Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában megnyílt Kabán József fotóművész több évtized alatt felgyűlt alkotásaiból nyílt tárlat. A fotók az erdélyi magyarság képzőművészeinek, irodalmi nagyságainak, színészeinek (Kós Károly, Szervátiusz Jenő, Cseh Gusztáv, Gy. Szabó Béla, Incze Ferenc, Bisztrai Mária stb.) arcképeit mutatja be, emellett a hagyományos fényképészet hatáskörét túllépve, sokszor grafikába menő kompozíciókkal is jelentkezett. Annak idején a Korunk Galéria az ő kiállításával indult útjára. /Ö. I. B.: Kabán József, a múltidéző. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Elhunyt Dehel Gábor
A kolozsvári színész-rendezőt íróként is ismerhettük, Székelyudvarhelyen is sokat rendezett, illetve játszott.
Az ismert színész-rendezőt 74 éves korában érte a halál hétfőn. Dehel Gábor 1940. április 29-én született Szatmárnémetiben, 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színész volt, de a nyolcvanas években rendezői szakot is végzett Bukarestben.
A kilencvenes években kezdett rendezni a Kolozsvári Magyar Operában, többek között Huszka Jenő Mária főhadnagyát, illetve Kacsóh Pongrác János vitézét vitte színre, ugyanakkor Erkel Ferenc összes operáját színpadra állította.
A színészet és a rendezés mellett Dehel író is volt, hiszen több novelláskötete is megjelent, de készített színészportrékat is (például Bisztrai Máriával, Petru Groza színész-lányával is készített egy interjúkötetet, és Márton Melindával is), illetve riportokat, színházi cikkeket és drámákat is írt.
Két regénye, a Kulisszatitok (1974) és az Öngól (1980) is megjelent. Munkásságáról, pályafutásáról ebből a Szabadság napilapnak adott, néhány évvel ezelőtt interjújából is sokat meg lehet tudni.
Dehel Gábor a kétezres évek elején több évig játszott és rendezett a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szanházban is. Színészként a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban a Méltóságos urat, a Don Juanban a címszereplő apját, a Sorin Militaru által rendezett Sirályban pedig az öreg Szorin Pjotr Nyikolajfevicset alakította.
Ő rendezte a Viktória (2001), a Mágnás Miska (2002), a Csárdás (2003) operetteket, illetve A szabin nők elrablása (2004) című zenés bohózatot is.
KATONA ZOLTÁN
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. – Kolozsvár
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Isten veled, Kenyeres!
Ismét útra kelt valaki közülünk. Kötő József. Az 1961-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakos évfolyam kiemelkedő, felejthetetlen alakja. Szűkebb évfolyamtársi köreinkben Kötőke, számomra, akivel együtt laktunk az Erzsébet úti villában, zenék, színek, szobrok bűvöletében, ahol Kozma Mátyás, Tarnói Emília, Tirnován Vid árnyai kísértek és teremtődött általuk életünk további folyását is meghatározó művészi légkör: Kenyeres, akivel éveken át megosztottuk a betevő falatot, a világmegváltó terveket. Az ő útja kivételesen alakult. Mikor megismertük, döbbent csodálattal vettük tudomásul, hogy kivételes tehetségű, Balkán-bajnok atléta, úszó, kosárlabdázó és ördögien cselező focista. Aztán megtapasztaltuk, hogy milyen szívósan tud tanulni, készülni, felszívni mindent, amit a filológia szak kínál. Karácsony Benő életművének nyomába eredve kivételesen értékes diplomamunkával járult hozzá egy jelentős írónk alaposabb megismeréséhez. Azt hittük, hogy egy elhivatott filológus kutató nőtt ki közülünk. Rövid falusi tanárkodás után a színház berkeibe került, s legnagyobb meglepetésünkre az erdélyi színházkultúra és színháztudomány meghatározó alakjává, valódi tudóssá vált. A Senkálszki Endre, Bisztray Mária, Harag György által fémjelzett nagy kolozsvári színházi korszak szürke eminenciásaként szívósan küzdött az intézmény művészi rangjának tartósításáért, harcolt a buktatókkal, a Sütő-előadások színrevitelét nehezítő politikai körülményekkel. Már egyetemi hallgató korában szembetalálta magát a belügyi szervek lélekgyötrő manővereivel, és pózmentesen állt helyt olyan abszurd körülmények között is, melyekben hosszú időn át, talán másokat megtörni képes kegyetlenségeket elviselve maradt egyenes gerincű, tartásos képviselője az