Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bíró Erzsébet
6 tétel
2010. augusztus 12.
Csángó gyerekek nyaralnak Biharban
Bihar megye – Tizenöt Bákó megyei gyerek nyaral ezen a héten a sólyomkővári táborban. Az árvízsúlytotta területről érkezettek Biró Rozália nagyváradi alpolgármester, illetve a megyeszékhelyi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosainak meghívására érkeztek megyénkbe.
Csángó viseletbe öltözött gyerekek, és egy ugyancsak népviseletben lévő asszony ült csütörtök délelőtt Nagyvárad Polgármesteri Hivatalában, a díszterem asztala körül. Ők voltak azok – tizenöten, két kísérővel (nem mindenki volt népviseletben) – akik a héten a sólyomkővári táborban nyaralnak. Házigazdaként Biró Rozália alpolgármester köszöntötte a vendégeket, illetve azokat a támogatókat, akik lehetővé tették számukra az üdülést. Az elöljáró románul és magyarul mondta el, miként is jött létre ez a nyaraltatás, mi a program, illetve tolmácsolta Ilie Bolojan polgármester üdvözletét is, aki egyéb közbejött elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. A vendégek nevében Alexandrina Sandrescu tanárnő köszönte meg a lehetőséget, majd a gyerekek alkalmi műsorral fejezték ki hálájukat: népdalokat énekeltek. Túlnyomó többségüket magyarul, erős tájszólással, és mint később kiderült, nem volt véletlen, hogy nehezen formálódtak ének közben a magyar szavak. A kis produkció után ajándékozás következett, a gyerekek édességekből, könyvekből összeállított csomagokat vehettek át.
Önkéntesek foglalkoznak velük
Az ünnepség végeztével, míg a gyerekek, illetve a kíséretükben lévő Benkea Irén szülő átöltöztek, Biró Rozáliától megtudtuk: a kapcsolat nem szakad meg a nyaralás végeztével, a várad-velencei RMDSZ-szervezet az egyik gyerek “örökbefogadását” tervezi, ami azt jelenti, hogy továbbra is kapcsolatban maradnak vele, támogatják, ünnepekkor vendégül látják. Az alpolgármester asszony azt is hozzátette, hogy a nyaraltatás ötletének megszületése után felvették a kapcsolatot Benke Pál Bákó megyei RMDSZ-elnökkel, hogy az ottaniak döntsék el, kik is legyenek, akik nyaralni jönnek. Így esett a választás Somoska (Somusca), Klézse (Cleja) és Szeucsest (Saucesti) községekre. A táborozókkal naponta önkéntesek foglalkoznak, a nagyváradi, de Szentjánoson tanár Biró Erzsébet ellenben végig mellettük van. Tőle tudtuk meg, hogy a sólyomkővári táborban Jakabfy Emma, Bitte Rozália, Rozsnyai Mónika tanítónők fordultak/-nak meg, akik kézművesfoglalkozásokat tartanak, Fehér Emese a mézeskalácskészítés fortélyaira tanította őket, de a táborba várják Buzogány Csoma István evangélikus és Farkas Antal református lelkészeket is.
“Csángóul” beszélnek
Naponta vannak játékok, sokat kirándulnak, esténként tábortűzet gyújtanak, és a gyerekek nagyon szeretik a társasjátékokat. A hat fiú és 9 lány 10 és 14 év közötti, magyar nyelvet csak az iskolán kívüli, fakultatív oktatás keretében tanulnak. A nagyobbak még ebben sem vettek részt, ez meg is látszik beszédükön. Értenek magyarul, és beszélnek is, de érdekes módon egy idő után “elvesztik a fonalat”, vagyis átváltanak románra, mert úgy jobban boldogulnak. Például Benkea Irén, aki mint szülő van jelen kísérőként, fiát Ludovik-nak szólítja, de magyarul beszél, pontosabban “csángóul”, ami a magyar és a román szavak keverését jelenti. A gyerekek szegény családokban élnek, mondta el Biró Erzsébet a tőlük hallottak alapján, tapasztalata pedig, hogy nagyon jólneveltek, szófogadóak.
Vasárnap utaznak haza
A városházáról a Szent László téren és a Nagyvásártéren (December 1 park) át vezett a kirándulók gyalogos útja a Várig. Közben Biró Erzsébet volt az idegenvezető, meg-megállva a fontosabb épületeknél. Minek kell külföldre utazni, amikor az országban is ilyen csodálatos helyek vannak? – kérdezte közben Alexandrina Sandrescu tanárnő. A Várban Jakabfy László mérnök várta a csapatot, aki a főkapunál mindjárt el is mondta a műemlék történetét, majd kalauzolta őket a falak és bástyák között. Betértek a Matyi Műhely Bábszínházba is, ahol Meleg Attilától tudták meg, amit Erdély egyetlen magyar magánbábszínházáról tudni érdemes. A Várból a Bazilikába, a főutcára vezetett a csoport útja, ebédre a Vízügyi Igazgatóság székhelyére voltak hivatalosak, délután pedig Félixfürdőre utaztak. A Bákó megyei gyerekek Bihar megyei nyaralása vasárnapig tart, amikor hazaindulnak Sólyomkővárról, közben megállnak Marosvásárhelyen, meglátogatni a helyi állatkertet. erdon.ro
Bihar megye – Tizenöt Bákó megyei gyerek nyaral ezen a héten a sólyomkővári táborban. Az árvízsúlytotta területről érkezettek Biró Rozália nagyváradi alpolgármester, illetve a megyeszékhelyi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosainak meghívására érkeztek megyénkbe.
