Máj. 15-én, a szovátai Teleki Oktatási Központ (TOK) fennállásának 10. évfordulóján megemlékező ünnepséget szerveztek a Bíró István Konferenciateremben. Az ünnepi rendezvényen részt vett többek között dr. Entz Géza, a HTMH volt elnöke, dr. Köteles Lajos, a Tessedik Sámuel Főiskola gyulai egészségügyi intézetének főigazgatója és Lászlófy Pál, az RMPSZ elnöke. Márton Zoltán elmondta, hogy a leromlott épület 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség megvásárolta meg, 1995. máj. 15-én megnyitotta kapuit a Teleki Oktatási Központ, amely a kezdetektől a Bolyai Nyári Akadémia egyik fő helyszínévé vált, évközben pedig művészeti-kulturális és oktatási témában szerveznek rendezvényeket. 1996-tól tárlatok, erdei iskolák, évközi továbbképzések, kézműves és diáktáborok, tudományos előadások váltották egymást. /Ünnepelt a Teleki Oktatási Központ. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

Segesváron a református egyházközség 15 éve próbálja visszaszerezni azt az ingatlant, amelyet az 1948-ban államosítottak. A megyében ez az egyedüli egyházközség és gyülekezet, amelynek nincs saját tulajdonú lelkészi hivatala – mondta Bíró István lelkész. Az ingatlanban jelenleg egy iskola működik. Markó Attila, az országos restitúciós bizottság tagja elmondta, hogy a restitúciós döntéseknél nincs diszkrimináció. – A segesvári RMDSZ-nél szinte naponta reklamálnak azok a családok, amelyeknek a 2004-2005-ös tanévre meg kellett volna kapniuk a magyar nyelven tanuló gyerekeik után járó 22.300 forintos oktatási támogatást. Több mint háromszáz gyerekről van szó, a pénzt a segesvári családoknak nem utalta ki még az Iskola Alapítvány. /(mózes): A református egyház visszaköveteli az ingatlant. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

Domokos Pál Péter a gyergyóalfalvi emberek tudatában úgy él, mint az igaz szó és a szeretet nagy mestere. Mindössze három évet élt és tevékenykedett Gyergyóalfaluban (1933–1936 között), de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tanár és tanítvány, a mester és a közösség összeforrjon. Bizonyíték erre a mester részéről az évtizedek során, apró cédulán küldött üzenete, mely szerint „Alfalu minden apraját és nagyját határtalanul szeretem” (aláírás dr. Domokos Pál Péter). Szülőfaluja, Csíksomlyó után Gyergyóalfalu elsőként állított szobrot a híres tudósnak /1998-ban/. A hagyományőrzésben a Domokos Pál Péter-i gondolatok – az emberszeretet és a munka megbecsülése – átvétele több évtizeddel a civil szervezet létrejötte előtt megtörtént Alfaluban. A húszéves népművészeti kör (1968–1988), a líceumban és V–VIll. osztályban tanított termelőgyakorlat (1970–1978) során, a szárhegyi Szépteremtő Kalákában való aktív részvétel (1978–1998), a Csíkszeredai Művészeti Népiskola kirendelt szövő-varró osztályainak tevékenysége (1990–1995), mind-mind ezt a célt szolgálta. A Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület (DPPHE) civil szervezet létrejöttét Gyergyóalfaluban a népi életvitel igényelte. ,,2000. november 10-én létrejött a DPPHE civil szerveződés Gálné Kovács Irma kezdeményezésére. Így szövők, varrók, faragók, citerások, dalosok, táncosok egyesülete lettünk” – olvasható a Kultúrák egymás mellett és egymás között című, 2004-ben megjelent kiadványban. Létrejötte óta az egyesületben megtörtént a generációváltás, főleg ami a táncosokat, faragókat, dalosokat és részben a citerásokat illeti. Folyamatos volt a régi kultúra tanulása, átadása és átvétele. Az egyesület tagjai belföldi és külföldi kiállítások, bemutatók, vásárok egész sorának voltak szervezői, résztvevői vagy kiállítói. Az V. Alfalvi Napok keretében, 2005-ben a citerások megünnepelték fennállásuk 25. évfordulóját, amelyet a Szivárvány havasán című kiadvány méltatott. A III. Alfalvi Napok alkalmával a DPPHE-nek emlékszobát avattak fel. A Kultúrák egymás mellett és egymás között és a Szivárvány havasán, valamint Gálné Kovács Irma Cifrahímesek Gyergyóalfaluban című kiadványok megjelentetése az ötéves civil szervezet időállóságát mutatja. Ahhoz, hogy a DPPHE-emlékszoba négyes célja (1. Domokos Pál Péter emlékének folyamatos őrzése, 2. Alfalubó1 származó vagy kötődésű jeles embereknek emlékállítás, 3. Gyergyóalfalu a napjaink szakirodalmában témakör összegyűjtése és megőrzése, 4. a DPPHE civil szervezet tevékenységének felszínen tartása) megvalósulhasson, Gálné Kovács Irma 25 millió (régi) lej értékű gyűjteményt ajándékozott a községnek. Segítséggel sikerült hazahoznia, hogy otthon őrizzék emlékét, kötődését dr. Domokos Pál Péter néprajztudósnak, Puskás Lajos néprajzkutatónak, dr. László Antal vegyészmérnöknek, dr. Gaál Mihály agrármérnök tudósnak, Asztalos István írónak, Köllő Miklós szobrásznak, dr. Koncsag Károly bányamérnök, jogásznak és dr. Bíró István címzetes egyetemi tanárnak. /Gálné Kovács Irma, Gyergyóalfalu. Debrecen: Ötéves a DPPHE nevű civil szervezet Gyergyóalfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./

Február 19-én Bocskai István erdélyi fejedelem Nyárádszereda központjában levő mellszobra megkoszorúzásával kezdődtek az egy hétig tartó Bocskai Napok, amelynek keretében koncert, történelmi vetélkedő, lakossági fórum, farsang, mesemondóverseny és labdarúgó-bajnokság lesz, továbbá Kertészet határok nélkül címmel mezőgazdasági kiállítás. Bocskai Istvánt 1605. február 21-én Nyárádszeredában választották Erdély fejedelmévé a székely-magyar rendek. Ennek tiszteletére tartják hagyományosan a Bocskai Napokat. Kádár Gyöngyi, a nyárádszeredai művelődési otthon igazgatója beszédében emlékezett Bocskaira. A szobor 1997-ben került vissza, jelképeként a szabadság szeretetének, a függetlenségvágynak, vallási toleranciának, ami ma is minden magyar számára követendő példa. Az istentiszteleten Székely Endre helybéli református lelkipásztor Bocskai „történelmi” végrendeletéről szólt, amiben nemzetét egységre, egymás terhének viselésére, a keresztény értékek megőrzésére szólította fel. A hajdúdorogiak és a szerencsiek az összetartozás jeleként 2,2 millió forinttal ajándékozták meg a nyárádszeredaiakat: Dászkel László polgármester és Bíró István önkormányzati képviselő lelepleztek egy táblát, amelyet a színpad mellett állítottak fel, s amely tanúsítja, hogy a magyarországiak hozzájárulásával sikerült felújítani a művelődési otthont. Bemutatták Pozsgai Zsolt Zergetánc című történelmi drámáját, ez volt az ősbemutató, a helybéli Bocskai István Középiskola diákjai előadásában. /(vajda): Bocskai Napok 2006. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 20./

1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsenek. Március 6-án megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Céljuk a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítése és az Ady Endre Iskola támogatása. Alakulásuk után vissza kellett szerezniük a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették. Az RMDSZ vezetősége parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból visszakerült, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárat is visszaszerezniük, számolt be az elnök a társaság munkájáról. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig foglalja össze az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Munkájuk elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára BPMT-t fölvette a határon túli magyar tudományos műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg. 2001-ben a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását „A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete” című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét. Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba. Az érdeklődők tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. A hétfői nap például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki. Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll.. /Barabás István: Tizenöt év a bukaresti magyarságért. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./ Emlékeztető: az első évkönyv: A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője 1991-1993 /Kriterion, Bukarest, 1995/

Több drogrehabilitációs központ is megszűnik azután, hogy Romániában az államelnöki hivatal által megbízott szakértői bizottság a napokban a könnyűdrogok legalizálására tett javaslatot. Becslések szerint akár háromszázezerre is tehető a szenvedélybetegek száma. Vannak fertőzött és kevésbé fertőzött városok, Erdély valamivel tisztább, de Kolozsváron riasztóan jól működik a piac. Dr. Bíró István, a sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Megyei Kórház elmegyógyász-főorvosa elmondta: a kórházak felkészültek a drogfüggők fogadására és helyi kezelésére, de teljességgel hiányzik az a szociális ellátórendszer, amely a drogfogyasztó társadalmi rehabilitációját segítené. Bíró szerint Háromszéken egyelőre nem jelentős a drogfogyasztás mértéke. Kovászna megyében a ‘90-es évek elején jelent meg a vadkender. Első alkalommal 1995-ben fogtak el egy kábítószer-kereskedelemmel kísérletező csoportot. Az ezredforduló után kezdtek beszivárogni az extasy tabletták, és néhány éve már kokain is beszerezhető Kovászna megyében. A Kolozs megyei rendőrség arról számolt be, hogy az első félévben több tucat kábítószer-kereskedőt tartóztattak le Kolozsváron. /Kovács Zsolt, Antal Erika, Sipos M. Zoltán: Droghelyzet: országos szívás. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai könyvtárának állománya a kolozsvári magyar intézmények könyvtárai közül a legnagyobb, a könyvtár három különböző épületben található. Mostani állományának gazdagsága alig közelíti meg annak a nagynevű, értékes könyvekből álló gyűjteménynek a gazdagságát, ami 1950-es felszámolása előtt jellemezte a könyvtárt. Ez a mai, megközelítőleg 80 ezer kötetet és számos kéziratos hagyatékot tartalmazó könyvtár az 1990-es újjáalakulás után jött létre, és semmit nem kapott vissza az eredeti tulajdonából. 1990-ben, az EME újjászervezésével a mai könyvtárat az akkor az egyesület birtokában levő mintegy 15 ezer kötettel indították útjára, azzal az elhatározással, hogy a továbbiakban beszereznek minden magyar nyelvű szakkönyvet és folyóiratot. A két szoba kevésnek bizonyult az egyre gyarapodó könyvállomány számára, ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár folyamatosan támogatja a könyvtárat, emellett hazai és külföldi magánszemélyek és kiadók is adományoztak könyveket. 1991-ben Győrbiró István sepsiszentgyörgyi tanár és Binder Pál brassói nyugalmazott kutató–tanár letétbe helyezték kézirataikat az EME-nél, ezzel megalapozva a kézirattárat. Az EME két együttműködési megállapodást kötött 1994-ben: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel az EME könyvtárának egyetemi jegyzetekkel történő kiegészítéséről és a Magyar Országos Levéltárral a tudományos együttműködésre. Az EME könyvtára jelentős hagyatékokat kapott, Szabó T. Attila, Pataki József történetkutató, dr. Kós Károly néprajzkutató és Nagy Jenő nyelv- és néprajzkutató hagyatékát. Az utóbbi két hagyatékot az EME tartós használatra a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. A raktározási gondokat 1995-ben sikerült – ideiglenesen – megoldani a Jordáky könyvtár, a Lakatos utcai könyvtár, kézirattár és kutatóműhely megindításával, ami Jakó Zsigmond professzor, Sipos Gábor és segítőtársaik, tanítványaik munkájának köszönhető. Jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek 3 működő könyvtára, 3 könyvtárosa és egy levéltárosa (Bogdándi Zsolt) van. Könyvtárai: Rhédey ház (Jókai utca 2.). Ide kerültek a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák is, itt avatták fel az EME Információs Dokumentációs Központját 2007 januárjában. Jordáky könyvtár: 1995 óta működik, Jordáky Lajos hagyatéka mellett itt van Gobbi Hilda kb. 24 000 kötetes színházi könyvtára, amelyet 1991-ben kapott meg az EME. Lőrinczi ház (Lakatos utca): kézirattári részleg Szabó T. Attila, Nagy Jenő, Brüll Emánuel, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Kós Károly, Nagy Jenő, Vetró Artúr, Bözödi György, Imreh István, Jordáky Lajos és mások hagyatékai, középkori oklevelek fényképei, kézikönyvtár több mint tízezer kötettel. Az Elektronikus Információ Szolgáltatáshoz Kolozsváron diákok csak az EME könyvtárában férhetnek hozzá szabadon. Az EME könyvtárai jelentős részét katalogizálták, bevezették az Erdélyi Közös Katalógusba (http://ekka.progress.ro). /Papp Kinga, könyvtáros: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi könyvtárai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

