Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. május 24.
Harosalján Haraly
A Haros-hegyről kapta a falu a nevét – ízlelgeti a település néveredetét a helybeli ember, de hogy mit is jelent a haros szó, arról már hallgatnak. Mintegy kétszázan lakunk itt jelenleg – mondták, katolikus székelyek, de sokan külföldön dolgoznak, még az egyházközség gondnoka is ott keresi kenyerét. Csak az maradt itthon, aki meg tud itt élni! – hangzott a vélemény. 1567-ben 13 család lakott itt. 1868-ban lakóinak száma meghaladta az 500 lelket, a 2011-es népszámlálás idejére 215-re esett ismét a lakosság lélekszáma.
,,Suli máskéntbe” cseppentünk
Miért lenne lesújtó a lélekszám drasztikusnak is mondható zuhanása, ha a nyárba hajló május végén gyermekricsaj fogad a felette csendes faluban. Sulimásként-tokány rotyogott az udvaron felállított üstben, s ezt különös eseményként élték meg és könyvelték el a kicsik, de az elemista nagyobbak is. Ugye, jól érzitek magatokat itt, az iskola udvarán? – kérdeztük. Igeeen – kiáltották hangosan, itt nem unalmas! A tanító néni süteményt is hozott, annyit, hogy mindenkinek jusson, és vendég is érkezett: a haralyiak régi óvó nénije, aki erre az eseményre látogatott ki régi munkahelyére. A tanítónő ma már meglett anya, de emlékezett e sorok írójára, aki egykori pro naturásként mutatta be a vidék érdekességeit. Én is emlékszem Önre, volt nálunk Torján. Édesapámmal, Barabás Imre családorvossal – mert márkosfalvi volt – a rokon, a festő Barabás Miklós családfáját bogozgatták – így Barabás Zita, a haralyi kicsinyek óvó nénije. Mi mindig közösen tartjuk az Iskola máskéntet az iskolásokkal. Meglátogattuk a gelencei könyvtárat, volt itt élmény-játék, kézművesség is, gyűjtöttünk gyógynövényeket, megmostuk, szárítottuk-csomagoltuk, ahogy azt kell, közösen készítettünk egy hatalmas gyümölcssalátát, részt vettünk a haralyi búcsún is, mert beleesett a másként-hétbe – folytatta Bartók Ibolya tanítónő. Hétvégén Sepsiszentgyörgyre kirándulunk, megnézzük a Székely Nemzeti és a Vadászmúzeumot. A tanítónő elmondta: Haralynak egyfajta létérdeke, hogy megmaradjon falusi iskolája még akkor is, ha itt is enyhén csökkenő a gyereklétszám, de ameddig ennek fenntartásában részt vállal a gelencei községi önkormányzat, addig a pedagógusok állása sincs veszélyben. Sajnos, nem valósult meg a helyi elképzelés, így egyelőre nincs neve az orbaiszéki település iskolájának. Gazda Ferenc (1920–1996) neve többször is felmerült, jeles szülötte volt a kis településnek, porai ott nyugszanak a falu temetőjében. Egyetemi tanár, nyelvész, tankönyvíró, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények munkatársa, az 1956 utáni megtorlás börtönviseltje volt. Élettragédiája könyvben is megjelent, volna, aminek alapján fenntartsák emlékét. Jeles néptanító volt a korán elhalt néhai Fejér Árpád is, de kiemelkedő szerepet töltött be a terjedelmes nemes székely család több tagja is. Fejér Mihály (1823–1893) földbirtokos volt, 1848–49-béli honvédszázados. A falu temetőjében áll Fejér Vilmos (1894–1937) néptanító, közéleti személyiség és dr. vitéz Fejér Árpád (1898–1949) műszaki vámtiszt, vámtanácsos, az asiagoi csata hősének síremléke. A helybeli Fejér-kúriában a család élő tagjaival, Fejér Leventével és Kézdivásárhelyen élő testvérhúgával beszélgettünk elődeikről, megszemléltük a családi ereklyéket, nemesi címerüket.
Templombúcsú a falu igazi ünnepe
Virág és zöld nyírfaágak díszítették a Nepomuki Szent János emlékére felszentelt helybeli műemlék templomot. Ha búcsú, akkor legyen a napján, döntött a gelencei atya. Így is történt – részletezte Kosztándi Botond kántor, aki elmondta, hogy pénz hiányában csak a külső felét sikerült megújítaniuk a templomnak, a belső rendbetétele elkövetkező gond. Az épület tömör gerendázatát javítani-erősíteni nem kis feladat – hangsúlyozta –, sajnos helyi erőből nem lehet megmenteni az építészeti emléket, a falfestmény-részletet, faragott késő gótikus kőelemet őrző templomot. Menteni kell a tetőzetet, mert egy helyen omlásveszély fenyegeti, de ilyen jellegű munkálatokat csak a műemlékvédelmesek felügyeletével-tudtával lehet kivitelezni. Az épület keleti része korábbi, de időközben alakított gótikus, a nyugati későbbi, XVIII. századi. Az egyhajós keleti maradvány két leszelt ívű faragott ajtókeret: egyik a sekrestye bejárata, a másikat befalazták a külső déli falban. Északi és déli falán freskótöredékeket találtak, feltárására és értékelésére még nem került sor. A templom lapos mennyezete stukkódíszes. Déli portikuszának szoborfülkéjében védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak kisméretű szobra látható. Az ő megdicsőülését ábrázolja a késő barokk oltárkép is. Az épület nyugati homlokzatán felirat szól a látogatóhoz: „Mikor s ki épített, egy élő sem tudja. / Kis kápolna voltam hajdan és őrbástya. / Templom ezer után 744-ben lettem s meg / Újultam 92-ben. Végre most 1865-ben / Feldíszített Haraly eképp költségén, / Mikor Ns. Fejér Mihály vala a főgondnok / Mit neked utókor emlékül átadok.” Egyedi jelenség Haralyban, hogy a haranglábat fenn, a falu közepén építették fel, „hogy jobban hallja a nép a harangok templomba hívó szavát”. Van ebben egy neves brassói harangműves által készített s utóbb meghegesztett emlékharang. Felirata: O Rex Gloriae Christe Veni cum Pace P. N. 1617. A PN-iniciálék Paulus Neidel nevét rejtik. (Kgy. Z. megj.)
De vannak ennek a falunak más – mondhatni turisztikai – érdekességei is. A mai templomtól keleti irányban emelkedő hegyet Vörösvárhegy vagy Barátok hegye néven emlegetik. Ide helyezik az írások és a szájhagyomány is „a veres barátok templomát”. Ma már csak egy épület helye látható, egy mélyedés – az ún. Kincses-gödör – amelyről azt tartják, hogy alagút kötötte össze a mai templommal. „Nem messze innen, Aratás pusztáján beszakadt egy hegyoldalon a talaj, s ott három tó keletkezett. A három víztükörnek három színe van, (amelynek magyarázata egyelőre még talány): barna, szürke és kék.”
Él az ősi mesterség, élénk a közélet
Haraly hagyományos mestersége a kádárság. A két világháború között itt több mint 30 mester tevékenykedett – emlékeznek vissza. Most csak Szőke Tibor és családja folytatja a hagyományt. Nemcsak vásárokon, kiállításokon láthatjuk munkáikat, hanem a világhálón is, ma már nem csoda, hogy egy kézművesnek is van honlapja. Az árnyékos udvari asztal mellett a mesterrel beszélgettünk a kádárság rejtelmeiről, akinél éppen boroshordó rendelés ügyében tette tiszteletét barátunk, Kátai István nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. Tibortól, régi ismerősünktől tudjuk, hogy a haralyiak ragadványneve – a „vert tejesek” – is ehhez a régi mesterséghez kötődik, nem azért, mert máshol nem köpültek vert tejet, hanem azért, hogy annak nélkülözhetetlen kelléke volt a vert tejes dézsa, ami kádármunka. Tibor mester a székelyföldi városnapok meghívottjaként szokott bemutatókat tartani. Munkáit külföldön is ismerik, megrendelésben nem szűkölködik. A mesterség ma is megélhetést biztosít annak, aki becsülettel szolgálja piacát. Szőke Tibor műhelyében készülnek pálinkafélék tárolására alkalmas és manapság divatos, csapokkal ellátott kisebb-nagyobb hordók, újabban káposztás kádak is. Számunkra meglepetés volt egy óriási építmény: családi fürdőkád lesz, amit mérnök fiával készítenek. Akkora, hogy létrával lehet fel- és belemászni, egy család nyugodtan lubickolhat benne. A faluban három fajta Szőke nevű van – folytattuk a beszélgetést –, de nem rokonok – jelezte a mester, miként az sem valószínű, de lehetséges – mondjuk mi –, hogy ennek a Szőke családnak lehetett elődje az a Gelence történetében több alkalommal említett XVII. századi népköltő, Szőke Ambrus, akiről elismerő szavakkal emlékezik meg Orbán Balázs is. „Csak néhány verse maradt fenn, de azok oly szépek, miszerint megérdemli, hogy neve a magyar irodalom történetében örökítve legyen: ez Gelenczei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásainak egyik hőse, ki a kard mellett, úgy látszik, a lantot is tudta használni. Csak egyes kis töredékeket bírunk a hős-költő nagybecsű műveiből, s ezek is egy régi bibliának hátulsó táblájára (...), a költőtől saját kezűleg beírva maradtak fenn, ahonnan azt gr. Kemény József, a hazai tudományosság e fáradhatatlan nagy érdemű munkása, kiírta és közölte.” Íme egy részlet: Ének Székely hazámra. „Székely feöld/ Mindég zeöld/ Hazám ot/ Szívem ot/ Jaj be szép/ Székely nép/ Székely vér/ Magyar ér.” „Ne szánjuk ezen néhány sort, melyet itt az ismeretlen lantos szent emlékének szentelénk. Azon töredékek, melyek az ő életéből fennmaradtak, nemzeti irodalmunknak valódi gyémántai, s ki kell emelnünk, hogy valódi fényökben ragyoghassanak fel” – fejezi be Orbán Balázs. Szőke Barna, aki ismeri édesapja mesterségének titkait, csak lopva tud kérdéseinkre felelni, hiszen útgyalu (a gréder kifejezés is ismert errefelé) és úthenger járja a haralyi utcákat, simítja a kövezett útburkolatot, amit ha elkap egy gyenge eső, megjárják a gumikerekű szekerek és személygépkocsik, „jobb lesz mint egy likatos aszfalt!” Az ifjabb Szőke ugyanis – egyfajta hagyományként édesapját követve – a gelencei testület tagja, amolyan falufelelős-féle, akinek ott kell lennie a gréderes munkálatnál. A mai Haralyról, az élő faluról beszélgettünk vele. Ő az, aki e település ütőerén tartja az ujját. Elmondta, hogy a községi költségvetésben szerepel a haralyi ravatalozóra előirányzott pénz, ami közigény a faluban. A terv már készen is van. Most jutottak az engedélyeztetések periódusába. Arra is remény van, hogy ebben az évben végre befejezik a birtokok maradéktalan tulajdonba való visszajuttatását, ezt a törvény is előírja, folynak a topográfiai felmérések.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Haros-hegyről kapta a falu a nevét – ízlelgeti a település néveredetét a helybeli ember, de hogy mit is jelent a haros szó, arról már hallgatnak. Mintegy kétszázan lakunk itt jelenleg – mondták, katolikus székelyek, de sokan külföldön dolgoznak, még az egyházközség gondnoka is ott keresi kenyerét. Csak az maradt itthon, aki meg tud itt élni! – hangzott a vélemény. 1567-ben 13 család lakott itt. 1868-ban lakóinak száma meghaladta az 500 lelket, a 2011-es népszámlálás idejére 215-re esett ismét a lakosság lélekszáma.
,,Suli máskéntbe” cseppentünk
Miért lenne lesújtó a lélekszám drasztikusnak is mondható zuhanása, ha a nyárba hajló május végén gyermekricsaj fogad a felette csendes faluban. Sulimásként-tokány rotyogott az udvaron felállított üstben, s ezt különös eseményként élték meg és könyvelték el a kicsik, de az elemista nagyobbak is. Ugye, jól érzitek magatokat itt, az iskola udvarán? – kérdeztük. Igeeen – kiáltották hangosan, itt nem unalmas! A tanító néni süteményt is hozott, annyit, hogy mindenkinek jusson, és vendég is érkezett: a haralyiak régi óvó nénije, aki erre az eseményre látogatott ki régi munkahelyére. A tanítónő ma már meglett anya, de emlékezett e sorok írójára, aki egykori pro naturásként mutatta be a vidék érdekességeit. Én is emlékszem Önre, volt nálunk Torján. Édesapámmal, Barabás Imre családorvossal – mert márkosfalvi volt – a rokon, a festő Barabás Miklós családfáját bogozgatták – így Barabás Zita, a haralyi kicsinyek óvó nénije. Mi mindig közösen tartjuk az Iskola máskéntet az iskolásokkal. Meglátogattuk a gelencei könyvtárat, volt itt élmény-játék, kézművesség is, gyűjtöttünk gyógynövényeket, megmostuk, szárítottuk-csomagoltuk, ahogy azt kell, közösen készítettünk egy hatalmas gyümölcssalátát, részt vettünk a haralyi búcsún is, mert beleesett a másként-hétbe – folytatta Bartók Ibolya tanítónő. Hétvégén Sepsiszentgyörgyre kirándulunk, megnézzük a Székely Nemzeti és a Vadászmúzeumot. A tanítónő elmondta: Haralynak egyfajta létérdeke, hogy megmaradjon falusi iskolája még akkor is, ha itt is enyhén csökkenő a gyereklétszám, de ameddig ennek fenntartásában részt vállal a gelencei községi önkormányzat, addig a pedagógusok állása sincs veszélyben. Sajnos, nem valósult meg a helyi elképzelés, így egyelőre nincs neve az orbaiszéki település iskolájának. Gazda Ferenc (1920–1996) neve többször is felmerült, jeles szülötte volt a kis településnek, porai ott nyugszanak a falu temetőjében. Egyetemi tanár, nyelvész, tankönyvíró, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények munkatársa, az 1956 utáni megtorlás börtönviseltje volt. Élettragédiája könyvben is megjelent, volna, aminek alapján fenntartsák emlékét. Jeles néptanító volt a korán elhalt néhai Fejér Árpád is, de kiemelkedő szerepet töltött be a terjedelmes nemes székely család több tagja is. Fejér Mihály (1823–1893) földbirtokos volt, 1848–49-béli honvédszázados. A falu temetőjében áll Fejér Vilmos (1894–1937) néptanító, közéleti személyiség és dr. vitéz Fejér Árpád (1898–1949) műszaki vámtiszt, vámtanácsos, az asiagoi csata hősének síremléke. A helybeli Fejér-kúriában a család élő tagjaival, Fejér Leventével és Kézdivásárhelyen élő testvérhúgával beszélgettünk elődeikről, megszemléltük a családi ereklyéket, nemesi címerüket.
Templombúcsú a falu igazi ünnepe
Virág és zöld nyírfaágak díszítették a Nepomuki Szent János emlékére felszentelt helybeli műemlék templomot. Ha búcsú, akkor legyen a napján, döntött a gelencei atya. Így is történt – részletezte Kosztándi Botond kántor, aki elmondta, hogy pénz hiányában csak a külső felét sikerült megújítaniuk a templomnak, a belső rendbetétele elkövetkező gond. Az épület tömör gerendázatát javítani-erősíteni nem kis feladat – hangsúlyozta –, sajnos helyi erőből nem lehet megmenteni az építészeti emléket, a falfestmény-részletet, faragott késő gótikus kőelemet őrző templomot. Menteni kell a tetőzetet, mert egy helyen omlásveszély fenyegeti, de ilyen jellegű munkálatokat csak a műemlékvédelmesek felügyeletével-tudtával lehet kivitelezni. Az épület keleti része korábbi, de időközben alakított gótikus, a nyugati későbbi, XVIII. századi. Az egyhajós keleti maradvány két leszelt ívű faragott ajtókeret: egyik a sekrestye bejárata, a másikat befalazták a külső déli falban. Északi és déli falán freskótöredékeket találtak, feltárására és értékelésére még nem került sor. A templom lapos mennyezete stukkódíszes. Déli portikuszának szoborfülkéjében védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak kisméretű szobra látható. Az ő megdicsőülését ábrázolja a késő barokk oltárkép is. Az épület nyugati homlokzatán felirat szól a látogatóhoz: „Mikor s ki épített, egy élő sem tudja. / Kis kápolna voltam hajdan és őrbástya. / Templom ezer után 744-ben lettem s meg / Újultam 92-ben. Végre most 1865-ben / Feldíszített Haraly eképp költségén, / Mikor Ns. Fejér Mihály vala a főgondnok / Mit neked utókor emlékül átadok.” Egyedi jelenség Haralyban, hogy a haranglábat fenn, a falu közepén építették fel, „hogy jobban hallja a nép a harangok templomba hívó szavát”. Van ebben egy neves brassói harangműves által készített s utóbb meghegesztett emlékharang. Felirata: O Rex Gloriae Christe Veni cum Pace P. N. 1617. A PN-iniciálék Paulus Neidel nevét rejtik. (Kgy. Z. megj.)
De vannak ennek a falunak más – mondhatni turisztikai – érdekességei is. A mai templomtól keleti irányban emelkedő hegyet Vörösvárhegy vagy Barátok hegye néven emlegetik. Ide helyezik az írások és a szájhagyomány is „a veres barátok templomát”. Ma már csak egy épület helye látható, egy mélyedés – az ún. Kincses-gödör – amelyről azt tartják, hogy alagút kötötte össze a mai templommal. „Nem messze innen, Aratás pusztáján beszakadt egy hegyoldalon a talaj, s ott három tó keletkezett. A három víztükörnek három színe van, (amelynek magyarázata egyelőre még talány): barna, szürke és kék.”
Él az ősi mesterség, élénk a közélet
Haraly hagyományos mestersége a kádárság. A két világháború között itt több mint 30 mester tevékenykedett – emlékeznek vissza. Most csak Szőke Tibor és családja folytatja a hagyományt. Nemcsak vásárokon, kiállításokon láthatjuk munkáikat, hanem a világhálón is, ma már nem csoda, hogy egy kézművesnek is van honlapja. Az árnyékos udvari asztal mellett a mesterrel beszélgettünk a kádárság rejtelmeiről, akinél éppen boroshordó rendelés ügyében tette tiszteletét barátunk, Kátai István nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. Tibortól, régi ismerősünktől tudjuk, hogy a haralyiak ragadványneve – a „vert tejesek” – is ehhez a régi mesterséghez kötődik, nem azért, mert máshol nem köpültek vert tejet, hanem azért, hogy annak nélkülözhetetlen kelléke volt a vert tejes dézsa, ami kádármunka. Tibor mester a székelyföldi városnapok meghívottjaként szokott bemutatókat tartani. Munkáit külföldön is ismerik, megrendelésben nem szűkölködik. A mesterség ma is megélhetést biztosít annak, aki becsülettel szolgálja piacát. Szőke Tibor műhelyében készülnek pálinkafélék tárolására alkalmas és manapság divatos, csapokkal ellátott kisebb-nagyobb hordók, újabban káposztás kádak is. Számunkra meglepetés volt egy óriási építmény: családi fürdőkád lesz, amit mérnök fiával készítenek. Akkora, hogy létrával lehet fel- és belemászni, egy család nyugodtan lubickolhat benne. A faluban három fajta Szőke nevű van – folytattuk a beszélgetést –, de nem rokonok – jelezte a mester, miként az sem valószínű, de lehetséges – mondjuk mi –, hogy ennek a Szőke családnak lehetett elődje az a Gelence történetében több alkalommal említett XVII. századi népköltő, Szőke Ambrus, akiről elismerő szavakkal emlékezik meg Orbán Balázs is. „Csak néhány verse maradt fenn, de azok oly szépek, miszerint megérdemli, hogy neve a magyar irodalom történetében örökítve legyen: ez Gelenczei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásainak egyik hőse, ki a kard mellett, úgy látszik, a lantot is tudta használni. Csak egyes kis töredékeket bírunk a hős-költő nagybecsű műveiből, s ezek is egy régi bibliának hátulsó táblájára (...), a költőtől saját kezűleg beírva maradtak fenn, ahonnan azt gr. Kemény József, a hazai tudományosság e fáradhatatlan nagy érdemű munkása, kiírta és közölte.” Íme egy részlet: Ének Székely hazámra. „Székely feöld/ Mindég zeöld/ Hazám ot/ Szívem ot/ Jaj be szép/ Székely nép/ Székely vér/ Magyar ér.” „Ne szánjuk ezen néhány sort, melyet itt az ismeretlen lantos szent emlékének szentelénk. Azon töredékek, melyek az ő életéből fennmaradtak, nemzeti irodalmunknak valódi gyémántai, s ki kell emelnünk, hogy valódi fényökben ragyoghassanak fel” – fejezi be Orbán Balázs. Szőke Barna, aki ismeri édesapja mesterségének titkait, csak lopva tud kérdéseinkre felelni, hiszen útgyalu (a gréder kifejezés is ismert errefelé) és úthenger járja a haralyi utcákat, simítja a kövezett útburkolatot, amit ha elkap egy gyenge eső, megjárják a gumikerekű szekerek és személygépkocsik, „jobb lesz mint egy likatos aszfalt!” Az ifjabb Szőke ugyanis – egyfajta hagyományként édesapját követve – a gelencei testület tagja, amolyan falufelelős-féle, akinek ott kell lennie a gréderes munkálatnál. A mai Haralyról, az élő faluról beszélgettünk vele. Ő az, aki e település ütőerén tartja az ujját. Elmondta, hogy a községi költségvetésben szerepel a haralyi ravatalozóra előirányzott pénz, ami közigény a faluban. A terv már készen is van. Most jutottak az engedélyeztetések periódusába. Arra is remény van, hogy ebben az évben végre befejezik a birtokok maradéktalan tulajdonba való visszajuttatását, ezt a törvény is előírja, folynak a topográfiai felmérések.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 24.
„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (I.)
A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet.
Gozsdu Manóról (Emanuil Gojdu) van szó. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok kritikusa volt, pedig mindkét nemzetnek óriási szolgálatokat tett mind tevékenysége, mind a nevét viselő magánalapítványa által, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.
Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedón eredetű román gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek. A középiskolát a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt.
Budapesten ismerkedett meg a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, és barátságot kötött Andrei Şagunával. 1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban. Nagy vagyonát főleg bűnügyi perekből szerezte.
Nagyon érdekes, hogy 1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet.
Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n 2016. 06. 04-én megjelent írásában így beszél: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai. A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.”
Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye. Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon egy román származású jogász harcolt az – akkor még – német többségű Budapesten… Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes volt.
1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az Országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről. Politikai és főleg az 1848-as tevékenységéről később beszélünk.
1854-ben fölosztotta a budapesti Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt, erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a ma Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart.
Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége során szép lassan a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményének súlya volt az egész magyarországi románság körében. Tevékenységére jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, megvásárolt például a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, vagy finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit. Jelen anyag megírásakor Nyáry Krisztián hivatkozott műveit, valamint a Wikipedián fellelhető információkat használtuk fel.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)
A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet.