Csángó viseletbe öltözött gyerekek, és egy ugyancsak népviseletben lévő asszony ült csütörtök délelőtt Nagyvárad Polgármesteri Hivatalában, a díszterem asztala körül. Ők voltak azok – tizenöten, két kísérővel (nem mindenki volt népviseletben) – akik a héten a sólyomkővári táborban nyaralnak. Házigazdaként Biró Rozália alpolgármester köszöntötte a vendégeket, illetve azokat a támogatókat, akik lehetővé tették számukra az üdülést. Az elöljáró románul és magyarul mondta el, miként is jött létre ez a nyaraltatás, mi a program, illetve tolmácsolta Ilie Bolojan polgármester üdvözletét is, aki egyéb közbejött elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. A vendégek nevében Alexandrina Sandrescu tanárnő köszönte meg a lehetőséget, majd a gyerekek alkalmi műsorral fejezték ki hálájukat: népdalokat énekeltek. Túlnyomó többségüket magyarul, erős tájszólással, és mint később kiderült, nem volt véletlen, hogy nehezen formálódtak ének közben a magyar szavak. A kis produkció után ajándékozás következett, a gyerekek édességekből, könyvekből összeállított csomagokat vehettek át.
Önkéntesek foglalkoznak velük
Az ünnepség végeztével, míg a gyerekek, illetve a kíséretükben lévő Benkea Irén szülő átöltöztek, Biró Rozáliától megtudtuk: a kapcsolat nem szakad meg a nyaralás végeztével, a várad-velencei RMDSZ-szervezet az egyik gyerek “örökbefogadását” tervezi, ami azt jelenti, hogy továbbra is kapcsolatban maradnak vele, támogatják, ünnepekkor vendégül látják. Az alpolgármester asszony azt is hozzátette, hogy a nyaraltatás ötletének megszületése után felvették a kapcsolatot Benke Pál Bákó megyei RMDSZ-elnökkel, hogy az ottaniak döntsék el, kik is legyenek, akik nyaralni jönnek. Így esett a választás Somoska (Somusca), Klézse (Cleja) és Szeucsest (Saucesti) községekre. A táborozókkal naponta önkéntesek foglalkoznak, a nagyváradi, de Szentjánoson tanár Biró Erzsébet ellenben végig mellettük van. Tőle tudtuk meg, hogy a sólyomkővári táborban Jakabfy Emma, Bitte Rozália, Rozsnyai Mónika tanítónők fordultak/-nak meg, akik kézművesfoglalkozásokat tartanak, Fehér Emese a mézeskalácskészítés fortélyaira tanította őket, de a táborba várják Buzogány Csoma István evangélikus és Farkas Antal református lelkészeket is.
“Csángóul” beszélnek
Naponta vannak játékok, sokat kirándulnak, esténként tábortűzet gyújtanak, és a gyerekek nagyon szeretik a társasjátékokat. A hat fiú és 9 lány 10 és 14 év közötti, magyar nyelvet csak az iskolán kívüli, fakultatív oktatás keretében tanulnak. A nagyobbak még ebben sem vettek részt, ez meg is látszik beszédükön. Értenek magyarul, és beszélnek is, de érdekes módon egy idő után “elvesztik a fonalat”, vagyis átváltanak románra, mert úgy jobban boldogulnak. Például Benkea Irén, aki mint szülő van jelen kísérőként, fiát Ludovik-nak szólítja, de magyarul beszél, pontosabban “csángóul”, ami a magyar és a román szavak keverését jelenti. A gyerekek szegény családokban élnek, mondta el Biró Erzsébet a tőlük hallottak alapján, tapasztalata pedig, hogy nagyon jólneveltek, szófogadóak.
Vasárnap utaznak haza
A városházáról a Szent László téren és a Nagyvásártéren (December 1 park) át vezett a kirándulók gyalogos útja a Várig. Közben Biró Erzsébet volt az idegenvezető, meg-megállva a fontosabb épületeknél. Minek kell külföldre utazni, amikor az országban is ilyen csodálatos helyek vannak? – kérdezte közben Alexandrina Sandrescu tanárnő. A Várban Jakabfy László mérnök várta a csapatot, aki a főkapunál mindjárt el is mondta a műemlék történetét, majd kalauzolta őket a falak és bástyák között. Betértek a Matyi Műhely Bábszínházba is, ahol Meleg Attilától tudták meg, amit Erdély egyetlen magyar magánbábszínházáról tudni érdemes. A Várból a Bazilikába, a főutcára vezetett a csoport útja, ebédre a Vízügyi Igazgatóság székhelyére voltak hivatalosak, délután pedig Félixfürdőre utaztak. A Bákó megyei gyerekek Bihar megyei nyaralása vasárnapig tart, amikor hazaindulnak Sólyomkővárról, közben megállnak Marosvásárhelyen, meglátogatni a helyi állatkertet. erdon.ro
2011. március 28.
