A 81 éves Bitay László matematikus, nyugdíjas egyetemi tanár emlékezett a Bolyai Tudományegyetem matematika karának legidősebb, köztiszteletben álló tanárára, Gergely Jenő professzorra. 1948-ban került a Bolyai Egyetemre a kolozsvári Mariánum leányiskola matematika katedrájáról, és itt tevékenykedett a két egyetem egyesítéséig. Súlyos betegség következtében innen nyugdíjazták, de még évekig konzultáns professzorként segítette tanácsaival a diákokat és tanártársait. Gergely Jenő /Kolozsvár, 1896 – Kolozsvár, 1974/ a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezhette tanulmányait. Az egyetemen olyan nagyhírű professzorok mellett dolgozott, mint Riesz Frigyes, Fejér Lipót és Klug Lipót. 1921-ben Gergely Jenőt meghívták az időközben Szegedre költözött egyetemre, de ő az itthonmaradás mellett döntött. A Mariánum leányiskolában tanított matematikát, majd meghívták az akkoriban alakulóban levő Bolyai Tudományegyetemre, előadó tanárnak, később professzor lett. Amikor a Román Tudományos Akadémia Kolozsváron létrehozta számítási intézetének fiókját, őt is meghívták munkatársnak, s ebben a minőségében itt is dolgozott az intézet megszüntetéséig. 1952-ben, Bolyai János születésének 150. évfordulóján a Bolyai Egyetem matematika karán kiállítást rendeztek. A kiállítás fő irányítói Gergely Jenő és a matematikatörténet előadója, Tóth Sándor voltak. Ebből az alkalomból az egyetem emlékkönyvet jelentetett meg Bolyai János élete és műve címen. E könyv egyik legértékesebb fejezetét, Bolyai Appendixének ismertetését Gergely Jenő professzor írta. A kiállítás anyagát átszállították a marosvásárhelyi Bolyai Múzeumba, ahol egy része ma is megtekinthető. Gergely Jenő széles látókörű, minden iránt érdeklődő, több nyelvet beszélő ember volt. A professzor a Házsongárdi temetőben nyugszik. /Bitay László: Levélbontó – Emlékezés hajdanvolt tanárunkra. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./

Maurer Gyula (Dicsőszentmárton, 1927. január 18. – Maglód, 2012. január 8.)
Visszatér a Házsongárdi temető szülői sírjába nagyrabecsült kollegánk, barátunk, tanárunk, Maurer Gyula, aki nem egészen jószántából hagyta el városunkat néhány évtizede.
1927. január 18-án született Dicsőszentmártonban s enyedi, keresztúri és kolozsvári tanulmányai után az éppen alakuló Bolyai egyetem természettudományi karára – mintegy alapító tagként – iratkozott be, ezen kar matematika szakára. Tanárai itt hamar felfedezték benne a tehetséges ifjút, s már egyetemi hallgató korában gyakornoknak nevezték ki.
1949-től tanársegédként, később adjunktusként oktatta a matematika és kémia kar diákjait, akik hamar megszerették a fiatalembert, aki őket nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel tanította erre a nem sokak által kedvelt tantárgyra. Különösen a jó tanuló diákok keltették fel érdeklődését, ezekkel foglalkozott odaadóan és nagy lelkesedéssel anélkül, hogy a gyengébb képességűekről megfeledkezett volna. Ez az odaadás öregkorára hozta meg a gyümölcsét, amikor az öt-, tíz-, harmincéves találkozó tanítványai nagy szeretettél vették körül s hálásan, immár érett fejjel mutatták ki szeretetüket és nagyrabecsülésüket egykori tanáruk iránt.
Az 1954–55-ös tanévben a Bolyai magyar és a Babeş román negyedéves hallgatóinak algebra előadást tartott. 1956 után a forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása miatt eltávolították az egyetemről, s csak később, az egyetemek egyesítése után kapta vissza állását.
1967-ben a topologikus algebra tárgyköréből Bukarestben doktorált. Tomescu Kombinatorika és alkalmazásai című könyvét románról magyarra fordította, amelyik aztán Budapesten jelent meg. 1953–56-ban a kolozsvári Matematikai Lapok szerkesztője volt. Tudománynépszerűsítő írásai a Hétben, Korunkban, a Matematikai Lapokban jelentek meg. A román nyelvű tankönyvek magyarra való fordításának munkálataiból is kivette részét, miközben közgazdasági diplomát is szerzett.