Bocskai Napok
A fejedelem öröksége
Azon senki se törje a fejét, hogy mi a közös az iskolásvetélkedő, a labdarúgótorna, az útikönyv-bemutató, a vallási kegytárgykiállítás, az őshonos búzafajta és a farsangfarka között, mert úgysem találja ki. Eláruljuk: mindezek a nyárádszeredai Bocskai Napok egy-egy mozzanatát jelzik. Ahogy Dászkel László polgármester lapunknak elmondta, azért szervezik meg minden évben az ünnepséget, a megemlékezést a nagy erdélyi fejedelemről megválasztása napján, mert mindabban, amit ma a fejedelemválasztó városkában tesznek, az ő öröksége, hagyatéka is.
A polgármester az ünnepséget megnyitó beszédében Bocskai István végrendeletét idézte, amelyben a fejedelem mind a magyarországiakat, mind az erdélyieket "az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre" intette. Ma is ennek a szellemi örökségnek az intelmére, szellemére gyűltek össze mindazok, aki határon innen és túl megemlékezni akartak a hajdani államférfiról – mondta többek között a polgármester, aki megköszönte azt a tűzzománc Bocskai-képet, Gergely Judit alkotását, amelyet tavaly nyáron nagynénje, Kovács Irma tanárnő adott át az önkormányzatnak. Ezért is hívták meg az ünnepség alkalmával az Erdélyből elszármazott Budapesten élő vegyészt, képzőművészt, hogy alkotásaiból állítson ki a kultúrotthonban. Ugyanott Váradi Péter Pál: Tél a havason című fotókiállítását is vendégül látták. Ehhez mi sem talált jobban, mint a Balás Árpád, dr. Jakab Sámuel, Fodor S. Sándor és Incze Árpád által megyénkről összeállított háromkötetes útikönyv- bemutató, amelyet szintén a művelődési házban tartottak meg.
Nem szerveznek Bocskai Napokat anélkül, hogy a diákokkal ne elevenítenék fel azt a kort, amelyben élt és munkálkodott a fejedelem. A pénteken megtartott történelmi vetélkedő tehetséges diákjait tüntette ki az önkormányzat.
A polgármester köszöntötte a fejedelemválasztó testvérváros, Szerencs küldöttségét, élén Bíró István önkormányzati képviselővel. Az ünnepséget a Bocskai Dalkar, a Bocskai Líceum, a Bekecs Táncegyüttes és Váradi Imre Bocskai és a székelyek címmel összeállított történelmi, verses, dalos, táncos műsora színesítette.
Az ünnepség alkalmával az érdeklődők tudományos, ismeretterjesztő előadásokat is meghallgattak. Imreh Jenő vallástanár Bocskai valláspolitikájáról, dr. Szabó T. Attila veszprémi etnobotanikus az alakor őshonos magyar búzafajtáról értekezett. Mindezt kiegészítette a Bocskai István fejedelemről és koráról készített pannó, amelyet a megyei múzeum, annak igazgatója, Soós Zoltán állított össze és helyezett el a kultúrotthon előcsarnokában.
A helyi református templomban a vasárnapi ünnepi istentiszteleten Kállay Miklós Csaba kolozsvári lelkipásztor hirdetett igét, énekelt a Bocskai Dalkar. Székely Endre református lelkipásztor a Magyarok Mózese címmel tartott történelmi megemlékezést a fejedelemről, arról a nehéz politikai helyzetről, amikor két nagyhatalom kereszttüzében kellett megőrizni az erdélyi fejedelemség függetlenségét, szabadságát.
Az istentiszteletet követően a város elöljárói, a különböző állami és civil szervezetek képviselői megkoszorúzták a szobrot, majd a református egyházközség gyülekezeti termében megnyitott kiállításon a nyárádszeredai egyházközség és süketdemeterfalvi fíliájának úrasztali kegytárgyait, valamint a marosvásárhelyi kistemplomi egyházközség tulajdonában levő XVIII. század elején nyomtatott híres Váradi Bibliát állították ki.
Az említetteken kívül volt még teremlabdarúgó torna és a szászrégeni Titan együttes is szórakoztatta a fiatalokat. Közkívánatra az ünnepség záró- rendezvényeként megismételték a farsangfarki mulatságot.
Vajda György. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Pajzsok mögötti múlt
Igen szép ünnepség keretében nyitották meg Novák József képzőművész legutóbbi kiállítását.
Ünnepség volt, nem "egyszerű" tárlatnyitó, a kiállító és a tárlat szervezői megadták a módját. Amelyhez alapot a kiállított munkák mögötti, legtöbb esetben több évszázados történelem szolgáltatott: a művész címerpajzsainak kiállításáról van szó, amelyet a legmegfelelőbb helyen – a Vártemplomban – mutattak be a vasárnapi istentiszteletet követően. Erdélyi magyar nemesi családok, fejedelmek, lovagrendek száznál is több címerét láthatjuk a templom oldalsó padjainak fejrészére erősítve, múltunk – jelenünk és jövőnk – jelképeinek tárlatát Ötvös József esperes nyitotta üdvözlőbeszédével, ő a hely és az alkotások történelmi jelentőségét hangsúlyozta.
Nagy Miklós Kund méltatta a kiállítást. Mint mondta, ezúttal nem a munkák művészi értéke a legfontosabb, hanem a hagyományőrzés, örökségápolás és a precíz technika, amely komoly szabályokhoz kötött. – Egyik nemzedék a másiknak adja át tudását és az ezzel járó felelősséget. Novák József többek közt Pál-Antal Sándortól és Spielmann Mihálytól kapott segítséget, ily módon is gyarapíthatta ezt a hatalmas címerállományt. Fejedelmek, hadvezérek, mesteremberek címereit láthatjuk, a művész visszahozta azokat a jelképeket, amelyekre ma is szükségünk van és száz év múlva is szükségünk lehet. Az alkotó formatervező, akit már gyerekkorában is lenyűgözött a lovagvilág, sok kiállításon bizonyította nyughatatlanságát, tárlatai közül pedig ez az egyik legfontosabb: mert az a szimbólumvilág, amit a címerek felvonultatnak, a valós életből származik. Továbbfejlesztett kollázstechnikával megvalósított munkái értékké váltak és hosszabb ideig lesznek láthatók a Vártemplomban, sok-sok ember gyönyörűségére – hallottuk a méltatótól, majd Kozsik József színművész, az ünnepség ceremóniamestere felhívására Györffy András színművész lépett a mikrofonhoz és szavalta el Tompa László versét. Györffy András szavalatát Koszorús Kálmán hegedű-, Bőr Hunyadi Gyula brácsa- és Gyárfás Róbert nagybőgőművész triója követte igen szép népdalcsokorral, majd Schuller József zeneszerző, előadóművész szavalt Wass Albert-költeményt, szavalata után a Cantuale énekegyüttes rövid műsorát hallhattuk.
Novák József lovagi címet visel, tárlatnyitóján jelen volt a Szent György Lovagrend Észak-erdélyi Nagypriorátusának köldöttsége, nevükben Makkai Gergely észak- erdélyi nagyprior mondott ünnepi beszédet: – A művészet egyik jellegzetessége a változatosság, ilyen változatos személyiség Novák József lovagtársam is. Olyan hatalmas lelkierőket tud felszabadítani, amelyekre szükségünk van. Tevékenységének egyik fontos része a hagyományőrzés, az általa kiállított anyag a bőség zavarával "fenyeget": nehéz megérteni a címerek mögött rejtőző történelmet. A felszólalók sorát a Történelmi Vitézi Rend Marosszéki Törzsének törzskapitánya, Bíró István zárta, majd Kozsik József szavalatával, a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget az igen szép számú közönség által megtisztelt, mégis bensőséges tárlatnyitó, az esősbe forduló kora téli időjárás elől duruzsoló kályháival kedves menedéket nyújtó Vártemplomban.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Gyarapodik Kossuth regimentje
Újabb hagyományőrző huszárcsapat tette le az esküt a hétvégén Havadon, ahol Kossuth szobra előtt emlékezett a tömeg az 1848-49-es szabadságharcra.
Tavaszi napsütés és hósipkás dombok fogadták szombaton a Havadra érkezőket. No meg a faluvégen strázsáló lovas huszárok. Közel ezer fős tömeg gyűlt össze a település központjában, Kossuth Lajos két éve állított szobránál: fúvószenekar kíséretében érkeztek a huszárok, autókkal a szomszédos rigmányi fiatalok, de nemzeti és székely zászlókkal sereglett a nép a Nyárád, a Kisküküllő mentéről és a megyeközpontból is. Szombaton nemcsak az 1848-49-es szabadságharcra emlékeztek Havadon, hanem a nemrégiben alakult helyi lovas huszárcsapat is letette az eskűt. „Forradalmaink, nemzeti megmozdulásaink mindig megmutatták a világnak, hogy a magyar nem született szolganép, hanem szabadságra, függetlenségre, önállónemzeti létre hivatott történelmi közösség” – hangzott el a megnyitón, ahogyan az is, hogy az értékek változása, a nemzet fogyatkozása közepette „megemlékező ünnepségünk figyelmeztetés kell legyen”. Felesküdtek az új huszárok
Kossuth szobránál Veress Gergely polgármester elmondta: ma is harcolnunk kell a szabadságunkért, magyarságunkért, identitásunkért, gyerekeink oktatási lehetőségeiért. De Kossuth regimentje nem fogyatkozik itt, és minden magyar szívnek együtt kell dobbannia. Ugyanis itt megalakult a 15. Mátyás huszárezred 5. századának helyi hagyományőrző csapata, amely ekkor tette le fogadalmát. „Remélem, úgy fogtok majd helytállni, viselkedni, hogy nemcsak a községnek hoztok jó hírt, hanem az egész nemzetünknek” – mondta a polgármester. Az ünnepélyes pillanaton jelen voltak a torboszlói székely kopjás lófők, a 9. huszárezred marosvásárhelyi, valamint a a 15. Mtáyás huszárezred szovátai és marossárpataki csoportjai. A helyiek vezetője, Csípán Csaba hadnagy Miholcsa József őrnagy előtt tette le fogadalmát, majd feleskette társait is.
„Dicső őseink iránti tisztelettel, és utódainkért érzett felelősségtől vezérelve fogadom, hogy napjaimat a Szent Korona isteni törvényeihez igazítom, családom és környezetem felemelkedésén munkálkodom, segítek megőrizni múltunk hagyatékából mindent, ami megtart és előre mutat. Elöljáróim jó példáját és cselekvéseit követem legjobb tudásom szerint. Hűséges leszek csapataimhoz, nem hozok szégyent bajtársaimra, mert tudom, hogy velük, valamint emberi tartásommal, fegyelemmel példát mutatva nemzetünk önbecsülését, jövőbe vetett hitét és feltámadását szolgálom úgy Székelyföldön, mint az egész Kárpát-medencében. Isten engem úgy segéljen!” Miután a 11 helyi huszár felesküdött, felavatták a csapat zászlaját, amelybe szeget vertek a polgármester mellett a politikusok is: Lokodi Edit Emőke, Kerekes Károly, Szabó Árpád, továbbá Miholcsa József huszár főparancsnok, Jakab Viktor lelkész és a magyarországi Hévizgyörk polgármestere, Tóth Tibor is. A szegek jelképezik a vezető személyek vagy méltóságok jegyeit arról a felhatalmazásról, miszerint a csapatot zászlóval ruházzák fel. A lobogót Nagy Attila helyi lelkész áldotta meg, kérve Istent, hogy „cselekedje, hogy emlékezésünkből erő, bátorság és remény áradjon”. Ezután Adorjáni Judit „zászlóanya” felkötötte a díszszalagot, lobogóik összeérintésével a csapatok pedig elfogadták új bajtársaikat.
Csak közösen érhető el eredmény
A 164 évvel ezelőtti forradalomra és szabadságharcra emlékezve Veress Gergely polgármester ünnepi beszédében kifejtette: 1848. március 15. a magyarok ünnepe volt és marad. Boldog ünnep, mert létünkért való küzdelmünket, a közös ügyünkért való összefogást jelenti számunkra. Ma is tudjuk, milyen jövőt szeretnénk teremteni, de ez a mi elhatározásunkon múlik, és ezért tenni kell és nem kétségbeesni. Mert általunk születik a jövő. „Kötelez minket a múlt, az elődök példája és szelleme. Szabadság ott van, ahol tisztelik egymást az emberek. Ahol szent az adott szó, ahol megbecsülik a múlt emlékeit. Itt az idő, hogy megtegyük azt, ami rajtunk áll” – figyelmeztetett az elöljáró, aki szerint március 15. nemcsak az emlékezés napja, hanem a jövőlátásé is: „El kell hinnünk, hogy csak közösen érhetünk el eredményt. Mi, erdélyi magyarok nem engedhetjük meg, hogy csak nagyravágyás miatt szétszaggassák nemzetünket, kockáztatva jelen és jövő nemzedék magyarságát és identitását.”
„Csodaként maradtunk meg Európában”
Amikor a magyarság megérkezett Európába, erős nép volt és nagyhatalom lett. És ezt ma sem tudják elnézni az európai nemzetek, az EU is árgus szemmel figyel mindent, amit a magyarok csinálnak. „Csodaként maradtunk meg Európában” – hangsúlyozta Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke – , mert tudunk emlékezni, vállaltuk anyanyelvünk, identitásunk megtartását, és székelyekként arra vagyunk ítélve, hogy harcoljunk az autonómiánkért. „Vissza kell térnünk önazonosságunk, emberségünk gyökereihez. Az összefogás, az egység, a mai ünnepség a nemzet széthúzása elleni üzenet legyen innen, havadról” – emelte ki a megyei tanács elnöke.
„Csak az a miénk, amit ki tudunk harcolni”
Ez volt az üzenete Kerekes Károly parlamenti képviselő beszédének, aki emlékeztetett a marosvásárhelyi Kossuth utcanév miatti sikertelen harcra, a 2. számú iskola elnevezésének vagy a MOGYE magyar kara megalakításának akadályozására, nemkülönben a közeli Nyárádszeredára, ahol harcolni kell a főtér megtartásáért.
Kelemen Attila képviselő üzenete is hasonló hangot ütött meg: ebben az országban magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, álmodunk, sírunk, de résen kell lennünk, mert a mi „állóképességünkön” múlik a siker, és ha meghátrálunk, minden elért eredményt feláldozunk. Az összetartást hagsúlyozta Bárczi Győző alispán is, míg Havad anyaországi testvértelepülése, Hévízgyörk polgármestere elismerését fejezte ki. Tóth Tibor szerint az erdélyi kistelepülések nagyobb tetteket tudnak végrehajtani, mint a magyarok „a nagyhazában”.
„Isten áldd meg a magyart!”
Az ünneplő közösséget Bustya Ferenc rigmányi lelkész a bibliai „Békesség néktek” megszólítással köszöntötte, míg a gegesi református kórus a magyarok világhimnuszát énekelte el, a havadi Vadburusnyán egyesület pedig Petőfi Nemzeti dalát. László János nyugalmazott tanár Gábor Ferenc Magyarnak lenni című költeményét, míg a helyi Csalóka Ernő teológus Petőfi Csatadalát adta elő. A költő visszatér – énekelte a helyi Baki Tünde, míg Veress Gergely polgármester Vörösmarty Szózatát szavalta el. Az ünnepség végén Lokodi Edit Emőke díszokleveleket osztott ki, majd Kossuth szobra előtt koszorút helyezett el a Megyei Tanács, Kerekes Károly, a helyi önkormányzat, a községi RMDSZ szervezet, az iskola, a község egyházai, a helyi huszárok és Hévízgyörk küldöttsége. A politikusok ajándéka
Tizenegy huszár tett eskűt szombaton: Csípán Csaba, Kiss Csanád, Bodoni Levente, Vass Tamás, Csipán László, Rigmányi Zsombor, Szabó Zsolt, Kádár Zsolt, Pál András, Pál Hunor és Bíró István. A huszárok egyenruhája kibédi posztóból készült Székelyudvarhelyen, információink szerint egy egyenruha ára 2500 lej volt. A szükséges összegeket Markó Béla szenátor és Borbély László képviselő biztosították a havadi csoport számára.
Szekelyhon.ro