erdélyi magyar kultúrának. A kolozsvári egyetemen kibontakozó színházi képzésnek ugyanúgy élharcosa volt, mint a nemzetiségi oktatás és művészet irányításában nehéz küzdelmek politikai szereplője. Gyakran úgy gondoltunk rá, mint egyszemélyes intézményre, akire mindig számítani lehetett. Kis híján hatvanéves ismeretségünk és barátságunk különböző korszakaira visszanézve annak a megfogalmazására hajlok, hogy Kötő József a transzszilvanista szellemiség, a Kós Károly-i, Kemény János-i örökség egyik leghívebb őrzőjeként tart számot emlékezetünkre, tiszteletünkre. Távozásával szellemi kincstárunkban nagy űr keletkezik, de megmaradó, gyarapodásunkat szolgáló, a szó legnemesebb értelmében vett tankönyvei, munkái, embereket és intézményeket ápoló szolgálatának emlékei továbbra is közöttünk élőként őrzik emlékét. Elment egy Kenyeres, de mindnyájunkat tápláló szellemisége velünk marad.
Nyugodj békében, drága Kötő Józsefünk!
Évfolyamunk nevében is búcsúzik tőled kenyeres szobatársad:
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Kötő József emlékére
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lennie és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György, Tompa Gábor. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Kötő József író, színháztörténész, dramaturg
Életének hetvenhatodik évében elhunyt Kötő József, író, színháztörténész, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja – közölte a teátrum.
Kötő József Kolozsváron született 1939. augusztus 8-án, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a középiskolát. Magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1961-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 1984-ben ugyanott doktorált. Pályáját Zsobokon, általános iskolai tanárként kezdte (1961–65). Érdeklődése, ahogy többször ő maga is megvallotta, Janovics Jenő a Farkas utcai kőszínházról írt könyvének hatására fordult a színház felé.
Húsz éven át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1965-től 1985-ig, Senkálszky Endre, majd Bisztrai Mária igazgatása alatt). Úgy tartotta, a kolozsvári színháznak a legkeményebb cenzúra éveiben is az eredeti dráma műhelyének kell lenni és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell.
E törekvés megvalósítása érdekében elmélyülten tanulmányozta az Erdélyben született drámairodalmat, melyről később Fejezetek a románai magyar dráma történetéből címmel könyvet is írt. 1986-1990 között az intézmény igazgatója volt, igazgatása alatt többször rendezett a színházban Harag György és Tompa Gábor.
1990-től tevékenyen részt vállalt az erdélyi magyar kulturális élet szervezésében, A Hét kolozsvári szerkesztője volt, valamint az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, majd a szervezet főtanácsosaként működött haláláig.
Az RMDSZ kötelékében az oktatási és kutatási minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője volt. 1991-től színháztörténetet tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén.
Számos színháztörténeti kötetet, valamint több mint száz színházi és drámatörténeti cikket, tanulmányt publikált. Színházelméleti, dramaturgiai cikkeivel a romániai magyar színjátszás megújulásához, a hagyományok korszerű színházelméletben való feloldásához kívánt hozzájárulni.
Munkásságáért 1994-ben Julianus-díjjal, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjával tüntették ki. 2000-ben megkapta a Román Köztársasági Érdemrend Nagy Tisztikeresztjét, 2001-ben Magyarország Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlassics Gyula-díját. Ezüstfenyő díjas, Magyar Örökség díjas és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja volt.
„Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú” – vallotta a nyugdíjasként is aktív életet élő Kötő József.
Krónika (Kolozsvár)

Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Kultúr”-emlékek
A könyveknek (és színdaraboknak is) megvan a maguk sorsa vagy utóélete. Emlékek a 700 éves Kincses Városból. Egy város, ahol két operaház és magyar ifjúsági könyvtár is volt a lázas 50-es években, ahol boldog gyermekkoromat tölthettem. (Ma már csak azzal dicsekedhetnék, hogy Mátyás király „falumbeli”.)