Csoport és gyűrűelméleti munkái magyar, román, német, francia, angol, olasz, orosz nyelveken jelentek meg. Virág Imre kollegájával közösen két magyar nyelvű algebra könyvet jelentett meg a kolozsvári Dacia kiadónál. A Kriterion által kiadott Matematikai kislexikon algebra vonatkozású szócikkeit is ő írta.
1984-ben két fia után Magyarországra távozott, ahol 1985-től a nyugdíjazásáig a Miskolci Műszaki Nehézipari Egyetemen tanított.
Megrendült egészségi állapotában, a vég közeledtével haza vágyódott ősei földjébe, s most mi, kollegái, barátai és tanítványai itt állunk hazatért hamvai előtt azzal az ősi kívánsággal: nyugodj békében, Gyula!
Bitay László, nyugdíjas tanár 
Hamvait a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szabadság (Kolozsvár)

Gulág-idézés fiataloknak: megismertetni múltunkat
Túlélők, hősök, áldozatok. Kolozsváriak a Gulágon címmel tartottak megemlékező előadást a szovjet birodalomba kényszermunkára elhurcolt áldozatok emlékére középiskolás fiataloknak csütörtök délután a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt fizikumában.
Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa röviden ismertette a diákokkal a második világháború után a megszálló szovjet hadsereg által az utcáról vagy otthonaikból ártatlanul összeszedett, és a Szovjetunióba „csak egy kis munkára”, azaz „málenkij robotra” elhurcolt magyar emberek ezreinek történetét, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket, és nagyon sokan közülük belehaltak a szenvedésekbe. Erdélyt a hatalom ellenséges területként kezelte, és bosszúvágy hajtotta őket, következésképpen összefogdosták a magyar és német nevű embereket, és foglyokként marhavagonokban a szovjet lágerekbe hurcolták el. Kolozsvárról körülbelül ötezer férfit és serdülőkorút vittek el, a halottak száma 36 százalékra (1600-1700 főre) tehető. Volt, aki egy év után szabadult, míg mások csak jó pár év múlva, vagy soha nem tértek haza. A témát a kommunista hatalom tabuként kezelte, sokan még rokonaiknak sem mertek panaszkodni, a hazatérők visszailleszkedése a társadalomba pedig akadozott.
A „málenkij robot” két túlélője is megjelent a találkozón, hogy meséljen személyes élményeiről. Bitay Lászlót tizenhat évesen kapta el egy járőr a Széchenyi téren, és szerencséjére egy év múlva betegsége miatt szabadon engedték. Mile József pedig láboperáción esett át hihetetlenül primitív körülmények között, így őt is felmentették. Jóska bácsi azt üzeni a mai fiataloknak, hogy ne a számítógép mellett ülve éljék le életüket, hanem tartózkodjanak minél többet a szabadban, mert ő is sokat köszönhet természetszeretetének.
A rendezvényen Papp Annamária és Benkő Levente gulág-kutatók is megosztottak néhány gondolatot a fiatalokkal. Lapunk szerkesztője, Papp Annamária arról kérdezte az iskolásokat, hogy családjukban akadtak-e olyanok, akiket meghurcoltak, és a téma feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Benkő Levente arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a múlt században a fasizmus és a kommunizmus egyformán embertelennek bizonyult, mindkettő számláját több millió áldozat terheli.
A hallgatóság körében kézről kézre járt néhány eredeti tárgyi bizonyíték a szovjet fogságban szenvedők utókornak átmentett személyes tárgyai közül: csajka, kulacs, kanál, dohányszelence, sőt még egy világháborús nyomokat magán viselő sisak is, amelyet többen fel is próbáltak. A fiatalok ugyanakkor fellapozhattak több, az adott témakörben eddig megjelent kötetet is, amelyet a többi emléktárggyal együtt a szervezők a helyszínen kiállítottak.