Élet a cigánysoron: útlevéltől a bőrszínig
Az utóbbi időben egyre gyakoribb roma–magyar konfliktusok eltávolították az erdélyi „magyar cigányokat” a magyarságtól, ezért – bár tudnak a lehetőségről – nem igénylik az egyszerűsített eljárással számukra is elérhető magyar állampolgárságot.
Az utóbbi időben egyre gyakoribb roma–magyar konfliktusok eltávolították az erdélyi „magyar cigányokat” a magyarságtól, ezért – bár tudnak a lehetőségről – nem igénylik az egyszerűsített eljárással számukra is elérhető magyar állampolgárságot. A gyakorlatias megközelítés az uralkodó: román útlevéllel ugyanúgy szabadon járhatnak-kelhetnek Európában, és minthogy „hiába van román vagy magyar útlevelük, látszik rajtuk, hogy romák, és úgy is kezelik őket”, nem sokat érnének a magyar útlevéllel.
Így is, úgy is: romák
„Én inkább románul beszélek, anyósom inkább magyarul. Egy a közös bennünk: hogy romák vagyunk, és a roma szabályokat szigorúan betartjuk.” A Nyárád-mentén élő Fűrészes Mândrát láthatóan meglepi kérdésünk, miszerint családja kéri-e a magyar állampolgárságot, és rövid gondolkodás után kitérő választ ad. Negyvenes évei elején járó anyósa és apósa Maros megyéből költözött Brassó mellé a rendszerváltáskor, öt éve mindannyian visszaköltöztek eredeti lakhelyükre. Három fiuk azonban ott nőtt fel, és ott is talált magának párt: Brassóból gáborcigánylányokat hoztak „vissza”, Maros megyébe.
Az „idős” generáció magyarul beszél otthon. Az új családokban születő unokák azonban már román nevet kaptak, és a fiatalok egymás között is gyakran beszélnek románul, annak ellenére, hogy kitartóan romának vallják magukat, és ragaszkodnak hagyományaikhoz.
A gáborcsaládokban gyakori, hogy egy lánygyermek a „büszke”, azaz Mândra nevet viseli, és ez kötelez: a méltóság együtt jár a konfliktusok kompromisszumkész kezelésével. „Sokszor van vita abból, hogy az öregek inkább a magyarokhoz húznak, mi pedig nem. De aztán csak arra jutunk, hogy mi romák vagyunk, így kell boldoguljunk” – von mérleget a fiatalasszony.
„Hallottunk a magyar állampolgárságról, mert a férfiak nálunk sokat utaznak. Nekik talán jól jöhetne, de hiába van román vagy magyar útlevelük, akárhol járnak, látszik rajtuk, hogy romák. És úgy is kezelik őket” – magyarázza a 22 éves fiatalasszony, aki a többi asszonyhoz hasonlóan nem kel útra, hanem várja haza az urát. „Én gondoltam arra, hogy jó volna utazni, el is kezdtem az autós iskolát, de az uram még azt se engedte befejezni. Hát hogy jutna eszembe magyar útlevelet kérni?” – teszi hozzá a lányos alakú, de férfi erejű nő.
„Állampolgárság? Mi az?”
„Magyar állampolgárság? Nem tudom, mi az” – értetlenkedik egy, szintén a Nyárádmentén élő, harmincas éveiben járó nő. Rózsika öt gyermeket nevel, románul is, magyarul is jól beszél és ért, csak őt nem akarja sose megérteni senki a „primarián” (polgármesteri hivatalban).
„Mi egyszer azért nem kaptuk meg a „szocsiált” (szociális segélyt), mert az uram bement a városba a szekérrel, és megbüntették. Máskor meg azért nem kaptuk a gyermekpénzt, mert nem volt keresztlevele a legkisebb leánykámnak. Még azt sem tudtuk elintézni, mert nem volt pénz” – avat be mindennapi gondjaiba a nő, aki láthatólag fél mindentől, ami hivatalba járással jár.
„Az a fontos, hogy az embernek legyen buletinje (személyazonosságija), a gyermekeknek keresztlevele, s amikor kell, akkor adjuk őket iskolába, mert ha nem, megbüntetnek. Mi ilyesmivel nem foglalkozunk, hogy román vagy magyar állampolgárság, itt a cigánysoron más az élet” – teszi hozzá Rózsika.
Az udvarhelyi romáknak „kéne, de elhajtanák” őket
A leggyanakvóbbak az emberek Székelyudvarhelyen, ahol nehezen találunk interjúalanyt. A legtöbben azt hiszik, gúnyolódunk, amikor azt kérdezzük: hallottak-e már arról, hogy magyar állampolgárságot lehet kérni, és élnek-e a lehetőséggel.
„Én megmondom őszintén, hogy szeretnék kérni, mert én a gyermekeimnek magyar nevet adtam, mi magyarul beszélünk, s nekem eszembe se jutna, hogy cigány vagyok, ha nem vágnák mindig a fejemhez – fakad ki kérdésünkre egy középkorú férfi. – Az utóbbi időben azonban a gyermekek is sokat hallják, hogy cigányok, sok a veszekedés, a verekedés. A végén már akkor azt mondja az ember, na jól van, akkor legyek cigány”.
