In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)