"Egyed Ákos foglalta össze a honismereti tevékenység helyzetét. Az 1989-es változás után a Művelődés folyóirat továbbra is folyamatosan foglalkozott ezzel a kérdéssel, emellett a megújuló lapok közül néhány már a címével is jelezte a helytörténeti jelleget /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), Székely Újság (Kézdivásárhely), Szamosmente (Dés), Aranyosmente (Torda), Szabadság (Székelyudvarhely), Csíki Lapok (Csíkszereda), Kalotaszeg (Bánffyhunyad), stb./. Különösen a történelmi ismeretek terjesztésében eredményes munkát vállal a Székelyudvarhelyen megjelenő két folyóirat, a Székely Útkereső és a Székelység /alcíme: A Székelyföldet és népét ismertető folyóirat/. A kolozsvári Szabadság napilap melléklete, az Erdélyi Híradó kitűnt helytörténeti anyagok közlésében, így Kolozsvár régi utcaneveiről Asztalos Lajos értekezett. A Háromszék a megye településeit ismertette, a sajnálatosan megszűnt Székely Újságban pedig Binder Pál és Cserey Zoltán Kézdivásárhely gazdag 1848-as hagyományait ismertette. Értékesek a székelyföldi honismereti füzetek, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum által kiadott Múzeumi Füzetek sorozat és Csíkszeredában az Útravaló kiadvány-sorozat. Sepsiszentgyörgyön adják ki a Tulipán Füzeteket ismeretterjesztő folyóiratként. Egyed Ákos összefoglalójában kiemelt két könyvet, "amely a helytörténet és az egyetemes magyar történelem határmesgyéjén helyezkedik el": az egyik a Marosvásárhely és vártemploma /Budapest, 1990/ című, Medvigy Endre által szerkesztett tanulmánykötet, a másik a Pataki József válogatásával készült Kolozsvári emlékírók /1603-1720/ (Kriterion, Bukarest, 1990) című kiadvány. /Egyed Ákos: Honismereti tevékenység az erdélyi magyarság körében. = Művelődés (Kolozsvár), jún./"

"Meghalt Antall József miniszterelnök /Budapest, 1932. ápr. 8.-Budapest, 1993. dec. 12./. Haláláról, temetéséről, pályafutásáról: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Lezsák Sándornak, az MDF ügyvezető alelnökének címzett levelében közös veszteségnek nevezte Antall József halálát, aki mindvégig szem előtt tartotta a magyar nemzet egészének érdekeit. A romániai magyarság a magyar nemzet részeként tisztelte és nagyra becsülte az elhunyt miniszterelnök áldozatos munkáját. /Markó Béla: Közös veszteség. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 14./ A Romániai Magyar Szó az MTI részletes ismertetőjét közölte a kormányfő haláláról, Szabad György méltatásáról, majd a nemzetközi reagálás következett Clinton: Nagy veszteség címen. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./ Az RMDSZ Maros megyei szervezete a Magyar Köztársaság kormányának küldött táviratában fejezte ki mélységes részvétét "az egyetemes magyarság gyászában". "Erdélyben nem felejtjük el, hogy annyi évtized után Antall József volt az első független magyar kormányfő, aki fölvállalta a felelősséget a határokon kívül élő magyarság sorsáért." /Népújság (Marosvásárhely), dec. 14./ Antall Józsefet több méltatta, búcsúztatta, például: Szűcs László: Antall József halálára. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 14., Krajnik-Nagy Mihály: A miniszterelnök. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14., A mi szál gyertyánk. = Jelen (Arad), márc. 14., Friss-Panián Iván: Búcsú. = Jelen (Arad), márc. 14., Az Erdélyi Napló közölte az orvoscsoport közleményét a halál okáról, majd Göncz Árpád köztársasági elnök és Boross Péter belügyminiszter emlékező szavait. A lap nem hozott saját kommentárt. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 15./ Gálfalvi Zsolt meleg szavakkal emlékezett a kivételes képességű kormányfőre. /Gálfalvi Zsolt: Sors és történelem. = A Hét (Bukarest), dec. 17./ Dr. Binder Pál emlékezett az elhunytra. /Dr. Binder Pál: Találkozásom dr. Antall Józseffel, az orvos-történésszel. = Brassói Lapok (Brassó), dec. 17./ "