Ünnepel az EMKE
Az erdélyi magyar közművelődés napját ünneplik ma, április 12-én. 1885-ben ugyanis ezen a napon tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést.
Az erdélyi magyar közművelődés napját ünneplik ma, április 12-én. 1885-ben ugyanis ezen a napon tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést.
Marosvásárhelyen ünnepi műsor keretében az oklevélben részesít Országos Elnökség olyan személyeket, akik a helyi kisközösségek önszerveződő tevékenységében eredményes munkát vállaltak. A három díjazott Bíró István lelkész, Tóth Sándor tanár és Demeter József vállalkozó lesz. Kolozsváron szombaton, április 14-én 10 órától a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai/Avram Iancu tér 13. sz.) az EMKE közgyűlésén kerül sor az EMKE-díjak és díszoklevelek ünnepélyes átadására, amelynek során többek között lapunk vezető szerkesztője is kitüntetésben részesül. Cseke Péter Tamás az erdélyi magyarság jövőjét szolgáló publicisztikai tevékenységéért veheti majd át a Spectator díjat. Rajta kívül több mint tíz, az erdélyi kulturális életben meghatározó szerepet játszó alkotó veszi át az egyesület elismerését. Életmű-díjat kap Marosi Ildikó irodalomtörténész, ketten pedig tiszteletbeli tagokká válnak a szombati ünnepi közgyűlésen.
T. K. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Emlékplakett Erdőszentgyörgyön
Az erdélyi Történelmi Vitézi Rend szervezésében került sor Erdőszentgyörgy városában vitéz Kiss János altábornagy emléktáblájának a leleplezésére.
Kiss János egyszerű székely szülők gyermeke. 1883. március 24-én a marostordai Erdőszentgyörgyön született. A kassai katonai reáliskola után kiváló minősítéssel végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát. 1902-ben hadnagyként kezdte meg szolgálatát a monarchia hadseregében. Mint hivatalos katonatiszt az első világháború előtti években a császári és királyi 11. önálló vadászzászlóalj tisztje volt. Évekig Kőszegen állomásozott; az első világháború végén súlyosan megsebesült, lábsebe élete végéig kínozta, és nagy önfegyelemre szoktatta. 1919-ben barátságot kötött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. A két háború között a magyar királyi honvédség egyik legfényesebb előmenetelű csapattisztje volt. Ezredesként a soproni gyalogezred parancsnoka lett. Tábornokká, altábornaggyá léptették elő. Ez katonai karrierjének a csúcsát jelentette. 1939-ben nyugdíjazását kérte, mert ellenezte a németbarát politikát. 1944 novemberében Bajcsy- Zsilinszky Endre tanácsára elvállalta a magyar katonai ellenállás megszervezését, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága irányítását, és gyakorlati tervet dolgozott ki a főváros megmentése érdekében. A nyilas kormányzat azonban árulás folytán a szervezkedők soraiba férkőzött. Kiss Jánost letartóztatták, a Margit körúti fegyházban több napig tartó kegyetlen vallatás után a nyilas rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélte; 1944. december 8-án kivégezték. Végakarata szerint a kőszegi temetőben nyugszik.
Kiss János meghúzódhatott volna kőszegi visszavonultságában mint nyugdíjas tiszt, aki nem értett egyet a nyilasok politikájával; ő azonban tudatosan kockáztatta és feláldozta életét hazájáért és hazája jövőjéért. A fegyveres antifasiszta harc vértanúja lett, az aradi mártírok katonautóda.
Köszönetet mondunk a helyi református egyház lelkészének, Gáspár Györgynek és a presbitérium tagjainak, akik engedélyezték az emlékplakett elhelyezését a Tanácsterem falára.
Az emlékplakett leleplezésében részt vettek: vitéz Hunyadi László főkapitány, a koronaőrök, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, vitéz Kocsis László törzskapitány, a vitézi székek székkapitányai, hadnagyai és vitézei, valamint az erdőszentgyörgyi gyülekezet tagjai.
Az ünnepélyt megtisztelte jelenlétével őexcellenciája Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja és felesége is.
A helybeliek büszkék lehetnek városuk szülöttjére, akiről Magyarországon utcák, iskolák vannak elnevezve valamint szobra is áll a budai várban.
Vitéz Bíró István szék- kapitány, vitéz Császár Levente
Népújság (Marosvásárhely)

A templom és a gyülekezet ünnepe
"Ma is erős a segesvári magyar közösség"
"Fontos, hogy Segesvár reformátussága tudjon emlékezni arra, hogy ezelőtt 125 évvel itt templom épült Alpár Ignác művészi tervezésében, az akkori mesteremberek kivitelezésében. De nemcsak erre az eseményre kell emlékezni, hanem mindarra, ami az elmúlt 125 év alatt történt" – mondotta ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke tegnap a segesvári református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten.
A Küküllői Református Egyházmegye lelkészi értekezlete, a kistérségi nőszövetségi találkozó, a kistérségi presbiterszövetségi értekezlet és ifjúsági találkozó előzte meg a segesvári református templom építésének 125. évfordulójára szervezett tegnapi ünnepi istentiszteletet, amelyen ugyanaz az ige hangzott el, mint öt évvel ezelőtt, a 120. évfordulós megemlékezésen: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Az igét felolvasó ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, nemcsak az épületre kell tekintenünk, hanem mindarra, ami velünk történt ez alatt a 125 év alatt, arra, amit az ige üzen, amely örök, amely mindig elhangzik. "Ezelőtt 125 évvel nem volt helyi gyülekezet, Fehéregyházára jártak istentiszteletre a segesvári reformátusok, hiszen 1888 előtt a magyar királyok a szászságnak autonómiát adtak, ők határozták meg, mi történhet, mi épülhet a városban. A templom építésének története ugyanakkor az egyházközség története is, azé az erős közösségé, amely vagyunk. 125 évvel ezelőtt a segesvári református magyarok sokat tettek azért, hogy a templom megépüljön e nagyon szép, messziről is észrevehető helyen" – mondta a püspök, arra figyelmeztetve a gyülekezetet, hogy fontos néha megállni, visszatekinteni a megtett útra, elgondolkodni a történteken és továbbhaladni. "Folyamatosan, mindig meg kell állnunk, emlékeznünk kell e 125 évnyi történelemre és minden következményére, eseményeire, e gyülekezet veszteségeire is, hiszen nem tudtunk mindent megtartani. A mai segesvári gyülekezet sok mindenben jeleskedik, de ki van szolgáltatva a külső erőknek. A segesvári gyülekezet sajnos fogy, ezért is fontos, hogy emlékezzünk sok-sok eseményre, értékes, fontos dologra. A templom az Istenre való emlékezés köve" – tette hozzá Kató Béla. Az elmúlt 125 év 5500 vasárnapján hangzott el az ige a segesvári református templomban, és még sok évig ez így kell maradjon. "Jövőnket mi magunk építjük, de ehhez ismernünk kell a múltat, látnunk a jelen csodáit, köszönetet kell mondanunk mindezért. Örömteli alkalom a templom építésére emlékezni, és mindannyian elhoztuk az emlékezés köveit. Az elmúlt 125 év alatt e templom megmaradt a nagy világégések, pusztulások közepette, de e templom csak akkor ér valamit, ha mindenki sajátjának érzi, mindenki áldozatot hoz a megmaradásért" – mondta Kató Béla a templom és a gyülekezet ünnepén. Nt. Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese, segesvári lelkipásztor nemcsak a reformátusság, a segesvári magyarság ünnepének is nevezte a tegnapi megemlékezést, majd Bakcsy Gábor alcsíki missziós református lelkipásztor köszöntötte a gyülekezet tagjait, végül úrvacsoraosztás következett. Bíró István üdvözölte dr. Magyar Balázst, a csíkszeredai magyar konzulátus konzulját, Dorin Danesant, Segesvár polgármesterét, a jelen levő városi és megyei tanácsosokat, az ünnepet megtisztelő egyházi elöljárókat, lelkészeket – köztük Veress László egyházmegyei főgondnokot, Csalóka Zoltán és Székely András volt küküllői egyházmegyei espereseket – hangsúlyozva, ünnepelni, hálát adni gyűlt össze a segesvári református gyülekezet. A templomi kórus énekeit szavalat követte, majd Veress László egyházmegyei főgondnok a templomépítés történetéről, körülményeiről, a gyülekezet által nyújtott támogatásról, a templom közösségmegtartó és összetartó erejéről beszélt. A templomépítésre való megemlékezést Dorin Danesan polgármester a város egész közössége ünnepének nevezte. Dr. Magyar Balázs konzul az egyház megtartó erejéről, a vallás erejéről, az egyház által képviselt értékekről szólt, arról, hogy a magyarság lélekszáma csökken Segesváron és környékén, és fontos, hogy ez a folyamat megálljon. Az istentiszteletet követően a megemlékezés zárómomentumaként a szépen rendezett templomkertben dr. Magyar Balázs konzul és Dorin Danesan polgármester kopjafát leplezett le, amelyet ft. Kató Béla püspök áldott meg.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Györbiró István: Pajtás
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gub Jenő öröksége
Gub Jenő-emlékülést és a Természetismereti Tudástár megnyitóját tartották az elmúlt hétvégén Szovátán, a Teleki Oktatási Központban. A Gub Jenő Természetismereti Tudástár megnyitására az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Interaktív Természetismereti Tudástárának és a szegedi székhelyű CSEMETE Természet- és Környezetvédelmi Egyesület kiállítási anyagainak felhasználásával és rendezésében került sor.
A rendezvény az emléküléssel vette kezdetét, melynek a Bíró István-terem biztosított helyet. A résztvevőket a Bernády Közművelődési Egylet elnöke, Mester Zoltán és a Teleki Oktatási Központ oktatási és kulturális igazgatója, Szolláth Hunor köszöntötte. A központban már rég nem került sor olyan eseményre, amely kimondottan szovátaiaknak szól, ezért a szervezők fontosnak tartották az emlékülés megrendezését, hiszen egy olyan emberről emlékeztek meg, aki Szováta értelmiségijei közé tartozott, nyilatkozta Szolláth Hunor. Gub Jenő önéletrajzát a Bernády Közművelődési Egylet elnöke ismertette, majd dr. Ilosvay György, a Szegedi Tudományegyetem oktatója – aki egyben a Csemete Egyesület társelnöke – mutatta be a tudós pedagógus munkásságát. A rendezvény második előadója Fekete Árpád nyugalmazott pedagógus volt, aki Gub Jenővel való baráti és kollegiális kapcsolatáról beszélt a résztvevőknek, olyan személyes emlékek felidézésével, melyeket mások nem ismerhettek. Az emlékülésen részt vett a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, Lászlófy Pál is, aki beszédében Kányádi Sándor néhány verssorával emlékezett meg a néhai Gub Jenőről: Falak omolhatnak, kövek is váshatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa. – Én azt hiszem, hogy Jenő bácsi ilyen volt, ahogy Kányádi Kós Károlyra emlékező versének néhány sorát idéztem, rá is illik ez – zárta gondolatát Lászlófy Pál. Ezt követően a néhai tudós pedagógus felesége, Gub Rozália is megosztotta gondolatait, férjére emlékezve. A rendezvényt az Intermezzo kamarakórus fellépése színesítette, Fülöp Judit karnagy vezetésével. Az emlékülést egy rövid kémiai kísérlet bemutatásával zárták, ezt követően sor került a Gub Jenő Természetismereti Tudástár megnyitására. A tudástár létrehozása összefüggésben áll azzal a felismeréssel, hogy napjainkban már nyilvánvalóvá vált, a tudományok iránti érdeklődést a lehető legkorábban fel kell kelteni a fiatal korosztályban, továbbá ez folyamatos gondozást és fejlesztést is igényel. A kiállításon az üvegfalú szekrénybe zárt tárgyak, állatok megtekintése mellett valódi, minden érzékszervükre ható élményekkel is gazdagodhatnak a látogatók. Ettől a pillanattól kezdődően a Teleki Oktatási Központban elszállásoltak kiállításként tekinthetik meg a Természetismereti Tudástárat, tudtuk meg az oktatási és kulturális igazgatótól, aki azt is elmondta, hogy a város lakosságát is nagy szeretettel várják a kiállítás megtekintésére egy tárlatvezetés keretében. Ugyanitt interaktív foglalkozásokat is fognak majd tartani, amikor témának megfelelő szaktáborokra kerül sor, azaz biológia-, környezet- vagy természetvédelem-táborra.
Urbán Izabella
Népújság (Marosvásárhely),

EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,

Műemlékvédelem Erdélyben
VI. konferencia a szovátai Teleki Oktatási Központban
Műemlékvédelem Erdélyben címmel rangos konferenciát szervezett a marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány. Az immár hatodik alkalommal megrendezett eseménynek a szovátai Teleki Oktatási Központ Bíró István-terme adott otthont.
A kétévente megszervezésre kerülő Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia az elmúlt időszak erdélyi műemlék- helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására biztosított alkalmat. A háromnapos ülésszak március 28-án, pénteken vette kezdetét. Az ülésszakon a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adtak elő. A konferencia első napján a résztvevők többnyire művészettörténeti előadásokat hallhattak, a második nap helyreállításokkal, régészeti kutatásokkal kapcsolatos bemutatókat hallgathattak meg, a rendezvény záró napján pedig a restaurátori munkák kerültek terítékre. Az ülésszak 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekezett átfogó képet adni.
A háromnapos rendezvényt Mihály Ferenc restaurátor nyitotta meg, akit a műemlékvédelem jelenéről kérdeztünk.
"Az elmúlt huszonvalahány évben a változások után a műemlékvédelemnek különböző hullámai voltak, jók, közepesek, gyengébbek. Az állapot, sajnos az nagyon rossz, tehát nagy műemlékállomány van nagyon elhanyagolt állapotban, természetesen kevés szakember, kevés forrással. Vannak biztató jelek is, igyekeztünk ezen a konferencián néhány ilyen példát bemutatni, mint például a gyulafehérvári székesegyház, az alvinci református templom, az égei református templom, a fületelki református templom, ahol aránylag kevés ráfordításból elég jó eredményeket lehetett elérni. De vannak nagyon szomorú példák is, mint a kisbúni kastély, vagy olyanok, amelyek az út mellett – bőven elég, ha innen utazunk Nagyvárad fele és Kerelőszentpálra, Radnótra, Aranyosgerendre vagy ezekre gondolunk – omlófélben levő épületekkel rendelkeznek. Tehát nagyon széles a paletta a műemlékek állapotát tekintve." A restaurátor a kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéseiről, oltárairól tartott egyéni előadást, továbbá közös bemutatót tartott Kiss Loránddal a fületelki evangélikus templom állagmegóvásáról, illetve Mednyánszky Zsolttal és Nagy Benjáminnal bemutatták a szakrestaurátori szempontokat. A pénteki ülésszakot két könyvbemutatóval zárták a szervezők, elsőként A szórvány emlékei című kötet került bemutatásra Kollár Tibor által, ezt követően a Közös tér – Közös örökség című előadást Sebestyén József előadásában hallhatták az egybegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a Műemlékvédelmi programok Hargita megyében címmel tartott előadást. "Hargita megyében hála istennek nagyon sok program fut párhuzamosan, hisz egyre inkább és egyre többen felismerik a lehetőséget, hogy a műemlékek nem csak problémát jelentenek és restrikciókat, különleges szabályozást, nehézséget, hanem lehetőséget. Itt elsősorban két dologra gondolunk, egyrészt az identitásunk megtartása tekintetében, az oda gyökerezésben, a helyi büszkeség kialakításában lehet megerősítő hatása. Azonkívül most már egyre inkább a vendéglátásban is az egyik célpont lehet egy-egy műemlék, lehet az akármilyen kicsi kapu, kopjafa, sírkő vagy akár egy Árpád-kori templom, és hát ilyen tekintetben nagyon sok programunk van. Tehát van külön műemlék-feljavítási programunk, van külön tanácsadási programunk, van a modern székház programunk, támogatjuk a faluképeknek a kialakítását. Van programunk az ásatásokra, a régészeti kutatásokra, hisz ez is hozzátartozik a múltunk feltárásához. Mindenre van nyertes pályázatunk, hogy bemutassuk interaktív, háromszázhatvan fokos honlap-rendszerekben. Ezenkívül foglalkozunk a fiatalokkal is, sőt mi több, most tankönyvet is készítünk számukra, hisz azt gondolom, hogy a fiataloknak, amikor eldöntik, hogy esetleg elhagyják ezt a térséget és elmennek külföldre, akkor azt is latba vetik, hogy mennyire kötődnek ehhez a térséghez, és hogy tudják a műemlékeinknek is a múltját, tudják a székely történelmet, akkor lehet, hogy nehezebb az elszakadás, az elmenés. Amellett persze rendhagyó történelemórákat szervezünk, sok pályázati kiírás, fotópályázat van. Próbáljuk felhívni a figyelmet a műemlékekre, speciális engedélyezési eljárásokban veszünk részt, és arra is odafigyeltünk, figyelünk, hogy azokhoz az eseményekhez, konferenciákhoz, programokhoz, amelyek a műemlékvédők tevékenységét segíthetik, járuljunk hozzá" – mondta Borboly Csaba.
Kovács Zsoltot, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem művészettörténész adjunktusát a művészettörténet székelyföldi oktatásáról kérdeztük. "Nagyon sokat változott és fejlődött ez az oktatás a ’89 előtti állapotokhoz képest számos területen, jóval változatosabbá vált az a kínálat, amely Erdély épített örökségéhez, Erdély művészeti örökségéhez kötődik. Lehetőség nyílt magyarországi helyszíneken elsajátítani egyes ehhez kötődő szakmáknak az alapjait. Természetesen főként a ’90-es évek végétől Kolozsváron is, vagy Erdély más helyszínein is beindultak ehhez kapcsolódó képzések. Azt mondhatom, hogy az elmúlt időszakban egy olyan fiatal generáció került ki az egyetem padjaiból, amely teljes mértékben felkészülve vághat neki ilyen feladatoknak." Kovács Zsolt művészettörténész Lupescu Raduval tartott közös előadást Egy késő középkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki ház műemléki kutatása címmel. Az ülésszak utolsó napján is érdekes előadásokon vehettek részt az érdeklődök, többek közt hallhattak a Dési Református Egyházmegyéről, a nagykárolyi Károlyi- kastély egykori portrégyűjteményéről, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól, az erdélyi orgonaépítésről, a Zárkő restaurálásáról, a csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi faliképekről és az olaszteleki Dániel- kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálásáról. Legközelebb két év múlva kerül megrendezésre a Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia, amikor sor kerül az elkövetkező két év művészettörténeti, építészettörténeti és restaurátori munkáinak bemutatására.
Urbán Izabella. Népújság (Marosvásárhely)

Ballagtak a MOGYE végzettjei
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) több mint 800 végzettje ballagott július 4-én, pénteken a Sportcsarnokban, az ünnepélyen az egyetem képviselői mellett jelen volt Răzvan Theodorescu akadémikus, Ciprian Dobre megyei tanácselnök, Vasile Oprea alprefektus és Dorin Florea polgármester.
Amint dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője hangsúlyozta, az egyetemi évek pezsgését, a vizsgák záros határidőit a további folyamatos képzés, az orvosi hivatás lelkiismeretes és felelősségteljes gyakorlása váltja fel, a siker pedig eljön, de sok lemondás, áldozatvállalás árán. A ballagási ünnepségen dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora mondott köszöntőbeszédet, gratulált az újabb fiatal orvos-, gyógyszerész- és fogorvosnemzedéknek, illetve a rövidtávú képzések végzettjeinek, e szakmák „nagyköveteinek”, akik, mint mondta, bizonyos benne, hogy megállják helyüket e folyamatosan, dinamikusan változó világban. A multikulturális környezet nyújtotta fejlődési lehetőségeket érintőlegesen említő rektorral szemben Răzvan Theodorescu akadémikus, volt kulturális miniszter több ízben is méltatta az orvostudomány fejlettségét Erdélyben, Bethlen Gábor fejedelemsége idején, a kulturális intézményeknek – többek közt a Teleki könyvtárnak – a szerepét az orvostudomány fejlődésében. „A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem európai színvonalú felsőoktatási intézmény, amelynek végzettjei a legszebb hivatást, az orvosi hivatást gyakorolhatják majd. Romániának és Európának szüksége van ránk” – tette hozzá.
A MOGYE szenátusának elnöke, dr. Constantin Copotoiu kijelentette: a „fehér köpenyes” hivatás a betegek iránti alázatot követeli meg, felelősséggel és sok tanulással jár, az orvosi hivatás nem irigy, és nem hivalkodó. Dr. Szabó Béla professzor a magyar oktatók képviseletében szólalt fel magyar nyelven, hangsúlyozva, az orvosi eskütétel az elmúlt 6 év kemény, áldozatos munkájának zárómomentuma. „A nehézségek azonban nem érnek itt véget, hiszen e fiatalok olyan életpályát választottak, amely rengeteg sikerélménnyel, erőfeszítéssel, de kudarccal is jár. Számvetés ideje van, az egyetemi évek szép emlékei megmaradnak, ugyanakkor az eddigi vizsgák záros határidőit a folyamatos képzés, az orvosi hivatás lelkiismeretes és felelősségteljes gyakorlása váltja fel. A majdani sikerek sok lemondással járnak azok számára, akik életüket annak szentelik, hogy mások szenvedéseit enyhítsék” – hangsúlyozta. A magyar oktatók képviselője elmondta, az egyetem belső vívódásait bizonyára megérezték a hallgatók is, akik számára a MOGYE nem biztosította azt a széles körű oktatási formát, amit a tanügyi törvény lehetővé tesz, a hatóságok pedig semmit nem tettek a törvény betartatása érdekében. „Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. A hetven éve folyó magyar nyelvű orvosképzés háttérbe szorult, de igyekszünk a legtöbbet nyújtani hallgatóinknak” – tette hozzá a professzor, kitartásra biztatva az új orvosgenerációt, arra, hogy ne morzsolódjon le, és ne siessen elhagyni szülőhelyét. Az angol évfolyamot dr. Angela Borda professzor angolul köszöntötte, majd felszólalt a Petru Maior Egyetem rektora, dr. Călin Enăchescu, Vasile Oprea alprefektus.
Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere az orvoselitképzés szükségességét hangsúlyozta, a vegyes – román és magyar – nyelvű orvosképzés megtartását. „Vegyes oktatási nyelvű orvosi egyetemre van szüksége Marosvásárhelynek, ahol az egyetlen mérce a tudás legyen, a cél az elitképzés, nem pedig az elszakadás. Harmóniára van szükség, nem konfliktusra” – zárta túlfűtött beszédét a polgármester. Ciprian Dobre megyei tanácselnök szerint „a MOGYE különbözik a többi romániai egyetemtől, a MOGYE fontos, hiszen egy kormány bukott meg egyesek politikai ambíciói miatt. Több nyelv ismerete gazdagabbá teszi az embereket, ez mindannyiunk közös célja. A megszerzett tudást senki nem veheti el tőlünk” – tette hozzá.
A felszólalók közt voltak az évfolyamelső végzettek is: Cosmina Marian (általános orvosi kar – román tagozat), Kovács Andrea (általános orvosi kar – magyar tagozat), Jonsson Karl Jonny (általános orvosi kar – angol tagozat), Temistocle Despina Luciana (fogorvosi kar), Bíró István-Lóránt (gyógyszerészeti kar), Parfene Alina-Larisa (3-4 éves képzések). Az ünnepség az orvosi eskü letételével zárult.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