A vékony aranykeretes szemüveget viselő könyvtáros néni a Malinovszkij téren, a magas kőalapon álló kis tank szomszédságában előveszi kartotékomat és beküld a polcok közé: válassz magadnak egy új Verne Gyula-könyvet. Igen, mi Verne Gyula (és nem Jules Verne) piros könyvein és barna kenyéren nevelkedtünk, és az egykori Unitárius Kollégiumban, az „Unitereknél” váltunk emberré. Tudós nevelők tanítottak emberségre, s ha néha dr. Árkossy Sándor, dr. Mikó Imre, dr. Heinrich László, dr. Ősz Dénes vagy dr. Váczy Margit nevét emlegeti a hálátlan utókor, büszkén mondja a 60 éve érettségizett 14 diák a 33-ból: tanítványaik voltunk. Fejér Miklós, „az oszi” az irodalom szeretetét, a hűséget oltotta belénk. És mi a sorsa a jó nevelőknek? A könyveknek? Ugyanaz. Az egyik a Csatornánál csákányol, a másik laboráns lesz egy kolozsvári üzemnél, a másik kis faluba ingázik… És kedvenc olvasmányaim? A Táborozás a Balatonnál című a kályhában landol, címlapján kis hajót építenek a cserkészek és leventék, árbócán háromszínű kis lobogó, ez minden bűne; Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar című munkája is tűzhalált szenved, de R. Haliburton puhakötésben megjelent munkája, a Varázscsizmában a föld körül is máglyára kerül, az utolsó orosz cár családjának kiirtását is leírta. (Hogy egy elefánt hátán átkelt az Alpokon Hannibál nyomában, az még megbocsátható volt, de az a fejezet, ahol egy védtelen család három gyerekkel együtt, ítélet nélkül a bolsik áldozata lett, az már nem.) Veszélyes volt ’45 után ilyen könyveket otthon tartani…
És a Sétatér elején, a Szamos partján megbúvó magyar színház, mennyi emlék, mennyi élmény, ahol tanárainkkal is találkoztunk, és nekik is ünnep volt az előadás, legjobb ruhájukat vették fel… 1953… általános gyász a népi demokráciákban, a társulat végre megint műsorra tűzi az Úri murit, s amikor (talán Márton János?) Csörgheő Csuli szerepében, sírva bejelenti, hogy „Megdöglött a nagy kan”, csak a kisgyerekek mernek kacagni… 1957 vagy 1958 szeptemberében évfolyamtársam színházba invitál, házigazdájának bérlete van, és nem mennek az előadásra. Megyünk, az Optimista tragédia a cím. A nézőtéren „becsengetés után” csak az első két sor telik meg, a padsorok között bevonul egy forradalmár tengerészcsapat, zászlót lengetve, vezeti őket a bőrkabátos komisszárnő, a színpadon megfordulnak, felnéznek az üres páholyok és hátsó széksorok felé, és kiáltják: Hogy ez a sok-sok ember ilyen boldog, az mind a mi munkánk, harcunk eredménye… A szünetben kollégám „köhögni” kezd, és kivezetem, az első gesztenyefa alatti padon kinevetjük magunkat, és megállapítjuk, hogy a nézők azok voltak, akik nem mertek otthon maradni és mi ketten. (Ha jól emlékszem, akkor H. Bisztray Mária, Bara Margit, Flóra Jenő, László Gerő, s mintha Dorián Ilona alkották a csapatot, többek között ők sem lehettek mindig „némaleventék, tacskók vagy lirkirályok…”, Júliák vagy Rómeók.) A zenés színpadot párhuzamosan hódítottuk meg, s a kezdet nem is lehetett más, mint Dunajevszkij: Szabad szél c. műve, a Duli-duli-duli-t sokáig énekeltük, igaz, csak szünetben, és az Ezért aztán leginkább, iszunk egy kis pálinkát c. valódi tengerészdal is sokáig volt „műsoron” a kisdiák-kórusban. (Pár éve egy tévéműsor szerkesztője mesélte, hogy Budapest felszabaDULÁSA után nem sokkal Kodály Zoltán találkozott a szovjet őrnagyi ruhában feszítő Dunajevszkijjel, és csodálkozva kérdezte: Dajcs, maga mit keres itt? (A Wikipédia nem igazolja ezt az anekdotát.)