Gozsdu Manóról (Emanuil Gojdu) van szó. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok kritikusa volt, pedig mindkét nemzetnek óriási szolgálatokat tett mind tevékenysége, mind a nevét viselő magánalapítványa által, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.
Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedón eredetű román gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek. A középiskolát a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt.
Budapesten ismerkedett meg a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, és barátságot kötött Andrei Şagunával. 1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban. Nagy vagyonát főleg bűnügyi perekből szerezte.
Nagyon érdekes, hogy 1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet.
Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n 2016. 06. 04-én megjelent írásában így beszél: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai. A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.”
Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye. Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon egy román származású jogász harcolt az – akkor még – német többségű Budapesten… Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes volt.
1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az Országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről. Politikai és főleg az 1848-as tevékenységéről később beszélünk.
1854-ben fölosztotta a budapesti Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt, erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a ma Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart.
Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége során szép lassan a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményének súlya volt az egész magyarországi románság körében. Tevékenységére jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, megvásárolt például a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, vagy finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit. Jelen anyag megírásakor Nyáry Krisztián hivatkozott műveit, valamint a Wikipedián fellelhető információkat használtuk fel.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 24.
Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 24.
Mesebeli megmérettetés
Cserkészek országos vetélkedője
Országos döntőn mérkőzhettek meg a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) és a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (VMCSSZ) legkitartóbb őrsei. 34 őrs mérte össze bátorságát május 20-án Segesváron. De nézzük csak meg közelebbről, hogy milyen próbákat álltak ki. Figyelem, a cikk nyomokban mesei elemeket tartalmaz!
A MaKCseV – Szövetségi Vetélkedő Őrsöknek több részből álló, országos szintű verseny kiscserkész és cserkész korosztályú őrsök számára. (Az őrs a cserkészet működési egysége, amely 8-10 azonos korú és többnyire azonos nemű gyerekből áll.) Azok az őrsök, amelyek jól teljesítették a feladatokat, részt vehettek a körzeti döntőn, majd akik ott is ügyeskedtek, továbbjutottak a segesvári országos megmérettetésre. Az őrsök térképet kaptak, aminek segítségével az összes helyszínre el kellett jussanak megadott időn belül. A boszorkányok erdejében felvarrták a varázsgombokat a vasorrú bába kendőjére, így kedves öregasszonnyá változott, aki teával kedveskedett a versenyzőknek. Alighogy elhagyták az erdőt, az őrsök újabb próbatétellel találták szemben magukat: a rabul ejtett királykisasszonyt szabadították ki az ördög karmai közül. A tündérek kertjében sem pihenhettek, ugyanis segíteniük kellett nekik a rendrakásban és a vízhordásban – amire csak egy kiskanál állt a rendelkezésükre. A következő helyszínen is össze kellett dolgozniuk az őrstagoknak, hiszen a feladatot kommunikáció nélkül kellett megoldaniuk, nehogy a komor Kacor királyt felébresszék. Bár nem volt a legkönnyebb, egy kis kompromisszummal ezt is megoldották a versenyzők. A varázslépcsőn a memóriájukat ellenőriztük le, és a szőke herceg segítségével átkelhettek a virágos mezőre, ahol kirakósdarabkákat összeillesztve találták ki, hogy ki lopta el a királylány aranyszőrű bárányát. Az éléskamrában a kis gömböccel találkoztak, akinek levest főztek, és megtanították a mértéktartásra. A verseny díjazottai: Kiscserkész korosztály: I. díj: Kentaur őrs (a szilágysomlyói 16-os számú Báthory István cserkészcsapat), II. díj: Mogyorós pele őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Gyöngyvirág őrs (a brassói 105-ös számú Szemlér Ferenc cserkészcsapat). Cserkész korosztály: I. díj: Vöröshangya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), II. díj: Galagonya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Természetvédők őrs (a sepsiszentgyörgyi 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat). A nyertes őrsök ingyen táborozhatnak Budapesten, a Határtalanul programsorozat keretében. A vetélkedőt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Communitas Alapítvány támogatta. 263 cserkész viselte büszkén a nyakkendőjét ezen a rendezvényen, és bár az idei évben véget ért a verseny, jövőre megújult erővel vágunk bele újra, hogy az őrsökben erősödjön a csapatszellem, fejlődjön az őrstagok közti együttműködés, megtanuljanak kompromisszumot kötni, valamint a legfontosabb: mozgósítsuk a szövetségünket!
Görbe Helga (szatmárnémeti 44-es számú Dsida Jenő cserkészcsapat) / Népújság (Marosvásárhely)
Cserkészek országos vetélkedője
Országos döntőn mérkőzhettek meg a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) és a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (VMCSSZ) legkitartóbb őrsei. 34 őrs mérte össze bátorságát május 20-án Segesváron. De nézzük csak meg közelebbről, hogy milyen próbákat álltak ki. Figyelem, a cikk nyomokban mesei elemeket tartalmaz!
A MaKCseV – Szövetségi Vetélkedő Őrsöknek több részből álló, országos szintű verseny kiscserkész és cserkész korosztályú őrsök számára. (Az őrs a cserkészet működési egysége, amely 8-10 azonos korú és többnyire azonos nemű gyerekből áll.) Azok az őrsök, amelyek jól teljesítették a feladatokat, részt vehettek a körzeti döntőn, majd akik ott is ügyeskedtek, továbbjutottak a segesvári országos megmérettetésre. Az őrsök térképet kaptak, aminek segítségével az összes helyszínre el kellett jussanak megadott időn belül. A boszorkányok erdejében felvarrták a varázsgombokat a vasorrú bába kendőjére, így kedves öregasszonnyá változott, aki teával kedveskedett a versenyzőknek. Alighogy elhagyták az erdőt, az őrsök újabb próbatétellel találták szemben magukat: a rabul ejtett királykisasszonyt szabadították ki az ördög karmai közül. A tündérek kertjében sem pihenhettek, ugyanis segíteniük kellett nekik a rendrakásban és a vízhordásban – amire csak egy kiskanál állt a rendelkezésükre. A következő helyszínen is össze kellett dolgozniuk az őrstagoknak, hiszen a feladatot kommunikáció nélkül kellett megoldaniuk, nehogy a komor Kacor királyt felébresszék. Bár nem volt a legkönnyebb, egy kis kompromisszummal ezt is megoldották a versenyzők. A varázslépcsőn a memóriájukat ellenőriztük le, és a szőke herceg segítségével átkelhettek a virágos mezőre, ahol kirakósdarabkákat összeillesztve találták ki, hogy ki lopta el a királylány aranyszőrű bárányát. Az éléskamrában a kis gömböccel találkoztak, akinek levest főztek, és megtanították a mértéktartásra. A verseny díjazottai: Kiscserkész korosztály: I. díj: Kentaur őrs (a szilágysomlyói 16-os számú Báthory István cserkészcsapat), II. díj: Mogyorós pele őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Gyöngyvirág őrs (a brassói 105-ös számú Szemlér Ferenc cserkészcsapat). Cserkész korosztály: I. díj: Vöröshangya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), II. díj: Galagonya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Természetvédők őrs (a sepsiszentgyörgyi 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat). A nyertes őrsök ingyen táborozhatnak Budapesten, a Határtalanul programsorozat keretében. A vetélkedőt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Communitas Alapítvány támogatta. 263 cserkész viselte büszkén a nyakkendőjét ezen a rendezvényen, és bár az idei évben véget ért a verseny, jövőre megújult erővel vágunk bele újra, hogy az őrsökben erősödjön a csapatszellem, fejlődjön az őrstagok közti együttműködés, megtanuljanak kompromisszumot kötni, valamint a legfontosabb: mozgósítsuk a szövetségünket!
Görbe Helga (szatmárnémeti 44-es számú Dsida Jenő cserkészcsapat) / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 24.
Bemutatták a Kölcsey Egyesület újabb kötetét
Csiky Gergely írói életműve
Méltó környezetben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban mutatták be hétfőn délután a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 36. kötetét. Nem véletlenül választották az iskolát helyszínként, hiszen a kötet a tanintézmény névadójának, a magyar dráma- és színműirodalom jelentős képviselőjének, Csiky Gergelynek az életművét ismerteti egy teljesen új, mindenki számára érthető megvilágításban. Földesdy Gabriella Csiky Gergely írói életműve c. könyvét kisszámú közönség előtt mutatták be, a szerzőről Berecz Gábor, a Kölcsey titkára mondott néhány szót, a kötetet Ruja Ildikó, az iskola tanára méltatta.
A könyv szerzője egyébként az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–könyvtár szakon, 2005 óta tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, ahol évente kétszer tart előadást Madách Imréhez kapcsolódó témakörökben. A hölgy tanár és színháztörténész, jelen kötete arról a Csiky Gergelyről szól, aki drámaíróként vált híressé. Az írónő 21. századi szemlélettel közelít Csiky Gergely műveihez, „keresve bennük mindazt, ami egy mai ember számára vonzó, érdekes, különleges lehet” – írja Berecz Gábor az előszóban.
A könnyen forgatható kötet, inkább összefoglaló, ismeretterjesztő értékelés, mint tudományos értekezés, mellyel Csiky Gergely születésének 175. és halálának 125. évfordulójára szeretnének emlékezni.
Ruja Ildikó beszédében emlékeztette a közönséget, hogy Csiky Gergely sokféle szállal kötődik régiónkhoz, majd elmondta: a könyv tartogat meglepetéseket azok számára, akik Csikyt csak a színpadról ismerik. (49 évéből 15-öt töltött írással és egész életében vonzotta a prózaírás.) A drámai alkotások és prózai művek bemutatásán túl a könyv felvázolja Csiky színháztörténeti munkásságának hátterét is, ami fontos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk hagyatékát. „A színház szerelmeseinek kötelessége emlékezni rá, mert a magyar színháztörténet egyik fontos szereplője volt és az, amit ő technikailag, színpad-technikailag és a színdarabírás technikájában adott a magyar színműírásnak, meghatározta hosszú ideig még a 20. századi magyar drámairodalmat is” – mondta Ruja tanárnő, hangsúlyozva, hogy Csiky életműve a mai napig is jelen van a magyar színháztörténetben, és kötelességünk nem elfelejtkezni róla. Erre pedig a legjobb alkalom a könyv fellapozása.
A könyvbemutatót egy vetítéses prezentáció zárta, melyet maga a szerző, Földesdy Gabriella készített Csikyről.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
Csiky Gergely írói életműve
Méltó környezetben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban mutatták be hétfőn délután a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 36. kötetét. Nem véletlenül választották az iskolát helyszínként, hiszen a kötet a tanintézmény névadójának, a magyar dráma- és színműirodalom jelentős képviselőjének, Csiky Gergelynek az életművét ismerteti egy teljesen új, mindenki számára érthető megvilágításban. Földesdy Gabriella Csiky Gergely írói életműve c. könyvét kisszámú közönség előtt mutatták be, a szerzőről Berecz Gábor, a Kölcsey titkára mondott néhány szót, a kötetet Ruja Ildikó, az iskola tanára méltatta.
A könyv szerzője egyébként az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–könyvtár szakon, 2005 óta tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, ahol évente kétszer tart előadást Madách Imréhez kapcsolódó témakörökben. A hölgy tanár és színháztörténész, jelen kötete arról a Csiky Gergelyről szól, aki drámaíróként vált híressé. Az írónő 21. századi szemlélettel közelít Csiky Gergely műveihez, „keresve bennük mindazt, ami egy mai ember számára vonzó, érdekes, különleges lehet” – írja Berecz Gábor az előszóban.
A könnyen forgatható kötet, inkább összefoglaló, ismeretterjesztő értékelés, mint tudományos értekezés, mellyel Csiky Gergely születésének 175. és halálának 125. évfordulójára szeretnének emlékezni.
Ruja Ildikó beszédében emlékeztette a közönséget, hogy Csiky Gergely sokféle szállal kötődik régiónkhoz, majd elmondta: a könyv tartogat meglepetéseket azok számára, akik Csikyt csak a színpadról ismerik. (49 évéből 15-öt töltött írással és egész életében vonzotta a prózaírás.) A drámai alkotások és prózai művek bemutatásán túl a könyv felvázolja Csiky színháztörténeti munkásságának hátterét is, ami fontos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk hagyatékát. „A színház szerelmeseinek kötelessége emlékezni rá, mert a magyar színháztörténet egyik fontos szereplője volt és az, amit ő technikailag, színpad-technikailag és a színdarabírás technikájában adott a magyar színműírásnak, meghatározta hosszú ideig még a 20. századi magyar drámairodalmat is” – mondta Ruja tanárnő, hangsúlyozva, hogy Csiky életműve a mai napig is jelen van a magyar színháztörténetben, és kötelességünk nem elfelejtkezni róla. Erre pedig a legjobb alkalom a könyv fellapozása.
A könyvbemutatót egy vetítéses prezentáció zárta, melyet maga a szerző, Földesdy Gabriella készített Csikyről.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 24.
Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 24.
Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 24.
Orvosolhatatlan szakemberhiány
Egyelőre nincs megoldás a hiányszakmák pótlására az egészségügyi rendszerben. A Krónika által megkérdezett szakemberek szerint a rendszer újraszervezésével és pluszjuttatásokkal lehetne javítani a helyzeten.
Országszerte akut problémát jelent az egészségügyi intézményekben a hiányszakmák pótlása, s úgy tűnik, az illetékesek nem is fogják egyhamar megtalálni a megfelelő megoldást – hívta fel a figyelmet András-Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi Fo-golyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója.
A szakember úgy véli, a teljes egészségügyi rendszert át kellene szervezni ahhoz, hogy a kórházakban, a mentőszolgálatoknál vagy éppen az alapellátásban a személyzethiányt „orvosolni” tudják. Se szakember, se pénz András-Nagy Róbert hozzátette, a hatályos törvények pontosan meghatározzák, hogy a betegellátásban milyen standardokat kell betartani – százezer lakosra hány orvost vagy szakápolót kell foglalkoztatni a különböző osztályokon –, ám sok esetben az optimális létszám 30–40 százalékát tudják csak biztosítani.
Az igazgató több sepsiszentgyörgyi példát is felsorolt szakorvoshiányra, ám tudomása szerint az országban több kórházban szembesülnek hasonló helyzettel. Sepsiszentgyörgyön jelenleg nincs hematológus szakorvos, bár ötszáz beteg szerepel a nyilvántartásban, közülük háromszázan kezelés alatt állnak.
A leszerződött rezidens legkorábban az év végén foglalja el a sepsiszentgyörgyi állást. Az onkológián félállásban dolgozik egy orvos, a sürgősségen pedig négyen teljesítenek szolgálatot, ám így is előfordul, hogy éjszaka nincs ügyeletes orvos, ha valaki éppen szabadságon van. Hasonló a helyzet a mentőszolgálatnál, ott sem tudja két orvos a folyamatos ügyeletet biztosítani. András-Nagy Róbert elmondta, például a tulceai sürgősségi kórházban egyetlen intenzív terápiás orvos dolgozik, így ha ő éppen egy beütemezett műtétnél altat, a sürgős beavatkozásokat nem tudják felügyelni.
A sepsiszentgyörgyi kórházban az intenzív terápiás osztályon asszisztenshiánnyal is küszködnek. Az igazgató hangsúlyozta, ezek a helyzetek meghaladják a kórházmenedzsment hatáskörét, hiszen sok esetben nem találnak szakorvost, másrészt az egészségbiztosító nem biztosít akkora arányú finanszírozást, hogy megfelelő számú alkalmazottat tudjanak foglalkoztatni.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
Egyelőre nincs megoldás a hiányszakmák pótlására az egészségügyi rendszerben. A Krónika által megkérdezett szakemberek szerint a rendszer újraszervezésével és pluszjuttatásokkal lehetne javítani a helyzeten.
Országszerte akut problémát jelent az egészségügyi intézményekben a hiányszakmák pótlása, s úgy tűnik, az illetékesek nem is fogják egyhamar megtalálni a megfelelő megoldást – hívta fel a figyelmet András-Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi Fo-golyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója.
A szakember úgy véli, a teljes egészségügyi rendszert át kellene szervezni ahhoz, hogy a kórházakban, a mentőszolgálatoknál vagy éppen az alapellátásban a személyzethiányt „orvosolni” tudják. Se szakember, se pénz András-Nagy Róbert hozzátette, a hatályos törvények pontosan meghatározzák, hogy a betegellátásban milyen standardokat kell betartani – százezer lakosra hány orvost vagy szakápolót kell foglalkoztatni a különböző osztályokon –, ám sok esetben az optimális létszám 30–40 százalékát tudják csak biztosítani.
Az igazgató több sepsiszentgyörgyi példát is felsorolt szakorvoshiányra, ám tudomása szerint az országban több kórházban szembesülnek hasonló helyzettel. Sepsiszentgyörgyön jelenleg nincs hematológus szakorvos, bár ötszáz beteg szerepel a nyilvántartásban, közülük háromszázan kezelés alatt állnak.
A leszerződött rezidens legkorábban az év végén foglalja el a sepsiszentgyörgyi állást. Az onkológián félállásban dolgozik egy orvos, a sürgősségen pedig négyen teljesítenek szolgálatot, ám így is előfordul, hogy éjszaka nincs ügyeletes orvos, ha valaki éppen szabadságon van. Hasonló a helyzet a mentőszolgálatnál, ott sem tudja két orvos a folyamatos ügyeletet biztosítani. András-Nagy Róbert elmondta, például a tulceai sürgősségi kórházban egyetlen intenzív terápiás orvos dolgozik, így ha ő éppen egy beütemezett műtétnél altat, a sürgős beavatkozásokat nem tudják felügyelni.
A sepsiszentgyörgyi kórházban az intenzív terápiás osztályon asszisztenshiánnyal is küszködnek. Az igazgató hangsúlyozta, ezek a helyzetek meghaladják a kórházmenedzsment hatáskörét, hiszen sok esetben nem találnak szakorvost, másrészt az egészségbiztosító nem biztosít akkora arányú finanszírozást, hogy megfelelő számú alkalmazottat tudjanak foglalkoztatni.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 24.
„Levizsgázott” a magyar nyelvű oktatás
A tanárképzést és a kisebb iskolák presztízsét is erősíteni kellene annak érdekében, hogy javuljon az erdélyi magyar nyelvű oktatás színvonala, vélik a szakemberek. A magyarul tanuló diákok eredménye ugyanis folyamatosan és konstans módon elmarad az országos átlagtól – derül ki az elmúlt öt év képesség- és érettségi vizsgáinak eredményét feldolgozó egyik kutatásból.
Öt évre visszamenőleg dolgozták fel a nyolcadikosok képességvizsgájának, illetve a végzősök érettségi vizsgájának az eredményeit a Kós Károly Akadémia Alapítvány felkérésére készült felmérés keretében. A Center For European Studies alapítvány által támogatott kutatás a 2012–2016 közötti eredményeket vizsgálta a diákok egyéni szintjén, 1,7 millió esetet dolgozva fel – közölte a Krónikával a kutatás vezetője, Barna Gergő szociológus.
„Arra fókuszáltunk, hogy milyen az eredménye a magyar nyelven tanuló diákoknak, ha az országos átlaghoz viszonyítjuk” – magyarázta a Krónikának a kutatás vezetője. Elmondta, egyrészt a sikerességi arányokat vizsgálták, és bár a képességvizsga esetében nem kell elérni az ötös átlagot, azt tekintették sikernek, de a különböző vizsgák eredményeit is összehasonlították.
Folyamatos és állandó lemaradás
„A legfontosabb következtetés, hogy a magyarul tanuló diákok eredménye folyamatos és állandó módon elmarad az országos átlagtól mind a vizsgált öt év során, mind a kisérettségi és az érettségi esetében. A különböző tárgyak átlagai is alacsonyabbak” – vonta le a következtetést a feldolgozott adatok fényében Barna Gergő. A szociológus elismerte, hogy ennek egyrészt etnikai oka van, a román nyelv és irodalom vizsga – melynek eredménye a magyarok körében gyengébb – jelentősen ront az átlagon, azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a lemaradás más tárgyak esetében is kimutatható.
Bár magyar nyelv és irodalomból nagyon jól teljesítenek mind a nyolcadikosok, mind a tizenkettedikesek, a matematikajegyek vizsgán gyengébbek a magyarok körében, az érettséginél pedig a kötelező tantárgyból is elmaradnak a román diákok eredményeihez képest. „Itt is gyengébben szerepelnek a magyarok. És ezért mondtuk azt, hogy nemcsak az etnikai komponenssel van baj, hanem vannak olyan strukturális tényezők, melyek mind a romániai oktatási rendszer, mind az erdélyi magyar társadalom rétegződéséhez tartoznak, és amelyek miatt a magyar diákok teljesítménye gyengébb” – jelentette ki Barna Gergő. Hangsúlyozta, nem tudtak minden egyes szerkezeti elemet megvizsgálni, csak amelyeket hozzá tudtak kapcsolni a tanulók eredményeihez – más oka is lehet a magyarok gyengébb szereplésének – de így is fontos következtetéseket tudtak levonni.
Képzetlenebb tanárok, felkészületlenebb diákok
Az egyik tényező, mely hozzájárulhat a gyenge magyar eredményekhez, és amelyet a közoktatás minőségét vizsgáló ügynökség (ARACIP) adatai is alátámasztanak, hogy a magyar iskolákban tanító tanárok képesítése elmarad az országos átlagtól.
A második fokozati vizsgát a román oktatók 67 százaléka tette le, de a magyar pedagógusoknak csak 60 százaléka, mutatott rá a társadalomkutató, hozzátéve, hogy a tanárok képesítése összefügg a diákok teljesítményével. A szociológus szerint a következő strukturális ok az iskolák mérete, hiszen minél kisebb egy iskola, annál nagyobb a valószínűsége, hogy gyengébbek az eredmények. A magyar tanulók közül pedig többen járnak kisebb méretű iskolába, mutatott rá. A harmadik ok, ami gyengébb eredményekhez vezet, a roma diákok aránya. A kutatásból egyértelműen kiderül: gyengébb eredmények születnek azokban az iskolákban, ahol magasabb a roma nemzetiségű vagy rossz megélhetési körülmények közül jövő diákok aránya.
Lemarad a Partium, jól szerepel a szórvány
A kutatás szerint az erdélyi magyar oktatáson belül is jelentős regionális különbségek figyelhetők meg. A képességvizsga és az érettségi esetében Bihar és Szatmár megyében a leggyengébbek az eredmények. A középiskolás záróvizsgánál az utolsók között van Hargita és Kovászna megye is, de ennek strukturális oka van: az értettséginél meghatározó, hogy milyen szakon végeztek a tanulók. A szakiskolába járók teljesítenek a leggyengébben, és a két székely megyében nagy az arányuk, Hargita megyében ők adják a többséget, közölte Barna Gergő. Az erdélyi megyék közül Kolozs és Maros megyében születtek a legjobb eredmények, ami azzal is összefügg, hogy Kolozsváron például az elméleti képzésnek van nagyobb súlya. A szórványmegyék közül azok teljesítettek jól, melyek gazdaságilag prosperáló régióban vannak, Temes, Brassó, Szeben megyében jók a magyar diákok eredményei, míg Arad megyében a leggyengébbek, mutatott rá az illetékes.
