Tárlat és konferencia Bethlen Miklós tiszteletére
Gróf Bethlen Miklósnak és kortársainak több évszázaddal ezelőtti kéziratait lehet többek közt megtekinteni a hétvégén a Kolozsvári egyetemi könyvtárban megnyílt tárlat keretében.
A kiállítást bemutató Luffy Katalin, az egyetemi főkönyvtár munkatársa a Krónikának elmondta: a Magyar Tudományos Akadémia 2016-ot Bethlen Miklós-emlékévnek nyilvánította, hiszen a gróf 300 évvel ezelőtt halt meg. Ebből az alkalomból szerveztek konferenciát és kiállítást Solitudo Transilvaniae – Bethlen Miklós és kora címmel.
Hozzáfűzte: a régebbi történeti munkák nem szenteltek nagyobb teret Bethlen Miklósnak, de az újonnan előkerült források tükrében látszik az, hogy Erdély kancellárjának mekkora szerepe volt abban, hogy az átmeneti időszakban, a 17. század végén egyfajta stabilitás alakuljon ki Erdélyben. Ebben az időszakban került Erdély Habsburg fennhatóság alá.
Gróf Bethlen Miklós pedig elkötelezett Habsburg-párti politikus volt, aki arra törekedett, hogy Erdély a török birodalommal minden kapcsolatot megszakítson, és hűséget esküdjön a császárnak. Lehetőleg olyan kompromisszumos feltételekkel, hogy Erdély viszonylagos szabadságát megőrizze. A vallásszabadság az egyik legfontosabb kérdés volt, akárcsak az adózás és a szabad fejedelemválasztás. Utóbbi ügybe végül Bethlen belebukott – részletezte Luffy Katalin.
Elmondta, a tárlaton látható kéziratokat, könyveket három témakör köré csoportosítva válogatták össze. „Bethlennek két, nyomtatásban is megjelent művéről tudunk: az egyik egy üdvözlővers egy kolozsvári teológus 1675-ben megjelent könyvéhez, a másik pedig a protestáns papok védelmében írott levele. Leszámítva ezt a két nyomtatvány az összes többi műve kézirat” – magyarázta Luffy Katalin. Hozzáfűzte: Bethlen kézirataiból ellenben rengeteg fennmaradt annak is köszönhetően, hogy két évtizeden keresztül rengeteg példányban lemásolták azokat.
A rendezvényen Bethlen Miklósnak az egyetemi könyvtárban fellelhető műveit állították ki, továbbá azokat az írásait, amelyket kölcsönkaptak az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárából és a Protestáns Teológiai Intézet könyvtárából. A kiállítás második részében pedig olyan könyveket válogattak össze, amelyekre Bethlen hivatkozik Önéletírásában. A kolozsvári és gyulafehérvári iskola tanárainak a munkáiról van szó, amelyek meghatározták és alakították szemléletét.
Többek közt olyan ismertebb személyiségekről van szó, mint Keresztúri Bíró Pál és Apáczai Csere János, akik fontos szerzők műveit adták Bethlen kezébe. A tárlat harmadik részében, pedig Bethlen Miklós politikai és kulturális szempontból jelentős szerepet betöltő kortársainak a munkáiból válogattak írásokat, akik megemlítik műveikben Bethlent.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kopjafa állítás és magyar ház avatás Küküllőváron
Történelmi családok leszármazottai vettek részt az eseményen
„Gróf Bethlen István” nevet viselő Magyar Házat avatott, illetve kopjafát állított az első és második világháborúban elesett hősök emlékére a Fehér megyei Küküllőváron, május elsején, a helyi református egyházközösség a Roy Chowdhury-Mikes Alapítvány támogatásával.
Küküllővár külön fejezetet érdemel Erdély történelmében, és jelentős művészettörténeti vonatkozásokkal bír. A település a 11. század végén kialakított Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a Kis-Küküllő folyótól kapta; a küküllő ótörök eredetű szó, jelentése kökényes.
