szerint 25 esztendővel a forradalom után, az elnökválasztás alkalmával mintha sikerült volna „újraindítani” a forradalmat, és újból bízhatunk az adott szóban, a normális párbeszédben, a törvény és az igazságszolgáltatás erejében.
Lucian Vasile Szabo író, lapszerkesztő, egyetemi tanár, a konferencia egyik szervezője a Nyugati Jelennek elmondta: a temesvári konferencia célja, hogy megtudjuk, mi történt 1989-ben és az azóta eltelt 25 év alatt. A konferencián nemzetközi szaktekintélyek vettek részt, akik nemcsak az 1989-es forradalmi év eseményeiről, hanem azok európai kontextusairól, például a Szovjetunióban történt fordulatról tartottak előadásokat. Elhangzottak egészen részletes elemzések a temesvári forradalom eseményeiről is. – A forradalom óta eltelt 25 év során alapvetően két álláspont ütközött Romániában – mondta Lucian Vasile Szabo –, egyesek azt kifogásolják, hogy az ország még mindig nem került be a nyugati civilizált államok közé, mert a dolgok nem változtak meg eléggé, mások éppen ellenkezőleg, attól frusztráltak, hogy a dolgok túlságosan megváltoztak, és ők, a régi kommunisták, szekusok elveszítették az ellenőrzést az események felett, nem urai a helyzetnek többé.
Sokan vitatják Tőkés László szerepét az 1989-es forradalom kirobbantásában, mondta a politológus, tőlük csak azt kérdezhetjük: miért nem indult el a forradalom Doina Cornea vagy Mircea Dinescu házától? Miért nem ott gyűltek össze a kolozsváriak vagy a bukarestiek és miért nem ők indították el a forradalmat? –Az emberek Temesváron a református parókia előtt gyülekeztek égő gyertyával a kezükben – mondta Lucian Vasile Szabo –, egy kis egyház kis gyülekezetéről van szó, amely országos szinten jelentéktelennek látszik, mégis innen indult el a forradalom! Persze, utólag kiderült, hogy nem csak Tőkés Lászlóért gyűlt össze a tömeg, de a református parókiától indult el a forradalom és ezt nem lehet letagadni!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Áldozatuk nem merül feledésbe
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Regéczy Szabina Perle könyvbemutatója
„Úgy éreztem, hogy a saját verseimet írom”
Regéczy Szabina Perle A tegnap költészetéből című, immár hatodik műfordítási kötete 112 román költeményt tartalmaz. Összesen 19 klasszikus, modern és kortárs költőtől fordított verseket. A kötetet dr. Brauch Magda irodalomtörténész és stiliszta, valamint Vasile Dan költő, író, publicista méltatta.
Brauch Magda elmondása szerint rengeteg időt és türelmet igényel a műfordítás abban az esetben, ha jól akarjuk csinálni. Ezt a kötetet elolvasva kicsit mintha másképp látná ezt a műfajt. Sokat olvasott más nyelven is, és mindig az eredeti tetszett neki jobban, itt azonban kivételt tesz: Perle sok esetben hozzátett egy-egy szót. Ez azért jó, mert dallamot vagy ritmust adott a versnek, esetleg kiemelte a mondanivalóját. Előfordult az is, hogy nem pont azt a szót használta, amit a költő, mert magyar fordításban nem hangzott volna jól, vagy mást jelentett volna. Akadnak azonban olyan versek is, melyek szóról szóra megegyeznek az eredetivel.
Regéczi Perle ehhez azt fűzte hozzá, hogy „a szabad verset sem lehet szó szerint lefordítani, mert abból csak egy nyers szöveg lesz”. Kiegészítette azzal is, hogy ezen az estén nem is annyira ő az ünnepelt, hiszen ő csak fordított. Inkább a költőket kell ünnepelni, akik az eredeti műveket írták. „George Bacovia olyan melankolikus volt, mint én, és amikor fordítottam, úgy éreztem, hogy a saját verseimet írom” – tette hozzá a szerző.
Vasile Dan megtiszteltetésnek és örömnek adott hangot, amiért jelen lehetett a bemutatón. Perle nem csak saját nyelve felé nyit, hanem más nyelvek felé is, ami mindenképpen tiszteletre méltó. Nem csak fordít: erőfeszítést tesz, hogy olyan költeményeket és költőket válasszon ki, akik talán nem is állnának szóba egymással, ha egy teremben lennének. Külön kitért George Bacovia Plumb, azaz Ólom című – szintén lefordított – versére is, ami a 20. századi román költészet egyik legnagyobb verse. Egy nehéz és mély költemény. Perle egyaránt fordít régi és kortárs verseket, márpedig ez megtiszteltetés mind a fordítónak, mind a költőnek. Vasile Dan személyesen ismeri Ana Blandiana kortárs költőnőt, aki nagyon meg van elégedve Perle fordításaival.