Az áldozatokra való méltó megemlékezést és a további kutatómunkát szolgálja a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (www.gknt.hu), amely legutóbbi, Miskolcon megtartott ülésén egy emlékbizottság megalakításáról döntött. Ennek célkitűzései között szerepel egy önálló, független kutatóintézet és múzeum létrehozása, magas szakmai színvonalú tanulmánykötet kiadása 2014 áprilisáig, továbbá szeretnék, ha a történelemtankönyvekbe a II. világháború témájánál kerüljön be a „málenkij robot”. A tervek között szerepel emléktáblák és emlékhelyek létrehozása az elhurcolások, a gyűjtőhelyek és az egykori céltáborok színhelyein, a „,málenkij robot”-ban érintett települések, szervezetek és személyek felkutatása, a velük való együttműködés kialakítása, az egymás közötti információáramlás elősegítése, közös megemlékezések szervezése. Az emlékbizottság tagjai fontosnak tartják dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilm készítését a történtekről. További célkitűzésük a „málenkij robot” emlékév megtartása a Kárpát-medencében 2014–2015-ben, e tragikus események 70. évfordulója alkalmából a témában érintett önkormányzatokkal, civil szervezetekkel és magánszemélyekkel összefogva.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Málenkij Robot: folytatni kell a „fehér foltok” feltárását
Kolozsvár után Szolyván és Szerencsen emlékeznek az elhurcoltakra
Tudományos konferenciával folytatódott tegnap az 1944 októberében szovjet munkatáborokba elhurcoltak emlékére szervezett kolozsvári rendezvénysorozat.
A magyarországi, kárpátaljai, erdélyi és cseh kutatók részvételével zajló értekezletre ma is várják az érdeklődőket a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai út 4. szám alatti épületébe. Ezt megelőzően csütörtök este ugyanitt kiállítás nyílt a fogsággal kapcsolatos emléktárgyakból, valamint M. Lovász Noémi képzőművész festményeiből. A kerekasztal-beszélgetésen a szovjet lágereket túlélt Bitay László és Mile József számolt be a velük történtekről, de hozzátartozók is felidézték az eseményekkel kapcsolatos emlékeiket. A rendezvénysorozat kedden kezdődött: a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága a 70. évforduló alkalmából emléktáblát helyezett el a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus részében lévő gondnoki épület falára a Kolozsvárról internált ötezer férfi tiszteletére.
Az emléktárgyakból nyílt tárlat felidézi a lágerek világát.
A Málenkij Robot emlékév keretében Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel tegnap kétnapos tudományos konferencia kezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti 4. szám alatti épületében. Az értekezlet főszervezője a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzata és a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága társszervezőként kapcsolódott a rendezvénybe.
P. A. M.
Szabadság (Kolozsvár)

Életigenléses tiszteletadás az erdélyi magyar áldozatoknak
Lezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt.
Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik.
A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf  interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést.
A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film.
A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból.
Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját.
A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba.
A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.”
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezni és emlékeztetni a Gulagra
Dokumentumfilm-bemutatóval emlékeztek a második világháború után a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt kolozsváriakra. A Sapientia EMTE rendezvényét a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartották a kincses városban.
Ez a történet lassan feledésbe merülni látszik, még legalább 20–30 történész kutatómunkájára lenne szükség, hogy még több mártírt azonosítani tudjanak  a második világháború utáni Gulag munkatáborok erdélyi áldozatai közül – fejtette ki Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja az egyetem filmbemutatóval egybekötött hétvégi megemlékező rendezvényén a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, valamint Tóth Orsolya A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmek bemutatója a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében a felsőoktatási intézmény által szervezett rendezvények záróeseménye volt. A bemutatók iránt hatalmas volt az érdeklődés, zsúfolásig megtelt a Sapentia 160 ülőhelyes Auditorium Maximum terme. A vetítéseket követően a filmek alkotói történészekkel, illetve a Gulag kényszermuynkatáborok két túlélőjével, Bitay Lászlóval és Gergely Istvánnal beszélgettek. Farkas György kifejtette, valójában két különböző dokumentumfilmet fűzött össze kizárólag erre az alkalomra, ugyanis két történetről van szó, amelyeknek azonos a kezdetük. Mint részletezte, az volt a cél, hogy minél több diák láthassa, hiszen a Gulag története nem szerepel kielégítően a történelemkönyvekben.