A roma férfi motivációiról sokat elárul az, ahogyan a kérdéshez viszonyul. „Én nemcsak azért kérném a magyar állampolgárságot, hogy adjanak útlevelet. Nem is tudom, hogy adnak-e hozzá magyar nyugdíjat vagy ilyesmit. Egyszerűen csak jó volna, hogy ha az utcában többen kérik, akkor mi is kérhessük, hogy lehessünk olyanok, mint más” – teszi hozzá. Mint bevallja, egyelőre nem érdeklődött erről senkinél, mert attól tart, hogy „elhajtanák”.
Messzire mennének
„Nekem anyukám tíz éve Magyarországon él, onnan küld haza forintot, és mi abból élünk. Neki biztosan jól jön majd, hogy felveszi a magyar állampolgárságot, de hogy mi kérjük-e, azon megmondom őszintén, nem gondolkoztam – vallja be a marosvásárhelyi Bíró Erzsébet, akinek két gyermeke magyar iskolába jár. – Minket cigányként tartanak számon, és cigánynak is látszunk, habár mindig tisztán, rendesen mennek a lányok iskolába.
De barna a bőrük, és amikor a többiek kaptak pénzt azért, mert magyar iskolába járnak, akkor senki se kérdezte meg tőlünk, hogy mi nem kérnénk-e ezért?” Erzsébetéknek pedig igencsak jól jönne a két gyermek után járó oktatási-nevelési támogatás, és az anyagi hátrány mellett – mint mondja – sokszor rosszul esett a szóbeli „lecigányozás” is.
A magyar állampolgársággal kapcsolatban a marosvásárhelyi roma nőnek sajátos gondolatai ébrednek. „Gondoltam már arra, hogy kimegyünk mi is Magyarországra, de ott – ahogy anyám meséli – még rosszabb, mint itt, több a vita a cigányok és a magyarok között. Legszívesebben nagyon messzire mennék innen, messze Romániától és Magyarországtól. Oda, ahol fel sem tűnik, hogy barnább a bőrünk másokénál. És akkor nem érdekelne se a román, se a magyar állampolgárság” – sóhajt fel Erzsébet.
Örülne nekik a konzul
Balogh György csíkszeredai konzul az ÚMSZ megkeresésére kifejtette, „örömmel veszik”, ha magyar állampolgárságért folyamodnak az erdélyi, székelyföldi romák. Mint hangsúlyozta, a könnyített állampolgárság nem etnikai alapon jár. Balogh azonban nem tudott pontos számot mondani arra vonatkozóan, hány roma származású személy kérelmezte a magyar állampolgárságot, és meg is jegyezte: „nem lenne szerencsés ilyen nyilvántartást vezetni.”
Fosztó László szociálantropológus lapunk kérdésére úgy vélte: nem az etnikai identitástól vagy annak vállalásától függ, hogy az erdélyi romák kérik-e a magyar állampolgárságot a jövőben. „A hasonló döntések mögött praktikus megfontolások vannak” – fejtette ki a szakértő, aki szerint a roma közösség mindennapjait szociális helyzete határozza meg, és nem a szimbolikus-adminisztratív lépések.
Fosztó emlékeztetett: az úgynevezett státustörvény életbelépésekor is történt felmérés arra vonatkozóan, élnek-e az erdélyi romák az erdélyi magyaroknak szóló kedvezményekkel. „Az akkori tapasztalat azt mutatja, sokkal többen nyilatkozták azt, hogy élni fognak a lehetőségekkel, mint ahányan ténylegesen igényelték azokat” – állapította meg az ÚMSZ-nek a szociálantropológus. Új Magyar Szó (Bukarest)
Az utóbbi időben egyre gyakoribb roma–magyar konfliktusok eltávolították az erdélyi „magyar cigányokat” a magyarságtól, ezért – bár tudnak a lehetőségről – nem igénylik az egyszerűsített eljárással számukra is elérhető magyar állampolgárságot.
Az utóbbi időben egyre gyakoribb roma–magyar konfliktusok eltávolították az erdélyi „magyar cigányokat” a magyarságtól, ezért – bár tudnak a lehetőségről – nem igénylik az egyszerűsített eljárással számukra is elérhető magyar állampolgárságot. A gyakorlatias megközelítés az uralkodó: román útlevéllel ugyanúgy szabadon járhatnak-kelhetnek Európában, és minthogy „hiába van román vagy magyar útlevelük, látszik rajtuk, hogy romák, és úgy is kezelik őket”, nem sokat érnének a magyar útlevéllel.
Így is, úgy is: romák
„Én inkább románul beszélek, anyósom inkább magyarul. Egy a közös bennünk: hogy romák vagyunk, és a roma szabályokat szigorúan betartjuk.” A Nyárád-mentén élő Fűrészes Mândrát láthatóan meglepi kérdésünk, miszerint családja kéri-e a magyar állampolgárságot, és rövid gondolkodás után kitérő választ ad. Negyvenes évei elején járó anyósa és apósa Maros megyéből költözött Brassó mellé a rendszerváltáskor, öt éve mindannyian visszaköltöztek eredeti lakhelyükre. Három fiuk azonban ott nőtt fel, és ott is talált magának párt: Brassóból gáborcigánylányokat hoztak „vissza”, Maros megyébe.