Dr. Binder Pál történész németországi majd magyarországi egyetem vendégprofesszora, a három nemzetiségű Erdély történetének kutatója két újabb tudományos munkával állt elő: Az erdélyi magyar evangélikus egyházközségek és iskolák története és névtára 1542-1860, a másik könyve pedig Paul Cernovodeanu román történésszel írt közös munkája Cavaleri Apocalipsulul /Az Apokalipszis lovagjai/. Binder Pál az erdélyi szászok történetének alapos ismerője. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 14./

Szászrégen városi könyvtárának főkönyvtárosa, Demeter Judit ismertette, milyen rendezvényeket terveznek a város magyar olvasói részére. Ezek között szerepel Binder Pál brassói történész professzor februári előadása, áprilisban Cs. Gyimesi Éva kolozsvári egyetemi tanár lesz az előadó, júniusban a Régeni Napok keretében Jakab Máriával, a Családi Tükör főszerkesztőjével terveznek találkozót, szeptemberben a Pallas-Akadémia igazgatójával, Kozma Mária írónővel, novemberben Vetési László kolozsvári lelkésszel. /Népújság (Marosvásárhely), jan. 5./

Hatvanesztendős korában elhunyt dr. Binder Pál brassói történész /sz. Botfalu, 1935. márc. 15./ Erdély történelmének kutatója. Az utóbbi időben a gundelsheimi, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem és a szegedi József Attila Tudományegyetem vendégprofesszora volt. Néhány hete beszélt befejezés előtt álló, ezeroldalas tanulmánykötetéről, kutatói terveiről. Íróasztalán maradt, befejezetlen munkái között van Az erdélyi havasok története és a Történelmi hely- és családnevek című műve. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 21./

"Brassói magyar krónikások és barcasági evangélikus egyháztörténészek címmel jelent meg Binder Pál posztumusz kötete. Sok értékes krónikát tartalmaz a kötet, az egyik írás például, Szeli József krónikája /A barcai magyarságnak rövid történeti rajza/ fontos helytörténeti munka. /Brassói magyar krónikások és barcasági evangélikus egyháztörténészek. = Brassói Lapok (Brassó), febr. 16./"

Április 25-én Brassóban a városi tanács ülésén dr. Binder Pál tanárt, írót, helytörténészt Brassó város díszpolgárává avatták, Házy Bakó Eszter, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület vezetőjének kezdeményezésére. Dr. Binder Pál (1935-1995) főművében a „Közös múltunk”-ban a középkori Brassó lakosságáról írt, számos írása között említhetők A céhes élet Brassóban, az Erdélyi Magyar Evangélikus egyházközségek, iskolák története és névtára 1542-1860 között című helytörténeti művei. 1995-ben a Román Tudományos Akadémia kitüntette az A. D. Xenopol díjjal. /Dr. Binder Pál Brassó díszpolgára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 29./

A brassói magyar evangélikus egyház megemlékezést tartott dr. Binder Pál történészről /Botfalu, 1935. márc. 15. – Brassó, 1995. jún. 9./. Megjelentek és emlékeztek a néhai barátra, iskolatársra, pályatársra többek között Raduch Zsolt evangélikus-lutheránus lelkész, dr. Magdó János a csángókról szóló írásai kapcsán, Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója pályatársként, Gerno Nussbacher nyugalmazott levéltáros szakmabeliként, a helytörténészt értékelve, Bódog Erzsébet pedig, mint a szabadegyetem egykori vezetője, Binder Pál előadásait felelevenítve. A díszpolgári oklevelet George Scripcaru brassói polgármester adta át Binder Pál hozzátartozóinak. Bemutatták a Brassói Lapok által szerkesztett Emlékkönyvet, melyben Binder Pálra emlékeztek. /Tóásó Áron Zoltán: Binder Pál Brassó díszpolgára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 12./

Ha nem is meríti ki a monográfia műfajának minden követelményét, Ambrus Anna helybeli román–magyar szakos tanár a magyarországi Gyulán megjelentetett Uzon monográfiája törekszik erre. A könyvben számos ma is élő uzoni szereplő-visszaemlékező szerepel. A szerző a település múltjának történelmét olyan szakemberek tollára bízza, mint Binder Pál és Cserey Zoltán, az építészeti emlékek fejezetet Kónya Ádámtól veszi át. A református egyház históriáját a volt lelkész, Szabó József és a mai lelkipásztor, Ungvári Barna András jegyzi. Nem hiányzik Uzon nagy szülöttének, néhai Beke Györgynek egy-egy írása sem. /Kisgyörgy Zoltán: Uzon monográfiája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./

