Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bíró Benjamin
13 tétel
2003. október 23.
"Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./"
2010. október 30.
Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. október 20.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. április 12.
Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 25.
Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 30.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük!
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek.
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték.
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük!
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek.
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték.
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
A börtön utáni keserű lét
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen.
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket.
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen.
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket.
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 22.
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”. Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is.
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.” A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye!
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték. Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték. A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.)
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor. A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg.
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték.
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték.
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni.
Kosza József (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész. A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték. Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”. Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is.
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.” A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye!
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték. Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték. A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.)
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor. A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg.
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték.
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték.
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni.
Kosza József (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész. A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték. Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 22.
Az 1956-os forradalom után Erdélyre pszichológiai terror telepedett
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet
2016. október 23.
Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként.
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro |
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként.
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro |
2016. október 27.
1956 Erdélyben: emlékezés Moyses Mártonra
Az 1956 Erdélyben című sorozat keretében kedden este Lönhárt Tamás, a BBTE Történelem és Filozófia Kar tanára tartott előadást Kolozsváron a Szentegyház utca 4. szám alatti teremben a magyar forradalom és szabadságharc erdélyi megtorlása áldozatainak egyik csoportjáról, Moyses Mártonról és társairól, Kovács Jánosról, Józsa Csabáról és Bíró Benjáminról.
A fiatalok az anyaországi események hírére, tizenöt évesen, úgy érezték, hogy tettekkel kell kimutatniuk szolidaritásukat, és erdővidéki szülőföldjükről, Barótról 1956. november 9-én megszökve próbáltak csatlakozni a pesti srácokhoz. De csak az utóbbi kettőnek, Józsának és Bírónak sikerült átjutnia az országhatáron, Debrecenben viszont később elkapta őket az ÁVH, és visszatoloncolta a Securitate karmaiba, ahonnan börtönbe jutottak. Moyses és Józsa visszatértek a iskolába, ahol a tanárok falaztak nekik. 1960-ban azonban Moyses Mártont mindenekelőtt a kommunista rezsim ellen írt verseiért hét évnyi fogságra ítélték. Szabadság (Kolozsvár)
Az 1956 Erdélyben című sorozat keretében kedden este Lönhárt Tamás, a BBTE Történelem és Filozófia Kar tanára tartott előadást Kolozsváron a Szentegyház utca 4. szám alatti teremben a magyar forradalom és szabadságharc erdélyi megtorlása áldozatainak egyik csoportjáról, Moyses Mártonról és társairól, Kovács Jánosról, Józsa Csabáról és Bíró Benjáminról.
A fiatalok az anyaországi események hírére, tizenöt évesen, úgy érezték, hogy tettekkel kell kimutatniuk szolidaritásukat, és erdővidéki szülőföldjükről, Barótról 1956. november 9-én megszökve próbáltak csatlakozni a pesti srácokhoz. De csak az utóbbi kettőnek, Józsának és Bírónak sikerült átjutnia az országhatáron, Debrecenben viszont később elkapta őket az ÁVH, és visszatoloncolta a Securitate karmaiba, ahonnan börtönbe jutottak. Moyses és Józsa visszatértek a iskolába, ahol a tanárok falaztak nekik. 1960-ban azonban Moyses Mártont mindenekelőtt a kommunista rezsim ellen írt verseiért hét évnyi fogságra ítélték. Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 30.
Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó bort kapni? - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van. Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de, mesélték házigazdáink, az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben. Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát, olyan dolgot is elárul, amit nem kellene. A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt. Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok? - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj, mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket, ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám, a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom.
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam. A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg. A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó bort kapni? - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van. Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de, mesélték házigazdáink, az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben. Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát, olyan dolgot is elárul, amit nem kellene. A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt. Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok? - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj, mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket, ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám, a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom.
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam. A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg. A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro
2017. december 4.
Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)