A komoly, nehéz zene első darabja részemre a Hunyadi László volt, s amikor az első felvonás végén férfikórus énekelte a Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály (Allegro non tanto), akkor a 3-as páholyból jól láttuk, sokan felkapták fejüket az ismerős dallamra (ami később Hunyadi-induló néven is forgott). Otthon tudtam meg, hogy a SZER hetente csúfolódó versikét énekelt erre a dallamra, hallgatása pedig a rádióhoz hajolva, bezárt ajtók-ablakok mellett történt. (Azt már más mesélte, hogy 90 legelején ennél a dalnál a tömeg felállva, tapsolva énekelt a színészekkel együtt: „Meghalt a cselszövő…”) A 60. érettségi találkozó után taxi visz a Házsongárdi temető felé. Mondom a gépkocsivezetőnek, hogy ’56-ban végeztem a Brassaiban. Ő is ott végzett, mondja, de ő ’56-ban született. Íme, még egy ’56-os Kolozsváron.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)

Kalucsni – bevezetés a nyolcvanas évekbe
Az előadás bevezetés a nyolcvanas évekbe egy értelmiségi család életén keresztül, úgyszólván ennek az időszaknak a valóságshow-ját látjuk a színpadon – derült ki a rendező, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője által elmondottakból tegnap délben, a Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón. A Carmencita Brojboiu által tervezett jelmezek pontosan „hozzák” a nyolcvanas évek világát, a Miklósi Dénes elképzelése nyomán készült díszlet pedig élő színház és múzeum, közelség és eltávolítottság érzését erősíti fel a nézőben, a múzeum pedagógiai természetét is magában hordozva. A bemutatót november 16-án, szerdán este 8 órától tartják a stúdióteremben, következő előadás: másnap, csütörtökön este 8-tól. (A borítókép Biró István felvétele, balról jobbra: Dimény Áron, Visky András és Miklósi Dénes a sajtótájékoztatón, a színpadtér előtt)
– Megkérdezhetnék tőlem, hogy miért szükséges megtartani ezt a bevezetést, hiszen túl vagyunk már a nyolcvanas éveken. Én azonban nem így érzem. Minden olyan történelmi múlt, ami nem vált a közbeszéd tárgyává és nem épült be a gyermekeink ismeretébe, az feldolgozatlan múlt marad – hangsúlyozta a sajtótájékoztatón Visky András. Véleménye szerint mostanában „újfajta diktatúra-nosztalgiák szele fújdogál közöttünk és bennünk”, ennek felismerése sarkallta arra, hogy a nyolcvanas évekre irányítsa a figyelmét. Számos kérdés merült fel benne: mi történt akkor; hogyan élnek bennünk ezek a szerkezetek azóta is; milyen mintákat adtunk át az utánunk jövő nemzedéknek anélkül, hogy ezt akartuk volna, ennek nyomán pedig a szolgaságnak, a megalázkodásnak milyen formái élnek tovább?
Dragomán György regénytrilógiájának első két darabja, A fehér király és a Máglya erőteljes bátorítást adott számára ahhoz, hogy a nyolcvanas évek felé forduljon, amelyeket korábban épp hogy csak „megérintett”– ennek nyomán tárta nemrég a nagyközönség elé azt az 1985 oldalt, „amit a Szekuritáté fikciógyára” alkotott róla. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író első novelláskötete, az időközben megjelent Oroszlánkórus pedig sokat segített abban, hogy a mostani előadást megfelelő alapokra helyezze, jegyezte meg Visky András. Mint mondta, a szerző második drámája, a Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot mutat be, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. A műsorfüzetben is utal arra az előadás rendezője, hogy „Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében”.
