Kapaszkodó máramarosi szórvány
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)