Javítani kell a kritikus pontokon A jövőben a kritikus pontokon kellene változtatni, ahol a legnagyobb a törésvonal a román és magyar diákok eredményei között. Az érettségi kapcsán a szakoktatásnál figyelhető meg, de a vokacionális képzésre is igaz, a tanítóképzőt végzettek esetében is jelentős az elmaradás. De javítani kellene a tanárképzésen is, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a teljes tanári kart érintő képzésekre, sorolta a lehetséges megoldásokat Barna Gergő.
Kis településeken az iskolák presztízsét kellene növelni, főleg azon tanintézetekben, melyek fontosak ahhoz, hogy a magyar gyerekek anyanyelven tanulhassanak, vélte a szakember. Kifejtette, olyan lehetőségeket kell teremteni, hogy a szakképzett tanerőnek megérje kisebb iskolában dolgozni, minőséget biztosítani, hiszen a jövőben ez fogja eldönteni ezeknek az iskoláknak a létét.
A legfontosabb következtetés, mutatott rá a szociológus: akkora az eltérés a magyar és a román oktatás színvonala között, hogy az országos szintű beavatkozások, mint például a pedagógusok bérének a növelése nem elégséges a kiküszöböléséhez.
„Plusz erőfeszítés kell ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a magyar oktatás fejlődjön a románhoz képest” – vélte a kutatásvezető. Mivel a magyar iskolában sok esetben szakképzetlen helyettesítő tanárok tanítanak, ami nyilván befolyásolja a gyerekek eredményeit, elsődleges megoldásként a pedagógusok számára kellene egy támogatási formát, plusz ösztöndíjrendszert kitalálni, szorgalmazta a szociológus az erdélyi magyar értelmiségiek által korábban felvetett megoldást. „Ahhoz, hogy a magyar pedagógusoknak megérje, egyáltalán vállalják, hogy elmennek kisebb iskolába, tovább tanulnak, felkészülnek és foglalkoznak a diákokkal” – jelentette ki a szociológus.
Az oktatók ösztöndíjszerű javadalmazására mint lehetőségre pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmet egy húszfős értelmiségi csoport, akik online petícióban mutattak rá az elsősorban a természettudományok terén tapasztalható oktatóhiányra. Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának akkor úgy nyilatkozott, a főként a reáltárgyak esetében érzékelhető oktatóutánpótlás-hiány oka abban is keresendő, hogy Romániában nem létezik igazi tanárképzés, ahogy igazi tanári életpályamodellt sem dolgoztak még ki. „Most a fiatalok egy része mondhatni véletlenszerűen kerül be az oktatási rendszerbe” – mutatott rá főtanfelügyelő. Úgy vélte, azt kellene elérni, hogy ahogy korábban, ma is tudatosan készüljenek a fiatalok a tanári pályára. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy míg ez korábban stabil munkahelyet és anyagi biztonságot jelentett, a mai globalizált világban már nem kihívás a fiatalok számára.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási alelnöke akkor lapunknak kifejtette: az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiányt orvosolni hivatott anyagi ösztönző program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható. Úgy vélte, a téma „higgadt realitásérzéket” kíván meg.
Javaslatokat is várnak
Már a mostani kutatás léte, a kérdésfelvetés is nagyon fontos az erdélyi magyar oktatás jövője szempontjából, az a tény, hogy a magyar iskolai populáció teljesítményére irányítja a figyelmet – értékelte a kutatás eredményeit Tódor Erika, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. „Erről a kutatásról azt olvashatjuk, hogy 2012–2016 közötti eredményeket elemez, de azt hiszem hogy ezek az eredmények nem lennének ennyire meglepőek, hogyha az iskolakultúránkban természetessé válna, hogy évente vagy valamilyen rendszerességgel sor kerülne követéses vizsgálatokra, visszajelzésekre, és ha ezek valamilyen módon visszahatnának a minőségi fejlesztésekre” – jelentette ki a Krónikának az oktatási szakember. Emlékeztetett, évek óta a 2, 4. osztályos diákok teljesítményeit is felmérik, de nincs tudomása arról, hogy ennek eredményei alapján javítási-módosítási javaslatok fogalmazódtak volna meg a tanári, iskolai munkakultúra, tanulói teljesítmény kapcsán. „Azonban arról sem lehet megfeledkezni, hogy számos kutatás alátámasztja az anyanyelven szerzett tudás elsődlegességét, elmélyültségét, és például vannak adatok arra vonatkozóan is, hogy jobban teljesítenek a magyar tannyelvű iskolába járó magyar diákok, a román tannyelvű iskolákba járó magyar diákokhoz képest” – hívta fel a figyelmet az érem másik oldalára az egyetemi oktató.
Tódor Erika a pedagógusok felkészültsége kapcsán elmondta, mivel a magyar iskolák jellemzően falusi és kisvárosi iskolák, míg a román átlagban benne foglaltatnak a főváros és a nagyvárosok vezető iskoái is, „az összehasonlítás nem biztos, hogy szerencsés”. „Mindezek ellenére azt gondolom, sok a teendő a pedagógusképzésben, hogy csökkenteni lehessen a szakképzeltlen tanárok számát. Időszerűnek tartom a tanárképzés újragondolását is: kezdve a tanárok kiválasztásától, kompetencialapú szelekciójától, gyakorlatorientált, interdiszciplináris képzés biztosításáig, a tartalmi kínálat és társadalmi változások követéséig, a kezdő tanárok tutoriális rendszerének biztosításáig” – mutatott rá a lehetséges megoldásokra a szakember.
„Nem lehet eltekinteni attól az evidenciaként hangzó összefüggéstől sem, hogy a tanulási hatékonyság és társadalmi háttértényezők között szoros összefüggés van. Meglátásom szerint fontos a vidéki oktatás személyi, tárgyi feltételeinek biztosítása, az „okos” iskolák felszereltségének állandó fejlesztése” – jelentette ki Tódor Erika a helyi, sajátosan regionális vagy megyékre összpontosító oktatási stratégiák kidolgozásának fontosságát hangsúlyozva. A szegényebb települések esetében helyi igényekre alapuló afterschool program is sokat segíthetne, vélte a szakember, aki szerint a részben osztott oktatási formák előnyeinek nagyobb mértékű érvényesítése, a közös tanulás, a kölcsönös segítségadás közösségformáló ereje is sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
A tanárképzést és a kisebb iskolák presztízsét is erősíteni kellene annak érdekében, hogy javuljon az erdélyi magyar nyelvű oktatás színvonala, vélik a szakemberek. A magyarul tanuló diákok eredménye ugyanis folyamatosan és konstans módon elmarad az országos átlagtól – derül ki az elmúlt öt év képesség- és érettségi vizsgáinak eredményét feldolgozó egyik kutatásból.
Öt évre visszamenőleg dolgozták fel a nyolcadikosok képességvizsgájának, illetve a végzősök érettségi vizsgájának az eredményeit a Kós Károly Akadémia Alapítvány felkérésére készült felmérés keretében. A Center For European Studies alapítvány által támogatott kutatás a 2012–2016 közötti eredményeket vizsgálta a diákok egyéni szintjén, 1,7 millió esetet dolgozva fel – közölte a Krónikával a kutatás vezetője, Barna Gergő szociológus.
„Arra fókuszáltunk, hogy milyen az eredménye a magyar nyelven tanuló diákoknak, ha az országos átlaghoz viszonyítjuk” – magyarázta a Krónikának a kutatás vezetője. Elmondta, egyrészt a sikerességi arányokat vizsgálták, és bár a képességvizsga esetében nem kell elérni az ötös átlagot, azt tekintették sikernek, de a különböző vizsgák eredményeit is összehasonlították.
Folyamatos és állandó lemaradás
„A legfontosabb következtetés, hogy a magyarul tanuló diákok eredménye folyamatos és állandó módon elmarad az országos átlagtól mind a vizsgált öt év során, mind a kisérettségi és az érettségi esetében. A különböző tárgyak átlagai is alacsonyabbak” – vonta le a következtetést a feldolgozott adatok fényében Barna Gergő. A szociológus elismerte, hogy ennek egyrészt etnikai oka van, a román nyelv és irodalom vizsga – melynek eredménye a magyarok körében gyengébb – jelentősen ront az átlagon, azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a lemaradás más tárgyak esetében is kimutatható.
Bár magyar nyelv és irodalomból nagyon jól teljesítenek mind a nyolcadikosok, mind a tizenkettedikesek, a matematikajegyek vizsgán gyengébbek a magyarok körében, az érettséginél pedig a kötelező tantárgyból is elmaradnak a román diákok eredményeihez képest. „Itt is gyengébben szerepelnek a magyarok. És ezért mondtuk azt, hogy nemcsak az etnikai komponenssel van baj, hanem vannak olyan strukturális tényezők, melyek mind a romániai oktatási rendszer, mind az erdélyi magyar társadalom rétegződéséhez tartoznak, és amelyek miatt a magyar diákok teljesítménye gyengébb” – jelentette ki Barna Gergő. Hangsúlyozta, nem tudtak minden egyes szerkezeti elemet megvizsgálni, csak amelyeket hozzá tudtak kapcsolni a tanulók eredményeihez – más oka is lehet a magyarok gyengébb szereplésének – de így is fontos következtetéseket tudtak levonni.
Képzetlenebb tanárok, felkészületlenebb diákok
Az egyik tényező, mely hozzájárulhat a gyenge magyar eredményekhez, és amelyet a közoktatás minőségét vizsgáló ügynökség (ARACIP) adatai is alátámasztanak, hogy a magyar iskolákban tanító tanárok képesítése elmarad az országos átlagtól.
A második fokozati vizsgát a román oktatók 67 százaléka tette le, de a magyar pedagógusoknak csak 60 százaléka, mutatott rá a társadalomkutató, hozzátéve, hogy a tanárok képesítése összefügg a diákok teljesítményével. A szociológus szerint a következő strukturális ok az iskolák mérete, hiszen minél kisebb egy iskola, annál nagyobb a valószínűsége, hogy gyengébbek az eredmények. A magyar tanulók közül pedig többen járnak kisebb méretű iskolába, mutatott rá. A harmadik ok, ami gyengébb eredményekhez vezet, a roma diákok aránya. A kutatásból egyértelműen kiderül: gyengébb eredmények születnek azokban az iskolákban, ahol magasabb a roma nemzetiségű vagy rossz megélhetési körülmények közül jövő diákok aránya.
Lemarad a Partium, jól szerepel a szórvány
A kutatás szerint az erdélyi magyar oktatáson belül is jelentős regionális különbségek figyelhetők meg. A képességvizsga és az érettségi esetében Bihar és Szatmár megyében a leggyengébbek az eredmények. A középiskolás záróvizsgánál az utolsók között van Hargita és Kovászna megye is, de ennek strukturális oka van: az értettséginél meghatározó, hogy milyen szakon végeztek a tanulók. A szakiskolába járók teljesítenek a leggyengébben, és a két székely megyében nagy az arányuk, Hargita megyében ők adják a többséget, közölte Barna Gergő. Az erdélyi megyék közül Kolozs és Maros megyében születtek a legjobb eredmények, ami azzal is összefügg, hogy Kolozsváron például az elméleti képzésnek van nagyobb súlya. A szórványmegyék közül azok teljesítettek jól, melyek gazdaságilag prosperáló régióban vannak, Temes, Brassó, Szeben megyében jók a magyar diákok eredményei, míg Arad megyében a leggyengébbek, mutatott rá az illetékes.
Javítani kell a kritikus pontokon A jövőben a kritikus pontokon kellene változtatni, ahol a legnagyobb a törésvonal a román és magyar diákok eredményei között. Az érettségi kapcsán a szakoktatásnál figyelhető meg, de a vokacionális képzésre is igaz, a tanítóképzőt végzettek esetében is jelentős az elmaradás. De javítani kellene a tanárképzésen is, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a teljes tanári kart érintő képzésekre, sorolta a lehetséges megoldásokat Barna Gergő.
Kis településeken az iskolák presztízsét kellene növelni, főleg azon tanintézetekben, melyek fontosak ahhoz, hogy a magyar gyerekek anyanyelven tanulhassanak, vélte a szakember. Kifejtette, olyan lehetőségeket kell teremteni, hogy a szakképzett tanerőnek megérje kisebb iskolában dolgozni, minőséget biztosítani, hiszen a jövőben ez fogja eldönteni ezeknek az iskoláknak a létét.
A legfontosabb következtetés, mutatott rá a szociológus: akkora az eltérés a magyar és a román oktatás színvonala között, hogy az országos szintű beavatkozások, mint például a pedagógusok bérének a növelése nem elégséges a kiküszöböléséhez.
„Plusz erőfeszítés kell ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a magyar oktatás fejlődjön a románhoz képest” – vélte a kutatásvezető. Mivel a magyar iskolában sok esetben szakképzetlen helyettesítő tanárok tanítanak, ami nyilván befolyásolja a gyerekek eredményeit, elsődleges megoldásként a pedagógusok számára kellene egy támogatási formát, plusz ösztöndíjrendszert kitalálni, szorgalmazta a szociológus az erdélyi magyar értelmiségiek által korábban felvetett megoldást. „Ahhoz, hogy a magyar pedagógusoknak megérje, egyáltalán vállalják, hogy elmennek kisebb iskolába, tovább tanulnak, felkészülnek és foglalkoznak a diákokkal” – jelentette ki a szociológus.
Az oktatók ösztöndíjszerű javadalmazására mint lehetőségre pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmet egy húszfős értelmiségi csoport, akik online petícióban mutattak rá az elsősorban a természettudományok terén tapasztalható oktatóhiányra. Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő a Krónikának akkor úgy nyilatkozott, a főként a reáltárgyak esetében érzékelhető oktatóutánpótlás-hiány oka abban is keresendő, hogy Romániában nem létezik igazi tanárképzés, ahogy igazi tanári életpályamodellt sem dolgoztak még ki. „Most a fiatalok egy része mondhatni véletlenszerűen kerül be az oktatási rendszerbe” – mutatott rá főtanfelügyelő. Úgy vélte, azt kellene elérni, hogy ahogy korábban, ma is tudatosan készüljenek a fiatalok a tanári pályára. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy míg ez korábban stabil munkahelyet és anyagi biztonságot jelentett, a mai globalizált világban már nem kihívás a fiatalok számára.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási alelnöke akkor lapunknak kifejtette: az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiányt orvosolni hivatott anyagi ösztönző program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható. Úgy vélte, a téma „higgadt realitásérzéket” kíván meg.
Javaslatokat is várnak
Már a mostani kutatás léte, a kérdésfelvetés is nagyon fontos az erdélyi magyar oktatás jövője szempontjából, az a tény, hogy a magyar iskolai populáció teljesítményére irányítja a figyelmet – értékelte a kutatás eredményeit Tódor Erika, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. „Erről a kutatásról azt olvashatjuk, hogy 2012–2016 közötti eredményeket elemez, de azt hiszem hogy ezek az eredmények nem lennének ennyire meglepőek, hogyha az iskolakultúránkban természetessé válna, hogy évente vagy valamilyen rendszerességgel sor kerülne követéses vizsgálatokra, visszajelzésekre, és ha ezek valamilyen módon visszahatnának a minőségi fejlesztésekre” – jelentette ki a Krónikának az oktatási szakember. Emlékeztetett, évek óta a 2, 4. osztályos diákok teljesítményeit is felmérik, de nincs tudomása arról, hogy ennek eredményei alapján javítási-módosítási javaslatok fogalmazódtak volna meg a tanári, iskolai munkakultúra, tanulói teljesítmény kapcsán. „Azonban arról sem lehet megfeledkezni, hogy számos kutatás alátámasztja az anyanyelven szerzett tudás elsődlegességét, elmélyültségét, és például vannak adatok arra vonatkozóan is, hogy jobban teljesítenek a magyar tannyelvű iskolába járó magyar diákok, a román tannyelvű iskolákba járó magyar diákokhoz képest” – hívta fel a figyelmet az érem másik oldalára az egyetemi oktató.
Tódor Erika a pedagógusok felkészültsége kapcsán elmondta, mivel a magyar iskolák jellemzően falusi és kisvárosi iskolák, míg a román átlagban benne foglaltatnak a főváros és a nagyvárosok vezető iskoái is, „az összehasonlítás nem biztos, hogy szerencsés”. „Mindezek ellenére azt gondolom, sok a teendő a pedagógusképzésben, hogy csökkenteni lehessen a szakképzeltlen tanárok számát. Időszerűnek tartom a tanárképzés újragondolását is: kezdve a tanárok kiválasztásától, kompetencialapú szelekciójától, gyakorlatorientált, interdiszciplináris képzés biztosításáig, a tartalmi kínálat és társadalmi változások követéséig, a kezdő tanárok tutoriális rendszerének biztosításáig” – mutatott rá a lehetséges megoldásokra a szakember.
„Nem lehet eltekinteni attól az evidenciaként hangzó összefüggéstől sem, hogy a tanulási hatékonyság és társadalmi háttértényezők között szoros összefüggés van. Meglátásom szerint fontos a vidéki oktatás személyi, tárgyi feltételeinek biztosítása, az „okos” iskolák felszereltségének állandó fejlesztése” – jelentette ki Tódor Erika a helyi, sajátosan regionális vagy megyékre összpontosító oktatási stratégiák kidolgozásának fontosságát hangsúlyozva. A szegényebb települések esetében helyi igényekre alapuló afterschool program is sokat segíthetne, vélte a szakember, aki szerint a részben osztott oktatási formák előnyeinek nagyobb mértékű érvényesítése, a közös tanulás, a kölcsönös segítségadás közösségformáló ereje is sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 24.
Elfogadta a szenátus az egységes bértörvény tervezetét
Elfogadta kedden a szenátus az egységes bértörvény módosító javaslatokkal kiegészített tervezetét.
A szenátus első házként tárgyalta a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő 205 honatya által benyújtott tervezetet, amelyet a keddi voksoláson 85 szenátor támogatott szavazatával, 10-en ellenezték azt, 12-en pedig tartózkodtak.
Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter felszólalásában hangsúlyozta, a törvény célja felszámolni a közalkalmazotti bérek közötti aránytalanságokat az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapján.
A felsőház plénuma elfogadta a munkaügyi szakbizottság jelentését, miután a testület hétfőn módosító javaslatokkal kiegészítve kedvezően véleményezte a tervezetet. Ennek hétfői, plénumbeli vitáján a PSD, az ALDE és az RMDSZ támogatásáról biztosította a jogszabályt, míg a Nemzeti Liberális Párt, a Népi Mozgalom Párt és a Mentsétek Meg Romániát Szövetség jelenlegi formájában ellenezte azt. Utóbbi alakulatok azon meggyőződésüknek adtak hangot, hogy szélesebb körű konzultáció kellene hogy megelőzze egy ehhez hasonló törvény elfogadását.
A szakbizottság által elfogadott módosítások közé tartozik többek között az adóhivatalban dolgozó köztisztviselők bértáblájának a módosítása, amely megegyezik a központi intézményekben dolgozók bértáblájával. Egy további módosítás értelmében az önkormányzat vezetője is részesülni fog a sikeres pályázati projektek után járó 25 százalékos fizetéspótlékban, egy másik előírás szerint 12 havi zsoldnak/bérnek megfelelő temetkezési segély járna a katonáknak és a rendőröknek és 15 százalék bérpótlék a fogyatékkal élő személyeknek.
A tervezet értelmében ugyanakkor a helyi közigazgatás szintjén a megyeközpontok és a megyei önkormányzati vezetők bére esetében lesz a legnagyobb az alkalmazott szorzószám, 9-es szorzóval számolják majd bérüket. A megyeközpontok alpolgármesterei és a megyei tanácsi alelnökök bérénél 7,5-ös szorzót alkalmaznak majd. Más városok polgármestereinek, alpolgármestereinek fizetése esetében az eddigihez képest 1 ponttal nő az alkalmazott szorzó, így a városi polgármesterek bére, a lakosság számának függvényében, 7.250 és 13.050 lej között lesz.
A bizottság ‘a munka összetettségére’ hivatkozva 15%-os a bérpótlékot határozott meg a munkaügyi, illetve a környezetvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmények alkalmazottjainak.
10%-os pótlék jár a kormányfőtitkárság alkalmazásában álló, a törvényalkotási folyamat lezárásában részt vevő alkalmazottaknak, és 15%-os az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) azon munkatársainak, akik a titkosított dokumentumokat kezelik.
Növelték az egyetemek igazgatóinak és főtitkárainak bérét úgy, hogy az adminisztratív vezető fizetése 2022-ben megegyezik majd a dékánok fizetésével, így a rektor és a helyettese után, a korábbi hatodik helyett, a harmadik pozíciót foglalja el a bértáblán. Ugyanakkor a bizottság javaslata szerint az egyetem szenátusának elnöke rektori, a főtitkár dékánhelyettesi szintű fizetést kap.
A tervezet kapcsán a képviselőháznak van ügydöntő hatásköre. erdon.ro
Elfogadta kedden a szenátus az egységes bértörvény módosító javaslatokkal kiegészített tervezetét.
A szenátus első házként tárgyalta a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő 205 honatya által benyújtott tervezetet, amelyet a keddi voksoláson 85 szenátor támogatott szavazatával, 10-en ellenezték azt, 12-en pedig tartózkodtak.
Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter felszólalásában hangsúlyozta, a törvény célja felszámolni a közalkalmazotti bérek közötti aránytalanságokat az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapján.
A felsőház plénuma elfogadta a munkaügyi szakbizottság jelentését, miután a testület hétfőn módosító javaslatokkal kiegészítve kedvezően véleményezte a tervezetet. Ennek hétfői, plénumbeli vitáján a PSD, az ALDE és az RMDSZ támogatásáról biztosította a jogszabályt, míg a Nemzeti Liberális Párt, a Népi Mozgalom Párt és a Mentsétek Meg Romániát Szövetség jelenlegi formájában ellenezte azt. Utóbbi alakulatok azon meggyőződésüknek adtak hangot, hogy szélesebb körű konzultáció kellene hogy megelőzze egy ehhez hasonló törvény elfogadását.
A szakbizottság által elfogadott módosítások közé tartozik többek között az adóhivatalban dolgozó köztisztviselők bértáblájának a módosítása, amely megegyezik a központi intézményekben dolgozók bértáblájával. Egy további módosítás értelmében az önkormányzat vezetője is részesülni fog a sikeres pályázati projektek után járó 25 százalékos fizetéspótlékban, egy másik előírás szerint 12 havi zsoldnak/bérnek megfelelő temetkezési segély járna a katonáknak és a rendőröknek és 15 százalék bérpótlék a fogyatékkal élő személyeknek.
A tervezet értelmében ugyanakkor a helyi közigazgatás szintjén a megyeközpontok és a megyei önkormányzati vezetők bére esetében lesz a legnagyobb az alkalmazott szorzószám, 9-es szorzóval számolják majd bérüket. A megyeközpontok alpolgármesterei és a megyei tanácsi alelnökök bérénél 7,5-ös szorzót alkalmaznak majd. Más városok polgármestereinek, alpolgármestereinek fizetése esetében az eddigihez képest 1 ponttal nő az alkalmazott szorzó, így a városi polgármesterek bére, a lakosság számának függvényében, 7.250 és 13.050 lej között lesz.