Az „idős” generáció magyarul beszél otthon. Az új családokban születő unokák azonban már román nevet kaptak, és a fiatalok egymás között is gyakran beszélnek románul, annak ellenére, hogy kitartóan romának vallják magukat, és ragaszkodnak hagyományaikhoz.
A gáborcsaládokban gyakori, hogy egy lánygyermek a „büszke”, azaz Mândra nevet viseli, és ez kötelez: a méltóság együtt jár a konfliktusok kompromisszumkész kezelésével. „Sokszor van vita abból, hogy az öregek inkább a magyarokhoz húznak, mi pedig nem. De aztán csak arra jutunk, hogy mi romák vagyunk, így kell boldoguljunk” – von mérleget a fiatalasszony.
„Hallottunk a magyar állampolgárságról, mert a férfiak nálunk sokat utaznak. Nekik talán jól jöhetne, de hiába van román vagy magyar útlevelük, akárhol járnak, látszik rajtuk, hogy romák. És úgy is kezelik őket” – magyarázza a 22 éves fiatalasszony, aki a többi asszonyhoz hasonlóan nem kel útra, hanem várja haza az urát. „Én gondoltam arra, hogy jó volna utazni, el is kezdtem az autós iskolát, de az uram még azt se engedte befejezni. Hát hogy jutna eszembe magyar útlevelet kérni?” – teszi hozzá a lányos alakú, de férfi erejű nő.
„Állampolgárság? Mi az?”
„Magyar állampolgárság? Nem tudom, mi az” – értetlenkedik egy, szintén a Nyárádmentén élő, harmincas éveiben járó nő. Rózsika öt gyermeket nevel, románul is, magyarul is jól beszél és ért, csak őt nem akarja sose megérteni senki a „primarián” (polgármesteri hivatalban).
„Mi egyszer azért nem kaptuk meg a „szocsiált” (szociális segélyt), mert az uram bement a városba a szekérrel, és megbüntették. Máskor meg azért nem kaptuk a gyermekpénzt, mert nem volt keresztlevele a legkisebb leánykámnak. Még azt sem tudtuk elintézni, mert nem volt pénz” – avat be mindennapi gondjaiba a nő, aki láthatólag fél mindentől, ami hivatalba járással jár.
„Az a fontos, hogy az embernek legyen buletinje (személyazonosságija), a gyermekeknek keresztlevele, s amikor kell, akkor adjuk őket iskolába, mert ha nem, megbüntetnek. Mi ilyesmivel nem foglalkozunk, hogy román vagy magyar állampolgárság, itt a cigánysoron más az élet” – teszi hozzá Rózsika.
Az udvarhelyi romáknak „kéne, de elhajtanák” őket
A leggyanakvóbbak az emberek Székelyudvarhelyen, ahol nehezen találunk interjúalanyt. A legtöbben azt hiszik, gúnyolódunk, amikor azt kérdezzük: hallottak-e már arról, hogy magyar állampolgárságot lehet kérni, és élnek-e a lehetőséggel.
„Én megmondom őszintén, hogy szeretnék kérni, mert én a gyermekeimnek magyar nevet adtam, mi magyarul beszélünk, s nekem eszembe se jutna, hogy cigány vagyok, ha nem vágnák mindig a fejemhez – fakad ki kérdésünkre egy középkorú férfi. – Az utóbbi időben azonban a gyermekek is sokat hallják, hogy cigányok, sok a veszekedés, a verekedés. A végén már akkor azt mondja az ember, na jól van, akkor legyek cigány”.
A roma férfi motivációiról sokat elárul az, ahogyan a kérdéshez viszonyul. „Én nemcsak azért kérném a magyar állampolgárságot, hogy adjanak útlevelet. Nem is tudom, hogy adnak-e hozzá magyar nyugdíjat vagy ilyesmit. Egyszerűen csak jó volna, hogy ha az utcában többen kérik, akkor mi is kérhessük, hogy lehessünk olyanok, mint más” – teszi hozzá. Mint bevallja, egyelőre nem érdeklődött erről senkinél, mert attól tart, hogy „elhajtanák”.
Messzire mennének
„Nekem anyukám tíz éve Magyarországon él, onnan küld haza forintot, és mi abból élünk. Neki biztosan jól jön majd, hogy felveszi a magyar állampolgárságot, de hogy mi kérjük-e, azon megmondom őszintén, nem gondolkoztam – vallja be a marosvásárhelyi Bíró Erzsébet, akinek két gyermeke magyar iskolába jár. – Minket cigányként tartanak számon, és cigánynak is látszunk, habár mindig tisztán, rendesen mennek a lányok iskolába.
De barna a bőrük, és amikor a többiek kaptak pénzt azért, mert magyar iskolába járnak, akkor senki se kérdezte meg tőlünk, hogy mi nem kérnénk-e ezért?” Erzsébetéknek pedig igencsak jól jönne a két gyermek után járó oktatási-nevelési támogatás, és az anyagi hátrány mellett – mint mondja – sokszor rosszul esett a szóbeli „lecigányozás” is.