A filmet először a Duna TV sugározza, később kiadják DVD-n, és elérhető lesz a Gul.hu dokumentációs portálon. Benkő Levente történész úgy vélte, a mai fiatalok nem könyvmolyok, így ha képernyőn láthatják, az számukra is közelebb hozza a történelmet. Hozzáfűzte, Tóth Orsolya filmje, amelyben a túlélők maguk mesélik el, hogyan viselték el a fogságot, jóval bővebb nyersanyagból készült. Összesen 11 túlélő neve szerepelt a nyilvántartásukban, közülük hárommal semmilyen kapcsolatot nem tudtak teremteni, a maradék nyolccal is nagyon nehezen. „Ezeket a történeteket nem lehet a szőnyeg alá söpörni ” – szögezte le Benkő Levente. Nagy Alpár-Csaba történész úgy értékelte, a filmek méltóképpen tisztelegnek az áldozatok előtt. Murádin János Kristóf kifejtette, a filmek csak nagyon szűk keresztmetszetét adják a történetnek, a kutatást pedig már az ötvenes években el kellett volna kezdeni, de 1989-ig a túlélők nem mertek beszélni a Gulagról, szegényes a rendelkezésre álló forrásanyag. Mint részletezte, 745 fős a mártírlistája a Gulagon elhunyt kolozsváriaknak, de ez csak egy kis része a kincses városból elhurcolt 5000 embernek. Gergely István, a szovjetunióbeli munkatáborok egyik túlélője úgy vélte, lassan mesévé érlelődik a történelem, a filmeknek köszönhetően viszont az utókor is kapott belőle egy kis kóstolót. Bitay László elmondta, két lánya van, de a kommunista rezsim ideje alatt sosem mert beszélni nekik a fogságról, mert félt, hogy elszólják magukat. Farkas György ugyanakkor bemutatott egy „idegenvezetőként” működő mobilalkalmazást, amelynek segítségével felkereshetők Kolozsváron azok a helyszínek, ahol az orosz katonák összegyűjtötték a foglyokat.
Előadás Váradon az ‘56-os forradalomról
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai parlamenti képviselő nagyváradi irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján. A rendezvény keretében Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért előadást. „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi” – fejtette ki a 83 éves Kiss Tamás. Visszaemlékezésében a múltbéli történések számos, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse. 
Kiss Előd-Gergely 
Krónika (Kolozsvár)

Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu

Idén is értékes díjakkal vonzza a diákokat a Pénzmágnes
Ötödik alkalommal rendezi meg Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) és a Magyar Mágnás Egyesület (MME) magyar középiskolások számára a Pénzmágnes – kulcs a gyarapodáshoz című kétfordulós, egyéni gazdasági versenyt.
A vetélkedőt beharangozó tegnapi sajtótájékoztatón Mile Lajos főkonzul arra emlékeztetett, hogy a vetélkedő célkitűzése 2013-as beindulása óta változatlan: népszerűsíteni a pénzügyi-gazdasági ismereteket, mert azokra a fiataloknak nagy szükségük van mind családi, mind egyéni boldogulásukhoz.
Az ilyen tapasztalatszerzés mindenképpen az erdélyi magyarság helyben maradását szolgálja – tette hozzá a fő-konzul.
A versenyre, amelyben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vállalt partnerséget, október 25-ig lehet beiratkozni a penzmagnes.ro honlapon, ahol a tananyaghoz is hozzá lehet jutni. Az első fordulót október 26-án bonyolítják le online, a döntőt pedig november 27-én rendezik meg Kolozsváron. A vetélkedő lassan Kárpát-medenceivé nőtte ki magát, tavaly a döntőbe már felvidéki és délvidéki diákok is bejutottak. Az első helyért 500 euró, a másodikért 300 euró, a harmadik helyért 200 euró jutalom jár, de várhatóan más díjak is lesznek.
Csatlós Pál RMKT-elnök azt javasolta a résztvevőknek, hogy a megoldandó feladatokat ne kössék se helyhez, se időhöz, mert a takarékossági és vagyonbiztonsági elvek általánosak, örökérvényűek. A verseny ötletgazdája, Bitai László MME-elnök szerint a megmérettetés egyaránt szól szegény, gazdag vagy középosztályú 9-12. osztályos tanulókhoz, és nem szakmai, hanem egyéni verseny. Érdemes rá áldozni néhány óra felkészülést, nem árt a megadott anyagot többször áttanulmányozni, de szükség esetén telefonon is lehet eligazítást kapni – tette hozzá. A részvétel szempontjából sok függ a tanároktól, akik eredményesen ösztönözhetik diákjaikat a részvételre, a verseny népszerűsítését pedig minden osztályfőnöknek a figyelmébe ajánlják.
Tavaly sokan beiratkoztak, viszont egyesek vissza is léptek, így a versenyen „csak” 183 fiatal vett részt, akiknek kilencvenöt százaléka erdélyi volt. „A fiatalok számára hasznos vetélkedőről van szó, mert az alapelvek a pénzügyek kezelésben változatlanoknak maradnak” – összegzett Bitay László.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)