A bizottság ‘a munka összetettségére’ hivatkozva 15%-os a bérpótlékot határozott meg a munkaügyi, illetve a környezetvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmények alkalmazottjainak.
10%-os pótlék jár a kormányfőtitkárság alkalmazásában álló, a törvényalkotási folyamat lezárásában részt vevő alkalmazottaknak, és 15%-os az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) azon munkatársainak, akik a titkosított dokumentumokat kezelik.
Növelték az egyetemek igazgatóinak és főtitkárainak bérét úgy, hogy az adminisztratív vezető fizetése 2022-ben megegyezik majd a dékánok fizetésével, így a rektor és a helyettese után, a korábbi hatodik helyett, a harmadik pozíciót foglalja el a bértáblán. Ugyanakkor a bizottság javaslata szerint az egyetem szenátusának elnöke rektori, a főtitkár dékánhelyettesi szintű fizetést kap.
A tervezet kapcsán a képviselőháznak van ügydöntő hatásköre. erdon.ro
2017. május 24.
Átadják a Boldog Scheffler János Központot
Ünnepélyes keretek között szenteli meg Schönberger Jenő püspök és adják át a szatmári és régióbeli közösségnek a felújított és kibővített Boldog Scheffler János Központot.
A tavalyi év tavaszán kezdték meg a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek egyesülete által működtetett Boldog Scheffler János Központ épületének, a Zárda épületegyüttes jobb szárnyának felújítását. A működését öt évvel ezelőtt megkezdett intézmény az idők során folyamatos fejlődést mutatott, egyre többen keresték meg — megkésett fejlődéssel élő gyermekek családjai, rehabilitációra szoruló gyermekek és felnőttek — és egyre többen vitték tovább jó hírét. A tevékenységek bővülését hozták azok a projektek is, amelyeket a Boldog Scheffler János Központ indított, a táborok, a terápiákon kívüli tevékenységek, képzések. Csakhamar kicsinek bizonyult az épület, újabb és újabb termeket kellett felújítani.
A The Velux Foundations sietett a Boldog Scheffler János Központ segítségére, az általa nyújtott támogatásnak köszönhetően újult meg az épület külsőleg és belső részeiben egyaránt, valamint bővült ki: a vendégszobákkal, a képzésekre szánt helyiségekkel, az épület alagsorának hasznosításával, az új pincerész kialakításával — ahol a terápiás medence is helyet kap…
A munkák befejezésével az ünnepélyes átadásra május 25-én kerül sor, amikor Schönberger Jenő püspök megáldja az épületet, beszédek hangzanak el, majd 15 órától nyílt napot tartanak — ez utóbbira szeretettel várnak minden érdeklődőt, akik kipróbálhatnak majd terápiás gyakorlatokat, elbeszélgethetnek a terapeutákkal és a szociális munkással, benézhetnek a felszerelt termekbe. Másnap a Boldog Scheffler János Központ már szakmai konferenciát rendez, amelyre nemzetközi szinten is elismert szakemberek érkeznek, akik a gyerekek fejlesztésével kapcsolatos témákat dolgoznak fel, kutatásokat és módszereket mutatnak be a szatmárnémeti és régióbeli szakembereknek, szülőknek, érdeklődőknek. Mindez tehát azért, hogy a Szatmár megyei és környékbeli gyerekeknek több esélyük legyen a sikeres, boldog életre. frissujsag.ro
Ünnepélyes keretek között szenteli meg Schönberger Jenő püspök és adják át a szatmári és régióbeli közösségnek a felújított és kibővített Boldog Scheffler János Központot.
A tavalyi év tavaszán kezdték meg a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek egyesülete által működtetett Boldog Scheffler János Központ épületének, a Zárda épületegyüttes jobb szárnyának felújítását. A működését öt évvel ezelőtt megkezdett intézmény az idők során folyamatos fejlődést mutatott, egyre többen keresték meg — megkésett fejlődéssel élő gyermekek családjai, rehabilitációra szoruló gyermekek és felnőttek — és egyre többen vitték tovább jó hírét. A tevékenységek bővülését hozták azok a projektek is, amelyeket a Boldog Scheffler János Központ indított, a táborok, a terápiákon kívüli tevékenységek, képzések. Csakhamar kicsinek bizonyult az épület, újabb és újabb termeket kellett felújítani.
A The Velux Foundations sietett a Boldog Scheffler János Központ segítségére, az általa nyújtott támogatásnak köszönhetően újult meg az épület külsőleg és belső részeiben egyaránt, valamint bővült ki: a vendégszobákkal, a képzésekre szánt helyiségekkel, az épület alagsorának hasznosításával, az új pincerész kialakításával — ahol a terápiás medence is helyet kap…
A munkák befejezésével az ünnepélyes átadásra május 25-én kerül sor, amikor Schönberger Jenő püspök megáldja az épületet, beszédek hangzanak el, majd 15 órától nyílt napot tartanak — ez utóbbira szeretettel várnak minden érdeklődőt, akik kipróbálhatnak majd terápiás gyakorlatokat, elbeszélgethetnek a terapeutákkal és a szociális munkással, benézhetnek a felszerelt termekbe. Másnap a Boldog Scheffler János Központ már szakmai konferenciát rendez, amelyre nemzetközi szinten is elismert szakemberek érkeznek, akik a gyerekek fejlesztésével kapcsolatos témákat dolgoznak fel, kutatásokat és módszereket mutatnak be a szatmárnémeti és régióbeli szakembereknek, szülőknek, érdeklődőknek. Mindez tehát azért, hogy a Szatmár megyei és környékbeli gyerekeknek több esélyük legyen a sikeres, boldog életre. frissujsag.ro
2017. május 24.
BALÁZS FERENC-EMLÉKKONFERENCIA ÉS ÜNNEPI MEGEMLÉKEZÉS
2017. május 26–27-én „Jövőnek magját hordozom” címmel emlékkonferenciára és ünnepi megemlékezésre kerül sor Balázs Ferenc halálának 80. évfordulóján.
A Magyar Unitárius Egyház, a Mészkői Unitárius Egyházközség, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, valamint a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány szervezésében tartott kétnapos konferencia és ünnepség helyszínei Kolozsvár és Mészkő. A május 26-i emlékkonferencia előadásai Balázs Ferenc sokrétű munkásságát, illetve szellemi örökségének utóéletét kívánják felidézni. A kulturális műsorral és állófogadással záruló konferencia Kolozsváron zajlik.
Május 27-én, de. 10 órától kezdődik a mészkői program a helyi unitárius templomban. Az istentiszteleti és ünnepi megemlékezés után a helyi unitárius temetőben kopjafaavatásra kerül sor Balázs Ferenc sírjánál. Az ünnepség szeretetvendégséggel zárul. kms.mtva.hu
2017. május 26–27-én „Jövőnek magját hordozom” címmel emlékkonferenciára és ünnepi megemlékezésre kerül sor Balázs Ferenc halálának 80. évfordulóján.
A Magyar Unitárius Egyház, a Mészkői Unitárius Egyházközség, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, valamint a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány szervezésében tartott kétnapos konferencia és ünnepség helyszínei Kolozsvár és Mészkő. A május 26-i emlékkonferencia előadásai Balázs Ferenc sokrétű munkásságát, illetve szellemi örökségének utóéletét kívánják felidézni. A kulturális műsorral és állófogadással záruló konferencia Kolozsváron zajlik.
Május 27-én, de. 10 órától kezdődik a mészkői program a helyi unitárius templomban. Az istentiszteleti és ünnepi megemlékezés után a helyi unitárius temetőben kopjafaavatásra kerül sor Balázs Ferenc sírjánál. Az ünnepség szeretetvendégséggel zárul. kms.mtva.hu
2017. május 24.
Szinte Gábor-kiállítás a SZNM-ban
Kedvezmény az utódoknak
Ingyenes belépést biztosít a Székely Nemzeti Múzeum a sepsikőröspataki és kálnoki látogatóknak a Szinte Gábor-kiállításra. A budapesti Néprajzi Múzeum A székelykaputól a törülközőig című kiállítását „leszármazotti alapon” látogathatják a neves szakember utódai.
A kiállítás a sepsikőröspataki Szinte Gábor (1855–1914) rajztanár, gyűjtő, fényképész, rajzoló hagyatékát mutatja be. A neves szakember származására való tekintettel a múzeum ingyenes belépéssel kedveskedik minden sepsikőröspataki, illetve kálnoki lakosnak érvényes személyazonossági felmutatása esetén.
– Nagy megtiszteltetés ez számunkra, és igyekezni fogunk a falu apraját-nagyját elvinni a kiállításra, hiszen ennél jobb alkalom aligha kínálkozik neves elődünk munkájának megismerésére – nyilatkozta Kisgyörgy Sándor.
Sepsikőröspatak polgármestere azt mondja: az iskola pedagógusaitól kezdve a nőszövetségen keresztül az egyházakig mindenkit bevonnak a szervezésbe, az utazási költséget pedig megpróbálják legalább részben átvállalni. A Székely Nemzeti Múzeum a tiszteletjegyek tulajdonosai között július 21-én néprajzi vonatkozású kiadványokat sorsol ki. A tárlat július 20-ig látogatható.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kedvezmény az utódoknak
Ingyenes belépést biztosít a Székely Nemzeti Múzeum a sepsikőröspataki és kálnoki látogatóknak a Szinte Gábor-kiállításra. A budapesti Néprajzi Múzeum A székelykaputól a törülközőig című kiállítását „leszármazotti alapon” látogathatják a neves szakember utódai.
A kiállítás a sepsikőröspataki Szinte Gábor (1855–1914) rajztanár, gyűjtő, fényképész, rajzoló hagyatékát mutatja be. A neves szakember származására való tekintettel a múzeum ingyenes belépéssel kedveskedik minden sepsikőröspataki, illetve kálnoki lakosnak érvényes személyazonossági felmutatása esetén.
– Nagy megtiszteltetés ez számunkra, és igyekezni fogunk a falu apraját-nagyját elvinni a kiállításra, hiszen ennél jobb alkalom aligha kínálkozik neves elődünk munkájának megismerésére – nyilatkozta Kisgyörgy Sándor.
Sepsikőröspatak polgármestere azt mondja: az iskola pedagógusaitól kezdve a nőszövetségen keresztül az egyházakig mindenkit bevonnak a szervezésbe, az utazási költséget pedig megpróbálják legalább részben átvállalni. A Székely Nemzeti Múzeum a tiszteletjegyek tulajdonosai között július 21-én néprajzi vonatkozású kiadványokat sorsol ki. A tárlat július 20-ig látogatható.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 24.
Magyarügyek Székelyföldön: valaki túloz, de ki?
Egymásnak ellentmondó következtetésekre jutottak a magyarokkal foglalkozó képviselőházi albizottság román ajkú tagjai a sepsiszentgyörgyi munkaülésen. Míg a szociáldemokrata tag túlzottnak tartja a magyarok által felvetett problémák egy részét, a roma párti kollégája éppen a prefektus támadásait tartja soknak.
Sepsiszentgyörgyön tartotta munkaülését szerdán a román képviselőház emberjogi, egyházi és kisebbségi bizottságának magyarokkal foglalkozó albizottsága, melynek tagjai a három székely megye vezetőivel, civil szervezetek és egyházak képviselőivel, polgármesterekkel találkoztak. Kulcsár-Terza József, az albizottság megalakulásának kezdeményezője, illetve annak az elnöke elmondta, fontos, hogy létrejöjjön a magyar–román párbeszéd, mert eddig legtöbb esetben a magyar kérések „süket fülekre” találtak Bukarestben. Kulcsár-Terza szerint most a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye az egyik legégetőbb kérdés, kezdeményezni fogja, hogy az emberjogi és az oktatási bizottságok együttes ülésén keressenek erre megoldást. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy kisebbségi ügyekben kialakult egy párhuzamos törvénykezés, a bírósági ítéletek rendszere, ezek gyakran felülírják a hatályos jogszabályokat. Kérte az albizottságot, hogy véleményezzék a hargitai önkormányzat által elfogadott, ám a prefektus által megtámadott román–magyar együttélési kódex törvényességét. Kocsis Róbert, Maros Megye Tanácsának képviselője kifejtette, ha a különböző intézmények közötti kilátástalan vitákat le lehetne zárni, több energia jutna például egy befektetőbarát környezet kialakítására. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kifejtette, hivatalos nyelv kellene legyen a magyar is Székelyföldön, majd bemutatta a Vajdaságban kiállított szerb–román és szerb–magyar születési bizonyítványokat.
A sajtótájékoztató akkor vált igazán érdekessé, amikor újságírói kérdésre a két meghívott merőben ellentétesen értékelte a Sepsiszentgyörgyön tapasztaltakat. Mihăiță Vîrză szociáldemokrata párti képviselő úgy látta, a felvetett problémák egy része el van túlozva, például nem hiszi, hogy a prefektus visszaél a hatalmával, szerinte csak a törvényeket alkalmazza. Másrészt gyerekes frusztrációnak és irrelevánsnak nevezte, hogy zavarja a magyarokat, hogy a magyar felirat a román alá kell kerüljön. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar „second hand” nyelv lenne – hangsúlyozta. Az sem diszkrimináció, ha az adóhatóság ellenőriz, az országban mindenhol megteszi. Vele ellentétben Daniel Vasile roma párti képviselő leszögezte, éppen azt tartja túlzásnak, hogy a prefektus megtámad egy magyar nyelven kiadott űrlapot, ezzel valójában megfosztja a lakosság egy részét a finanszírozás lehívásához való alapvető jogától, és hiábavaló konfliktusokat gerjeszt. Daniel Vasile rámutatott, tudomása volt a Székelyföld megnevezés, a székely zászló körüli vitákról, ám ezekről a vetületekről most értesült. Az albizottság tagjai a sajtótájékoztató után a nem RMDSZ-es Kovászna megyei polgármesterekkel találkoztak, majd csütörtökön Sebastian Cucu prefektus fogadja őket. A kétnapos munkaülés után jelentést készítenek.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro
Egymásnak ellentmondó következtetésekre jutottak a magyarokkal foglalkozó képviselőházi albizottság román ajkú tagjai a sepsiszentgyörgyi munkaülésen. Míg a szociáldemokrata tag túlzottnak tartja a magyarok által felvetett problémák egy részét, a roma párti kollégája éppen a prefektus támadásait tartja soknak.
Sepsiszentgyörgyön tartotta munkaülését szerdán a román képviselőház emberjogi, egyházi és kisebbségi bizottságának magyarokkal foglalkozó albizottsága, melynek tagjai a három székely megye vezetőivel, civil szervezetek és egyházak képviselőivel, polgármesterekkel találkoztak. Kulcsár-Terza József, az albizottság megalakulásának kezdeményezője, illetve annak az elnöke elmondta, fontos, hogy létrejöjjön a magyar–román párbeszéd, mert eddig legtöbb esetben a magyar kérések „süket fülekre” találtak Bukarestben. Kulcsár-Terza szerint most a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye az egyik legégetőbb kérdés, kezdeményezni fogja, hogy az emberjogi és az oktatási bizottságok együttes ülésén keressenek erre megoldást. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy kisebbségi ügyekben kialakult egy párhuzamos törvénykezés, a bírósági ítéletek rendszere, ezek gyakran felülírják a hatályos jogszabályokat. Kérte az albizottságot, hogy véleményezzék a hargitai önkormányzat által elfogadott, ám a prefektus által megtámadott román–magyar együttélési kódex törvényességét. Kocsis Róbert, Maros Megye Tanácsának képviselője kifejtette, ha a különböző intézmények közötti kilátástalan vitákat le lehetne zárni, több energia jutna például egy befektetőbarát környezet kialakítására. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kifejtette, hivatalos nyelv kellene legyen a magyar is Székelyföldön, majd bemutatta a Vajdaságban kiállított szerb–román és szerb–magyar születési bizonyítványokat.
A sajtótájékoztató akkor vált igazán érdekessé, amikor újságírói kérdésre a két meghívott merőben ellentétesen értékelte a Sepsiszentgyörgyön tapasztaltakat. Mihăiță Vîrză szociáldemokrata párti képviselő úgy látta, a felvetett problémák egy része el van túlozva, például nem hiszi, hogy a prefektus visszaél a hatalmával, szerinte csak a törvényeket alkalmazza. Másrészt gyerekes frusztrációnak és irrelevánsnak nevezte, hogy zavarja a magyarokat, hogy a magyar felirat a román alá kell kerüljön. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar „second hand” nyelv lenne – hangsúlyozta. Az sem diszkrimináció, ha az adóhatóság ellenőriz, az országban mindenhol megteszi. Vele ellentétben Daniel Vasile roma párti képviselő leszögezte, éppen azt tartja túlzásnak, hogy a prefektus megtámad egy magyar nyelven kiadott űrlapot, ezzel valójában megfosztja a lakosság egy részét a finanszírozás lehívásához való alapvető jogától, és hiábavaló konfliktusokat gerjeszt. Daniel Vasile rámutatott, tudomása volt a Székelyföld megnevezés, a székely zászló körüli vitákról, ám ezekről a vetületekről most értesült. Az albizottság tagjai a sajtótájékoztató után a nem RMDSZ-es Kovászna megyei polgármesterekkel találkoztak, majd csütörtökön Sebastian Cucu prefektus fogadja őket. A kétnapos munkaülés után jelentést készítenek.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro
2017. május 24.
A magyar kormány Máramaros megyei egyházi intézmények felújítását támogatja
A kormány kilencvenöt millió forinttal támogatja a nagybányai Németh László-líceum leendő épületének felújítását és hétmillió forinttal a katolikus egyház máramarosszigeti közösségi házának felújítását – közölte Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár.
Az MTI-nek telefonon nyilatkozó államtitkár elmondta: Schönberger Jenő szatmári püspökkel végiglátogatja Erdélyben azokat a helyeket, ahol a többnyire kisebbségben élő magyarság megmaradását nagy mértékben tudják támogatni az egyházak az iskolarendszeren, a fogyatékkal élők fejlesztésén és hitéleti tevékenységükön keresztül.
Soltész Miklós kiemelte: Nagybányán összefogott a református egyház és az önkormányzat, így a jelenleg a város külső részén található Németh László-líceum alsó tagozata és óvodája beköltözhet a belvárosba, a református egyház ingatlanába. Ennek az ingatlannak a felújítását támogatja most a kormány.
Mint mondta, a katolikus egyház azt tervezi, hogy a líceum közelében létrehoz egy kollégiumot a Nagybányán tanuló, a környező településeken szórványban élő magyar diákoknak.
MTI; itthon.ma/erdelyorszag
A kormány kilencvenöt millió forinttal támogatja a nagybányai Németh László-líceum leendő épületének felújítását és hétmillió forinttal a katolikus egyház máramarosszigeti közösségi házának felújítását – közölte Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár.
Az MTI-nek telefonon nyilatkozó államtitkár elmondta: Schönberger Jenő szatmári püspökkel végiglátogatja Erdélyben azokat a helyeket, ahol a többnyire kisebbségben élő magyarság megmaradását nagy mértékben tudják támogatni az egyházak az iskolarendszeren, a fogyatékkal élők fejlesztésén és hitéleti tevékenységükön keresztül.
Soltész Miklós kiemelte: Nagybányán összefogott a református egyház és az önkormányzat, így a jelenleg a város külső részén található Németh László-líceum alsó tagozata és óvodája beköltözhet a belvárosba, a református egyház ingatlanába. Ennek az ingatlannak a felújítását támogatja most a kormány.
Mint mondta, a katolikus egyház azt tervezi, hogy a líceum közelében létrehoz egy kollégiumot a Nagybányán tanuló, a környező településeken szórványban élő magyar diákoknak.
MTI; itthon.ma/erdelyorszag
2017. május 24.
Sepsiszentgyörgyön tájékozódott a román képviselőház magyarokkal foglalkozó albizottsága
Sepsiszentgyörgyön tartotta szerdán kihelyezett ülését a román képviselőház emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottsága, amely alaposan tájékozódott a helyi problémákról.
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy "törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által. Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a roma kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban roma-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli roma és magyar albizottságok a roma és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg. Gazda Árpád / MTI
Sepsiszentgyörgyön tartotta szerdán kihelyezett ülését a román képviselőház emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottsága, amely alaposan tájékozódott a helyi problémákról.
Az albizottság tagjai a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, valamint magyar civil szervezetek képviselőivel folytatott párbeszéd során ismerkedtek a székelyföldi magyar közösség problémáival.
A szerda esti sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József albizottsági elnök elmondta: a testület tagjai alapos tájékoztatást kaptak a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium működésének az ellehetetlenítéséről, amelyet a magyar közösség egyik legégetőbb kérdésének nevezett, terítékre került ugyanakkor a székely zászló üldözése és a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése is. Kulcsár Terza József elmondta: a látogatás részleteiről jelentés készül a román parlament számára.
Mihaita Virza kormánypárti képviselő a sajtótájékoztatón a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Daniel Vasile, a roma közösség képviselője elmondta, mind a magyar albizottságnak, mind az általa vezetett roma albizottságnak az a célja, hogy a bukaresti törvényhozás elé vigye a kisebbségek ügyeit.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön a magyar közösségi ügyekben hozott bírósági ítéletek lassan egy "törvény fölötti törvényt" rajzolnak ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa ugyanakkor pozitív példaként említette a román-magyar együttélés kódexét, amelynek a kidolgozásáról Hargita megye önkormányzata határozott.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke kijelentette: Székelyföldön nap mind nap érzékelhető, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz a magyar közösséggel szemben. Hozzátette: az RMDSZ a kettős nyelvhasználatot szeretné bevezetni a régióban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé való minősítése által. Az öttagú albizottságból egyébként a Magyar Polgári Pártot (MPP) képviselő Kulcsár Terza József elnök mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője, Mihaita Virza, valamint a roma kisebbség képviselője, Daniel Vasile vett részt a látogatáson. A testület tagjait csütörtökön fogadja Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa, majd Csíkszeredában és Homoródalmáson folytatják a tájékozódást. Utóbbi helyszín azért fontos, mert a székelyföldi faluban roma-magyar konfliktus alakult ki, és a képviselőházi emberjogi bizottságon belüli roma és magyar albizottságok a roma és a magyar képviselők kölcsönös támogatásával alakulhattak meg. Gazda Árpád / MTI
2017. május 25.
Kiemelten figyelnek az otthoni beteggondozásra (Kihirdették a szociális pályázat eredményeit)
Meggondolatlan és felelőtlen döntést hozott a kormány, amikor megvonta a törvény szerinti februári támogatást a szociális ágazatban tevékenykedő civil szervezetek egy részétől, majd márciusban a korábbi összegeknél 25 százalékkal kevesebbet fordított e célra – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tegnap az idei szociális pályázatok elbírásálását ismertető tájékoztatón. A kialakult helyzet miatt a megyei önkormányzat a tavalyi összeg kétszeresét osztotta szét a pályázó szervezetek között, amelyek képviselői az alkalomból beszámoltak tevékenységükről.
