Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)