Az est folyamán pár vers el is hangzott a Tóth Árpád Irodalmi Kör tagjainak előadásában Tudor Arghezi, Alexandru Macedonski, Ion Minulescu és más, a kötetben szereplő költők tollaiból, melyeket, Regéczy Szabina Perlének hála, már magyarul is elolvashatunk.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ana Blandiana – apáról, Írószövetségről, kiábrándulásról és egy zsarnok kandúrról
Kolozsváron járt Ana Blandiana költő, író, a Ceaușescu-rezsimmel szembeni ellenállás egyik legismertebb alakja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Doctor Honoris Causa címet kapott, pénteken pedig a Bölcsészkar Eminescu termében lehetett személyesen találkozni vele.
Azt hiszem, a nagy amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő tömeg szívesebben csapott volna a lovak közé ahelyett, hogy az egyetem dékánja, Corin Braga és egyik tanára, Ioana Both hosszas és érdektelen felvezetőjét hallgatná – annál is inkább, mert mint kiderült, az Ana Blandianával való találkozás az egyetemi órarend keretei közé volt szorítva, így sok kérdést nem volt idő feltenni, sok téma kibeszéletlen maradt. A 74 éves, Herder-díjas költőnő úgy meghatódott egykori Alma Materében, hogy szinte elsírta magát, amikor a katedráról szembenézett a padokban szorongó, lépcsőkön ülő, fal mellett álló tömeggel.  „Jobban felkavar ez engem, mintha mondjuk a Harvard Egyetem tüntetett volna ki!” – mondta olyan megindultan, hogy el is hittük neki.
Apja lánya
Ana Blandianának, akit diáklány korában még Otilia Valeria Coman-nak hívtak, nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Bölcsészkarra, ortodox pap édesapját ugyanis a kommunista rendszer „a nép ellenségének” bélyegezte és hosszú évekig börtönben ült. Egy politikai fogoly lányának lenni nem jelentett éppen ideális káderlapot abban az időben, ha az ember publikálni akart, így lett Otilia Valeria Coman-ból – Ana Blandiana (édesanyja Fehér megyei szülőfalujának nevét vette fel).
Apja emléke, majd hiánya meghatározta életét. Amikor még otthon volt, az a boldog gyerekkort jelentette a későbbi költőnő számára, és ugyanakkor annak megtapasztalását is, milyen az igazi egyenlőség két ember között. „Apám úgy bánt velem, mint egyenlő féllel, és ez már 4-5 éves koromban is így volt. Soha nem kezelt le senkit, és nem ismert el feljebbvalójának senkit. Számára csak egy emberi viszony létezett: az egyenlő, emberi viszony. Olyannyira, hogy hazudni se tudott nekem. Karácsonykor édesanyám elküldött kettőnket sétálni, hogy díszítse fel titokban a karácsonyfát, apám viszont séta közben megmondta, hogy nem létezik Télapó. Szégyellte, hogy hazudozzon nekem.  Amikor hazaértünk, anyám tovább játszotta a színjátékot, lelkendezve mondta, hogy amíg mi odavoltunk, nálunk járt a Télapó, és né, mit hozott. Abban a pillanatban megsajnáltam a szüleimet. Öt éves voltam, de akkor úgy éreztem, én vagyok a felnőtt, aki mindkettejük igazságát érti és ismeri.”
 Utána azonban szomorú évek jöttek. Apja börtönben ült, „nekem meg minden pillanatban hiányzott. Abban az életkorban, amikor a serdülőnek annyi kérdése van, biztos voltam benne, hogy apám mindenre tudta volna a választ – de nem volt ott. Soha nem hittem egy percig sem, hogy nem tér vissza a börtönből. Vártam haza, hogy tehessem fel neki összegyűjtött kérdéseimet.”
Ami ez után következett, az minden fiktív tragédiát fölülmúl. Ana Blandiana most, 52 év után sem tudta visszatartani a könnyeit, amikor imádott apja tragikus halálát mesélte el. 1964-ben végre kiengedték a börtönből, és otthon, egy ostoba baleset folytán (magára húzta az égő paraffin-benzin oldatot, amelyet a parketta fényezésére használtak) elevenen megégett, a házuk udvarán, a család szeme láttára. „Elégett apám, mint egy fáklya.”
Az Írószövetség ma: homályos szakszervezet
Ana Blandianát háromszor tiltotta el a hatalom a publikálástól: először a „népellenség” apja miatt, 1959 és 1964 között, majd saját maga, azaz írásainak többé-kevésbé burkolt rendszerellenessége miatt 1985-ben, majd 1988-89-ben. Amikor éppen nem volt eltiltva, sorra kapta a díjakat: a Román Írószövetség költészeti díját 1969-ben, a Román Akadémia díját 1970-ben, a Bukaresti Írók Egyesületének díját 1982-ben. És Bécsben, ugyanebben az évben, a Herder-díjat.