A szociális szolgáltatások közül Tamás Sándor az otthoi idősgondozást nevezte a legfontosabbnak, a 800 ezer lejes pályázati keretből ez a tevékenységi terület 500 ezer lejt kapott. A megyevezető azzal indokolta a pályázat késői kiírását, hogy amíg nem volt megyei költségvetés, az önkormányzat nem dönthetett az összegről, bár az érintett szervezetek éppen az év elején voltak a legnagyobb bajban az állami támogatás megvonása miatt. Vass Mária, a szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság vezetője ismertette a 2007-ben indult megyei támogatási programot, és kiemelte, míg az első évben 110 ezer lejre pályázhattak a civil szervezetek, idén közel nyolcszorosa ez az összeg. A május 5-i határidőig nyolc szervezet tizenhárom pályázatot nyújtott be, mindeniket pozitívan ítélte meg az elbíráló bizottság. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány 203 ezer lejt kapott az otthoni beteggondozói szolgálatra, amelyet jelenleg tizenhét önkormányzat területén ötvenkét településen működtet a szervezet. Tóth Anna, az ágazat vezetője elmondta, havonta több mint kilencszáz idős embert gondoznak, közülük közel ötszázat hetente többször, a többieket alkalomszerűen, havonta kétszer-háromszor látogatják. Júliustól bővítik a tevékenységet, Málnás és Uzon kilenc településén indítják be a szolgáltatást. A terepmunkát huszonnégy főállású asszisztens és ápoló végzi, nyolcan a programszervezésben, szakmai koordinálásban dolgoznak. A megyevezetők közbenjárásával sikerült egységesíteni a helyi önkormányzatok anyagi hozzájárulását a szolgáltatás finanszírozásához, a pályázati úton elnyert támogatás mellett ez is biztonságot nyújt a tevékenységük folytatásához – hangsúlyozta Tóth Anna. A Diakónia fogyatékkal élő fiatalok számára létesített nappali integrációs központja 63 ezer lejt nyert a pályázaton, amit Makkai Péter, a program vezetője megköszönt, és némi iróniával azt mondta, a támogatások megvonásával a kormány megtanítja a civil szervezeteket önállóan boldogulni. Kiemelte, tíz évvel ezelőtt még jelentős volt a külföldi szervezetektől kapott segítség, jelenleg ez a támogatás egyre kevesebb, mert a külföldi partnerek belátták, korábbi kedvezményezettjeik képesek autonóm módon megszervezni és fenntartani a tevékenységüket. A legnagyobb pályázati összeget, 220 ezer lejt a Gyulafehérvári Caritas háromszéki szervezete otthoni beteggondozói szolgálata kapta. Hubbes Kinga területi képviselő elmondta, több mint harminc településen hétszáz idős beteget látnak el, mottójuk: a szükség közelről látszik. Ezt azért hangsúlyozta, mert szerinte a megyei önkormányzat is eszerint járt el, amikor az anyagiak hiányával küszködő civil szervezetek segítségére sietett, hogy folytathassák a közösség érdekében végzett munkájukat. Ezenkívül a Caritas 39 ezer lejt nyert a nehéz helyzetben lévő családból származó gyermekek őrkői nappali központja működtetésére és 48 ezer lejt komplex szociális szolgáltatásokra, amelyekkel gyermekeket és nehéz sorsú családokat segítenek falvakban. A baróti Laura Házban tizenkilenc helyi és erdővidéki fogyatékkal élő gyermekkel és fiatallal foglalkoznak, a létesítményt működtető egyesület folyamatosan anyagi gondokkal küzd. Tevékenységüket idén 45 ezer lejjel támogatja a megyei önkormányzat. Cseresznyés Emília egyesületi elnök úgy véli, az iskolákban folytatott érzékenyítő programokkal és a különböző baróti eseményeken való részvétellel változtatni tudtak a helyiek viszonyulásán a fogyatékkal élő embertársaikhoz. Kiemelte a tavaly novemberi Fogadjunk, kibírod elnevezésű futóversenyüket, amelyen a Laura Ház javára gyűjtöttek, és a helyi közösség felkarolta akciójukat. A dévai Szent Ferenc Alapítvány a sepsibükszádi, kovásznai, esztelneki és kézdiszentléleki nappali központok javára kapott 66 ezer lejes támogatást, hogy folytathassa áldásos tevékenységét az elhanyagolt gyermekek körében. A Kovászna Megyei Vöröskereszt az otthoni betegápolásra kapott 55 ezer lejes támogatást, mely szolgáltatás által havonta átlagban száz idős számára nyújtanak segítséget. A szociomedikális ellátásban olyan egyedül élő idősek is részesülnek, akiknek senkijük nincs, ágyhoz kötöttek, esetenként naponta háromszor is el kell menni hozzájuk megetetni, megmosdatni. Szintén otthoni beteggondozásra pályázott az Izabella Alapítvány, idén 22 ezer lejes támogatást nyújt számára a megyei önkormányzat. Pap Adolf, a Vöröskereszt megyei igazgatója visszatért egy több mint másfél évtizedes javaslatára, hogy alakítsanak egy megyei testületet a szociális ágazat tevékenységének stratégiai megtervezése céljából. Minden változás a mi fejünkben történik – ezt a gondolatot népszerűsíti a sepsiszentgyörgyi Pro Nobis Egyesület, amely az általa létrehozott bölönpataki nappali központ működtetésére 39 ezer lejes támogatást nyert. Hetvenöt hátrányos helyzetű gyermek számára tavaly életvezetési tréninget tartottak, idén művészetterápiás foglalkozásokba vonják be a gyermekeket. Kernászt Huba, az egyesület ügyvezetője kiemelte, hogy programjukban nagy segítség a bölöni önkormányzat, és a helyi közösség is pozitívan fogadta a Pro Nobis jelenlétét. Az összegzésnél kiderült, az említett civil szervezetek több mint 1700 háromszéki beteget, idős embert ápolnak rendszeresen otthonaikban, és a más jellegű tevékenységeikkel együtt 340 alkalmazottat foglalkoztatnak. Többen hangsúlyozták, vannak nehéz időszakok a szervezetek életében, ilyen minden esztendő első néhány hónapja, amikor még nem tudják, miből fedezik a kiadásaikat, de bárhogy legyen, a rászoruló és a beteg ember megsegítését nem hagyják, nem hagyhatják abba.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Meggondolatlan és felelőtlen döntést hozott a kormány, amikor megvonta a törvény szerinti februári támogatást a szociális ágazatban tevékenykedő civil szervezetek egy részétől, majd márciusban a korábbi összegeknél 25 százalékkal kevesebbet fordított e célra – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tegnap az idei szociális pályázatok elbírásálását ismertető tájékoztatón. A kialakult helyzet miatt a megyei önkormányzat a tavalyi összeg kétszeresét osztotta szét a pályázó szervezetek között, amelyek képviselői az alkalomból beszámoltak tevékenységükről.
A szociális szolgáltatások közül Tamás Sándor az otthoi idősgondozást nevezte a legfontosabbnak, a 800 ezer lejes pályázati keretből ez a tevékenységi terület 500 ezer lejt kapott. A megyevezető azzal indokolta a pályázat késői kiírását, hogy amíg nem volt megyei költségvetés, az önkormányzat nem dönthetett az összegről, bár az érintett szervezetek éppen az év elején voltak a legnagyobb bajban az állami támogatás megvonása miatt. Vass Mária, a szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság vezetője ismertette a 2007-ben indult megyei támogatási programot, és kiemelte, míg az első évben 110 ezer lejre pályázhattak a civil szervezetek, idén közel nyolcszorosa ez az összeg. A május 5-i határidőig nyolc szervezet tizenhárom pályázatot nyújtott be, mindeniket pozitívan ítélte meg az elbíráló bizottság. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány 203 ezer lejt kapott az otthoni beteggondozói szolgálatra, amelyet jelenleg tizenhét önkormányzat területén ötvenkét településen működtet a szervezet. Tóth Anna, az ágazat vezetője elmondta, havonta több mint kilencszáz idős embert gondoznak, közülük közel ötszázat hetente többször, a többieket alkalomszerűen, havonta kétszer-háromszor látogatják. Júliustól bővítik a tevékenységet, Málnás és Uzon kilenc településén indítják be a szolgáltatást. A terepmunkát huszonnégy főállású asszisztens és ápoló végzi, nyolcan a programszervezésben, szakmai koordinálásban dolgoznak. A megyevezetők közbenjárásával sikerült egységesíteni a helyi önkormányzatok anyagi hozzájárulását a szolgáltatás finanszírozásához, a pályázati úton elnyert támogatás mellett ez is biztonságot nyújt a tevékenységük folytatásához – hangsúlyozta Tóth Anna. A Diakónia fogyatékkal élő fiatalok számára létesített nappali integrációs központja 63 ezer lejt nyert a pályázaton, amit Makkai Péter, a program vezetője megköszönt, és némi iróniával azt mondta, a támogatások megvonásával a kormány megtanítja a civil szervezeteket önállóan boldogulni. Kiemelte, tíz évvel ezelőtt még jelentős volt a külföldi szervezetektől kapott segítség, jelenleg ez a támogatás egyre kevesebb, mert a külföldi partnerek belátták, korábbi kedvezményezettjeik képesek autonóm módon megszervezni és fenntartani a tevékenységüket. A legnagyobb pályázati összeget, 220 ezer lejt a Gyulafehérvári Caritas háromszéki szervezete otthoni beteggondozói szolgálata kapta. Hubbes Kinga területi képviselő elmondta, több mint harminc településen hétszáz idős beteget látnak el, mottójuk: a szükség közelről látszik. Ezt azért hangsúlyozta, mert szerinte a megyei önkormányzat is eszerint járt el, amikor az anyagiak hiányával küszködő civil szervezetek segítségére sietett, hogy folytathassák a közösség érdekében végzett munkájukat. Ezenkívül a Caritas 39 ezer lejt nyert a nehéz helyzetben lévő családból származó gyermekek őrkői nappali központja működtetésére és 48 ezer lejt komplex szociális szolgáltatásokra, amelyekkel gyermekeket és nehéz sorsú családokat segítenek falvakban. A baróti Laura Házban tizenkilenc helyi és erdővidéki fogyatékkal élő gyermekkel és fiatallal foglalkoznak, a létesítményt működtető egyesület folyamatosan anyagi gondokkal küzd. Tevékenységüket idén 45 ezer lejjel támogatja a megyei önkormányzat. Cseresznyés Emília egyesületi elnök úgy véli, az iskolákban folytatott érzékenyítő programokkal és a különböző baróti eseményeken való részvétellel változtatni tudtak a helyiek viszonyulásán a fogyatékkal élő embertársaikhoz. Kiemelte a tavaly novemberi Fogadjunk, kibírod elnevezésű futóversenyüket, amelyen a Laura Ház javára gyűjtöttek, és a helyi közösség felkarolta akciójukat. A dévai Szent Ferenc Alapítvány a sepsibükszádi, kovásznai, esztelneki és kézdiszentléleki nappali központok javára kapott 66 ezer lejes támogatást, hogy folytathassa áldásos tevékenységét az elhanyagolt gyermekek körében. A Kovászna Megyei Vöröskereszt az otthoni betegápolásra kapott 55 ezer lejes támogatást, mely szolgáltatás által havonta átlagban száz idős számára nyújtanak segítséget. A szociomedikális ellátásban olyan egyedül élő idősek is részesülnek, akiknek senkijük nincs, ágyhoz kötöttek, esetenként naponta háromszor is el kell menni hozzájuk megetetni, megmosdatni. Szintén otthoni beteggondozásra pályázott az Izabella Alapítvány, idén 22 ezer lejes támogatást nyújt számára a megyei önkormányzat. Pap Adolf, a Vöröskereszt megyei igazgatója visszatért egy több mint másfél évtizedes javaslatára, hogy alakítsanak egy megyei testületet a szociális ágazat tevékenységének stratégiai megtervezése céljából. Minden változás a mi fejünkben történik – ezt a gondolatot népszerűsíti a sepsiszentgyörgyi Pro Nobis Egyesület, amely az általa létrehozott bölönpataki nappali központ működtetésére 39 ezer lejes támogatást nyert. Hetvenöt hátrányos helyzetű gyermek számára tavaly életvezetési tréninget tartottak, idén művészetterápiás foglalkozásokba vonják be a gyermekeket. Kernászt Huba, az egyesület ügyvezetője kiemelte, hogy programjukban nagy segítség a bölöni önkormányzat, és a helyi közösség is pozitívan fogadta a Pro Nobis jelenlétét. Az összegzésnél kiderült, az említett civil szervezetek több mint 1700 háromszéki beteget, idős embert ápolnak rendszeresen otthonaikban, és a más jellegű tevékenységeikkel együtt 340 alkalmazottat foglalkoztatnak. Többen hangsúlyozták, vannak nehéz időszakok a szervezetek életében, ilyen minden esztendő első néhány hónapja, amikor még nem tudják, miből fedezik a kiadásaikat, de bárhogy legyen, a rászoruló és a beteg ember megsegítését nem hagyják, nem hagyhatják abba.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 25.
Túlbuzgó prefektus vagy túlzó panaszok? (Sepsiszentgyörgyön a parlamenti albizottság)
Kulcsár-Terza József képviselő kezdeményezésére, a párbeszéd jegyében és egy folyamat elindításának reményében érkezett Sepsiszentgyörgyre tegnap a román parlament magyar közösséggel foglalkozó albizottsága. A három képviselő – ketten betegség miatt távol maradtak – a székelyföldi megyeitanács-elnökökkel, civil szervezetek szószólóival találkozott, este közös vacsorán vettek részt a háromszéki román polgármesterekkel, ma délelőtt pedig találkoznak Sebastian Cucu prefektussal. Szeretnék jobban megismerni az itt élő magyarok gondjait – fogalmazták meg, bár a sajtótájékoztatón az is kiderült, egyikük a felvetett panaszok némelyikét találja túlzónak, másikuk a kormány helyi megbízottjának egyes lépéseit véli konfliktusgerjesztőnek. A kiszállás tapasztalatairól dokumentum készül, igyekeznek elérni, hogy a parlament napirendjére kerüljön a magyarság gondjainak orvoslása – hangzott el.
A román parlament emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottság Kulcsár-Terza József kezdeményezésére jött létre, és az ő ötlete volt a kétnapos székelyföldi terepszemle is. Mint fogalmazott, ez csak az első lépés, a közeljövőben Erdély más régióiba is ellátogatnak, szeretnék, ha még a nyári vakáció előtt elkészülne a magyar gondok leltára. Fontosnak tartotta, hogy kollégái a helyszínen tájékozódjanak, bizonyos ügyeket ismertek, de nagyon sok mindenről nem hallottak eddig. A civil szervezetekkel folytatott megbeszélésen – részt vett a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, a Civilek a Katolikus Iskoláért, a LAM Alapítvány, a Székelyföld Megmaradásáért Mozgalom, a Sepsi Reform Egyesület, a MERT és a református egyházat képviselő Sántha Imre lelkész – mindenki elmondhatta gondját-baját, és megfogalmazódott, jelenleg a legnagyobb probléma a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyének rendezése, de szó volt a székely zászló körüli hercehurcáról és az autonómia kérdéséről is. A Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott Vîrză Mihăiţă felszólalásában óvatosan fogalmazott, még elemeznie kell a hallottakat – mondotta, empatikusabb volt viszont a romákat képviselő Vasile Daniel, aki elmondta: céljuk, hogy a parlament napirendjére kerüljenek egy-egy kisebbség, így a magyarság sajátos gondjai. Tartalmasnak, előremutatónak nevezte a megbeszéléséket, és bízik benne, eredménye is lesz tájékozódásuknak. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök a sajtótájékoztatón az albizottság segítségét kérte, elmondta, a prefektus megtámadta egy román–magyar együttélési kódex létrehozására vonatkozó kezdeményezésüket, alapfokon pert nyertek ugyan, de hasznos lenne, ha a képviselők is véleményt fogalmaznának meg indítványukról, mely meglátása szerint segíthetné a vitás kérdések legalább kétharmadának rendezését. Maros megyét Kocsis Róbert megyeitanács-tag képviselte, aki példamutatónak nevezte a kezdeményezést, és úgy vélte, ha sikerülne kiiktatni a napi, heti rendszerességű intézmények közötti vitákat, az a régió javára válna, vonzóbb lehetne a befektetőknek, jobban fejlődhetne gazdasága, turizmusa. Tamás Sándor háromszéki megyeitanács-elnök a szerbiai példát ismertette, ahol valóság a kettős nyelvhasználat és a helyi autonómia, két nyelven állítják ki a hivatalos dokumentumokat, mégsem dől össze a világ. Kiemelte, nagyon fontos, hogy a képviselők eljöttek és a helyszínen tájékozódnak, hisz már több ízben kiderült, Bukarestből Székelyföld egészen másképpen látszik. Szűkszavú nyilatkozata után újságírói kérdésre válaszolva kicsit bőbeszédűbb lett Vîrză Mihăiţă, aki tapasztalatairól szólva elmondta, bizony egyes panaszokat túlzónak talált, majd ki is fejtette: a prefektus ellen megfogalmazott vádakra gondol, hisz a kormány helyi megbízottja nem tesz egyebet, csak a törvényeket alkalmazza, azok pedig ugyanazok az egész országban. Kollégája, Vasile Daniel pontosítani igyekezett, ő például éppen a prefektus akcióit véli túlkapásnak, abszurdnak nevezte, hogy kétnyelvűsége miatt megtámadja a pályázati űrlapokat, és ellehetetleníti az egész folyamatot. Véleménye szerint az ilyen lépések csak a konfliktushelyzet kiélezésére jók. Vîrză Mihăiţă még egyszer nekifutott a magyarázkodásnak, finoman igyekezett utalni a magyarok túlzott érzékenységére, „gyermekes frusztrációjára”, meglátása szerint éppen azért szükséges a párbeszéd, tárgyalás, hogy sikerüljön feloldani ezeket.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kulcsár-Terza József képviselő kezdeményezésére, a párbeszéd jegyében és egy folyamat elindításának reményében érkezett Sepsiszentgyörgyre tegnap a román parlament magyar közösséggel foglalkozó albizottsága. A három képviselő – ketten betegség miatt távol maradtak – a székelyföldi megyeitanács-elnökökkel, civil szervezetek szószólóival találkozott, este közös vacsorán vettek részt a háromszéki román polgármesterekkel, ma délelőtt pedig találkoznak Sebastian Cucu prefektussal. Szeretnék jobban megismerni az itt élő magyarok gondjait – fogalmazták meg, bár a sajtótájékoztatón az is kiderült, egyikük a felvetett panaszok némelyikét találja túlzónak, másikuk a kormány helyi megbízottjának egyes lépéseit véli konfliktusgerjesztőnek. A kiszállás tapasztalatairól dokumentum készül, igyekeznek elérni, hogy a parlament napirendjére kerüljön a magyarság gondjainak orvoslása – hangzott el.
A román parlament emberi jogi, nemzeti kisebbségi és egyházügyi bizottságán belül működő, a romániai magyarság ügyeivel foglalkozó albizottság Kulcsár-Terza József kezdeményezésére jött létre, és az ő ötlete volt a kétnapos székelyföldi terepszemle is. Mint fogalmazott, ez csak az első lépés, a közeljövőben Erdély más régióiba is ellátogatnak, szeretnék, ha még a nyári vakáció előtt elkészülne a magyar gondok leltára. Fontosnak tartotta, hogy kollégái a helyszínen tájékozódjanak, bizonyos ügyeket ismertek, de nagyon sok mindenről nem hallottak eddig. A civil szervezetekkel folytatott megbeszélésen – részt vett a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, a Civilek a Katolikus Iskoláért, a LAM Alapítvány, a Székelyföld Megmaradásáért Mozgalom, a Sepsi Reform Egyesület, a MERT és a református egyházat képviselő Sántha Imre lelkész – mindenki elmondhatta gondját-baját, és megfogalmazódott, jelenleg a legnagyobb probléma a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyének rendezése, de szó volt a székely zászló körüli hercehurcáról és az autonómia kérdéséről is. A Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott Vîrză Mihăiţă felszólalásában óvatosan fogalmazott, még elemeznie kell a hallottakat – mondotta, empatikusabb volt viszont a romákat képviselő Vasile Daniel, aki elmondta: céljuk, hogy a parlament napirendjére kerüljenek egy-egy kisebbség, így a magyarság sajátos gondjai. Tartalmasnak, előremutatónak nevezte a megbeszéléséket, és bízik benne, eredménye is lesz tájékozódásuknak. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök a sajtótájékoztatón az albizottság segítségét kérte, elmondta, a prefektus megtámadta egy román–magyar együttélési kódex létrehozására vonatkozó kezdeményezésüket, alapfokon pert nyertek ugyan, de hasznos lenne, ha a képviselők is véleményt fogalmaznának meg indítványukról, mely meglátása szerint segíthetné a vitás kérdések legalább kétharmadának rendezését. Maros megyét Kocsis Róbert megyeitanács-tag képviselte, aki példamutatónak nevezte a kezdeményezést, és úgy vélte, ha sikerülne kiiktatni a napi, heti rendszerességű intézmények közötti vitákat, az a régió javára válna, vonzóbb lehetne a befektetőknek, jobban fejlődhetne gazdasága, turizmusa. Tamás Sándor háromszéki megyeitanács-elnök a szerbiai példát ismertette, ahol valóság a kettős nyelvhasználat és a helyi autonómia, két nyelven állítják ki a hivatalos dokumentumokat, mégsem dől össze a világ. Kiemelte, nagyon fontos, hogy a képviselők eljöttek és a helyszínen tájékozódnak, hisz már több ízben kiderült, Bukarestből Székelyföld egészen másképpen látszik. Szűkszavú nyilatkozata után újságírói kérdésre válaszolva kicsit bőbeszédűbb lett Vîrză Mihăiţă, aki tapasztalatairól szólva elmondta, bizony egyes panaszokat túlzónak talált, majd ki is fejtette: a prefektus ellen megfogalmazott vádakra gondol, hisz a kormány helyi megbízottja nem tesz egyebet, csak a törvényeket alkalmazza, azok pedig ugyanazok az egész országban. Kollégája, Vasile Daniel pontosítani igyekezett, ő például éppen a prefektus akcióit véli túlkapásnak, abszurdnak nevezte, hogy kétnyelvűsége miatt megtámadja a pályázati űrlapokat, és ellehetetleníti az egész folyamatot. Véleménye szerint az ilyen lépések csak a konfliktushelyzet kiélezésére jók. Vîrză Mihăiţă még egyszer nekifutott a magyarázkodásnak, finoman igyekezett utalni a magyarok túlzott érzékenységére, „gyermekes frusztrációjára”, meglátása szerint éppen azért szükséges a párbeszéd, tárgyalás, hogy sikerüljön feloldani ezeket.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 25.
Kiáll az erdélyi reformátusok mellett a Református Egyházak Világközössége (Református hírnök)
Kató Béla püspökkel tartott megbeszélést május 10-én az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában Jerry Pillay, a Református Egyházak Világközösségének (REV) elnöke. A találkozón Kató Béla püspök beszámolt arról, hogy a restitúció okozta nehézségek akadályozzák az egyházat küldetése teljesítésében, a világközösség elnöke ebben a kérdésben is segítségét ajánlotta fel egyházkerületünknek.
