Első novelláskötetével jelentkezik Bíró Ernő
A társadalomban fellelhető értékrend romlása sarkallta arra, hogy nekifogjon írni, de időközben rájött, hogy csak a szépet és a szépről kell írni. A kolozsvári Bíró Ernő – az Imalánc nevű távimacsoport vezetője – első, az év elején megjelent, A döblec ára című novelláskötetét mutatják be április 11-én Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében.
Bíró Ernő kolozsvári családapa. Informatikus, programozó, keresztény vállalkozó, hét gyermek édesapja. Keresztény értékrend jellemzi alkotásait – olvasható A döblec ára című novelláskötet hátlapján. Balog László, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának könyvtárosa, a kötet szerkesztője szerint a szerző a hit, a remény és a szeretet krónikása. Oly módon nevettet és ríkat, elgondolkodtat és kapcsol ki írásaival a mindennapok taposómalmából, hogy közben nem agyal, nincsenek vad, „szépirodalmi fikciók” írásművészetében, nem tálal képzelt világokat, nem próbál a képére és hasonlatosságára formálni bennünket, olvasókat, hanem csupán a múlt egy-egy szeletét, a gyakran kiüresedett, szeretetéhes mai világot, a jelent töredékeiben, széthullottságában mutatja fel – hangsúlyozza a könyvtárigazgató. A kötet előszavát Sebestyén Péter, marosvásárhelyi római katolikus pap jegyzi, aki rámutat, nem szokványos novellafüzért vesz kezébe az olvasó, hanem inkább amolyan szociográfiai írásokkal van dolga. Egy letűnt kornak a lelkekben még élő, azt mételyező lenyomataival szembesülhet, aki olvassa a kötetben levő írásokat. E kötet harminchárom darabja is jelzi, mennyire elszántan keresi saját hangját. Az írások stílusa széles skálán mozog: szerényebbre sikerült és remekbe szabott írások váltják egymást a kötetben. Ugyanakkor műfaji sokszínűség is jellemzi a kötetet: mementók, útikalauzok, csendéletek, interjúk, parodisztikus visszaemlékezések, drámai felütésű elbeszélések, novellák is megbújnak egyik-másik történetben. A szeretet ereje Bíró Ernő tizenhét éves volt, amikor az első novelláját megírta. Az akkori magyar szakos tanárnője azt javasolta, hogy akkor tegye le a tollat, és majd negyvenéves korában vegye fel. Ezt a tanácsot meg is fogadta, mert mint mondta, inkább reál beállítottságú volt, amolyan „kockafejű”, 2006-ban kezdett el újra novellákat írni. Kikívánkoztak belőlem az érzések. Érdekes, hogy a társadalomban fellelhető értékrend romlása sarkallt engem arra, hogy nekifogjak. Ez nem véletlen. Az elején, amikor egy-egy ilyen csíra megszületett, és valamilyen eredményformájú dolog domborodott ki, azt vettem észre, hogy mind savanyú, negatív kisugárzásúak ezek az érzések. 2005-ben felvállaltam egy nagy munkát: az erdélyi egyházmegye összes templomát lefényképeztem kívül-belül. Ezt öt éven keresztül csináltam, rengeteget utaztam, és rengeteg emberrel találkoztam. És nagyon sok helyzettel is találkoztam, amelyek egyáltalán nem voltak pozitívak. Emberek ezrei ültek a kocsimban mint utasok, akiket vittem valahonnan valahová. Nagyon sokat tanultam tőlük. De mindig mindenki csak panaszkodott. Egy idő után ezek bennem felgyülemlettek, igazgyönggyé merevedtek, és kiderült, hogy ezek az igazgyöngyök csúnyák. Nyolc-tíz írás után rájöttem, hogy a mai társadalom író személyiségei közül nagyon sokan vannak, akik ennek a trendnek hódolnak: megírni a társadalom piszkát, szemetét. Miután ebben így megcsömörlöttem, rájöttem, hogy csak szépet kell írni. Azért, mert az emberek szeretik azt, hogy valahol, valamikor, még ha csak legenda is, de volt egyszer egy szép, egy jó, egy olyan valami, aminek a vége pozitív lett, ahol az igazság győzött. Ahol a szeretet túltette magát az akadályokon. Miután elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet ezt megírni, érdekes módon, a témák jöttek maguktól. Elémbe jöttek, ott voltak, csak meg kellett látni a szépet. És azután még inkább rádöbbentem arra, hogy azért látjuk a savanyút és a csúnyát, mert a köztudatban be van ez ékelődve, hogy minden savanyú, minden csúnya, minden rossz” – osztotta meg lapunkkal a szerző, aki azt vallja minden írásában, hogy mi magunk tehetjük a világot széppé. Imával alázatot gyűjteni Bíró Ernő rámutatott, hamarabb lett fotós, mint amatőr novellaíró, és a fotózás közben tanultakat a novellaíráskor is alkalmazza. „A rossz fotós photoshoppal készít jó képet a rosszból. A fotós menet közben meglát egy képet úgy, hogy az egész horizont előtte van, és abban ott van egy kép. Én soha nem állítom be a fényképezőgépemet. Egy jó tájfotó úgy lesz, hogy egyszerűen odamész és meglátod. A novellával ugyanez a történet: megtörténik valami, valaki elmesél valamit, vagy kipattan egy ötlet, de meg kell látni benne a csattanót. Az írásaimban lehet, hogy sok esetben a felvezetés hosszabb, mint a csattanó. Ezt a viccmondásból tanultam. Nem ugyanaz egy egy vicc, amikor el van mondva, és nem ugyanaz, amikor leírják. Ugyanez a helyzet a novellákkal is. Ha az ember csak úgy dióhéjba írja le a bevezetést, és utána rögtön rátér a tárgyra, és aztán rögtön elsüti a poént, akkor abból az izgalom kimarad. A csattanó benne lesz, de az izgalom kimarad. Ezért tartom fontosnak a felvezetőket.” A szerző 2008 óta feleségével, Bíró Jolán-Ilonával közösen vezeti az Imalánc nevű távimacsoportot, amelybe több mint kétszáz család csatlakozott az évek során, hogy csütörtök esténként együtt imádkozzanak. Mint mondta, mielőtt nekifog írni, akkor is imádkozni szokott. Minden, ami ebben a könyvben van, imádság után született. Mert akkor már nem én vagyok, nem az egóm akar kerekebb lenni és elhódítani a nap elől a teret, hogy itt horizont se legyen, csak az én egóm látszodjon. Nem. Pont fordítva kell legyen. Abban a pillanatban, amikor az ember imádkozik, alázatot gyűjt magába. És az alázat mellé jön a kegyelem. Ilyen egyszerű – összegzett.
Péter Beáta / Székelyhon.ro