Az egymásra találás jegyében
Gyulakután zárult a missziós hét
Lélekhez szóló, hitet erősítő, az összetartozás élményét nyújtó, a jövőben való bizakodást, reménységet ébresztő szabadtéri istentisztelet helyszíne volt vasárnap délelőtt Gyulakuta. A Küküllői Református Egyházmegye missziós hetének záró rendezvényén ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke hirdette az igét. Az ünnepi alkalomra hívek százai sereglettek össze a több mint 80 egyházközségből álló egyházmegyéből, amelyben 59 lelkész teljesít szolgálatot. Az istentiszteleten az Erdélyi Református Egyház elöljárói mellett az "anyaországi szolgálattevőket", Répás Zsuzsannát (aki nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárként vállalta a rendezvény fővédnökségét) és Brendus Réka főosztályvezető-helyettest köszöntötték.
A rendezvénysorozat, amelynek célja az evangéliumnak minél szélesebb hallgatósághoz való eljuttatása volt, hétfőtől kezdődően minden korosztályt megszólított, vallástanárok, vallásórás gyermekek, presbiterek, nőszövetségi tagok, kórusok, lelkipásztorok és a fiatalok találkoztak. Mozgalmas, eseményekben gazdag hét volt – állapította meg Markó Gábor egyházkerületi főgondok. Ha a mi álmaink és vágyaink, terveink belesimulnak Isten akaratába, akkor azon az ő áldása van…– összegezte a tanulságokat Biró István segesvári lelkész, az egyházmegye esperese. A főjegyzővel együtt két éven át tervezték a missziós hetet, amely átlagosan 450 embert vonzott naponta, mozgósítva azokat a gyülekezeteket is, ahol a rendezvények zajlottak.
Első nap a vallástanárok és a vallásórás gyerekek találkoztak egymással a nyárádszentlászlói református templomban és annak udvarán. Ozsváth Ilona vallástanárnő Kálvin János életéről tartott előadást, majd a közel 400 gyermek éneket tanult, játszott, ismerkedett egymással. Kedden 380 presbiter ülésezett Vámosgál-falván, annak emlékére, hogy 300 évvel ezelőtt az egyházmegyében ott alakult meg az első presbitérium. A sikeres napon, ahogy Veress László, az egyházmegye főgondnoka jellemezte, dr. Buzogány Dezső teológiai professzor Kálvin és az Institutió, Ősz Sándor Előd lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa Kálvin és a presbiterek címmel tartott előadást. Erre az alkalomra készült el a Küküllői Református Egyházmegye presbitereinek névsorát tartalmazó képes kiadvány Veress László, Koncz László Ferenc, Nagy-Kórodi László munkája nyomán.
A harmadik napon a nőszövetségek találkoztak a bonyhai Bethlen-kastély udvarán, ahol a család volt a vezértéma. Erről szólt Tatár Anna lelkipásztor, elnöknő igehirdetése, s Kilyén Ilka színművésznő előadása is. 15 kórus lépett fel csütörtökön Kibéden, s a találkozóról minden résztvevő felsőfokon beszélt.
– Kortársai vagyunk-e önmagunknak? A gyülekezeti tagok között élünk, vagy lemaradtunk nyelvezetben, struktúrákban, igehirdetési stílusban? – a pénteki nyárádszeredai lelkészértekezleten Dávid István kolozsvári egyetemi lelkész tartott kemény kérdésekkel átitatott előadást az igehirdetés nehézségeiről, az ige megértésének és megértetésének lehetőségeiről. A témát, ami szinte mindennap feszegeti az ige munkásait, háromórás vita követte – fogalmazott Biró István esperes. Szombaton ifjúsági nap helyszíne volt Gyulakuta. Márton Előd, az IKE utazótitkára a példaképekről beszélt, Paizs József segesvári lelkész Tévhitek Istenről témával tartott a fiatalok nyelvén szóló, színes, érdekes előadást.
A vasárnapi záró istentisztelet a missziós találkozó emlékére állított kopjafa avatásával kezdődött a gyulakutai református templom kertjében. A jelen levő gyülekezeti tagok alkotta hosszú sor onnan vonult a központi parkba, ahol ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke Ésaiás könyvéből vett példára építette igehirdetését. Azt megelőzően arról beszélt, hogy a párizsi magyar gyülekezet nyolcvan százalékát Erdélyből származó hívek alkotják, aki magukban hordozzák eredeti identitásukat egy életen át. Prédikációjában az Istenről alkotott kép sokféleségéről szólt (szabadító, gondoskodó, harcos és győzedelmes, teremtő…), s feltette a kérdést, hogy nekünk milyen istenélményünk volt az elmúlt években. Majd felsorolta, hogy Istenhez valamilyen fájdalom, veszteség okán fordulunk, egyházi életünk valamilyen eseménye alkalmával járunk templomba. Amikor jól megy sorunk, gazdagságunkban távol maradunk. 25 évvel a rendszerváltás után, a kiábrándultság, a cselekvésképtelenség állapotába jutva pedig Istent tesszük felelőssé mindazért, ami velünk történik. Holott nem az úr karja rövidült meg, nem az ő füle süket, hogy meg ne hallgathatna – idézte a prófétát, a sok nyomorúság oka, hogy eltávolodtunk Istentől. Ha nem vesszük komolyan a figyelmeztetést, akkor miattunk megy tönkre az egyház, a magyarság – hangzott el az egyházi vezető prédikációjában, aki ígéretéhez híven nem a püspöki hivatalban, hanem jórészt igehirdetéssel, a hívek körében tölti megbízatását.
A bűnvalló imádságot Kántor Csaba, az egyházkerület főjegyzője mondta el, s a részt vevő lelkészek a püspökkel együtt több asztalnál osztották az úrvacsorát a népes gyülekezet tagjainak.
Fontos, hogy ragaszkodjunk örökségünkhöz, az anyanyelvünkhöz, annak minél szélesebb körű használatához, iskoláinkhoz, ahol gyermekeink elsajátíthatják azt, templomainkhoz, amelyekben gyermekeinket kereszteljük, halottainkat búcsúztatjuk, és melyekben Istenhez imádkozunk – szólt az egybegyűltekhez Répás Zsuzsanna, a rendezvény fővédnöke, aki a református egyház szerepét hangsúlyozta, s a magyar kormány támogatásáról biztosította a jelenlevőket. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok – erősítette meg a ft. Kató Béla által mondottakat a Jakab apostol közönséges leveléből vett igével Szegedi László generális direktor. Ez a hét több száz gyülekezeti tag imádságos szívét ragadta meg, s erősítette hitünket – hangsúlyozta Veress László egyházmegyei főgondnok, majd felolvasták Varga József polgármester köszöntőjét.
Egyedül Istené a dicsősség, és miénk a hálaadás – összegzett befejezésképpen Biró István esperes, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak "az egymásra találás hetének" sikeréhez. – Jézus Krisztus parancsának eleget téve – tegyetek tanítványokká minden népeket – próbáltuk megszervezni ezt a missziós hetet, beletagolódva a parancs több mint kétezer éves folyamatába.
És végül néhány vélemény a népes gyülekezet fiatal és idősebb résztvevőitől: – Gyönyörű, Istenhez hívó szertartás volt, s reméljük, hogy az elkövetkező években sok fiatal is átélheti, átérezheti majd ezeket a pillanatokat – nyilatkozta a balavásári Túri Levente.
– Ez nap azt jelentette, hogy mi, magyar reformátusok összetartozunk a szeretetben, s arra biztat, hogy a régi szokást, amit őseink nekünk megszereztek, tartsuk, tiszteljük és adjuk át az utókornak – mondta a nyárádszentimrei Szabó Károly.
– Élmény volt számunkra itt lenni, akik az Úr Jézust követjük, szeretjük és vele élünk – vallották a népviseletbe öltözött vámosgálfalvi asszonyok, köztük Imreh Juliska és Keszeg Anna.
Az istentiszteletet szeretetvendégség követte.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékőrző Galícia
Ha a hangrögzítés technikájának bár töredékével rendelkeztünk volna ifjú korunkban, sok részletet menthettünk volna meg nagyapáink-apáink első világháborús emlékeiből – osztottuk meg véleményünket Balázs Antallal, akinek abban a szerencsében volt része, hogy magyarországi barátaink meghívták Galíciába meglátogatni a magyar katonai emlékeket őrző vidékeket, az első világégés véráztatta háborús színtereit. S mert egyre fogy az évfordulós esztendő, arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is lengyelhoni élményeit.
– Bedécs Gyula régi barátomnak megígértem, hogy ha Galícia felé mennek, emlékkopját faragok a brassói huszonnégyes honvéd gyalogezred emlékére, és személyesen elviszem velük oda – kezdett a történetbe. – 2012-ben voltunk mi már együtt, ugyancsak a huszonnégyesek emlékeit keresve, Olaszországban, eljutottunk Doberdóig, az Isonzóig, viszontláthattuk a Pó-síkság magyar vér áztatta harci színtereit. Ebben az évben Galícia következett, ide szervezett emléktúrát a győri székhelyű Isonzó Baráti Kör. Ismerkedni mentünk a galíciai harcterekkel-emlékekkel, főt hajtani ott nyugvó hőseink sírhantjánál.
Itt közbevetem: mifelénk is élt egy hivatásos haditudósító, aki a huszonnégyesek nyomában bejárta Galícia és az olasz front színtereit, s megrázó eseményeit könyvben rögzítette. Ádám Éva író a lengyel származású Kamenitczky Etelka volt, aki bányafelőr lányaként született Köpecen. Könyvének hasonmás kiadása régi feladata a hazai magyar könyvkiadásnak. Síremléke a Fehér megyei Kulcs temetőjében áll, múlhatatlan érdemeiért nem emelt neki emléktáblát Köpecen az utókor.   – Én Rymanówban találkoztam barátaimmal – folytatja Balázs Antal. – Első megállónk Salis Soglio volt. Ott áll Galícia legnagyobb erődje, az akkor épített 15 közül! Ezeket bekerítették az oroszok. Kiéheztették az erődök katonáit, akik fűrészkorpával keverték a lisztet, hogy mindenkinek jusson egy darab kenyér, majd fogságba hurcolták a legyengülteket Oroszországba. Emlékezetes marad számomra, mert itt hajtottak főt a Harangozó dédunokák felmenőjük, Harangozó István síremléke előtt. Emlékbeszédet mondott Harangozó Bertalan, Vas megye jelenlegi kormánymegbízottja, imát Harangozó Vilmos kőszegi plébános, felhangzottak Kulcsár Béla harmonikaművész katonadalai. Megható volt. Másnap eljutottunk Galícia egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumába, megtekinthettük annak nagyon gazdag gyűjteményét, ez a város volt Przemyśl. Magyar katonák-kiskatonák vére áztatta itt a földet, megrázó élmény volt látni, ahogy a sokat szenvedett és szabadságszerető lengyel nép mennyire őrzi-gondozza a magyar hősöket befogadó temetőket! Koszorúztunk. Az első világháborúban magyar katonák ezrei haltak hősi halált az itt álló romos erőd egykori orosz ostromakor. Nekik állított emléket a költő Gyóni Géza a Csak egy éjszakára című versében. Egyike volt az erőd védőinek, itt került orosz fogságba, ahonnan soha nem tért haza. Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Bodosban nyugvó Egyed Géza tanító a krasznojárszki fogolytáborban kötött barátságot Gyónival, aki felett halálakor lévita képzésű református kántortanítóként mondott emlékbeszédet – csavargatva az emlékezés gomolyáját, ezt is felelevenítjük Balázs Antallal. A magyar nép külön emlékművet szentelt a przemyśli vesztett csatának. A Margit híd budai hídfője mellett áll az oroszlános emlékmű, rajta ennyi: Przemyśl. És ha magunkat keressük, van még érdekes dolog, ami minket, sepsiszentgyörgyieket ehhez a galíciai városhoz köt: a megyeszékhely szívében, a Szent József-plébániatemplom tornyában naponta megszólal egy szép hangú harang, melyet ebben a városban, Lengyelország egyik nagyobb harangöntödéjében öntöttek! – Augusztus 6-án Luznára igyekeztünk, ahol bemutatták a Pustki-dombon fekvő hősi temető magyar részlegét – sorolja Balázs Antal. – Menet közben fejet hajtottunk a Gorlicei-domb előtt is, a második sorsfordító galíciai ütközet színhelyén. A Pustki-domb temetőjét nemzetiszín szalaggal vettük körül, és minden magyar katonasíron meggyújtottunk egy mécsest. Tábori misét tartottak a csoport magyar papjai, ministráltak a Harangozó fivérek, az Isonzó Kör bemutatta műsorát. Számunkra emlékezetes meglepetés volt, hogy a misén tiszteletét tette a luznai önkormányzat képviselőete. Tarnówba siettünk, Bem apó szülővárosába, és útközben igazi élmény volt megállni Limanówban. Itt van a Limanovai Magyar Hősi Temető. Felolvastuk Muhr Ottomár limanovai hős ezredes emlékművének megrázó feliratát, amelyen a 9. császári és királyi huszárezred magyar katonáinak neve sorakozik. A magyar nyelvű felirat így hangzik: „1914 december 11–12-én ezredes urunkkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. Fergeteges harc alakult ki itt annak idején, az ezred leszállt a lóról, és kézitusára került  sor. Az ezredes sortüzet és rohamot vezényelt, s ennek során hősi halált halt... Nincs olyan szó, amellyel ki lehetne fejezni, hogy mit éreztem én, a csehétfalvi székely ember, amikor Tarnówban megláttam annak a Bem tábornoknak a díszes és szép síremlékét, aki életét az utolsó percig veszélyeztette a magyar szabadságért, és örökre összekötötte a barátság fonalával a magyar és a lengyel nemzetet.
Azt már a nem Háromszéken és Erdélyben élő olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy Bem tábornok Háromszék földjén is többször megfordult. Petőfivel egy moldvai útjáról hazatérőben nagyon letörten találkozott Bereckben, és elmondta a költőnek, hogy szívesen jönnének fegyverbe Háromszékre a moldvai csángó magyarok, de akkor oda vissza soha nem tudnának térni, hiszen mit mondanának az ott élő románok, hogy ők Erdélyben a románok ellen harcolnak! A Bem–Petőfi találkozó emlékműve Bereck főterén áll, szobra Kézdivásárhely szívében, nevét felvette a lemhényi iskola. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, úgy gondolta, a török–orosz viszályban szerepet kaphat még, így beállt a török seregbe. Ám ahhoz, hogy abban harcolhasson, fel kellett vennie a muzulmán hitet. Így lett Bem Józsefből Murad pasa, aki a szíriai Aleppo városát megmentette a pusztítástól. Ott szerzett sérüléseibe halt bele. 79 évig pihentek földi maradványai az aleppói temetőben, majd 1929-ben szülővárosa kezdeményezésére exhumálták hamvait és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezt igen leleményesen Szyszko Bohusz szobrász-építész úgy oldotta meg, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezte Bem szarkofágját, a tábornok végső nyughelyét. Az égbe temették Bem József maradványait!
– Utunk utolsó emlékezetes állomása Tuchów volt, számomra a legfontosabb település, mert ennek a városkának hadi temetőjében nyugszanak a sokat szenvedett magyar királyi brassói 24-es honvéd gyalogezred hős katonái, a mi vidékünk férfiai. Ebben a temetőben a meghatódottságtól megszállva helyeztük el zuhogó esőben az általam faragott kopját azoknak az emlékére, akik soha nem láthatták meg székelyföldi szülőfalujukat. Amire bedöngöltük a kopjafát, megérkezett a városka polgármestere. Látni lehetett arcán a megilletődöttséget, pedig egy szót sem értett abból, ami ott elhangzott! Mire a kőszegi plébános megszentelte a kopjámat, kisütött és ránk mosolygott a Nap. Szerethette az Úristen a huszonnégyeseket – mondtam a plébánosnak, mert megsiratta őket. Végezetül pedig egy nagyon megható dolog történt: az a polgármester, aki szemtanúja volt az emlékállításnak, odajött, és megsimogatta a kopjafát! Hirtelen hazagondoltam, és azt mondtam magamban, hogy micsoda nemes gesztus lett volna, ha a mi megyénk prefektusa is megsimogatott volna legalább egy emlékkopját azok közül, amelyeket felszenteltünk Gábor Áron síremléke mellett az eresztevényi temetőben. Mennyire más érzéssel távozott volna onnan az a pár száz résztvevő, aki jelenlétével megtisztelte a szabadságharcos hős születésének bicentenáriumát! A lengyelek szeretetét felülírni nem lehet. Most hiszem, hogy mennyire igaz az a négysoros, miszerint „lengyel s magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!” Azt is világgá kiálthatta volna Balázs Antal, hogy a lengyelek is megértsék, hogy a távoli Háromszéken, a Rétyi Nyír előterében szépen felújítva áll a huszonnégyes honvéd egész alakos szobra, amelynek újbóli avatóünnepségét jeles személyiségek jelenlétében tartottuk 2010. augusztus 20-án. Ezek a fiúk bámulatra méltó haditettekkel, hősi eseményekkel írták be nevüket az első világháború történetébe.
Kilencvenhat esztendeje annak, hogy Galíciában és az olasz fronton elnémultak a fegyverek, s már azok is hantok alatt pihennek, akik hazatérhettek a harcmezőkről. Galíciában estek át a tűzkeresztségen, védték a Kárpátokat, az Uzsoki-szorost. 1918 januárjának kemény telén parancsszóra átvitték őket az olasz frontra. Assiago alatt, a Piavé lankáján vívták lankadatlan küzdelmüket egészen az összeomlásig.
„Galícia véráztatta mezőin A szellő is csak susogva szálljon, Hősök nyugszanak ott, fiatal fiúk, Hősök álmát ne zavarja meg senki  a világon!” Bíró István fiatal önkéntes sorai ezek, amelyek a korabeli hírlapokban láttak napvilágot. 1914 októberében 285 halottat, 759 sebesültet jegyzett a statisztika, 853-an eltűntek! Ők voltak a muszka áradat fenntartói, a magyar bánat és hősiesség jelképei.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pótolhatatlan harcost vesztett a székely ügy
Az olaszországi Dél-Tirolban sízéssel töltött vakációja alatt tragikus hirtelenséggel hunyt el szerdán Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Az alig 46 éves elöljáró temetésének helyszínéről és időpontjáról még nem tudni pontosat. Barátai, tisztelői állítják: távozása pótolhatatlan veszteség a székely ügy és Székelyföld számára.
Márton Zoltán családjával és néhány barátjával töltötte szabadságát Olaszországban, egy dél-tiroli síparadicsomban. Itt érte a halál szerdán a déli órákban. Értesüléseink szerint az elöljáró sízés közben csúnyán elesett, amelynek következtében leállt a szíve. A helyszínre kiszállt orvosok megpróbálták újraéleszteni, de ez csak rövid időre sikerült, Márton Zoltánt még a helyszínen halottá nyilvánították. Bár az olasz ügyészek lezárták az esetet, a halál pontos okát kiderítő orvostani szakértői vizsgálatokat a tervek szerint csütörtökön végezték el. Szerda este egy halottszállító cég autója elindult Székelyudvarhelyről Olaszországba, Márton Zoltán földi maradványaival valószínűleg vasárnap érnek haza, a szállítási költségeket egy székelyföldi szakmai szervezet fedezi.
Ki volt Márton Zoltán?
A barátainak Dönciként ismert és szólított Márton Zoltán 1968-ban született Marosvásárhelyen, a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd házassága révén Szovátára került, ahol rövid ideig tanárként dolgozott, majd Bíró István mellé került, akinek halála után 1999-ben ő vette át a fürdővárosban működő Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatását, amelyet 2012-ig végzett. Virág György megyei tanácselnök idejében két évig az RMDSZ színeiben Maros Megye Tanácsának testületi tagja is volt. Időközben elvált, és a Makfalva községhez tartozó Csókfalván vásárolt egy kis kúriát, ahová kiköltözött élettársával, akivel közösen három gyermeket neveltek a Szent Ferenc Alapítvány szovátai otthonából. 2012-ben Makfalva község polgármesterévé választották, a Magyar Polgári Párt színeiben egyedüliként Maros megyében. Évek óta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke volt, tavaly nyáron a nyárádszeredai Csíki Sándor halála után ő vette át Marosszék Székely Tanácsának vezetését.
Űr marad utána
Izsák Balázs, az SZNT elnöke gyerekkorától ismerte Márton Zoltánt, családi barátként végigkísérte egész életét. Dönci alaptermészete a rendkívüli derültség volt, erre próbálta embertársait is fordítani. Minden feladatot mosolyogva, csendesen vállalt és magabiztosan elvégzett, mindig lehetett rá számítani, többek között a tavalyelőtti makfalvi székely szekérkaraván megszervezését is rá lehetett bízni. Sosem kerülte a feladatokat és a nehézségeket, így elsőnek tűzte ki a székely zászlót is a makfalvi községházára, s habár tudatában volt annak, hogy ennek nyomán bűnvádi eljárást indíthatnak ellene, barátainak nyomatékosan, de derűsen kijelentette: sosem veszi le a lobogót, „legfeljebb bezárnak” – idézte fel Izsák Balázs, aki szerint óriási veszteség az SZNT számára Márton Zoltán halála fél évvel Csíki Sándor elhunyta után. Márton Zoltán nemcsak aktív vezetője volt a szervezetnek, hanem kezdeményezője is a 2003. évi székelyudvarhelyi fórumon.
Egyik legközelebbi munkatársának érezte Márton Zoltánt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. Szinte fiaként kezelte a tevékeny, megbízható, lelkes és felkészült fiatalembert, akit a Szülőföldön magyarul program szellemi megteremtőjének tart, és amelyet Márton Zoltán azóta is lelkiismeretesen vezetett. Megbízhatósága révén kiérdemelte azt, hogy Bíró István halála után átvehesse a szovátai TOK igazgatói tisztségét. Sokoldalúan képzett volt, minden körülmények között feltalálta magát, az autószereléstől a szervezésig bármit el tudott végezni, és lelke emberszerető volt. „Jó ember volt, ahogy a székely mondja” – összegzett Lászlóffy Pál, aki szerint szervezés terén pótolhatatlan embert veszítettek el. Márton polgármesterként is szép dolgokat valósított meg, de Lászlóffy mindig abban reménykedett, ahogy elöljárói megbízatása után Dönci visszatér az RMPSZ kötelékeibe.
Emberként és községvezetőként csupa dicsérő szavakkal illette Márton Zoltán személyét Péter Ferenc szovátai polgármester is, aki igencsak pozitív példának tartja azt, hogy egy nagyvárosi fiatalember kisvárosba, majd onnan falusi környezetbe költözött, és szerette ezt a létet. Péter Ferenc jól ismerte Márton Zoltán életét, aki a TOK vezetőjeként bizonyított és nagyszerű szervező volt. Polgármester-kollégaként sokat segítette őt új munkájában, és úgy érzi, Makfalva község „meg fogja sínyleni” Márton elvesztését.
Mindenkit megdöbbentett a halálhír
Mindig céljai voltak, és azokat követte, kitűnő, megértő, segítőkész kolléga volt, felkészült, intelligens, nagy tudású és békességre törekvő ember – így jellemezte szűkszavúan munkatársa, Vass Imre makfalvi alpolgármester az elhunytat. Az egész közösséget megdöbbentette szeretett munkatársuk és vezetőjük halálhíre – tette hozzá az alpolgármester, majd megígérte: Márton Zoltán temetésének pontos idejéről és helyéről idejében tájékoztatják a nagyközönséget a sajtó révén is.
Nemcsak a község lakosságát, hanem az egész Kis-Küküllő mentét, Maros megyét, Székelyföldet és Erdélyt, de sok magyarországi ismerősét is villámcsapásként érte a halálhír, a Székelyhon.ro oldalunkon szerda este közölt bejelentést néhány óra alatt több mint húszezren olvasták el.
„Egy embert a gátra!”
Az SZNT csütörtökön kiadott, szerkesztőségünkbe is eljuttatott nekrológjában búcsúzik Márton Zoltántól, akire „mindig lehetett számítani”: a Székely Majálist Makfalván szervezték, ugyanitt tűzték ki elsőként Marosszéken a székely zászlót, innen indult szekérkaraván a Székelyek Nagy Menetelésére, itt fogadták el elsőként Marosszéken az autonómia mellett kiálló önkormányzati határozatot, innen terjedhet el újra a székely öntudat, a székely hagyományok újjászületése. „Hirdesse a székely zászlók csúcsán fekete szalag: gyászol a Székely Nemzeti Tanács. Hirdesse, hogy új katonákat, új védelmezőket keres a székelyek szabadságának üldözött zászlaja. Olyant, aki hittel, harag nélkül, de elszántan vállalja a küzdelmet, szellemi fegyverekkel felvértezve, mint Márton Zoltán. Gyászolunk, s keresünk közben valakit. Egy embert a gátra” – áll az Izsák Balázs által aláírt dokumentumban.
A Magyar Polgári Párt saját halottjának tekinti Márton Zoltánt – áll a párt nevében kiadott, Biró Zsolt elnök által aláírt közleményben. Márton az MPP-nek a 2008-as bejegyzése óta aktív tagja volt, 2012 júniusában szerzett polgármesteri mandátumot a marosszéki Makfalván, az MPP IV. Országos Tanácsán a párt alelnökévé választották.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tizennégy református lelkészt szenteltek fel Székelyudvarhelyen
Tizennégy fiatal lelkészt bocsátottak önálló szolgálati útra szerdán délután a Székelyudvarhelyi Belvárosi Református Templomban, az Erdélyi Református Egyházkerület kihelyezett közgyűlése során. A lélekemelő esemény Udvarhely történetében mérföldkőnek számít, hiszen a helyi egyházi vezetők ismeretei szerint először szenteltek fel itt református lelkipásztorokat.
Nem ismert, hogy Udvarhelyen ezelőtt bármikor tartottak volna református lelkészszentelést – tudtuk meg a székelyudvarhelyi Bethlen-negyedi református egyházközség lelkipásztorától, Bekő István Mártontól. Az ünnepélyes eseményt ugyanis korábban hagyományosan a kolozsvári Farkas utcai református templomban tartották meg, tavaly azonban az esperesi kar már Sepsiszentgyörgyön áldotta meg az önálló szolgálatot kezdő lelkésztestvéreket. Az idei lelkipásztor-szentelést szerdán délután öt órakor tartották a Székelyudvarhelyi Belvárosi Református Templomban, ez nagy megtiszteltetés volt Székelyudvarhely református gyülekezeteinek – fejtette ki ünnepi beszédében Gede Ildikó, a belvárosi református gyülekezet lelki vezetője.
Az eseményen az Erdélyi Református Egyházkerület tizennégy fiatal lelkészét – köztük a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye négy lelkipásztorát, Soós Tímea Zsuzsanna bikafalvi lelkipásztort, Gilyénné Bóné Katalin Mária kőrispataki lelkipásztort, Ferkő Andor székelyudvarhelyi-belvárosi beosztott lelkipásztort és Bíró István csíkszeredai segédlelkészt – bocsátotta szolgálatra Kató Béla püspök az esperesi kar, a kihelyezett közgyűlés közel száz, az egyházkerület minden szegletéből érkezett egyházi és világi küldöttje, illetve az udvarhelyi belvárosi gyülekezet tagjai körében. A jelenlévők zsoltárok és imák révén áldást kértek a most megkezdődő hivatásokra, Kató Béla pedig prédikációjában kitartást kívánt nekik szolgálatukban.
Isten igéjeként a Királyok 2. könyvének 13. részéből a 14–19. verset olvasta – ennek vezérgondolataként kiemelte, a Bibliában az egyik legmegrendítőbb szó: abbahagyni. Rávilágított: tipikus emberi magatartás, hogy elkezdünk valamit, és ha az kezd komollyá vagy nehézzé válni, lemondunk róla.
A prédikáció és zsoltárok éneklése, a felszentelendők eskütétele után következett a lelkészszentelés megható mozzanata: a tizennégy fiatal térdepelve fogadta az esperesi kar tagjainak áldását. A magas rangú lelkészek a fiatalok fejére helyezték kezeiket, és Isten egy kiválasztott igéjét adták nekik útravalóul, hogy életpéldájukkal, szolgálatukkal azt adják tovább, hirdessék hitelesen híveik körében. A szolgálatra bocsátott fiatal lelki vezetők (Bartha Aladár, Bíró István, Dezső László Levente, Dénes Lajos Levente, Ferkő Andor, Gilyén Katalin Mária, Hajdó Tímea Andrea, Hideg István, Kötő Ferenc Barna, Márton Zoltán Barna, Simon-Kató Barna, Soós Tímea Zsuzsanna, Székely Róbert, Téglás Tibor Miklós) köszönetét Ferkő Andor tolmácsolta a tanároknak, nevelőknek. Kifejtette: a mai világnak egyre kevesebb a törvénye, nincs ma már fiú, lány, férfi, asszony, csak az egyén, a szabadosság, de hiszik, hogy az Ószövetség Istenére lehet támaszkodni.
Az Erdélyi Református Egyházkerület értékes könyvekkel, a székelyudvarhelyi református gyülekezetek igényesen kivitelezett térdeplőpárnákkal ajándékozták meg a frissen felszentelt lelkészeket. A párnákba a „Teljesítsétek be az én örömömet” igét hímezték – ennek kapcsán Gede Ildikó helyi református lelkipásztor örömmel végzendő szolgálatot kívánt ifjú lelkésztestvéreinek. Az egyházkerület zászlajának ünnepélyes átadása, valamint a magyar himnusz eléneklése után az egybegyűltek a templom előtti kis térre vonultak, ahol leleplezték és megáldották a lelkészszentelés emlékére állított kopjafát. A közgyűlést délutánra felfüggesztették – az ifjú lelkészek mentoraikkal és hozzátartozóikkal ünnepeltek –, ám csütörtök reggel a városháza Szent István Termében folytatódott.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