Az egyházi elöljárók elsősorban a református egyházhoz való tartozásról beszélgettek, ezen belül pedig kitértek azokra a problémákra, amelyekkel az egyház jelenleg szembenéz, valamint mérlegelték a lehetőségeket, hogy miképpen lehetnek egymás segítségére. A fogadóbizottság felvázolta az egyháztagokat érintő gondokat, a létszámcsökkenés problémáját, illetve az ennek orvoslására irányuló intézkedéseket. A nagyobb gondok közé sorolták a magyarok megoldatlan helyzetét Romániában, valamint szót ejtettek a jövőbeli kilátásokról. Jerry Pillay elnök a beszélgetést követően elmondta: Románia jövőben ünnepli egyesülésének centenáriumát, de az integráció és elfogadás jelenlegi szintje még hagy kívánnivalót maga után. „A Református Egyházak Világközössége kiáll az erdélyiek és az egyház mellett ebben az időszakban, megpróbál megoldásokat keresni a múlt sebeinek gyógyítására, de az igazság ügyére is hangsúlyt fektet, hiszen a társadalom tagjaiként a magyar emberek száz év után is kívülállónak érzik magukat szülőföldjükön” – foglalta össze a világközösség elnöke. Hozzátette: „Az egyháznak nem könnyű ezzel a problémával foglalkoznia, kívülállók segítségére van szüksége, a Református Egyházak Világközössége pedig betöltheti ezt a szerepet – erős hangként nyomást fejthet ki, globális szinten is ismertté teheti a helyzetet az erdélyiekkel és itt élő reformátusokkal való szolidaritás jegyében.” A beszélgetésen kitértek arra, hogy a hívek számának csökkenését többek közt a fiatalok megszólításának nehézségei okozzák, hiszen az iskolákban és egyéb intézményekben, amelyeket egykor az egyház működtetett, nem kap eléggé kiemelkedő szerepet a vallásos nevelés. A restitúció kérdéséről részletesen tárgyaltak. „Az ember azt várná el, hogy az elkobzott javakat gond nélkül visszaszolgáltatják, hogy az egyház végezhesse azt, amire elhivatott, taníthassa, képezhesse, a megfelelő erkölcsi értékekre vezesse híveit a hit és az ige jegyében” – jelentette ki Jerry Pillay. Elmondta, a restitúció ügyének alakulásában is végig szeretnék kísérni az Erdélyi Református Egyházkerületet az akadályokkal teli útján, hogy az visszaszerezhesse, ami az övé – nemcsak az anyagi javakat, hanem fennhatóságát, a társadalomban betöltött jelentős szerepét, hiszen munkájával, az egyén fejlesztése mellett, a világot is jobbá teszi. „Az egyház szolgálata és missziós tevékenységei elvesznek az olyan társadalmakban, ahol nem engedik kiteljesedni, megfelelően működni. Ahhoz szeretnénk hozzásegíteni az itteni református egyházat, hogy Isten híveiként szabadon és akadályok nélkül végezhessék mindazt, amire elhivatottak, a közösség szolgálatába állhassanak” – hangsúlyozta az elnök. Elmondta, szülőhazájában, a Dél-afrikai Köztársaságban a fajüldözés a legsúlyosabb gond, a Református Egyházak Világközössége pedig nagymértékben hozzájárult az ellene folytatott harchoz. A szervezetnek jelentős szerepe van az igazságért, emberi jogokért folytatott harcban, a jobb világ megteremtéséért való munkálkodásban, mindig kiáll a kisebbségek és kirekesztett embercsoportok mellett. „Az erdélyi magyarok helyzete tehát nem teljesen új számomra, de különösen megérintett, hiszen a földrajzilag megosztott kisebbségek történelmük szempontjából is elválasztottak, és azért is küzdeniük kell folyamatosan, hogy normális körülmények között élhessenek. Romániában a református egyháznak az a szerencséje, hogy egy nagyobb család tagja, a világ 109 országának több mint 80 millió reformátusa közé tartozik, tehát megvan a lehetőségünk arra, hogy támogassuk az érvényesülésért és befogadásért folytatott küzdelmében” – fogalmazott Jerry Pillay. Az REV elnöke elmondta, újabb találkozót tervez az egyházkerület vezetőivel, hogy elindíthassák a konkrét intézkedéseket a megbeszélt gondok orvoslásáért. „Nem egy kívülálló csoportot akarunk ráállítani a problémamegoldásra, hanem az itteni egyházzal együtt fogunk dolgozni. Nem fogjuk semmilyen formában elnyomni vagy akadályozni a munkáját, hanem együtt kezdeményezünk, mi pedig vállaljuk a tartószerkezet szerepét, lehetőségeink függvényében felajánljuk a szolgálatainkat, hogy az egyházkerület kiállhasson az ügyéért, és együtt találhassunk megoldásokat és célokat, amelyek elősegítik a haladást” – szögezte le. Hozzátette: a világ reformátusai együtt alkotnak egyházat, az Erdélyi Református Egyházkerület pedig részese ennek. „Figyelembe kell vennünk: amellett, hogy a gyülekezetek szintjén helyileg oldják meg a gondokat, mindnyájan Isten birodalmának tagjai vagyunk, amely nem helyhez kötött, az egész világot felöleli.”
Berekméri Gabriella / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kató Béla püspökkel tartott megbeszélést május 10-én az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában Jerry Pillay, a Református Egyházak Világközösségének (REV) elnöke. A találkozón Kató Béla püspök beszámolt arról, hogy a restitúció okozta nehézségek akadályozzák az egyházat küldetése teljesítésében, a világközösség elnöke ebben a kérdésben is segítségét ajánlotta fel egyházkerületünknek.
Az egyházi elöljárók elsősorban a református egyházhoz való tartozásról beszélgettek, ezen belül pedig kitértek azokra a problémákra, amelyekkel az egyház jelenleg szembenéz, valamint mérlegelték a lehetőségeket, hogy miképpen lehetnek egymás segítségére. A fogadóbizottság felvázolta az egyháztagokat érintő gondokat, a létszámcsökkenés problémáját, illetve az ennek orvoslására irányuló intézkedéseket. A nagyobb gondok közé sorolták a magyarok megoldatlan helyzetét Romániában, valamint szót ejtettek a jövőbeli kilátásokról. Jerry Pillay elnök a beszélgetést követően elmondta: Románia jövőben ünnepli egyesülésének centenáriumát, de az integráció és elfogadás jelenlegi szintje még hagy kívánnivalót maga után. „A Református Egyházak Világközössége kiáll az erdélyiek és az egyház mellett ebben az időszakban, megpróbál megoldásokat keresni a múlt sebeinek gyógyítására, de az igazság ügyére is hangsúlyt fektet, hiszen a társadalom tagjaiként a magyar emberek száz év után is kívülállónak érzik magukat szülőföldjükön” – foglalta össze a világközösség elnöke. Hozzátette: „Az egyháznak nem könnyű ezzel a problémával foglalkoznia, kívülállók segítségére van szüksége, a Református Egyházak Világközössége pedig betöltheti ezt a szerepet – erős hangként nyomást fejthet ki, globális szinten is ismertté teheti a helyzetet az erdélyiekkel és itt élő reformátusokkal való szolidaritás jegyében.” A beszélgetésen kitértek arra, hogy a hívek számának csökkenését többek közt a fiatalok megszólításának nehézségei okozzák, hiszen az iskolákban és egyéb intézményekben, amelyeket egykor az egyház működtetett, nem kap eléggé kiemelkedő szerepet a vallásos nevelés. A restitúció kérdéséről részletesen tárgyaltak. „Az ember azt várná el, hogy az elkobzott javakat gond nélkül visszaszolgáltatják, hogy az egyház végezhesse azt, amire elhivatott, taníthassa, képezhesse, a megfelelő erkölcsi értékekre vezesse híveit a hit és az ige jegyében” – jelentette ki Jerry Pillay. Elmondta, a restitúció ügyének alakulásában is végig szeretnék kísérni az Erdélyi Református Egyházkerületet az akadályokkal teli útján, hogy az visszaszerezhesse, ami az övé – nemcsak az anyagi javakat, hanem fennhatóságát, a társadalomban betöltött jelentős szerepét, hiszen munkájával, az egyén fejlesztése mellett, a világot is jobbá teszi. „Az egyház szolgálata és missziós tevékenységei elvesznek az olyan társadalmakban, ahol nem engedik kiteljesedni, megfelelően működni. Ahhoz szeretnénk hozzásegíteni az itteni református egyházat, hogy Isten híveiként szabadon és akadályok nélkül végezhessék mindazt, amire elhivatottak, a közösség szolgálatába állhassanak” – hangsúlyozta az elnök. Elmondta, szülőhazájában, a Dél-afrikai Köztársaságban a fajüldözés a legsúlyosabb gond, a Református Egyházak Világközössége pedig nagymértékben hozzájárult az ellene folytatott harchoz. A szervezetnek jelentős szerepe van az igazságért, emberi jogokért folytatott harcban, a jobb világ megteremtéséért való munkálkodásban, mindig kiáll a kisebbségek és kirekesztett embercsoportok mellett. „Az erdélyi magyarok helyzete tehát nem teljesen új számomra, de különösen megérintett, hiszen a földrajzilag megosztott kisebbségek történelmük szempontjából is elválasztottak, és azért is küzdeniük kell folyamatosan, hogy normális körülmények között élhessenek. Romániában a református egyháznak az a szerencséje, hogy egy nagyobb család tagja, a világ 109 országának több mint 80 millió reformátusa közé tartozik, tehát megvan a lehetőségünk arra, hogy támogassuk az érvényesülésért és befogadásért folytatott küzdelmében” – fogalmazott Jerry Pillay. Az REV elnöke elmondta, újabb találkozót tervez az egyházkerület vezetőivel, hogy elindíthassák a konkrét intézkedéseket a megbeszélt gondok orvoslásáért. „Nem egy kívülálló csoportot akarunk ráállítani a problémamegoldásra, hanem az itteni egyházzal együtt fogunk dolgozni. Nem fogjuk semmilyen formában elnyomni vagy akadályozni a munkáját, hanem együtt kezdeményezünk, mi pedig vállaljuk a tartószerkezet szerepét, lehetőségeink függvényében felajánljuk a szolgálatainkat, hogy az egyházkerület kiállhasson az ügyéért, és együtt találhassunk megoldásokat és célokat, amelyek elősegítik a haladást” – szögezte le. Hozzátette: a világ reformátusai együtt alkotnak egyházat, az Erdélyi Református Egyházkerület pedig részese ennek. „Figyelembe kell vennünk: amellett, hogy a gyülekezetek szintjén helyileg oldják meg a gondokat, mindnyájan Isten birodalmának tagjai vagyunk, amely nem helyhez kötött, az egész világot felöleli.”
Berekméri Gabriella / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 25.
Kis lépés a reform útján
Vass Levente, a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára szerint összességében sok pontban sikerült javítani a parlamentben az egészségügyi reformról szóló, még az előző kormány által elfogadott sürgősségi kormányrendeletet.
A képviselő ugyanakkor leszögezte: az egészségügyi rendszer megfelelő működéséhez teljes körű reformra lenne szükség, ezzel csak néhány halaszthatatlan kérdést orvosoltak. Így ismét lesz minden kórháznak adminisztratív igazgatója, aki az intézmény hotelszolgáltatásainak bővítéséért, a beszerzési folyamatok javításáért, a kórházi körülmények javulásáért felel majd. Szintén lényeges, hogy a kórházigazgatók nem tölthetnek be ezután semmilyen tisztséget pártok vezetőségében, de joguk lesz egyszerű tagként pártszimpátiájukat kinyilvánítani vagy megtartani. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vass Levente, a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára szerint összességében sok pontban sikerült javítani a parlamentben az egészségügyi reformról szóló, még az előző kormány által elfogadott sürgősségi kormányrendeletet.
A képviselő ugyanakkor leszögezte: az egészségügyi rendszer megfelelő működéséhez teljes körű reformra lenne szükség, ezzel csak néhány halaszthatatlan kérdést orvosoltak. Így ismét lesz minden kórháznak adminisztratív igazgatója, aki az intézmény hotelszolgáltatásainak bővítéséért, a beszerzési folyamatok javításáért, a kórházi körülmények javulásáért felel majd. Szintén lényeges, hogy a kórházigazgatók nem tölthetnek be ezután semmilyen tisztséget pártok vezetőségében, de joguk lesz egyszerű tagként pártszimpátiájukat kinyilvánítani vagy megtartani. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 25.
Kongresszusi távszemle
Vélemény
Szerencsémre ültem, amikor mellbe vágott Semjén Zsolt kijelentése. A magyar miniszterelnök-helyettes ugyanis az RMDSZ-kongresszus egyik „folyosói” pillanatában azt nyilatkozta az M1 televíziónak, hogy „volt időszak, amikor szárnyaltak a magyar–román kapcsolatok”! Ezen, hogy sokat ne mondjak, elképedtem, majd pánikba estem. Jó ideje taposom az anyaföldet, s fogom, amíg rám nem borítják, de mindeddig nem szereztem tudomást az idézett szárnyalásról. Egy fia kapaszkodót sem találok, mert a sajtósok vagy nem merték, vagy nem akarták megkérdezni a nyilatkozót, hogy mikor is lehetett a szóban forgó kapcsolatokban az említett páratlan időszak. S a kongresszushoz fűzött sajtóbeli utóhangoktól sem lettem okosabb. Maradok hát a Semjén-talánnyal, meg azzal, hogy eléggé ép még a memóriám…
A kongresszus iránti érdeklődésemet valójában a visszhangtalansága keltette fel, és Semjén Zsolt megjegyzése volt hozzá az impulzus, mint fentebb már részleteztem. Kutakodásom közben fedeztem fel, hogy a 13. (bűvös szám!) kongresszust különös kettősség jellemezte. Nincs nyoma az „utóhangokban” annak, hogy bármiről is vita folyt volna, pró és kontra érvekkel, valami ellen, valami mellett, hogy végül a „legmagasabb” fórumon előkerüljenek a demokrácia olyan „kellékei”, mint az, hogy ki van mellette, ellene, ki tartózkodik, majd az eredményhirdetés… Az egyhangúsághoz aligha volt szükség sok száz küldöttre. S arról sem tudhattunk meg semmit, hogy mi van a hajdan igen aktív platformokkal, amelyek az egyes kérdésekben legalább árnyalatnyi, de gyakrabban élesebb, nemegyszer eszmei nézetkülönbségeket jelenítettek meg. Mert a valóság sokszínű, akárcsak az élethelyzetek. Ez az „objektív” forrása az elkerülhetetlen nézetkülönbségeknek, s az ebből fakadó termékeny vitáknak. Tegyem hozzá: amiért korábban érdemes volt odafigyelni a szervezetre.
Szemléletbeli homogenizáláson esett át az RMDSZ? Alig több mint fél év alatt, hiszen a parlamenti választások előtt élénk, helyenként agresszív vita zajlott a „hogyan tovább” dolgában. Igaz, ebben az RMDSZ meghatározónak mondható személyiségei inkább hallgatásba burkolóztak, így joggal tűnhetett a szóban forgó vita a politika környékén hozzám hasonlóan kibickedők steril fontoskodásának. Én, persze, másként gondolom! A mostani egyöntetűség velejárója lehet, hogy néhány ember, a beavatottak szűk köre, szabad kezet kapott. Talán az ilyen „könnyed”, majdhogynem észrevétlen fordulattal kerültek közelebb „a Párt mindent jobban tud” állapothoz. Nem lesz újdonság, ha hozzáteszem, hogy eddig sem volt másként. Szinte minden szinten a „kiscsoportos” társaságokban születtek a legfontosabb döntések, de ezt a demokráciadeficitet mégsem éreztem annyira, mint most.
Hanem az egyhangúság mégsem jelentette feltétlenül azt, hogy unalmas is volt az esemény. Hangzottak el egymásnak ellentmondó vélemények, megállapítások, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Akkor sem, ha a kongresszust értékelő/méltató politikusok meg egyéb kommentátorok jobbára elengedték ezeket a fülük mellett. Így például azt sem tudhattam meg, hogy milyen fogadtatása volt a küldöttek körében Kelemen Hunor autonómiával kapcsolatos álláspontjának. Az elnök szerint nem időszerű a területi, illetve a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetek parlamenti beterjesztése! S még egy meglepő elnöki kijelentés egy újságírói kérdésre: akkor lesz időszerű, amikor „az RMDSZ azt érzi, hogy lehet”… Ettől majdnem annyira kiakadtam, mint Semjén Zsolt berámázásra érdemes „szárnyalásától”. A jobb kezemet nem, de a balt tűzbe teszem, hogy aki akár egy évvel ezelőtt ilyennel állt volna elő, alaposan kiverte volna a magyar közvéleményben a biztosítékot. Most semmi. Még a „nemzeti ügyek” önkéntes felvállalójának, Biró Zsoltnak sem volt hozzáfűznivalója, pedig az RMDSZ–MPP frigy összehozása során az autonómiatervezetek sűrűn szóba kerültek. Legalább a székely felvonulások szervezői rákérdezhettek volna: miért húzzák ki a lábuk alól a talajt ilyen szánalmas „majd, ha úgy érzik”-módon? „Apró” ellentmondásnak tűnik, hogy közben a „Gyulafehérvári Kiáltvány” jövő évi évfordulójára készülgetve a százéves ígéreteket kívánják számonkérni…
Az ilyetén bizonytalanná tett/vált autonómiáért Semjén Zsolt „állt ki”, bizonyára nem tudott a készülő fordulatról. A jogsérelmeket lajstromozva beszélt a „szerzett jogok visszavágásáról”. S itt úszik be a képbe Liviu Dragnea, aki az RMDSZ-szel való együttműködést méltatta. Ezt egyesek mindjárt a kormányzásra való felhívásként értelmezték. Nem sokkal később azonban lehűtötte a kedélyeket, kiegészítve a korábbiakat azzal, hogy ő mindössze a parlamenti, valamint a helyi együttműködés elmélyítésére gondolt. S ekkor hangzott el az IGAZI, korántsem az RMDSZ-nek szóló üzenet. A pártelnök kifejtette, hogy kedvező tapasztalatai vannak az RMDSZ-politikusokkal való együttműködésben, bármiről is legyen szó, s nincs szükség ebben sem közvetítőre, sem ügyvédre… Ez a félreérthetetlen utalás a magyar államra és Semjén Zsolt szereplésére vonatkozott. A dilemma: két nemzetállami ambícióktól fűtött ország soha nem veszi jó néven a belügyekbe való beavatkozást. Ez az a történelminek is mondható „kátyú”, ami útját állja az érdemi elmozdulásnak a román–magyar vagy magyar–román kapcsolatokban, s így mindegyre elodázódik, a magyar miniszterelnök szavaival élve, a mellény „újragombolásának” az esélye…
Az iménti, amolyan kongresszusi távszemléhez még hozzátenném, hogy nem sikerült megvilágosodnom a Wesselényi bárótól kölcsönzött „Nem hátrálunk meg” hatásvadász szlogen dolgában. Szóba jöhet, hogy ez esetleg azt jelenti, a fal van mögöttünk. Ha nem, akkor hol tartunk, hol is van pillanatnyilag a „frontvonal”? Belátom, nem könnyű rátalálni, mert például az ugyancsak nemrégiben tartott Székelyföld-konferencia marosvásárhelyi megnyitóján Egyed Ákos történészprofesszor első megállapítása így hangzott: „Az 1902-ben tartott I. székely kongresszus óta nem sokat változtak a dolgok, a gondok ugyanazok maradtak”.
S akkor? Ne felejtsük el, hogy a székelység helyzete és a Székelyföld társadalmi-gazdasági állapota számunkra, az egész erdélyi magyarság számára egyensúlyi kérdés. Ha ez elvész, minden gyorsított ütemben odalesz...
MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)
Vélemény
Szerencsémre ültem, amikor mellbe vágott Semjén Zsolt kijelentése. A magyar miniszterelnök-helyettes ugyanis az RMDSZ-kongresszus egyik „folyosói” pillanatában azt nyilatkozta az M1 televíziónak, hogy „volt időszak, amikor szárnyaltak a magyar–román kapcsolatok”! Ezen, hogy sokat ne mondjak, elképedtem, majd pánikba estem. Jó ideje taposom az anyaföldet, s fogom, amíg rám nem borítják, de mindeddig nem szereztem tudomást az idézett szárnyalásról. Egy fia kapaszkodót sem találok, mert a sajtósok vagy nem merték, vagy nem akarták megkérdezni a nyilatkozót, hogy mikor is lehetett a szóban forgó kapcsolatokban az említett páratlan időszak. S a kongresszushoz fűzött sajtóbeli utóhangoktól sem lettem okosabb. Maradok hát a Semjén-talánnyal, meg azzal, hogy eléggé ép még a memóriám…
A kongresszus iránti érdeklődésemet valójában a visszhangtalansága keltette fel, és Semjén Zsolt megjegyzése volt hozzá az impulzus, mint fentebb már részleteztem. Kutakodásom közben fedeztem fel, hogy a 13. (bűvös szám!) kongresszust különös kettősség jellemezte. Nincs nyoma az „utóhangokban” annak, hogy bármiről is vita folyt volna, pró és kontra érvekkel, valami ellen, valami mellett, hogy végül a „legmagasabb” fórumon előkerüljenek a demokrácia olyan „kellékei”, mint az, hogy ki van mellette, ellene, ki tartózkodik, majd az eredményhirdetés… Az egyhangúsághoz aligha volt szükség sok száz küldöttre. S arról sem tudhattunk meg semmit, hogy mi van a hajdan igen aktív platformokkal, amelyek az egyes kérdésekben legalább árnyalatnyi, de gyakrabban élesebb, nemegyszer eszmei nézetkülönbségeket jelenítettek meg. Mert a valóság sokszínű, akárcsak az élethelyzetek. Ez az „objektív” forrása az elkerülhetetlen nézetkülönbségeknek, s az ebből fakadó termékeny vitáknak. Tegyem hozzá: amiért korábban érdemes volt odafigyelni a szervezetre.
Szemléletbeli homogenizáláson esett át az RMDSZ? Alig több mint fél év alatt, hiszen a parlamenti választások előtt élénk, helyenként agresszív vita zajlott a „hogyan tovább” dolgában. Igaz, ebben az RMDSZ meghatározónak mondható személyiségei inkább hallgatásba burkolóztak, így joggal tűnhetett a szóban forgó vita a politika környékén hozzám hasonlóan kibickedők steril fontoskodásának. Én, persze, másként gondolom! A mostani egyöntetűség velejárója lehet, hogy néhány ember, a beavatottak szűk köre, szabad kezet kapott. Talán az ilyen „könnyed”, majdhogynem észrevétlen fordulattal kerültek közelebb „a Párt mindent jobban tud” állapothoz. Nem lesz újdonság, ha hozzáteszem, hogy eddig sem volt másként. Szinte minden szinten a „kiscsoportos” társaságokban születtek a legfontosabb döntések, de ezt a demokráciadeficitet mégsem éreztem annyira, mint most.