A magyar állampolgársággal kapcsolatban a marosvásárhelyi roma nőnek sajátos gondolatai ébrednek. „Gondoltam már arra, hogy kimegyünk mi is Magyarországra, de ott – ahogy anyám meséli – még rosszabb, mint itt, több a vita a cigányok és a magyarok között. Legszívesebben nagyon messzire mennék innen, messze Romániától és Magyarországtól. Oda, ahol fel sem tűnik, hogy barnább a bőrünk másokénál. És akkor nem érdekelne se a román, se a magyar állampolgárság” – sóhajt fel Erzsébet.
Örülne nekik a konzul
Balogh György csíkszeredai konzul az ÚMSZ megkeresésére kifejtette, „örömmel veszik”, ha magyar állampolgárságért folyamodnak az erdélyi, székelyföldi romák. Mint hangsúlyozta, a könnyített állampolgárság nem etnikai alapon jár. Balogh azonban nem tudott pontos számot mondani arra vonatkozóan, hány roma származású személy kérelmezte a magyar állampolgárságot, és meg is jegyezte: „nem lenne szerencsés ilyen nyilvántartást vezetni.”
Fosztó László szociálantropológus lapunk kérdésére úgy vélte: nem az etnikai identitástól vagy annak vállalásától függ, hogy az erdélyi romák kérik-e a magyar állampolgárságot a jövőben. „A hasonló döntések mögött praktikus megfontolások vannak” – fejtette ki a szakértő, aki szerint a roma közösség mindennapjait szociális helyzete határozza meg, és nem a szimbolikus-adminisztratív lépések.
Fosztó emlékeztetett: az úgynevezett státustörvény életbelépésekor is történt felmérés arra vonatkozóan, élnek-e az erdélyi romák az erdélyi magyaroknak szóló kedvezményekkel. „Az akkori tapasztalat azt mutatja, sokkal többen nyilatkozták azt, hogy élni fognak a lehetőségekkel, mint ahányan ténylegesen igényelték azokat” – állapította meg az ÚMSZ-nek a szociálantropológus. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. január 6.
A dráma és a pedagógia összeolvadása
Az Országos Drámapedagógiai Napok helyszíne volt a váradi Szent László Római Katolikus Gimnázium óvodája. A kétnapos rendezvényre sokan érkeztek.
A Nagyváradi Drámaműhely szervezésében 1997 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenötödik éve szervezik meg a drámapedagógiai napokat, amelyre idén is számos pedagógus érkezett. A kétnapos képzés megnyitóján jelen volt Pető Csilla parlamenti képviselő, Szabó Emese a Szent László óvoda vezetője, János Szatmári Szabolcs a Partiumi Keresztény Egyetem rektora és Soós Sándor a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Bihar megyei elnöke. Pető Csilla elmondta, hogy a drámapedagógiai képzés mögött nagyon sok év küzdelme áll, viszont mára már bátran ki lehet jelenteni, hogy Nagyvárad a drámapedagógia fővárosa lett. Hozzáfűzte: „Sokan fenntartásokkal fogadták ezt az alternatív képzést, de az évek alatt bebizonyosodott, hogy ez a módszer helytálló és sok érdeklődőt vonz.”
Módszertan
Továbbá a nulladik osztály kérdését vetette fel. Elmondta ez egy olyan megoldás, amellyel a fiatalok iskoláztatása nem 14, hanem 16 éves korukig tart. „Eddig 14 éves korukba végezték el a gyerekek a nyolc osztályt és sok helyen már ezután munkába állították őket. Az új törvény ezt akadályozza meg.”-tette hozzá Pető Csilla, majd elmondta, hogy azok akik a nulladik osztályokban fognak tanítani hatékonyan felhasználhatják a képzésen szerzett tudást és azok a pedagógusok is akik tanulási nehézségekkel küzdő diákokat tanítanak. János Szatmári Szabolcs a színház, templom, iskola hármasságáról beszélt, hozzátéve azt, hogy a drámapedagógia lényege az ismeret közvetítése, a közösségi élmények és az önismeret. Elmondta, hogy a PKE szívesen vendégül látja a jövőben az ilyen és ehhez hasonló képzéseket. Végezetül Soós Sándor elmondta, hogy a szervezőknek nagy kihívás a minden évben megszervezni az eseményt, de a RMPSZ és a Bihar megyei szervezet a lehetőséghez mérten támogatja a drámapedagógiai képzést.
Előadók
A köszöntők végén Rusz Csilla főszervező ismertette röviden a napi programot, ami után kezdetét vette a képzés. A résztvevők négy csoportot alkotva különböző témájú előadásokat hallgathattak meg hazai és magyarországi drámapedagógusoktól. Kovács Andrásné Jászfényszaruból, Bíró Gyula Szarvasról, Dr. Előd Nóra Budapestről, Kiss Tibor és Kovács Éva Fótról, Emont Rusz Mónika Párizsból, Kunné Darók Anikó és Kun Dóra pedig Jászberényből érkezett, hogy megossza drámapedagógiai tudását és tapasztalatát a résztvevő óvónőkkel, tanítókkal és tanárokkal. A képzés alatt Nemezmesék címmel kiállítást tartottak Erős Zsuzsa, Bíró Erzsébet és Bacsó Pál Erika nemez munkáiból.