„Abban az időben végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a Román Írószövetség tagja lehettem – mesélte pénteken a Bölcsészkaron. – Az egyetlen hely volt az akkori Romániában, ahol szabadon szavaztunk. A gyűléseken persze mindig részt vettek úgynevezett hivatalos személyek, de a vezetőségbe soha nem választottunk be olyan személyeket, akik a Nagy Nemzetgyűlés tagjai voltak.” A rendszerváltás után sokadmagával abban reménykedett, hogy az Írószövetség a kulturális és közélet szóvivő intézményévé válik. „Annyi hibát, sokszor egyenesen bűnt követnek el a kulturális élet és az örökség terén!Műemlék épületeket hagynak összedőlni. Helyettük sokszor tömbházakat építenek, mert az megtérülő befektetés. Nem is beszélve a tankönyvek és a közoktatás körül kialakult helyzetről…Mindezekért az értelmiségi embereket nagyobb felelősség terheli, mert ők tudják, milyen értékeket veszítünk el, és nekik a dolguk a többiekkel is megértetni ezt” – mondta.
Nehezményezte, hogy az Írószövetség mára egy „homályos szakszervezet” szintjére süllyedt, amely soha nem emeli fel hangját a kulturális örökség rombolása ellen. „Minden hatalommal, kormánnyal egyformán jóban van, hogy a nyugdíjak emelését tudja kicsikarni” – jelentette ki Ana Blandiana az Írószövetségről, amely szerinte korunk értékvesztését, a szólásszabadság értékének felhígulását is tükrözi.
Egy gyerekkönyv hőse és Ceaușescu
A költőnő mesélt Arpagic nevű képzeletbeli kandúrjáról, „akit” gyerekeknek szóló verseskönyvben énekelt meg, és akinek a jelleme annyira kísértetiesen hasonlított a Ceaușescuéhoz, hogy az elvtársak, néhány nappal megjelenése után, bevonták a forgalomból és bezúzatták. „Nekem nem adták ki a szekusdossziémat a CNSAS-től. Valószínűleg megsemmisítették. Más dossziék rám vonatkozó lapjait viszont elolvashattam, például Vlad szekusezredes parancsát is, amelyben kiadja az ukázt, hogy az ország minden könyvesboltjából azonnal tüntessék el az Arpagic-könyvemet. Elképesztő a temesvári szekuritáté-parancsnok bocsánatkérő, alázatos válasza, amelyben mentegetőzik, hogy nem tudta teljesíteni a parancsot, mert a könyveket már mind megvásárolták!” – mesélte a költőnő nevetve.
Irodalomból közéletbe, majd vissza az irodalomba
Ana Blandiana bevallotta: élete legnehezebb éve 1990 volt. Nehezebb volt, mint 1988-89, amikor alig tudtak megélni, amikor tiltólistán volt, nem publikálhatott, és a házból is alig járt ki, mert az ismerősök nem mertek köszönni neki az utcán, mindenki gyanús volt a hatalom szemében, aki kapcsolatba lépett vele. Minden lépését a szekuritáté kísérte, éjjel-nappal a szekusok autója állt a ház előtt. Igyekeztek halálhírét kelteni, majd mikor ez nem sikerült, elhíresztelték, hogy Nyugat-Európába távoztak férjével. „Akkor tanultam meg, hogy a pletyka, a rémhír olyan, mint egy állat: alkalmazkodik a körülményekhez, hogy életben tudjon maradni.”
Mégis a rendszerváltás utáni hónapok voltak a legnehezebbek. A csalódás, és annak felismerése, hogy a Ceaușescu-házaspár eltűnésével nem szűnt meg mindaz, amely ellen apja és ő évtizedeken át harcoltak. Megkérdezése nélkül beválasztották a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőbizottságába, ahonnan még 1990. januárjában lemondott, tiltakozásképpen, amikor Iliescu bejelentette, hogy a FSN részt vesz a választásokon. „Attól a pillanattól kezdve, hogy lemondtam, újrakezdődött minden: ismét a nép ellensége lettem, hazaáruló, a hatalom kerékkötője.”
Ezt követően több mint tíz éven át a közéletnek szentelte ideje nagy részét. Megalapította a Polgári Szövetséget (Alianța Civică), majd 1993-ban létrehozta a máramarosszigeti Memorial múzeumot, a kommunista rezsim elleni ellenállás emlékhelyét. A sok kiábrándulás, csalódás azonban elvette a kedvét a közélettől, amelyre most már így emlékezik: „Az a fajta szerepvállalás, amely nagy gyűléseket, nyilvánosságot, pártokkal való egyezkedést feltételezett, olyan volt nekem, mint egy ideiglenes öngyilkosság.”
A máramarosszigeti múzeumot most is vezeti, de azon kívül csak az írással foglalkozik. Ha iskolákba hívják meg előadást tartani, azt soha nem utasítja vissza. „El kell mondanom a fiataloknak, hogy a legnagyobb ajándék, amit az életben kaptam, az, hogy tudok olvasni. Ne fosszák meg magukat ettől a csodától!”
Legújabb könyvéért (Patria mea A4) idén megkapta Lengyelországban az Európai Szabadság Költője kitüntetést. A könyvet már öt nyelvre lefordították. Az akadémiai órarend miatt szűkre szabott kolozsvári szereplését ezzel zárta: „Legnagyobb győzelmem saját magam fölött az, hogy sikerült teljességgel visszatérnem az irodalomhoz.” maszol.ro

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)