Hanem az egyhangúság mégsem jelentette feltétlenül azt, hogy unalmas is volt az esemény. Hangzottak el egymásnak ellentmondó vélemények, megállapítások, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Akkor sem, ha a kongresszust értékelő/méltató politikusok meg egyéb kommentátorok jobbára elengedték ezeket a fülük mellett. Így például azt sem tudhattam meg, hogy milyen fogadtatása volt a küldöttek körében Kelemen Hunor autonómiával kapcsolatos álláspontjának. Az elnök szerint nem időszerű a területi, illetve a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetek parlamenti beterjesztése! S még egy meglepő elnöki kijelentés egy újságírói kérdésre: akkor lesz időszerű, amikor „az RMDSZ azt érzi, hogy lehet”… Ettől majdnem annyira kiakadtam, mint Semjén Zsolt berámázásra érdemes „szárnyalásától”. A jobb kezemet nem, de a balt tűzbe teszem, hogy aki akár egy évvel ezelőtt ilyennel állt volna elő, alaposan kiverte volna a magyar közvéleményben a biztosítékot. Most semmi. Még a „nemzeti ügyek” önkéntes felvállalójának, Biró Zsoltnak sem volt hozzáfűznivalója, pedig az RMDSZ–MPP frigy összehozása során az autonómiatervezetek sűrűn szóba kerültek. Legalább a székely felvonulások szervezői rákérdezhettek volna: miért húzzák ki a lábuk alól a talajt ilyen szánalmas „majd, ha úgy érzik”-módon? „Apró” ellentmondásnak tűnik, hogy közben a „Gyulafehérvári Kiáltvány” jövő évi évfordulójára készülgetve a százéves ígéreteket kívánják számonkérni…
Az ilyetén bizonytalanná tett/vált autonómiáért Semjén Zsolt „állt ki”, bizonyára nem tudott a készülő fordulatról. A jogsérelmeket lajstromozva beszélt a „szerzett jogok visszavágásáról”. S itt úszik be a képbe Liviu Dragnea, aki az RMDSZ-szel való együttműködést méltatta. Ezt egyesek mindjárt a kormányzásra való felhívásként értelmezték. Nem sokkal később azonban lehűtötte a kedélyeket, kiegészítve a korábbiakat azzal, hogy ő mindössze a parlamenti, valamint a helyi együttműködés elmélyítésére gondolt. S ekkor hangzott el az IGAZI, korántsem az RMDSZ-nek szóló üzenet. A pártelnök kifejtette, hogy kedvező tapasztalatai vannak az RMDSZ-politikusokkal való együttműködésben, bármiről is legyen szó, s nincs szükség ebben sem közvetítőre, sem ügyvédre… Ez a félreérthetetlen utalás a magyar államra és Semjén Zsolt szereplésére vonatkozott. A dilemma: két nemzetállami ambícióktól fűtött ország soha nem veszi jó néven a belügyekbe való beavatkozást. Ez az a történelminek is mondható „kátyú”, ami útját állja az érdemi elmozdulásnak a román–magyar vagy magyar–román kapcsolatokban, s így mindegyre elodázódik, a magyar miniszterelnök szavaival élve, a mellény „újragombolásának” az esélye…
Az iménti, amolyan kongresszusi távszemléhez még hozzátenném, hogy nem sikerült megvilágosodnom a Wesselényi bárótól kölcsönzött „Nem hátrálunk meg” hatásvadász szlogen dolgában. Szóba jöhet, hogy ez esetleg azt jelenti, a fal van mögöttünk. Ha nem, akkor hol tartunk, hol is van pillanatnyilag a „frontvonal”? Belátom, nem könnyű rátalálni, mert például az ugyancsak nemrégiben tartott Székelyföld-konferencia marosvásárhelyi megnyitóján Egyed Ákos történészprofesszor első megállapítása így hangzott: „Az 1902-ben tartott I. székely kongresszus óta nem sokat változtak a dolgok, a gondok ugyanazok maradtak”.
S akkor? Ne felejtsük el, hogy a székelység helyzete és a Székelyföld társadalmi-gazdasági állapota számunkra, az egész erdélyi magyarság számára egyensúlyi kérdés. Ha ez elvész, minden gyorsított ütemben odalesz...
MAKKAI JÁNOS / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 25.
Törvénymódosítással biztosítaná az RMDSZ az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban
A román politikusok rendre rózsaszínű képet festenek külföldön az itt élő nemzeti kisebbségek helyzetéről, jogairól, ám ezek a deklarációk távol állnak a hétköznapi valóságtól, hisz Románia semmibe veszi a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, és sokszor saját törvényeit is.
Az RMDSZ most a helyi közigazgatást szabályozó 2015-ös törvény módosításával akarja elérni, hogy végre bővüljenek az anyanyelvhasználati jogok a közigazgatásban. Az erre vonatkozó módosító javaslatot az RMDSZ május 23-án nyújtotta be a parlamentben.
– A most érvényben lévő törvényben és a különböző kormányrendeletekben az anyanyelv használatának előírásai pontatlanok, lehetőséget adnak több irányú értelmezésre – sommázta Faragó Péter aradi parlamenti képviselő, hogy miért volt fontos a törvénymódosítás.
– Mindamellett, hogy az erre vonatkozó romániai jogértelmezés nem felel meg a nemzetközi elvárásoknak és Románia vállalt kötelezettségeinek, a helyi közigazgatásban sincs meg mindenhol a politikai akarat a 215-ös törvény alkalmazására. Sajnos, ebben az országban még senkit sem büntettek azért, mert megtiltotta a közigazgatásban az anyanyelv jogos használatát. A módosítással el akarjuk elérni, hogy azokon a településeken is használhassuk anyanyelvünket a hivatalokban, az ügyintézésben, ahol a magyarok – vagy más kisebbségek – aránya nem éri el a most megszabott 20 százalékot. Le akarjuk vinni a küszöböt tíz százalékra! – magyarázta a képviselő.
Sőt, az RMDSZ a kedvezményes küszöb elvét is belefoglalta a most benyújtott módosítási tervezetbe. Ennek lényege, hogy azokon a településeken is biztosítani kell az anyanyelv használatát, ahol a számarány nem éri el a tíz százalékot sem: 10 ezer lakos alatti településen a minimális létszám 300, 10-25 ezer között 500, 25-50 ezer között 1000, 50-100 ezer között 2000, és 100 ezer feletti települések esetében 10 ezer kell legyen a kisebbségi közösséghez tartozó személyek száma ahhoz, hogy biztosítsák az anyanyelvhasználatot, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben.
– Az RMDSZ célja, hogy a módosítás nyomán, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot, vagy jelentős számban élnek, kérjük az anyanyelvhasználat biztosítását minden közintézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve a decentralizált intézményekben. Használhassuk a magyar nyelvet írásban, szóban egyaránt a közintézményekben, feliratozzák magyarul a közintézményeket, a települések névtábláit, utcaneveket, a kisebbségek nyelvén is bocsássanak ki anyakönyvi kivonatot, az ifjú pár magyarul is kimondhassa a boldogító igent, és ne ütközzék akadályba nemzeti szimbólumaink használata, például, a székely zászlóé, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben – részletezte Faragó Péter a módosítási tervezet további elemeit.
az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének sajtóközleménye; Nyugati Jelen (Arad)
A román politikusok rendre rózsaszínű képet festenek külföldön az itt élő nemzeti kisebbségek helyzetéről, jogairól, ám ezek a deklarációk távol állnak a hétköznapi valóságtól, hisz Románia semmibe veszi a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, és sokszor saját törvényeit is.
Az RMDSZ most a helyi közigazgatást szabályozó 2015-ös törvény módosításával akarja elérni, hogy végre bővüljenek az anyanyelvhasználati jogok a közigazgatásban. Az erre vonatkozó módosító javaslatot az RMDSZ május 23-án nyújtotta be a parlamentben.
– A most érvényben lévő törvényben és a különböző kormányrendeletekben az anyanyelv használatának előírásai pontatlanok, lehetőséget adnak több irányú értelmezésre – sommázta Faragó Péter aradi parlamenti képviselő, hogy miért volt fontos a törvénymódosítás.
– Mindamellett, hogy az erre vonatkozó romániai jogértelmezés nem felel meg a nemzetközi elvárásoknak és Románia vállalt kötelezettségeinek, a helyi közigazgatásban sincs meg mindenhol a politikai akarat a 215-ös törvény alkalmazására. Sajnos, ebben az országban még senkit sem büntettek azért, mert megtiltotta a közigazgatásban az anyanyelv jogos használatát. A módosítással el akarjuk elérni, hogy azokon a településeken is használhassuk anyanyelvünket a hivatalokban, az ügyintézésben, ahol a magyarok – vagy más kisebbségek – aránya nem éri el a most megszabott 20 százalékot. Le akarjuk vinni a küszöböt tíz százalékra! – magyarázta a képviselő.
Sőt, az RMDSZ a kedvezményes küszöb elvét is belefoglalta a most benyújtott módosítási tervezetbe. Ennek lényege, hogy azokon a településeken is biztosítani kell az anyanyelv használatát, ahol a számarány nem éri el a tíz százalékot sem: 10 ezer lakos alatti településen a minimális létszám 300, 10-25 ezer között 500, 25-50 ezer között 1000, 50-100 ezer között 2000, és 100 ezer feletti települések esetében 10 ezer kell legyen a kisebbségi közösséghez tartozó személyek száma ahhoz, hogy biztosítsák az anyanyelvhasználatot, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben.
– Az RMDSZ célja, hogy a módosítás nyomán, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot, vagy jelentős számban élnek, kérjük az anyanyelvhasználat biztosítását minden közintézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve a decentralizált intézményekben. Használhassuk a magyar nyelvet írásban, szóban egyaránt a közintézményekben, feliratozzák magyarul a közintézményeket, a települések névtábláit, utcaneveket, a kisebbségek nyelvén is bocsássanak ki anyakönyvi kivonatot, az ifjú pár magyarul is kimondhassa a boldogító igent, és ne ütközzék akadályba nemzeti szimbólumaink használata, például, a székely zászlóé, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben – részletezte Faragó Péter a módosítási tervezet további elemeit.
az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének sajtóközleménye; Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 25.
Felhívás nyári egyetemen való részvételre
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia.
Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30.–augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét.
Jelentkezéssel kapcsolatos további információk:
www.kji.hu
jogvedo.intezet@kji.hu. Nyugati Jelen (Arad)
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia.
Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30.–augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét.
Jelentkezéssel kapcsolatos további információk:
www.kji.hu
jogvedo.intezet@kji.hu. Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 25.
Elballagott a szamosújvári magyar líceum első végzős évfolyama
Negyvenhét maturandus búcsúzott el Erdély legfiatalabb iskolájától
Két osztálynyi, pontosabban 47 maturandus vett búcsút Erdély legfiatalabb Alma Materétől, a 2016 szeptemberében beindított Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumtól. Az ünnepi hangulatot fokozta a gyönyörű széki népviseletbe öltözött diákok látványa. A beszédekben többször elhangzott, a mostani végzősök az első ballagó nemzedékként maradnak majd meg a krónikákban, illetve Erdély egyik legkorszerűbb iskolája bocsátotta útra első maturandusait. Míg Timsa Ildikó igazgató azt hangsúlyozta, hogy a szamosújvári magyar iskola az összefogás jelképe, Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, a tanintézmény megálmodója és létrehozója egyrészt megemlítette az elmúlt tíz év erőfeszítéseit, másrészt pedig céltudatosságra és munkára ösztönözte a fiatalokat. A 11-esek és a 12-esek műsora után köszöntő beszédek következtek, majd kulcsátadással, a tanulmányi és különdíjak kiosztásával zárult a ballagási ünnepély.
Elballagott szerda délelőtt a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum első végzős évfolyama. Egy-egy humán és reál osztály maturandusai, összesen 47 tanuló öltötte magára a közeli Szék népviseletét.
„Egy évvel ezelőtt nem gondoltuk, hogy ilyen hamar elérkezik ez a pillanat. A közös emlékek azonban tovább élnek mindannyiunkban. Legyetek vidámak és derűlátók, éljetek meg minden pillanatot” – buzdította a maturandusokat Csatári Karolina 11. osztályos tanuló.
Kulcsár Melinda, a 11. osztályfőnöke arra biztatta a diákokat: ha emlékeiket szívükbe zárják, tíz év múlva elővehetik azokat, és akkor újra 18 éveseknek gondolhatják magukat.
„A ballagás az emlékezés, a számadás és az új iránti kíváncsiság ünnepe. Szülőként és pedagógusként mi is átéljük ezeket az érzéseket. Ne feledjétek, a sikerért mindig meg kell dolgozni. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy milyen életük lesz gyermekeinknek” – vélekedett Török Zoltán, Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
„Szabadok vagytok, tanuljatok tovább, majd jöjjetek vissza ebbe a közösségbe. Legyetek büszkék arra, hogy Erdély egyik legmodernebb iskolájának első végzősei vagytok. A hidat, amelyen nemrég átmentetek az udvaron, azt is nektek építettük. Hidaljatok át ti is minden utatokba kerülő akadályt” – hangoztatta Pap Attila, a 12. A osztályfőnöke.
Székely Izabella végzős köszönetét fejezte ki a tanároknak és a szülőknek. Alig tudott meghatottságán úrrá lenni Bányai Beatrix, a 12. B osztályfőnöke. Diákjainak az iskola és a műveltség fontosságáról, a lehetőségek kiválasztásáról értekezett. Török Enikő 12. osztályos tanuló a végzősöket magával ragadó örömről és szomorúságról beszélt.
„Iskolánk küldetése a híd, ami összeköt és kapcsolatot teremt. Történelmi pillanatot élünk meg: Erdély egyik legkorszerűbb iskolájának első nemzedéke ballagott el. Remélem, nemcsak ismereteket, hanem emberi értékrendet is adtunk, és megismertettük veletek az együttműködés szabályait” – közölte Timsa Ildikó, az iskola igazgatója.
Szamosújvár polgármestere, Neselean Ioan arra figyelmeztetett: „az elkövetkező időszak tele lesz felelősségvállalással.”
„Feladatotok felvállalni az újat, személyiségetek által eredetiséget adni a világnak. Ne feledjétek el: korszerű intézményben, minőségi, anyanyelvű oktatásban részesültetek” – mondta Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
Balázs-Bécsi Attila emlékeztett, hogy a diákok egy évig tanultak ebben az intézetben. „Ez kevés, de egy év után is büszkék lehettek, mert a krónikákban úgy maradtok meg, mind az első végzős generáció. Számunkra nagy elégtétel, hogy itt lehetünk az első ballagáson. Egy évvel ezelőtt kétségek között voltunk. Vajon sikerül befejezni az építkezést, létrejön ez az iskola? De sikerült. Tíz évvel ezelőtt sokan azt mondták: lehetetlen, hogy az iskola beinduljon. Ti láthatjátok: mindent lehet, csak akarni kell. Kívánom, hogy mérjétek fel jól céljaitokat, és dolgozzatok. Ne azt nézzétek, hogyan nem lehet, hanem keressétek az utakat a megvalósuláshoz, lelketek pedig maradjon fiatal” – buzdított a szamosújvári Téka Alapítvány igazgatója.
Igeolvasásakor Vajda Dániel református lelkipásztor arra figyelmeztette a fiatalokat: a segítség Istentől jön.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Negyvenhét maturandus búcsúzott el Erdély legfiatalabb iskolájától
Két osztálynyi, pontosabban 47 maturandus vett búcsút Erdély legfiatalabb Alma Materétől, a 2016 szeptemberében beindított Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumtól. Az ünnepi hangulatot fokozta a gyönyörű széki népviseletbe öltözött diákok látványa. A beszédekben többször elhangzott, a mostani végzősök az első ballagó nemzedékként maradnak majd meg a krónikákban, illetve Erdély egyik legkorszerűbb iskolája bocsátotta útra első maturandusait. Míg Timsa Ildikó igazgató azt hangsúlyozta, hogy a szamosújvári magyar iskola az összefogás jelképe, Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, a tanintézmény megálmodója és létrehozója egyrészt megemlítette az elmúlt tíz év erőfeszítéseit, másrészt pedig céltudatosságra és munkára ösztönözte a fiatalokat. A 11-esek és a 12-esek műsora után köszöntő beszédek következtek, majd kulcsátadással, a tanulmányi és különdíjak kiosztásával zárult a ballagási ünnepély.
Elballagott szerda délelőtt a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum első végzős évfolyama. Egy-egy humán és reál osztály maturandusai, összesen 47 tanuló öltötte magára a közeli Szék népviseletét.
„Egy évvel ezelőtt nem gondoltuk, hogy ilyen hamar elérkezik ez a pillanat. A közös emlékek azonban tovább élnek mindannyiunkban. Legyetek vidámak és derűlátók, éljetek meg minden pillanatot” – buzdította a maturandusokat Csatári Karolina 11. osztályos tanuló.
Kulcsár Melinda, a 11. osztályfőnöke arra biztatta a diákokat: ha emlékeiket szívükbe zárják, tíz év múlva elővehetik azokat, és akkor újra 18 éveseknek gondolhatják magukat.
„A ballagás az emlékezés, a számadás és az új iránti kíváncsiság ünnepe. Szülőként és pedagógusként mi is átéljük ezeket az érzéseket. Ne feledjétek, a sikerért mindig meg kell dolgozni. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy milyen életük lesz gyermekeinknek” – vélekedett Török Zoltán, Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
„Szabadok vagytok, tanuljatok tovább, majd jöjjetek vissza ebbe a közösségbe. Legyetek büszkék arra, hogy Erdély egyik legmodernebb iskolájának első végzősei vagytok. A hidat, amelyen nemrég átmentetek az udvaron, azt is nektek építettük. Hidaljatok át ti is minden utatokba kerülő akadályt” – hangoztatta Pap Attila, a 12. A osztályfőnöke.
Székely Izabella végzős köszönetét fejezte ki a tanároknak és a szülőknek. Alig tudott meghatottságán úrrá lenni Bányai Beatrix, a 12. B osztályfőnöke. Diákjainak az iskola és a műveltség fontosságáról, a lehetőségek kiválasztásáról értekezett. Török Enikő 12. osztályos tanuló a végzősöket magával ragadó örömről és szomorúságról beszélt.
„Iskolánk küldetése a híd, ami összeköt és kapcsolatot teremt. Történelmi pillanatot élünk meg: Erdély egyik legkorszerűbb iskolájának első nemzedéke ballagott el. Remélem, nemcsak ismereteket, hanem emberi értékrendet is adtunk, és megismertettük veletek az együttműködés szabályait” – közölte Timsa Ildikó, az iskola igazgatója.
Szamosújvár polgármestere, Neselean Ioan arra figyelmeztetett: „az elkövetkező időszak tele lesz felelősségvállalással.”
„Feladatotok felvállalni az újat, személyiségetek által eredetiséget adni a világnak. Ne feledjétek el: korszerű intézményben, minőségi, anyanyelvű oktatásban részesültetek” – mondta Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
Balázs-Bécsi Attila emlékeztett, hogy a diákok egy évig tanultak ebben az intézetben. „Ez kevés, de egy év után is büszkék lehettek, mert a krónikákban úgy maradtok meg, mind az első végzős generáció. Számunkra nagy elégtétel, hogy itt lehetünk az első ballagáson. Egy évvel ezelőtt kétségek között voltunk. Vajon sikerül befejezni az építkezést, létrejön ez az iskola? De sikerült. Tíz évvel ezelőtt sokan azt mondták: lehetetlen, hogy az iskola beinduljon. Ti láthatjátok: mindent lehet, csak akarni kell. Kívánom, hogy mérjétek fel jól céljaitokat, és dolgozzatok. Ne azt nézzétek, hogyan nem lehet, hanem keressétek az utakat a megvalósuláshoz, lelketek pedig maradjon fiatal” – buzdított a szamosújvári Téka Alapítvány igazgatója.
Igeolvasásakor Vajda Dániel református lelkipásztor arra figyelmeztette a fiatalokat: a segítség Istentől jön.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 25.
Nemzetközi Néptáncfesztivál zajlik Szamosújváron
A helyi Turisztikai Információs Központban kézművesek kiállításával rajtolt hétfőn délután Szamosújváron a XXII. Nemzetközi Néptáncfesztivál a Szamosújvári Kézművesek Egyesületének szervezésében. A frissen bejegyzett egyesület képviselőinek köszöntője után Egri Hajnal, okleveles fazekas illetve egyesületi tag mutatta be társai és saját munkáit. Egri Hajnal kerámiái, Molnár Annamária kerámiai és varrottasai, illetve Bartha Katalin kerámiái és ékszerei mellett Felszegi Melinda dekorációs tárgyai is helyet kaptak. Az egyesület másik tagja Filep Erzsébet, kétéves hímzőtanfolyamot is végzett Békéscsabán, illetve elnyerte a hímzők számára kiírt Malonyai Rezső pályázat legmagasabb fokozatát is. Több munkáját is díjazta a Hagyományok Háza.
Áprilisban a Téka Alapítvány székhelyén szervezte az egyesület, a középiskolás kollégisták számára szervezett, interaktív kiállítást. A konferenciateremben a helyi kézművesek varrottasai, kerámiái, gyöngyékszerei és díszei voltak láthatók. Az alkotók három műhelyt szerveztek a fiataloknak, akik lelkesen kapcsolódtak be a műhelymunkába. Filep Erzsébet mezőségi minta varrását tanította tojásszedő tarisznyára. A tarisznya lenvászon anyagára bordó, vékony gyapjúfonallal, láncöltéssel és Margit-öltéssel varrták rá a virágos mezőségi motívumot. Egri Hajnal és Felszegi Melinda hagyományos tojásírást, illetve gyönggyel való tojásdíszítést tanítottak. Molnár Anna és Bartha Katalin patchwork tojásdekorációt oktattak. Bár ez nem tartozik a hagyományos kismesterségek közé, az újrahasznosítás jegyében tartották fontosnak a diákoknak megtanítani. Az egyesület, amely a közelmúltban került bejegyzésre, azzal a céllal jött létre, hogy szervezett formában adja tovább a népi kismesterségeket. Az áprilisi tevékenységükkel a diákok igényeit is igyekeztek felmérni. Az akció sikerén felbuzdulva, újabb tevékenységeket terveznek. Főleg a hímzés iránt mutatott érdeklődés lepte meg őket, hiszen táborokban, foglalkozásokon elég távolságtartóak voltak a diákok ezzel a technikával szemben. A hétfőn megnyitott kiállítás egész héten látogatható. A Turisztikai Információs Iroda Szamosújvár Főterén található, nagyon közel van a szabadtéri színpadhoz, ahol a fesztivál több rendezvénye zajlik. A Téka Alapítvány pénteken 18, szombaton 16,30-tól várja az érdeklődőket a térre. Szombat délelőtt a kicsiké a színpad, a VI. Játék és Népi hagyomány projekt egyik tevékenységeként népi gyermekjáték találkozóra kerül sor. Lesz játszóház, kézműves foglalkozások, népművészeti vásár, népviseleti felvonulás, képkiállítás megnyitó, könyvbemutató, sok régi ismerős és hajnalig tartó táncház. Érdemes Szamosújvárra látogatni ezen hétvégén.