„Teljesítsétek be az én örömömet” – 14 református lelkészt szenteltek fel Udvarhelyen
Tizennégy fiatal lelkészt bocsátottak önálló szolgálati útra szerdán a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban, az Erdélyi Református Egyházkerület kihelyezett közgyűlése keretében.
Az esemény Udvarhely történetében mérföldkőnek számít, hiszen a helyi egyházi vezetők szerint először szenteltek fel itt református lelkipásztorokat.
Dr. Bekő István Márton, a szé­kelyudvarhelyi Bethlen negye­di református egyházközség lelkipásztora elmondta, nem ismert, hogy korábban Székelyudvarhelyen református lelkészszentelést tartottak volna, ugyanis erre hagyományosan a kolozsvári Farkas utcai református templomban került sor.
Tavaly azonban az esperesi kar már Sepsiszentgyörgyön áldotta meg az önálló szolgálatot kezdő lelkészeket. Az idei lelkipásztor-szentelést pedig a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban tartották, ami nagy megtiszteltetés a város református gyülekezeteinek – fejtette ki ünnepi beszédében Gede Ildikó, a belvárosi református gyülekezet lelki vezetője.
Abbahagyni: a Biblia legmegrendítőbb szava
Az eseményen az Erdélyi Refor­mátus Egyházkerület tizennégy fiatal lelkészét – köztük a szé­kely­udvarhelyi református egyházmegye négy lelkipásztorát, Soós Tímea Zsuzsanna bikafalvi lelkipásztort, Gilyénné Bóné Katalin Mária kőrispataki lelkipásztort, Ferkő Andor székelyudvarhely-belvárosi beosztott lelkipásztort és Bíró István csíkszeredai segédlelkészt – bocsátotta szolgálatra Kató Béla püspök az esperesi kar, a kihelyezett közgyűlés közel száz, az egyházkerület minden szegletéből érkezett egyházi és világi küldöttje, illetve az udvarhelyi belvárosi gyülekezet tagjai körében. A jelenlévők zsoltárok és imák révén áldást kértek a kezdődő hivatásokra, Kató Béla pedig prédikációjában kitartásra buzdította őket szolgálatukban.
Isten igéjeként a Királyok 2. könyvének 13. részéből a 14–19. verset olvasta fel, ennek vezérgondolataként kiemelte, hogy a Bibliában az egyik legmegrendítőbb szó: abbahagyni. Rávilágított: tipikus emberi magatartás, hogy elkezdünk valamit, és ha az kezd komollyá vagy nehézzé válni, lemondunk róla.
A lelkipásztori szolgálat – családlátogatás, lelki gondozás, ifjúsági munka – során is tapasztalható a fiatalos lendület hanyatlása, pedig a csüggedés megakadályozza Isten akaratának beteljesedését, intette a felszentelendő lelkészeket a püspök. A hosszútávfutókkal példázva hasonlatát azt kívánta a fiataloknak, hogy ha holtpontra jutnak életükben, ne álljanak meg, ne adják fel, hanem tartsanak ki, hiszen akkor biztosan átlendülnek a nehézségeken. Kató Béla ehhez kért Istentől áldást, az embertársaktól támogatást, segítséget, biztatást.
Isten törvényeire támaszkodnak
A prédikáció és zsoltárok éneklése, a felszentelendők eskütétele után következett a lelkészszentelés megható mozzanata: a tizennégy buzgó fiatal térdepelve fogadta az esperesi kar tagjainak áldását. A magas rangú lelkészek a fiatalok fejére helyezték kezeiket, és Isten egy kiválasztott igéjét adták nekik útravalóul, hogy életpéldájukkal, szolgálatukkal adják tovább, hirdessék hitelesen híveik körében.
A szolgálatra kibocsátott fiatal lelki vezetők (Bartha Aladár, Bíró István, Dezső László Levente, Dénes Lajos Levente, Ferkő Andor, Gilyén Katalin Mária, Hajdó Tímea Andrea, Hideg István, Kötő Ferenc Barna, Márton Zoltán Barna, Simon-Kató Barna, Soós Tímea Zsuzsanna, Székely Róbert, Téglás Tibor Miklós) köszönetét Ferkő Andor tolmácsolta a tanároknak, nevelőknek.
Kifejtette: a mai világnak egyre kevesebb a törvénye, nincs ma már fiú, lány, férfi, asszony, csak az egyén, a szabadosság, de hozzátette: hiszik, hogy az Ószövetség Istenére lehet támaszkodni. Az Erdélyi Református Egyházkerület értékes könyvekkel, a szé­kelyudvarhelyi református gyülekezetek igényesen kivitelezett térdeplőpárnákkal ajándékozták meg a frissen felszentelt lelkészeket. A párnákba a „Teljesítsétek be az én örömömet" igét hímezték, Gede Ildikó helyi református lelkipásztor pedig örömmel végzendő szolgálatot kívánt ifjú lelkésztársainak.
Az egyházkerület zászlajának ünnepélyes átadása, valamint a magyar himnusz eléneklése után az egybegyűltek a templom előtti kis térre vonultak, ahol leleplezték és megáldották a lelkészszentelés emlékére állított kopjafát. A közgyűlés csütörtök reggel a városháza Szent István Termében folytatódott.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.