Dr. Borcsa János író elkészítette a falunapokra szülőfalujáról a Kézdiszentléleki breviáriumot, a közel ötszáz oldalas monográfiát. A könyv szakírók, kutatók – Kónya Ádám, Cserey Zoltán, dr. Binder Pál, Tüdős S. Kinga, Coroi Artúr, Pozsony Ferenc, Gazda Klára, G. Olosz Ella stb. – munkáiból áll össze. Először látott nyomdafestéket a kötetben dr. Székely Zsolt (Kézdiszentlélek régészeti múltja), Áros Károly (Kézdiszentlélek sportélete) és Dávidné Bartalis Izabella (A kőfaragó Bartalis család) egy-egy tanulmánya is. /Dimény H. Árpád: Elkészült Kézdiszentlélek olvasókönyve. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), szept. 18./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai könyvtárának állománya a kolozsvári magyar intézmények könyvtárai közül a legnagyobb, a könyvtár három különböző épületben található. Mostani állományának gazdagsága alig közelíti meg annak a nagynevű, értékes könyvekből álló gyűjteménynek a gazdagságát, ami 1950-es felszámolása előtt jellemezte a könyvtárt. Ez a mai, megközelítőleg 80 ezer kötetet és számos kéziratos hagyatékot tartalmazó könyvtár az 1990-es újjáalakulás után jött létre, és semmit nem kapott vissza az eredeti tulajdonából. 1990-ben, az EME újjászervezésével a mai könyvtárat az akkor az egyesület birtokában levő mintegy 15 ezer kötettel indították útjára, azzal az elhatározással, hogy a továbbiakban beszereznek minden magyar nyelvű szakkönyvet és folyóiratot. A két szoba kevésnek bizonyult az egyre gyarapodó könyvállomány számára, ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár folyamatosan támogatja a könyvtárat, emellett hazai és külföldi magánszemélyek és kiadók is adományoztak könyveket. 1991-ben Győrbiró István sepsiszentgyörgyi tanár és Binder Pál brassói nyugalmazott kutató–tanár letétbe helyezték kézirataikat az EME-nél, ezzel megalapozva a kézirattárat. Az EME két együttműködési megállapodást kötött 1994-ben: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel az EME könyvtárának egyetemi jegyzetekkel történő kiegészítéséről és a Magyar Országos Levéltárral a tudományos együttműködésre. Az EME könyvtára jelentős hagyatékokat kapott, Szabó T. Attila, Pataki József történetkutató, dr. Kós Károly néprajzkutató és Nagy Jenő nyelv- és néprajzkutató hagyatékát. Az utóbbi két hagyatékot az EME tartós használatra a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. A raktározási gondokat 1995-ben sikerült – ideiglenesen – megoldani a Jordáky könyvtár, a Lakatos utcai könyvtár, kézirattár és kutatóműhely megindításával, ami Jakó Zsigmond professzor, Sipos Gábor és segítőtársaik, tanítványaik munkájának köszönhető. Jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek 3 működő könyvtára, 3 könyvtárosa és egy levéltárosa (Bogdándi Zsolt) van. Könyvtárai: Rhédey ház (Jókai utca 2.). Ide kerültek a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák is, itt avatták fel az EME Információs Dokumentációs Központját 2007 januárjában. Jordáky könyvtár: 1995 óta működik, Jordáky Lajos hagyatéka mellett itt van Gobbi Hilda kb. 24 000 kötetes színházi könyvtára, amelyet 1991-ben kapott meg az EME. Lőrinczi ház (Lakatos utca): kézirattári részleg Szabó T. Attila, Nagy Jenő, Brüll Emánuel, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Kós Károly, Nagy Jenő, Vetró Artúr, Bözödi György, Imreh István, Jordáky Lajos és mások hagyatékai, középkori oklevelek fényképei, kézikönyvtár több mint tízezer kötettel. Az Elektronikus Információ Szolgáltatáshoz Kolozsváron diákok csak az EME könyvtárában férhetnek hozzá szabadon. Az EME könyvtárai jelentős részét katalogizálták, bevezették az Erdélyi Közös Katalógusba (http://ekka.progress.ro). /Papp Kinga, könyvtáros: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi könyvtárai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