Szabadság (Kolozsvár)
A helyi Turisztikai Információs Központban kézművesek kiállításával rajtolt hétfőn délután Szamosújváron a XXII. Nemzetközi Néptáncfesztivál a Szamosújvári Kézművesek Egyesületének szervezésében. A frissen bejegyzett egyesület képviselőinek köszöntője után Egri Hajnal, okleveles fazekas illetve egyesületi tag mutatta be társai és saját munkáit. Egri Hajnal kerámiái, Molnár Annamária kerámiai és varrottasai, illetve Bartha Katalin kerámiái és ékszerei mellett Felszegi Melinda dekorációs tárgyai is helyet kaptak. Az egyesület másik tagja Filep Erzsébet, kétéves hímzőtanfolyamot is végzett Békéscsabán, illetve elnyerte a hímzők számára kiírt Malonyai Rezső pályázat legmagasabb fokozatát is. Több munkáját is díjazta a Hagyományok Háza.
Áprilisban a Téka Alapítvány székhelyén szervezte az egyesület, a középiskolás kollégisták számára szervezett, interaktív kiállítást. A konferenciateremben a helyi kézművesek varrottasai, kerámiái, gyöngyékszerei és díszei voltak láthatók. Az alkotók három műhelyt szerveztek a fiataloknak, akik lelkesen kapcsolódtak be a műhelymunkába. Filep Erzsébet mezőségi minta varrását tanította tojásszedő tarisznyára. A tarisznya lenvászon anyagára bordó, vékony gyapjúfonallal, láncöltéssel és Margit-öltéssel varrták rá a virágos mezőségi motívumot. Egri Hajnal és Felszegi Melinda hagyományos tojásírást, illetve gyönggyel való tojásdíszítést tanítottak. Molnár Anna és Bartha Katalin patchwork tojásdekorációt oktattak. Bár ez nem tartozik a hagyományos kismesterségek közé, az újrahasznosítás jegyében tartották fontosnak a diákoknak megtanítani. Az egyesület, amely a közelmúltban került bejegyzésre, azzal a céllal jött létre, hogy szervezett formában adja tovább a népi kismesterségeket. Az áprilisi tevékenységükkel a diákok igényeit is igyekeztek felmérni. Az akció sikerén felbuzdulva, újabb tevékenységeket terveznek. Főleg a hímzés iránt mutatott érdeklődés lepte meg őket, hiszen táborokban, foglalkozásokon elég távolságtartóak voltak a diákok ezzel a technikával szemben. A hétfőn megnyitott kiállítás egész héten látogatható. A Turisztikai Információs Iroda Szamosújvár Főterén található, nagyon közel van a szabadtéri színpadhoz, ahol a fesztivál több rendezvénye zajlik. A Téka Alapítvány pénteken 18, szombaton 16,30-tól várja az érdeklődőket a térre. Szombat délelőtt a kicsiké a színpad, a VI. Játék és Népi hagyomány projekt egyik tevékenységeként népi gyermekjáték találkozóra kerül sor. Lesz játszóház, kézműves foglalkozások, népművészeti vásár, népviseleti felvonulás, képkiállítás megnyitó, könyvbemutató, sok régi ismerős és hajnalig tartó táncház. Érdemes Szamosújvárra látogatni ezen hétvégén.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 25.
Biró Zsolt: diszkriminatív a Maros megyei beiskolázási terv
A 2017/2018-as tanévre vonatkozó Maros megyei beiskolázási terv hátrányosan érinti a magyar diákokat és ezáltal a közösséget – hívta fel a figyelmet Biró Zsolt Maros megyei parlamenti képviselő, aki írásban fordult az oktatásügyi minisztériumhoz, és a tanfelügyelőt is tárgyalni hívta.
Rámutatott: a 8. osztályt magyar tagozaton elvégző diákok 15 százaléka nem folytathatja a tanulmányait magyar nyelven a beiskolázási terv szerint, míg a román tagozaton ez az arány 105 százalékos, azaz több a hely, mint a diák. A Maros megyei beiskolázási tervnek egyik kiemelt összetevője a Római Katolikus Teológiai Gimnázium körüli káosz, mégpedig, hogy nem engedték elindítani a cikluskezdő osztályokat.
Emellett a tervet teljességében nézve egy évek óta létező anomáliára kértem választ Pavel Năstase minisztertől. A napokban találkozni fogok Ioan Macarie főtanfelügyelővel is” – jelentette ki szerdán a politikus.
Biró Zsolt a 2011-es tanügyi törvénynek az oktatáshoz való jog- és esélyegyenlőségre vonatkozó kitételének megszegését rója fel a Maros megyei tanfelügyelőségnek, mivel idén magyar tagozaton 1653 diák végzi a nyolcadik osztályt, ennek ellenére a középiskolai beiskolázási tervben csak 53 kilencedik osztályt irányoztak elő, ami 28-as létszámmal számolva 1484 helyet jelent. Mivel azonban a tanfelügyelőség megtagadta a Római Katolikus Teológiai Gimnázium három kilencedik osztályának elindítását, a fent említett szám 1400-ra csökkent.
A diszkrimináció egyértelmű, a lemorzsolódást említő eddigi válaszok nem megnyugtatóak, mivel a román tagozat esetében azzal indokolják a túltervezést, hogy a környékbeli megyékből is érkeznek diákok” – mondta Biró Zsolt.
Ezzel szemben a román tagozaton idén 3042-en végzik el a nyolcadik osztályt, és számukra 114 osztályt indítanak, azaz 3192 helyet biztosítanak, ami 105 százalékot, azaz 5 százalékos többletet jelent. A képviselő beadványában azt kérdezte a minisztertől, hogy miként akarja biztosítani az esélyegyenlőséget, és hogyan kívánja orvosolni a helyzetet.
Gáspár Botond / Krónika (Kolozsvár)
A 2017/2018-as tanévre vonatkozó Maros megyei beiskolázási terv hátrányosan érinti a magyar diákokat és ezáltal a közösséget – hívta fel a figyelmet Biró Zsolt Maros megyei parlamenti képviselő, aki írásban fordult az oktatásügyi minisztériumhoz, és a tanfelügyelőt is tárgyalni hívta.
Rámutatott: a 8. osztályt magyar tagozaton elvégző diákok 15 százaléka nem folytathatja a tanulmányait magyar nyelven a beiskolázási terv szerint, míg a román tagozaton ez az arány 105 százalékos, azaz több a hely, mint a diák. A Maros megyei beiskolázási tervnek egyik kiemelt összetevője a Római Katolikus Teológiai Gimnázium körüli káosz, mégpedig, hogy nem engedték elindítani a cikluskezdő osztályokat.
Emellett a tervet teljességében nézve egy évek óta létező anomáliára kértem választ Pavel Năstase minisztertől. A napokban találkozni fogok Ioan Macarie főtanfelügyelővel is” – jelentette ki szerdán a politikus.
Biró Zsolt a 2011-es tanügyi törvénynek az oktatáshoz való jog- és esélyegyenlőségre vonatkozó kitételének megszegését rója fel a Maros megyei tanfelügyelőségnek, mivel idén magyar tagozaton 1653 diák végzi a nyolcadik osztályt, ennek ellenére a középiskolai beiskolázási tervben csak 53 kilencedik osztályt irányoztak elő, ami 28-as létszámmal számolva 1484 helyet jelent. Mivel azonban a tanfelügyelőség megtagadta a Római Katolikus Teológiai Gimnázium három kilencedik osztályának elindítását, a fent említett szám 1400-ra csökkent.
A diszkrimináció egyértelmű, a lemorzsolódást említő eddigi válaszok nem megnyugtatóak, mivel a román tagozat esetében azzal indokolják a túltervezést, hogy a környékbeli megyékből is érkeznek diákok” – mondta Biró Zsolt.
Ezzel szemben a román tagozaton idén 3042-en végzik el a nyolcadik osztályt, és számukra 114 osztályt indítanak, azaz 3192 helyet biztosítanak, ami 105 százalékot, azaz 5 százalékos többletet jelent. A képviselő beadványában azt kérdezte a minisztertől, hogy miként akarja biztosítani az esélyegyenlőséget, és hogyan kívánja orvosolni a helyzetet.
Gáspár Botond / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 25.
Tamás Sándor: komolyabban kell venni a civileket
Úgy tűnik, a román kormány el akarja engedni a civil szervezetek kezét, nem veszi komolyan azt a szolgálatot, amit ezek a szervezetek végeznek, gyakran önkéntesen – hívta fel a figyelmet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke azon a sajtótájékoztatón, melynek keretében a civilek által benyújtott támogatásokat ismertették.
„Az év elején áldatlan helyzet alakult ki, hiszen a kormány már tavaly szerződést kötött a nonprofit szervezetekkel a szociális szolgáltatások finanszírozására, a megígért pénzt januárban folyósította, majd februárban leállította a támogatást, és márciusban is csak 75 százalékban adta meg, amiatt főleg az otthoni beteggondozás került veszélybe” – emlékeztetett a tanácselnök, meggondolatlannak, felelőtlennek nevezve a kormány döntését.
Hangsúlyozta, akkor a megyei önkormányzat sem tudott segíteni, mert nem volt költségvetésük, ám megígérték, hogy idén megkétszerezik a tavalyi pályázati alapot.
Tavaly 400 ezer lejt különítettek el erre a célra, idén 800 ezret, az összeg nagy részével az otthoni beteggondozást támogatják.
Vass Mária, a programot lebonyolító szociális ellátási és gyermekvédelmi vezérigazgatóság vezetője elmondta, nyolc civil szervezet 13 pályázatot nyújtott be, ebből négy vonatkozik az otthoni beteggondozásra, hat nappali központ működtetésére, kettő fogyatékkal élők foglalkoztatására, és egy közösségekben végzett szociális szolgáltatások biztosítására.
A pályázó civil szervezetek 340 alkalmazottat foglalkoztatnak, és 1700 rászoruló, beteg otthoni gondozását biztosítják.
Példaként említette: az egészségbiztosítási pénztár havi kerete például három-négy beteg otthoni ellátására elég, és a pénz lehívása annyira bürokratikus, hogy nem is élnek vele. Makkai Péter, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány igazgatója kifejtette, szerinte a román kormány autonómiára szoktatja a civil szférát, de ma már külföldről is egyre kevesebb támogatást kapnak.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
Úgy tűnik, a román kormány el akarja engedni a civil szervezetek kezét, nem veszi komolyan azt a szolgálatot, amit ezek a szervezetek végeznek, gyakran önkéntesen – hívta fel a figyelmet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke azon a sajtótájékoztatón, melynek keretében a civilek által benyújtott támogatásokat ismertették.
„Az év elején áldatlan helyzet alakult ki, hiszen a kormány már tavaly szerződést kötött a nonprofit szervezetekkel a szociális szolgáltatások finanszírozására, a megígért pénzt januárban folyósította, majd februárban leállította a támogatást, és márciusban is csak 75 százalékban adta meg, amiatt főleg az otthoni beteggondozás került veszélybe” – emlékeztetett a tanácselnök, meggondolatlannak, felelőtlennek nevezve a kormány döntését.
Hangsúlyozta, akkor a megyei önkormányzat sem tudott segíteni, mert nem volt költségvetésük, ám megígérték, hogy idén megkétszerezik a tavalyi pályázati alapot.
Tavaly 400 ezer lejt különítettek el erre a célra, idén 800 ezret, az összeg nagy részével az otthoni beteggondozást támogatják.
Vass Mária, a programot lebonyolító szociális ellátási és gyermekvédelmi vezérigazgatóság vezetője elmondta, nyolc civil szervezet 13 pályázatot nyújtott be, ebből négy vonatkozik az otthoni beteggondozásra, hat nappali központ működtetésére, kettő fogyatékkal élők foglalkoztatására, és egy közösségekben végzett szociális szolgáltatások biztosítására.
A pályázó civil szervezetek 340 alkalmazottat foglalkoztatnak, és 1700 rászoruló, beteg otthoni gondozását biztosítják.
Példaként említette: az egészségbiztosítási pénztár havi kerete például három-négy beteg otthoni ellátására elég, és a pénz lehívása annyira bürokratikus, hogy nem is élnek vele. Makkai Péter, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány igazgatója kifejtette, szerinte a román kormány autonómiára szoktatja a civil szférát, de ma már külföldről is egyre kevesebb támogatást kapnak.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 25.
Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 25.
Tartalmas nap a múzeumban: kiállítás és előadás
A világ tengelye
Tartalmas nap volt kedden Erdővidék Múzeumában. 17 órától a Kászoni Gáspár-teremben megnyílt Szente-Szabó Ákos baróti származású festő- és grafikusművész kiállítása, melyet dr. habil. Szepessy Béla DLA grafikusművész méltatott, majd Szőcsné Gazda Enikő tartott előadást.
Az Axis Mundi, vagyis A világ tengelye című kiállítás kapcsán a méltató a következőképpen fogalmazott: „A szülővárosában először kiállító művész már nem az útkeresők táborához tartozik, hiszen képei bizonyítják: megtalált valamit. Talán azt a viszonyítási pontot, melyet a szülőföld jelentett, s melyet egykoron kénytelen volt elhagyni” – mondta, majd a kiállító művészhez szólva így összegzett: „Ne feledd, a tehetség és a tisztesség kötelez!” Szente-Szabó Ákos a kiállítást elhunyt nagyszülei, nagybátyja és baróti keresztanyja emlékének ajánlotta. A tárlatmegnyitón Márk Attila gitárművész is közreműködött.
Szente-Szabó Ákos 1979-ben Baróton született, tizenegy éves korától Magyarországon élt, tavaly azonban a hazaköltözés mellett döntött. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Egyetem képgrafika és vizuális nevelőtanár szakán végezte. 2002 óta rendszeresen kiállít különböző helyszíneken. Magáról a következőket vallotta: „Hiszem, hogy minden mű létrehozása rítus, legyen az szobor, kép, zene, tánc, film, fotó – bármi. Rítus, amely során ugyanazok a csatornák nyílnak meg, amelyek egy ima vagy egy áldozati szertartás során… És ha a művész munkája rítus, a művész következésképpen pap, aki szolgál, közvetít, áldoz, és ilyenformán ő az, aki ítél afelett az energia, mozgás és élet felett, ami ahhoz kell, hogy képességeit annak ajánlja, akitől kapta azokat”.
A tárlatmegnyitó után a művész a jelenlevőket a múzeum kertjébe invitálta bográcsozásra.
19 órától Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató-muzeológus, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlege vezetőjének tartalmas előadását hallgathatták meg az érdeklődök, akik az erdővidéki Zathureczky család tagjainak életútjait követhették nyomon segítségével, megtudva róluk részletekbe menő érdekességeket, újdonságokat. Az előadó mesélt a Zathureczkyek felvidéki származásáról, a két testvér, Zathureczky Ferenc és Zathureczky István erdélyi megtelepedéséről, aztán utóbbi 12 gyermekének sorsáról, azoknak a közéletben betöltött szerepéről.
Szőcsné Gazda Enikő előadása egyben a Tortoma Önképzőkör évadzáró rendezvényét is képezte. A délután házigazdái Hoffmann Edit muzeológus, illetve Demeter László múzeumigazgató voltak.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A világ tengelye
Tartalmas nap volt kedden Erdővidék Múzeumában. 17 órától a Kászoni Gáspár-teremben megnyílt Szente-Szabó Ákos baróti származású festő- és grafikusművész kiállítása, melyet dr. habil. Szepessy Béla DLA grafikusművész méltatott, majd Szőcsné Gazda Enikő tartott előadást.
Az Axis Mundi, vagyis A világ tengelye című kiállítás kapcsán a méltató a következőképpen fogalmazott: „A szülővárosában először kiállító művész már nem az útkeresők táborához tartozik, hiszen képei bizonyítják: megtalált valamit. Talán azt a viszonyítási pontot, melyet a szülőföld jelentett, s melyet egykoron kénytelen volt elhagyni” – mondta, majd a kiállító művészhez szólva így összegzett: „Ne feledd, a tehetség és a tisztesség kötelez!” Szente-Szabó Ákos a kiállítást elhunyt nagyszülei, nagybátyja és baróti keresztanyja emlékének ajánlotta. A tárlatmegnyitón Márk Attila gitárművész is közreműködött.
Szente-Szabó Ákos 1979-ben Baróton született, tizenegy éves korától Magyarországon élt, tavaly azonban a hazaköltözés mellett döntött. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Egyetem képgrafika és vizuális nevelőtanár szakán végezte. 2002 óta rendszeresen kiállít különböző helyszíneken. Magáról a következőket vallotta: „Hiszem, hogy minden mű létrehozása rítus, legyen az szobor, kép, zene, tánc, film, fotó – bármi. Rítus, amely során ugyanazok a csatornák nyílnak meg, amelyek egy ima vagy egy áldozati szertartás során… És ha a művész munkája rítus, a művész következésképpen pap, aki szolgál, közvetít, áldoz, és ilyenformán ő az, aki ítél afelett az energia, mozgás és élet felett, ami ahhoz kell, hogy képességeit annak ajánlja, akitől kapta azokat”.
A tárlatmegnyitó után a művész a jelenlevőket a múzeum kertjébe invitálta bográcsozásra.
19 órától Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató-muzeológus, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlege vezetőjének tartalmas előadását hallgathatták meg az érdeklődök, akik az erdővidéki Zathureczky család tagjainak életútjait követhették nyomon segítségével, megtudva róluk részletekbe menő érdekességeket, újdonságokat. Az előadó mesélt a Zathureczkyek felvidéki származásáról, a két testvér, Zathureczky Ferenc és Zathureczky István erdélyi megtelepedéséről, aztán utóbbi 12 gyermekének sorsáról, azoknak a közéletben betöltött szerepéről.
Szőcsné Gazda Enikő előadása egyben a Tortoma Önképzőkör évadzáró rendezvényét is képezte. A délután házigazdái Hoffmann Edit muzeológus, illetve Demeter László múzeumigazgató voltak.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 25.
Az anyanyelv tánca
Évekkel ezelőtt, amikor híre kelt, hogy Kazinczy Ferenc falujában felavatták a Magyar Nyelv Múzeumát, sokan csóválták a fejüket. Hogyan is lehet a nyelvnek múzeuma? Aztán nemsokára megjelentek autóbuszok, amelyek annak a múzeumnak az üzenetét hozták, s tódultak a diákok mellett felnőttek is, mert csodát akartak látni és hallani. És valóban él az a múzeum, amelynek üzenetét hozták!
És most, nemrég arról is meggyőződhettem, hogy az anyanyelvet, ha akarjuk, el is tudjuk táncolni, táncoltatni. Azt jól tudtuk, hogy milyen is a mi nyelvünk zenei nyelvre átültetve, sokszor és sok helyen ízlelgettük zamatát, próbáltuk elzengeni csodás hangfekvéseit. Népi táncainkat látva nem nehéz beleképzelni a legszebb szavakat…
Az anyanyelv kézdivásárhelyi ünnepén, az anyanyelvi vetélkedő utolsó mozzanataként kelt táncra az anyanyelv. Ott hullámzott előttünk, csalogató zeneszóra hajlongtak a testek – nem, nem koppantak a lábak, inkább mintha a levegőben siklottak volna, a patyolatfehérbe öltözött lányok tündéri lebegéssel szóltak hozzánk, s a valamivel keményebbre sikeredett legénylépések, mint megannyi mássalhangzó simult a magánhangzók tisztaságához. Nem volt ott egy felesleges mozdulat, harmóniából kiszökkenő botlás, mint édes anyanyelvünk, oly tisztán és páratlan egyszerűséggel folytak egymásba a mozdulatok, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, feszélytelenül. És ez akkor sem csorbult, amikor versmondó meg énekelő lépett közbe, mint pont a mondatok között, s hátul társaik, a zenészek is mintha ráéreztek volna a helyzet szinte megismételhetetlen harmóniájára, úgy avatkoztak bele a történetbe, mint édesanya szokott gyerekei halk beszélgetésébe.
Lehet, lesz még bemutatása ennek a finom érzékkel kicsiszolt alkotásnak. Bizonyára másokat is magával ragad majd a tánc, a zene, az ének, a szó eme egybehangzása. Amit én tapasztaltam viszont, ahhoz kellett az anyanyelv háromnapos ünnepe, ahhoz kellettek az elhangzott szép szavak. Lehet, az sem baj, ha ezt a képet csak egyetlen alkalomra készítették. Anyanyelvünk ünnepére.
A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Főgimnázium így (is) ünnepelte anyanyelvünket!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Évekkel ezelőtt, amikor híre kelt, hogy Kazinczy Ferenc falujában felavatták a Magyar Nyelv Múzeumát, sokan csóválták a fejüket. Hogyan is lehet a nyelvnek múzeuma? Aztán nemsokára megjelentek autóbuszok, amelyek annak a múzeumnak az üzenetét hozták, s tódultak a diákok mellett felnőttek is, mert csodát akartak látni és hallani. És valóban él az a múzeum, amelynek üzenetét hozták!
És most, nemrég arról is meggyőződhettem, hogy az anyanyelvet, ha akarjuk, el is tudjuk táncolni, táncoltatni. Azt jól tudtuk, hogy milyen is a mi nyelvünk zenei nyelvre átültetve, sokszor és sok helyen ízlelgettük zamatát, próbáltuk elzengeni csodás hangfekvéseit. Népi táncainkat látva nem nehéz beleképzelni a legszebb szavakat…
Az anyanyelv kézdivásárhelyi ünnepén, az anyanyelvi vetélkedő utolsó mozzanataként kelt táncra az anyanyelv. Ott hullámzott előttünk, csalogató zeneszóra hajlongtak a testek – nem, nem koppantak a lábak, inkább mintha a levegőben siklottak volna, a patyolatfehérbe öltözött lányok tündéri lebegéssel szóltak hozzánk, s a valamivel keményebbre sikeredett legénylépések, mint megannyi mássalhangzó simult a magánhangzók tisztaságához. Nem volt ott egy felesleges mozdulat, harmóniából kiszökkenő botlás, mint édes anyanyelvünk, oly tisztán és páratlan egyszerűséggel folytak egymásba a mozdulatok, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, feszélytelenül. És ez akkor sem csorbult, amikor versmondó meg énekelő lépett közbe, mint pont a mondatok között, s hátul társaik, a zenészek is mintha ráéreztek volna a helyzet szinte megismételhetetlen harmóniájára, úgy avatkoztak bele a történetbe, mint édesanya szokott gyerekei halk beszélgetésébe.
Lehet, lesz még bemutatása ennek a finom érzékkel kicsiszolt alkotásnak. Bizonyára másokat is magával ragad majd a tánc, a zene, az ének, a szó eme egybehangzása. Amit én tapasztaltam viszont, ahhoz kellett az anyanyelv háromnapos ünnepe, ahhoz kellettek az elhangzott szép szavak. Lehet, az sem baj, ha ezt a képet csak egyetlen alkalomra készítették. Anyanyelvünk ünnepére.
A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Főgimnázium így (is) ünnepelte anyanyelvünket!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)