A kétnapos képzés előadásai: Árnyak játéka, Integrált Tantárgyak és művészeti nevelés, Bábjáték koktél, Kávémasina (egy magyar népmese feldolgozása), Philemon és Baucis (a hitestársi hűség jelképe), Jálob-játéka (testvérkapcsolat, szemet szemért elv, élelmesség-átverés határai), Személyiségfejlesztéstől a színpadig, Doja- a cigány tündér (Szécsi Magda művein kersztül bepillantás a cigány mitológiába), Bemutató gyerekekkel, A kíváncsiságvezérelt módszer, Szülői értekezletek szervezése drámás eszközökkel.
Nagy Noémi
erdon.ro
Az Országos Drámapedagógiai Napok helyszíne volt a váradi Szent László Római Katolikus Gimnázium óvodája. A kétnapos rendezvényre sokan érkeztek.
A Nagyváradi Drámaműhely szervezésében 1997 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenötödik éve szervezik meg a drámapedagógiai napokat, amelyre idén is számos pedagógus érkezett. A kétnapos képzés megnyitóján jelen volt Pető Csilla parlamenti képviselő, Szabó Emese a Szent László óvoda vezetője, János Szatmári Szabolcs a Partiumi Keresztény Egyetem rektora és Soós Sándor a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Bihar megyei elnöke. Pető Csilla elmondta, hogy a drámapedagógiai képzés mögött nagyon sok év küzdelme áll, viszont mára már bátran ki lehet jelenteni, hogy Nagyvárad a drámapedagógia fővárosa lett. Hozzáfűzte: „Sokan fenntartásokkal fogadták ezt az alternatív képzést, de az évek alatt bebizonyosodott, hogy ez a módszer helytálló és sok érdeklődőt vonz.”
Módszertan
Továbbá a nulladik osztály kérdését vetette fel. Elmondta ez egy olyan megoldás, amellyel a fiatalok iskoláztatása nem 14, hanem 16 éves korukig tart. „Eddig 14 éves korukba végezték el a gyerekek a nyolc osztályt és sok helyen már ezután munkába állították őket. Az új törvény ezt akadályozza meg.”-tette hozzá Pető Csilla, majd elmondta, hogy azok akik a nulladik osztályokban fognak tanítani hatékonyan felhasználhatják a képzésen szerzett tudást és azok a pedagógusok is akik tanulási nehézségekkel küzdő diákokat tanítanak. János Szatmári Szabolcs a színház, templom, iskola hármasságáról beszélt, hozzátéve azt, hogy a drámapedagógia lényege az ismeret közvetítése, a közösségi élmények és az önismeret. Elmondta, hogy a PKE szívesen vendégül látja a jövőben az ilyen és ehhez hasonló képzéseket. Végezetül Soós Sándor elmondta, hogy a szervezőknek nagy kihívás a minden évben megszervezni az eseményt, de a RMPSZ és a Bihar megyei szervezet a lehetőséghez mérten támogatja a drámapedagógiai képzést.
Előadók
A köszöntők végén Rusz Csilla főszervező ismertette röviden a napi programot, ami után kezdetét vette a képzés. A résztvevők négy csoportot alkotva különböző témájú előadásokat hallgathattak meg hazai és magyarországi drámapedagógusoktól. Kovács Andrásné Jászfényszaruból, Bíró Gyula Szarvasról, Dr. Előd Nóra Budapestről, Kiss Tibor és Kovács Éva Fótról, Emont Rusz Mónika Párizsból, Kunné Darók Anikó és Kun Dóra pedig Jászberényből érkezett, hogy megossza drámapedagógiai tudását és tapasztalatát a résztvevő óvónőkkel, tanítókkal és tanárokkal. A képzés alatt Nemezmesék címmel kiállítást tartottak Erős Zsuzsa, Bíró Erzsébet és Bacsó Pál Erika nemez munkáiból.
A kétnapos képzés előadásai: Árnyak játéka, Integrált Tantárgyak és művészeti nevelés, Bábjáték koktél, Kávémasina (egy magyar népmese feldolgozása), Philemon és Baucis (a hitestársi hűség jelképe), Jálob-játéka (testvérkapcsolat, szemet szemért elv, élelmesség-átverés határai), Személyiségfejlesztéstől a színpadig, Doja- a cigány tündér (Szécsi Magda művein kersztül bepillantás a cigány mitológiába), Bemutató gyerekekkel, A kíváncsiságvezérelt módszer, Szülői értekezletek szervezése drámás eszközökkel.
Nagy Noémi
erdon.ro
2015. május 17.
Termés – 2015
Az ötödik évadába lépő kiállítás-sorozat a székelyudvarhelyi képzőművészek alkotásainak gyűjteményes bemutatkozását teszi lehetővé. Egy-egy ilyen tárlat célja az is, hogy a kiállító művészek egymás munkáit jobban megismerjék, és a felmerülő szakmai kérdéseket megvitassák. A kiállítás anyagából készített katalógus egy látlelet lesz a jövő számára. A 2015-ös TERMÉS kiállítás megnyitójára hívják a Haáz Rezső Múzeum Képtárába az érdeklődőket, amelyet 2015. május 20-án, szerdán délután 5 órától tartanak. Ugyanekkor kerül sor a kiállítási katalógus bemutatójára is.