Az előadás múzeumi tere eltávolítja a nézőt a látottaktól, amint arról a sajtó képviselői is meggyőződhettek, a történet egy plexi dobozban játszódik. – Ezt annak jeleként használom, hogy mindannyiunknak elmondatlan történetekkel van dolgunk. Mindaz, ami látható ebben a negyedik emeleti tömbházlakásban, autentikus tárgy, amelyeket kerestünk, és amelyeknek ismét beletanultuk a használatukba – hangsúlyozta Visky András. A Miklósi Dénes által tervezett díszletben a ’80-as évekbeli tárgyak mellett a bútorok és a képek is korhűek: utóbbiak a Minerva Művelődési Egyesület sajtófotó-gyűjteményéből származnak, és Deák Ferenc, az Igazság egykori fitóriportere készítette őket a hatvanas években olyan jeles személyiségekről, mint Széles Anna, Kovács György, Kányádi Sándor és Bisztrai Mária.
A cinema verité eszközei révén válik minden életszagúvá: a téma, a tárgyak és a színészi játék egyaránt, így aztán az előadás azok számára is érdekes lehet, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket – felismerhetik például, hogy sok tekintetben most is ezt az időt élik. A produkció létrehozása közben a színészek személyes tapasztalataira is kíváncsi volt a rendező, mint mondta, a munka egyik legizgalmasabb része az volt, amikor a családjukban történtekről beszéltek.
A „búra” alá helyezett világ és a nézőtér közötti rész berendezéséről is szó esett: a fal két oldalán erdélyi magyar értelmiségiek – Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám, Markó Béla – titkosszolgálati dokumentumait állítják ki faximilében.
Dimény Áron színművész, aki a családapát, Gyurit alakítja az előadásban, kifejtette: szülőként is lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a 21. században is azon normák szerint építi fel az életét – és hozzá hasonlóan többen is –, amelyekben a 80-as években szocializálódott. – Ha ez a kollektív öntudatunkban elsikkad, fennáll annak az esélye, hogy elkezdjük ismételni a múltat. Nem szeretném, hogy a gyermekeim szabadságélmények helyett diktatúraélményeket éljenek meg – magyarázta.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete
A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.
Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta,
érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.
A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.
Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.
Kiss Judit kronika.ro

Újra találkoznak a stúdiósok!
Az egykori társulat kedvelőit is várják
Rendszeres műsorral, neves rendezőkkel (jeles kolozsvári színművészekkel, mint pl. Bisztrai Mária, Horváth Béla, Bereczky Júlia, Dehel Gábor, Köllő Béla és mások) közel negyedszázadig működött a Kolozsvár harmadik színházaként is emlegetett Stúdió Színpad.
A társulat nevéhez 1961-től 1985-ig egész sor nagy sikerű előadás kötődik, bemutatóikat népes közönség követte és várta. A Stúdió Színpad több tucatnyi, különféle civil foglalkozású színházkedvelőkből álló mindenkori társulata tavaly először szervezett találkozót. Olyan jól sikerült, hogy idén megismétlik.
Augusztus 17-én, a Kolozsvári Magyar Napok idején találkoznak az egykori stúdiósok és kedvelőik, felidézni a hajdani társulat hangulatát, feleleveníteni a valamikor rendszeres kapcsolatokat, illetve megismerni egymást, hiszen a Stúdió Színpad 24 éve alatt sokan játszottak itt hosszabb-rövidebb ideig, akik akkoriban nem is találkozhattak egymással. De nemcsak a társulat belső embereit várják a Mikó Étterembe azon az augusztusi csütörtökön 18 órától, hanem családtagjaikat, a társulat hajdani közönségét, barátait, kedvelőit. Kiváló alkalom ez felidézni az intézménynek tekinthető csapat virágkorát, a stúdióhoz kapcsolódó történeteket, eseményeket, fényképeket, plakátokat megosztani. Egyelőre egymással, de készül egy kötet is a Stúdió Színpad jelenségről, amelybe szintén örömmel várnak ilyen dokumentumokat. A társaság egyébként a közösségi hálón is létezik, a „Kolozsvári STÚDIÓ SZÍNPAD baráti köre.” nevű nyitott Facebook csoporthoz csatlakozhat bárki, aki vállalja arcát, nevét és érdeklődik a téma iránt.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)