Erdély.ma

Felhőtlen jókedv, tánc és napsütés
Kicsik és nagyok egyaránt nagyon jól szórakoztak a Rekettye Kulturális Egyesület által szervezett Nagykárolyi Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozón, amelyet immár harmadik alkalommal rendeztek meg.
A rendezvény családi nappal egybekötött, táncházzal, kézműves foglalkozásokkal fűszerezett esemény, amelynek záróprogramja a délutáni gálaműsor volt.
A nap a kézműves foglalkozásokkal indult, az egyesület berkeiben tanuló gyerekek és szüleik festhettek, papírforgót készíthettek, origamizhattak, gyöngyöt fűzhettek, képeslapokra leveleket és magokat ragaszthattak, bőrkarkötőt készíthettek és még sok mást kipróbálhattak. A program helyszíne a Szent László Közösségi Ház volt, a jó időnek hála az asztalok kinn voltak az udvaron, így a gyerekek kedvükre szaladgálhattak és játszattak ha elfáradtak alkotás közben.
Az udvaron az íjászatot is ki lehetett próbálni, ami nagy népszerűségnek örvendett a kicsik körében.
Délben játékos táncház várta az apróságokat, melyet Benedek Árpád vezetett, és a Csillagocska zenekar kísért. A gyerekek nagyon élvezték a sok mókát és lelkesen vettek részt a játékokban, és a tánclépések szórakoztató elsajátításában.
Rövid ebédszünet után következett a várva várt gálaműsor a Városi Színházban, mely nagyon színes és változatos volt. A nézők láthatták és hallhatták az egyesület hangszeres növendékeit: citerásokat, furulyásokat, hegedűsöket, valamint a táncosait, óvodásoktól a felnőttekig. Vendégszereplőként mutatkozott be a börvelyi Bekek Néptánccsoport. A fináléban pedig a Rekettye táncosai előadták a Bikaütés című produkciót, ahol eladásra került volna a „fársángi bika". A jeleneteket felcsíki táncokkal fűszerezték. A műsor végén három generáció táncolt együtt a városi színház színpadán.
A szervezők ezúton szeretnének köszönetet mondani a szülőknek a sok segítségért és támogatásért, az Aranykapu Kulturális Egyesületnek, Szolomájer Timinek, Portik Erzsébetnek a kézműves foglalkozásokon nyújtott segítségért, Kovács Péter Zoltánnak a fényképekért, a nagyváradi Csillagocska zenekarnak és a magyarországi Tönköly zenekarnak a zenélésért, valamint oktatóinak, Agárdi-Nauner Évának, Bíró István Ferencnek, Szabó Adriennek, Székely Sárának és Varga Norbertnek, és mindenkinek, aki eljött, hogy részese legyen a gyerekfesztiválnak.
Főtámogató a Communitas Alapítvány, valamint a Steiger Kft., társszervező a Nagykárolyi Művelődési Ház és a szatmárnémeti Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ.
szatmar.ro

Örömzenéléssel ér véget a népzenetábor
Pénteken lesz a zárónapja a Nagykárolyi Rekettye Kulturális Egyesület tagjai által szervezett III. Nagykárolyi Népzenetábornak. A rendezvény hatalmas érdeklődés mellett zajlik hétfő óta.
Bár a szervezők eleinte hetven gyermekre számítottak, végül nyolcvanra bővítették ki a résztvevői keretet, így ennyien vesznek részt a III. Nagykárolyi Népzenetábor foglalkozásain. Tartalmas és nagyszerű időtöltés ez a tábor, melynek öt napja alatt minden résztvevő megtalálhatja magának azt a foglalkozást, mely kedvére való. A hangszeres zenélés elsajátítása mellett a gyermekeket különböző érdekes foglalkozások is várják: papírhajtogatás, agyagozás, festés, gólyalábon járás, szövés. A hagyományőrző tevékenységek mellett a klasszikusabb játékok is népszerűek: a fiúk előszeretettel fociznak, de a kötélhúzás, fára mászás is sokakat érdekel. A lányok „háziasszony-sarkot” is berendeztek. Főznek, mosnak takarítanak, mint mondják, csak azt teszik, amit otthon anyukájuktól láttak.
Székely Sára, a Rekettye Kulturális Egyesület vezetője kalauzolt minket végig a tábori helyszíneken. Minden részét kihasználják a Szent László Közösségi Háznak, csakúgy mint a tavalyi évben, magyarázza. A tábor lebonyolításában fontos szerep jutott a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak, mely társszervezője ennek a tábornak. Rajtuk kívül a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., támogatja a rendezvényt, de a szervezők még számtalan Nagykárolyi cég és magánszemély támogatását is élvezik.
„Két éve már, hogy egyesületünk intenzívebben is foglalkozik a hangszeres oktatással. A tapasztalatunk azt mutatja, hogy mostanra kezd beérni az a munka, amit eddig ebbe belefektettünk, most látszik az, hogy ez a sok munka nem volt hiábavaló, hisz a gyerekek lelkesedése nem lankad, hanem épp ellenkezőleg, egyre többen jönnek, egyre lelkesebbek. Nagyon ügyes gyermekek járnak a foglalkozásainkra, akik nagyon szívesen vesznek részt a hangszeres foglalkozásokon. Olyannyira érdekli őket mindez, hogy önállóan, maguktól hoznak új dalokat, sőt, hallás után többen már le tudják játszani a dallamot is, és ez jelenti azt, hogy tulajdonképpen zenésszé lett az illető. Így nemcsak a kottában szereplő dalokat tudja lejátszani, hanem azt is, amit meghall. Ez is volt a célunk mindezzel, hogy olyan zenészeket neveljünk itt ki, akik hosszútávon, az egyesületünkben a táncosok kísérőzenekaraként tudnak majd közreműködni. Ez a tábor azért is szerencsés, mert a gyermekek nagyon sok mindent kipróbálhatnak. Olyasmiket is, amikhez egyébként nem lenne hozzáférésük. Nagyszerű tanárokkal dolgozhatunk ismét, ami külön öröm számunkra. Itt van velünk Bodó Emese, aki népiének-oktató, a hegedűoktatással Szabó Adrien foglalkozik, Bíró István furulyaoktatót és Agárdi Éva citeraoktatót visszatérőként üdvözölhetjük táborunkban, míg Lőrinczi Zsolt a kobzát, a gardonyt és a moldvai dobot oktatja a gyerekeknek. Kis létszámú csoportokban foglalkoznak a hangszeroktatással, míg nagyobb létszámú csoportokban történik a szabadtéri népi játékok lebonyolítása” — mondta Sára.
Külön öröm számunkra, hogy az egyesületünk tagjai is odaértek, hogy a szervezői munkából már ők is ki tudják venni a részüket és ezáltal igazi csapatmunka alakulhat ki. A tánccsoport működtetése is energiabefektetés a részükről, viszont ahhoz, hogy a hangszeres képzést is hosszútávon vinni tudjuk, szükség van a segítségükre s nagyon örülök, hogy partnerre találtam bennük. A táborban a napok mindig közös énekléssel kezdődnek, s a gyermekek lelkesedése egészen elképesztő: az ének végén meg is tapsolják a foglalkozást. Ezt reggeli követi, majd kezdődnek a kézműves foglalkozások és a hangszeres oktatás. Egész héten segítségünkre van Lázin Csaba rajztanár, Portik Erzsébet, aki papírhajtogatást és origamit oktat, Hompoth Mária, aki a szövést tanítja a gyerekeknek, de várjuk még Reis Ágit is, aki szalvétatechnikát oktat majd, és Lászlóffy Csabát is, aki íjászatot tanít. Külön előnye a tábornak, hogy a gyermekek nem kényszerből, hanem saját kezdeményezésükre próbálhatnak ki mindent, ami felkelti az érdeklődésüket. A tábor pénteken közös örömzenéléssel ér véget, majd pár napos pihenőt követően, hétfőn kezdetét veszi az első Nagykárolyi Néptánctábor, ami iránt szintén nagy az érdeklődés” — tette hozzá a főszervező.
Tőtős Tímea
frissujsag.ro