A kiállítást megnyitja: Veres Péter muzeológus. Házigazda: Miklós Zoltán múzeumigazgató.
A kiállító művészek: Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Fülöp György, Gidó Szende-Melinda, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kubanek László, Lakatos László, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Török Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária-Magdolna, Zavaczki Walter, Zsombori Béla.
Médiatámogatók: D3TV, Udvarhelyi Híradó, Udvarhely Napilap, Hargita Népe, Szekelyhon.ro, Mihir.ro, Uh.ro, Maszol.ro, Stár Rádió, Más Rádió, Prima, Rádió, Vox Rádió, Székelyudarhelyi Rendezvények.
HAÁZ REZSŐ MÚZEUM– 535600 Székelyudvarhely, Tel./Fax: 0040 266 218375, Kossuth Lajos u. 29. sz. Pf. 22, info@hrmuzeum.rowww.hrmuzeum.ro.
Székelyhon.ro
Az ötödik évadába lépő kiállítás-sorozat a székelyudvarhelyi képzőművészek alkotásainak gyűjteményes bemutatkozását teszi lehetővé. Egy-egy ilyen tárlat célja az is, hogy a kiállító művészek egymás munkáit jobban megismerjék, és a felmerülő szakmai kérdéseket megvitassák. A kiállítás anyagából készített katalógus egy látlelet lesz a jövő számára. A 2015-ös TERMÉS kiállítás megnyitójára hívják a Haáz Rezső Múzeum Képtárába az érdeklődőket, amelyet 2015. május 20-án, szerdán délután 5 órától tartanak. Ugyanekkor kerül sor a kiállítási katalógus bemutatójára is.
A kiállítást megnyitja: Veres Péter muzeológus. Házigazda: Miklós Zoltán múzeumigazgató.
A kiállító művészek: Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Fülöp György, Gidó Szende-Melinda, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kubanek László, Lakatos László, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Török Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária-Magdolna, Zavaczki Walter, Zsombori Béla.
Médiatámogatók: D3TV, Udvarhelyi Híradó, Udvarhely Napilap, Hargita Népe, Szekelyhon.ro, Mihir.ro, Uh.ro, Maszol.ro, Stár Rádió, Más Rádió, Prima, Rádió, Vox Rádió, Székelyudarhelyi Rendezvények.
HAÁZ REZSŐ MÚZEUM– 535600 Székelyudvarhely, Tel./Fax: 0040 266 218375, Kossuth Lajos u. 29. sz. Pf. 22, info@hrmuzeum.rowww.hrmuzeum.ro.
Székelyhon.ro
2016. február 23.
Milyen volt a kötelező sorkatonaság?
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2016. május 6.
Harminc művész termése az udvarhelyi Képtárban
Harminc székelyudvarhelyi képzőművész munkáját tekinthetik meg a látogatók a Haáz Rezső Múzeum Képtárában csütörtök délután megnyitott Termés 2016 című tárlaton. Társadalmi gondok, útkeresés, tájélmény és önelemzés fedezhető fel az alkotásokon.
Színes és változatos tárlat a Termés, amely által évi rendszerességgel léphetünk be az alkotók világába – mondta el a hatodik effajta kiállítás megnyitóján Veres Péter muzeológus. „Az eklektika diszkrét bája lengi körül az udvarhelyi képzőművészet keresztmetszetét” – fogalmazott a festményekről, szobrokról, textilekről, metszetekről, kisplasztikákról, kerámia domborművekről és számítógépes grafikákról.
Bencze László, Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Gál Boglárka, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Jakab Hunor, Jakab-Gidó Szende Melinda, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kövecsi-Kovács Imre, Lakatos László, Major Barna, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Szabó Csaba, Szabó János, Tamás Borbála, Török-Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária Magdolna, Zavaczki Walter és Zsombori Béla alkotásait július 20-áig lehet megtekinteni.
Veres Réka |
Székelyhon.ro
Harminc székelyudvarhelyi képzőművész munkáját tekinthetik meg a látogatók a Haáz Rezső Múzeum Képtárában csütörtök délután megnyitott Termés 2016 című tárlaton. Társadalmi gondok, útkeresés, tájélmény és önelemzés fedezhető fel az alkotásokon.
Színes és változatos tárlat a Termés, amely által évi rendszerességgel léphetünk be az alkotók világába – mondta el a hatodik effajta kiállítás megnyitóján Veres Péter muzeológus. „Az eklektika diszkrét bája lengi körül az udvarhelyi képzőművészet keresztmetszetét” – fogalmazott a festményekről, szobrokról, textilekről, metszetekről, kisplasztikákról, kerámia domborművekről és számítógépes grafikákról.
Bencze László, Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Gál Boglárka, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Jakab Hunor, Jakab-Gidó Szende Melinda, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kövecsi-Kovács Imre, Lakatos László, Major Barna, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Szabó Csaba, Szabó János, Tamás Borbála, Török-Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária Magdolna, Zavaczki Walter és Zsombori Béla alkotásait július 20-áig lehet megtekinteni.
Veres Réka |
Székelyhon.ro