Október utolsó napjaiban a román sajtó Kopernikusz De revolutionibus orbium… című művének első, 1543-ban, Nürnbergben készült egy millió eurót érő kolozsvári példányáról cikkezett. Hatvan esztendei csipkerózsika álom után a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban Gheorghe Stratan egyetemi tanár véletlenül fedezte fel a kincset érő példányt. A professzor szerint az említett kiadásból alig néhány tucat maradt fenn napjainkig, így a kolozsvári példány értéke felbecsülhetetlen és Romániában unikumként tartják számon. A De revolutionibus… kolozsvári példánya az unitárius kollégium tudós tanára, a Pádovában tanult Árkosi Benedek orvosdoktor adományaként 1647-ben került Ernyei Mosa István birtokába, majd innen a kolozsvári unitárius eklézsia könyvespolcára. 1948-ban az iskolák államosításával az Unitárius Kollégium könyvtára is a Román Tudományos Akadémia fennhatósága alá került. A kolozsvári Akadémiai Könyvtár épülete 1974-ben nagylelkűen helyet biztosított az államosított Római Katolikus Lyceum, a Református Kollégium, a kolozsvári Unitárius Kollégium, a kolozsvári Ferences Zárda, a Balázsfalvi Görög Katolikus Érsekség és a Szatmári Római Katolikus Püspöki könyvtárnak. A román lapok állításával ellentétben néhány kutató már 1973-ban felfedezte Kopernikuszt, s az 1543. évi editio princeps „egyetlen” kolozsvári és az „egyetlen” brassói példányát is. A kolozsvári példányról Hajós János Kopernikusz születésének 500. évfordulóján Korai Kopernikusz-vonatkozásainkról címen közölt tanulmányt a Korunkban. Binder Pál 1973-ban a Brassói Lapokban A nagy csillagász hazánkban címen méltatta a kopernikuszi fordulat jelentőségét és írta le a De revolutionibus orbium… példányát. Dankanits Ádám XVI. századi olvasmányok című, 1974-ben a Kriterionnál megjelent kötetében a 2009-ben „felfedezett” mű címlapjának fényképét is közölte. A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai sorozatban hamarosan megjelenik Bíró Gyöngyi magyarországi kutató „Menjetek, szép könyvek, Kolozsvárra!” Unitárius intézményi- és magán-könyvtárak Kolozsvárott a kezdetektől 1738-ig. A kiadás előtt álló kötet szerzője is részletes leírását és bibliográfiát állított össze a kopernikuszi műről (is). Mindez mutatja, hogy a magyar kutatók számon tartják könyveinket és tudják, mennyit érnek a kommunista hatalom által elrabolt kincsek. /Kovács Sándor, teológiai tanár: Az égi pályák körforgásáról avagy a cera di spagna kolozsvári felfedezéséről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

Ambrus Anna Uzon-monográfiája a szó megszokott értelmében nem monográfia, hanem, ennél egyszerre több, de kevesebb is lehet. Az uzoni születésű szerző a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát végezte, Uzonban tanít. Mások Uzonnal kapcsolatos legjobb írásait is belefoglalta könyvébe: dr. Binder Pál és Cserey Zoltán történész munkáját a település múltjáról, Uzon építészeti emlékeit Kónya Ádám esszéje alapján mutatta be, az uzoni református templom történetét Szabó József és Ungvári Barna András református lelkész. Ambrus Anna huszonegy írást maga jegyez a könyvben. Ezek hézagpótló könyvelemek a településtörténetnek azokat részeit járják körbe, amelyeket hol a román adminisztráció, hol a diktatórikus parancsuralom miatt nem lehetett tárgyalni: 1848–1849 Uzonban, 1940, a székelyföldi magyar világ, Uzon demográfiai képe, Az uzoni zsidóság, a Cigányok Uzonban, ezek meghatározzák a könyv karakterét. Az Uzon monográfiáját a Pro-Urbe Csorvás Egyesület adta ki, Hunyadvári András szerkesztette (Gyula). /Sylvester Lajos: Új könyv Uzonról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)