Háromnyelvű emléktábla Zeyk Domokos hősiességéről
Életáldozat a szabadságért
Nagy ünnepre készül Héjjasfalva, ahol az 1848-49-es szabadságharc egyik szép honvédemlékműve áll. A vesztes Segesvári csata utóvédharcaiban életüket áldozó hősök, és köztük is a legerősebb, a legvitézebb, a 200 éve született Zeyk Domokos honvéd százados emlékművét július 31-én, vasárnap rendkívüli ünnepség keretében koszorúzzák meg, és leplezik le az előterében felállított háromnyelvű emléktáblát.
Kötelességünk ápolni Zeyk Domokos emlékét, akinek bátorságát, hősiességét az ellenség is elismerte, s aki Marosvásárhely szülötte volt. Erdély egyik legrégibb nemesi családjából származott. Nagyenyeden járt iskolába, majd Magyaróváron gazdasági tanulmányokat végzett, a berlini Humbold Egyetemen filozófiát tanult, és hazatérve birtokán gazdálkodott. Báró Kemény Juliannával kötött házasságából két gyermeke született. A magyar forradalom eszméi már az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen megérintették, s a székely csapatokhoz, majd Bem József seregéhez csatlakozott, ahol hadnagyi, majd századosi rangra emelték. A hatalmas testű, rendkívüli erejű százados, aki állítólag Petőfit is menekítette egy ideig, fő feladatát, hogy Bem altábornagy menekülését fedezze, az ellenség által is elismert erővel és hősiességgel látta el. Amikor minden oldalról körbevették, hogy ne kerüljön az oroszok és osztrákok kezére, főbe lőtte magát – olvasható az új emléktáblákon román, magyar és angol nyelven, ami azért fontos, mert a hősiességre utaló két versszakon kívül csak a születési és az elhalálozási évszámok szerepelnek az emlékművön. Ezt a hiányt pótolták az utódok és a Castellum Alapítvány, akiknek/amelynek a támogatásával a táblák elkészültek.
Életáldozatot vállalni a szabadságért, ez manapság is elismerést kell ébresszen bennünk, egy olyan korban is, amikor a hősök tisztelete már nem hatja át olyan mértékben az embereket, mint régen – mondja Iszlai Kamill Zsolt református lelkész, aki 2010 óra pásztorolja a héjjasfalvi gyülekezetet.
A vasárnapi ünnepség a falu közepén álló, 13. században épült, többször felújított, toronnyal, portikussal bővített református templomban kezdődik délelőtt 10 órakor. Aki még nem látta, érdemes megtekinteni a tágas templomot, amely arról tanúskodik, hogy a gyülekezet és a faluban élő tehetősebb családok mindig is hű patrónusai voltak az egyháznak, élükön a Cseh családdal, amelynek írott emlékét a szószék hangvetője és az egyik harang felirata őrzi. Egy-egy jótéteményről, adakozásról szólnak az 1628., 1842., 1774., 1860. évi feliratok is. A mai templom hangulatát, az értékes orgona mellett, a gyülekezet és a konfirmandusok adományából készült virágmintás, festett, színes mellvédek határozzák meg, a Vargyasi Sütő Levente alkotásai. Az ünnepi istentiszteleten Iszlai Júlia szólaltatja meg az orgonát, a prédikációt követően beszédek hangzanak el, és a kántor asszony vezette helybeli furulyaegyüttes játszik. A műsort követően a fúvószenekarral az élén az emlékmű felé indul a menet, amelyben a község elöljárói is részt vesznek, majd a táblák felavatása és az emlékmű megkoszorúzása következik. A kétszázadik évforduló megszervezésével talán sikerül megszüntetni a közönyt a Zeyk-emlékmű körül, hogy mindig rendezetten várja a látogatókat, akiket a szabályoknak megfelelően jelzőtáblával is tájékoztatni kellene, hogy nemsokára egy emlékmű mellett fognak elhaladni.
Az egyházközség és a művelődési egyesület nagy álma, hogy megvásárolják az emlékmű szomszédságában levő házat. A hozzá tartozó telken tágas parkolóhelyet lehetne kialakítani, jelenleg ugyanis lehetetlen megállni a házak közé beszorított emlékmű közelében. A jellegzetes helyi stílusú lakóépület egy részében tájházat és Zeyk-emlékmúzeumot rendeznének be, a nyári konyhául szolgáló külön épületben pedig kávéval, üdítővel várnák a látogatókat. A telek szép fekvésű kertjében honismereti, táborozásra alkalmas helyet lehetne kialakítani. Bár öt ingatlannak kell gondját viselje a református egyház (templom, papilak, gyülekezeti otthon, művelődési ház...), ezt is vállalnák, ha a ház és telek megvásárlásához és felújításához támogatást kapnának – mondja a lelkész.
A múlt század elején magyar többségű faluban, amely utak és vasutak elágazásánál fekszik, enyhe többségbe a román lakosság került, és fokozatosan nő a roma személyek száma is mind a községközpontban, mind a hozzá tartozó falvakban, ami az iskolai népesség összetételét is meghatározza. Héjjasfalván, ahova hajdanán telegdi székelyek telepedtek le, s ottlétüket szép, régi határnevek őrzik, sok ügyes szakember él, szinte valamennyi mesterségnek van képviselője. A mezőgazdálkodásban például a református egyházközség gondnoka, az alpolgármesternek megválasztott Hegyi Péter jár az élen. Példaértékű segítséget nyújtott a református egyháznak az újonnan megválasztott polgármester, Felegean Mircea villamosmérnök is, s kettőjük együttműködésétől jó eredményeket várnak a község lakói.
Hegyi Péter érdeklődésünkre mondja is a tennivalókat: a vízvezetés folytatása, a község falvaiba elágazó utak aszfaltozása, a mellékutak kátyúzása, az orvosi rendelő beindítása Erkeden, körforgalom kialakítása a Székelykeresztúrra vezető letérőnél, járdaépítés és sorolhatnánk tovább a vidéki települések zömére jellemző terveket.
A lelkész szerint már hagyományossá válik, hogy a szabadságharcra, annak Héjjasfalván eltemetett hőseire való megemlékezés, július utolsó napja, egyben a falunap is, annál is inkább, mivel a művelődési rendezvények, a találkozók mindig is fontos események voltak Héjjasfalva életében. Hagyománya volt a hangszeres zenélésnek és a karéneklésnek is. Felkerestük Szali Mózes és Szali Piroska nyugalmazott egészségügyi asszisztenseket, ugyanis a férj alapította és vezette közel húsz éven át a helybeli fúvószenekart, amely nemcsak a faluban játszott, más településekre is gyakran meghívták, s amelynek adminisztratív teendőit a karnagy felesége látta el. Érdekes végighallgatni, hogy az önszorgalomból több hangszeren játszani megtanult férfi id. Bíró István lelkipásztor biztatására hogyan hozta létre a fúvószenekart, vásárolt saját költségén hangszereket, tanította be díjmentesen a fiatalokat, és közben folyamatosan képezte magát, hogy minél jobban eleget tudjon tenni a vállalt feladatnak. A gond csak az, hogy a szenvedéllyel és kellő szigorral végzett munkát nincs aki folytassa. A fiatalok többsége külföldön vállal munkát, s bár jogot végzett unokája, akik IR- sofőrként dolgozik, átvette volna a karmesteri pálcát, nem volt fiatal, aki zenéljen.
Felbomlott az egykor híres kórus is, amelyet a Székelykeresztúron tanító Máté Aliz vezetett. Legnépesebb időszakában 25 tagja volt, négy szólamban zsoltárokat, kórusműveket, Petőfi- dalokat énekeltek – mondja Kőműves Edit Marosvásárhelyen élő backamadarasi tanítónő, akik hétvégeken rendszeresen hazajárt énekelni. Vasárnap délután voltak a próbák, amelyeken mindenki szívesen vett részt. A fiatal gondnok hirtelen halála, akinek a hozzátartozói közül sokan énekeltek a dalárdában, annyira megrendítette a tagokat, hogy három-négy éve az éneklés abbamAradt. Pedig a Zeyk Domokos- emlékműnél rendezett megemlékezéseken is rendszeresen szerepeltek március 15-én és július 31- én is – emlékezik a régi ünnepségekre Kőműves Edit tanítónő, aki szerint a zene szeretetét a karvezetést ma is művelő testvérével a családból vitték tovább, hiszen édesapjuk is a fúvószenekarban játszott.
Régi emlékekkel megrakodva indulok hazafelé, és jó érzés tudni, hogy a falu, amelyen hosszú éveken át keresztülrobogtunk Brassó vagy Székelykeresztúr irányába, barátságos, emberarcú településsé vált sok kedves ismerőssel. Aki úgy érzi, hogy a szabadság szeretete fontos számára, vasárnap az ünneplő Héjjasfalvát is megismerheti.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Madarasiak találkoztak és ünnepeltek Backamadarason
Unatkozásra, pihenésre nem sok lehetőséget biztosítottak a backamadarasiak a hétvégén ideérkező anyaországi, erdélyi és felvidéki barátaiknak, gazdag háromnapos program várt mindenkit. A szórakozás, ünneplés mellett a hagyományok és kapcsolatok ápolása volt a cél, de a hiterősítést sem hanyagolták el a szervezők.
A pénteken érkező vendégeket a Találkozások kopjafáinál fogadták, este finom vacsorával és kulturális műsorral kedveskedtek nekik. Szombat reggel a moziteremként emlegetett régi kultúrotthonban berendezett falumúzeumot lehetett meglátogatni, míg a rendezvény helyszínén már ott szorgoskodtak a mezőmadarasi szakácsok, ők készítették leghamarabb tűz fölé az ebédnek valót.
Az ünnepi istentiszteleten Bíró István küküllői református esperes hirdette, hogy az itt találkozó emberek úgy lehetnek igazán egymás ajándékai, ha folyamatosan imádkoznak, hiszen minden családnak, közösségnek, településnek belső erősödésre van szüksége. Koncz László backamadarsi lelkész szerint örömteli minden találkozás, a Madarasokat sok minden összeköti és sok mindenre hívja a kötelék, hálát adni, imádkozni, dolgozni, „mert itt nekünk feladatunk és küldetésünk van”. Szabó Andor mezőmadarasi lelkész hiszi, hogy a Madarasok találkozóinak jövője van, mert ezek a szereteten, egymásra utaltságon és az evangéliumon alapszanak.
Az istentisztelet keretében fellépett a helyi Harmónia kórus, majd Bíró István esperes Koncz László A csend ajándéka című áhítatos könyvét mutatta be.
Fesztivál a javából
Az egykori iskola udvarán eközben javában rotyogott az ebéd, s amíg az elkészült, a házigazdák helyben kavart padlizsánkrémes és frissen készült zakuszkás kenyeret kínáltak körbe. Az udvaron községbeli kézművesek termékeit állították ki, Csíki Rozália, Orosz Ilona és Zilinszki Magda kézimunkákat, Szigeti György festett népművészeti ajándéktárgyakat, Benedek Ervin újrahasznosított papírból készült tárgyakat, Csíki Erzsébet különböző kézműves tárgyakat, Paizs Kinga festményeket, Kirizsán Ibolya quilling, Péterfi Orsolya és Gálfi Arabella gyöngy ékszereket, Gál Enikő süteményeket, Szőcs Józsefék mézet és méhtermékeket hoztak szemlére és eladásra.
A színpadon a Madarasok és a felvidéki Búcs elöljárói üdvözölték a részvevőket, majd a házigazdák jelképes ajándékkal, egy-egy kitűzővel köszönték meg mindazok tevékenységét, akik az elmúlt években a találkozások alappillérei voltak, Bartha László kunkapitány pedig egy kun zászlót adományozott a backamadarasiaknak. A templom udvarán eközben az arcfestés mellett a Játssz velünk, Madaras! keretében számos logikai, ügyességi és bibliai játék, foglalkozás várta a kicsiket. Az étkek is hamarosan kóstolásra kerültek, hogy a nagyközönség is ebédelhessen. Legszebb terítést a mezőmadarasiak mutatták fel krumpligulyásukkal, ugyanezt főzték a szentgericeiek is, övéké a legfűszeresebb étek lett, a backamadarasiak körömpörköltje a legpaprikásabb, babgulyása pedig a legklasszikusabb címet érdemelte ki, a kunmadarasi birkapörkölt a leghagyományosabbnak, a bácsmadarasi marhapörkölt a leggazdagabb ízvilágúnak bizonyult, míg a csíkmadarasiak puliszkával vagy krumplival tálalt gombás rostélyosa a legízletesebb elemózsia lett.
Alig ürültek ki az üstök és tányérok, a program máris folytatódott. A nagykorúsítási ceremónián közel húsz fiatal vehetett át emlékplakettet, majd fesztiválra is beillő maratoni kulturális műsor zajlott a települések csoportjainak részvételével: a helyi kisiskolások modern táncokkal, a szentgericei néptáncosok nyárádmentivel, forgatóssal és üvegessel, a kunmadarasi Kaláris hortobágyi, mezőföldi és gömöri táncokkal, a mezőmadarasi Árvalányhaj madarasival és ördöngösfüzivel lépett fel, a backamadarasi Kincses népi játékokkal és boncidai táncokkal, de ott láthattuk a csíkmadarasi hagyományőrzőket, a bácsmadarasi Hérics táncosait és a kunmadarasi Őszirózsa népdalkört is. Késő délután a települések küldöttségei kispályás fociturnéra vonultak, majd este a színpadon a Corax, After 5 és a Vecker koncertezett.
Nem véletlenek ezek a találkozók
Szőcs Antal backamadarasi polgármester örül, hogy a falu nemcsak él és szorgoskodik, hanem ünnepel is. A települések találkozója ünnep, és erre mindig szükség van. A találkozások hagyománnyá váltak, de ezek nemcsak a fesztiválról szólnak, ahol az emberek jól érzik magukat, hanem komoly kapcsolatokról, visszatérő vendégekről, olyan családok közötti kötelékekről, amelyek nem két-három napra érvényesek. Ezeken a találkozókon testvértelepülési kapcsolatokat ápolnak, de magyarságukat, testvériségüket is – nyilatkozta lapunknak az elöljáró. Juhász István bácsmadarasi polgármester elárulta: nagy lelkesedéssel készültek, és örülnek, hogy már harmadszor jöhettek a Nyárádmentére népes küldöttséggel. A mezőmadarasiak felemelőnek tartják, hogy immár tizenegyedszer találkozhattak a települések. A legnagyobb hangsúlyt a kultúra kapja, igazából így ismerhetik meg egymás hagyományait, de meghitt kapcsolatok alakulnak, érdekes beszélgetések is folynak ilyenkor – nyugtázta Dávid Gyula Árpád polgármester.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület a kvótareferendummal kapcsolatban
Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Széke (Esperesek Kollégiuma) a magyarországi referendum tárgyában, és részvételre, de közvetve nemmel szavazásra buzdítanak. A Transindexnek is eljuttatott körlevélben azt írják, az október 2-i kvótareferendum "az első olyan magyarországi népszavazás, amelyen a külhoni magyarság a választópolgárok akaratának kinyilvánításának közvetlen eszközével élhet".
A körlevélben azt írják, a népszavazás alapját képező migrációs helyzet kezelésével és megoldásával kapcsolatos általános bizonytalanság van, "Európai és nemzetközi megoldások nélkül a nemzeti érdekek, Magyarország és a teljes Kárpát-medencei magyarság érdekeinek eredményes képviselete, nemzeti értékeink védelme különösen fontos".
"A meggyőződés felelősséggel jár, ahogy a véleményünk kinyilvánítása is, bármilyen fórumon, bármilyen módon. Nincs család, nincs közösség, nincs gyülekezet és nincs nemzet sem egységes, felelősséggel és szabadon kinyilvánított vélemények és azok összessége nélkül. Ezért fontos, hogy minél többen döntsenek úgy, hogy felelősséget vállalva alkotnak véleményt a nemzet egységének és biztonságának védelméről, a magyar kultúra és magyar hagyományok megóvásának fontosságáról és részt vesznek az október 2-ai szavazáson!" - írják.
A körlevél szerint az aláírók számára az esedékes referendum nemzeti ügy, amelynek célja "Magyarország integritásának, a magyar kultúrának, a családoknak és hagyományainknak védelme, illetve a magyar érdekek hatékony képviseletének elengedhetetlen eszköze". A megfogalmazott célokat a magyarság össznemzeti érdekének tekintik.
"A fentiek tükrében kérünk mindenkit, hogy álljon ki Magyarország biztonsága és a magyar érdekek védelme mellett az október 2-ai népszavazáson, amely a szabad véleménynyilvánítás mellett a nemzetegyesítés egyik szimbólumává is válhat!" - zárul a körlevél.
A körlevelet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese, a Székelyudvarhelyi református egyházmegye esperese, Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Szász Attila, a Görgényi Református Egyházmegye esperese, az Esperesek Kollégiumának elnöke, Dr. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese, Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, Bányai Csaba, a dési református egyházmegye esperese, Berszán István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese, Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese, Biró István, a Küküllői Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Dr.Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese és Zsargó János, a Hunyadi Református Egyházmegye esperese jegyzik. (hírszerk.)

Transindex.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)