A festői környezet fölé magasló Bethlen- Haller kastély emblematikus a település számára. Mai kései reneszánsz formájú várkastélya a 16. században épült, előzőleg két másik vár létezett. Az első ispáni vár a közeli dombon épült, melyet valószínűleg Szent László királyunk építtetett; az 1241-es tatárjárás során ment tönkre. (A pusztítás mértékére jellemző, hogy állítólag ekkor 30 000 idemenekült embert öltek meg itt, s bár ez a szám kissé eltúlzott, kétségtelenül az akkori idők egyik legnagyobb veszteségéről van szó Erdélyben. A korszakot idézi a református templom falán ma is látható tatárfej, valódi művészettörténeti kuriózum: mint típuskép, a legrégibb tatárkép az egykori magyar templomi festőművészet emlékei között, s Európában egyik legrégibb képe a tatár viseletnek.) A vár újból felépült, 1570 és 1580 közt átépítették. János király a várat több uradalommal együtt feleségének, Izabella királynénak adta jegyajándékul. Később a vár az erdélyi fejedelmek birtokába került és az övék maradt Apafi Mihály idejéig, aki sokat tartózkodott itt; majd a királyi kincstárra szállt, ahonnan a Bethlen család kapta meg. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István – aki 10 hónapig Erdély fejedelme is volt – építteti a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt. 1764-ben gr. Bethlen Miklós átalakíttatta, csúcsos tetőket húzatott rá és lépcsőházat építtetett elé. A Haller család birtokába 1884-ben került az épület, amikor a birtokot gróf Haller Jenő kártyán elnyerte Bethlen Márktól. Az idők folyamán a kastély két komoly harc szemtanúja: 1849. január 16-án Bem veri meg itt a császáriakat, akik Nagyszebenig hátrálnak. Az 1944-es harcokban a kastély falai is megsérültek, de azóta kijavították. A kommunizmus idején magtárként, irodaházként használták, majd a 70-es évektől a Jidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit, jelenleg e cég vezetőjének a magántulajdona.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com

A Teleki család archívumát ismertető kiállítás nyílt a Teleki Tékában
A Teleki – Bolyai Könyvtár időszakos kiállító termében új tárlatot nyitottak péntek este: a Maros megyei könyvtár, a Teleki Téka és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében a Teleki család levéltárának egy keresztmetszete látható.
A  kiállítás látogatói korabeli dokumentumokat, leveleket, fényképeket, képeslapokat, jogi iratokat, tulajdonleveleket, meghívókat, adományleveleket, végrendeletek fotómásolatait tartalmazó pannókat tekinthetnek meg. A kiállításmegnyitón Kovács György, a Teleki Téka megbízott vezetője köszöntötte a vendégeket, meghívottakat, a Teleki család tagjait. Arról beszélt, hogy rendhagyó a tárlat, más mint ahhoz a közönség szokott.
„Reméljük, vándorkiállítás lesz belőle, már kulturális intézményekhez is eljut” – hangsúlyozta. Monica Avram, a Maros megyei könyvtár igazgatója a két intézmény – a könyvtár és a Magyar Országos Levéltár – közötti, határokon átnyúló együttműködésének jelentőségét emelte ki.
A személyiség és a történelem viszonyát boncolgatta Balogh Béni, a Magyar Országos Levéltár tudományos titkára, aki a Teleki családból Teleki Mihály alakját emelte ki és mutatta be több leírás alapján. A kancellárt Cserei Mihály negatívan ítélte meg, Bethlen Miklós éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett róla, hogy nagy veszteség érte az országot a halálával. Trócsányi Zsoltnak sikerült Teleki arcképéről eltüntetni a sátáni vonásokat – mondta Balogh, aki felolvasott egy részletet Teleki Mihály utolsó, feleségéhez, Veér Judithoz Törcsváron írt leveléből is.
Éppen száz éve annak, hogy 1916-ban a Teleki család úgy döntött, hogy a Marosvásárhelyen őrzött családi archívumot Magyarországra menekíti. A most megnyílt tárlatnak ez a száz éves évforduló adta az egyik apropóját – mondta Weisz Szidónia, a tárlat ötletgazdája és kurátora. A témaválasztás másik aktualitása abban rejlik, hogy még mindig sokan keresik – laikusok és tudományos kutatók  – a Teleki-gyűjteményt a Tékában. A harmadik motivációja a kiállításnak az volt, hogy a hatalmas gyűjtemény még mindig kútfő és erőforrás a történelem kutatói számára.
A kiállított pannókon az archívum története olvasható, a somkeréki Erdélyi család levéltáráról, a Teleki család levéltárosairól – Farkaslaki idős Hincs Miklós, Nagysolymosi Koncz József és Dersi ifjú Biás István – személyéről olvashatunk, valamint az irattípusokról. A tárlókban azok a dokumentumokat, kiadványokat állították ki, amelyeket a Teleki – Bolyai Könyvtár őriz. maszol.ro

Ignácz Rózsa: Torockói gyász
Méltatlanul elfeledett, elfeledtetett írókat, műveket is kíván a köztudatba visszahozni a Hargita Kiadóhivatal százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozata, hogy a székely írók termésének, a székelyföldi irodalomnak minél hívebb keresztmetszetét adja. Ilyen kötet Ignácz Rózsa: Torockói gyász című regénye, amelyet Ferenczes István ajánl.
A hetvenes évek elején az akkori Hargita napilaptól országjáró riportra küldtek. Torockót választottam, mert akkortájban olvastam Ignácz Rózsa Torockói gyász című regényét. Roppant kíváncsivá tett, szerettem volna látni azokat a vörössel körbefestett ablakokat, amelyek a hajdani bányászvároska örökös gyászát hirdetik. Mert nagy dolog a szabadság, amelyért nemcsak élni, de meghalni is tudnak az emberek.
Erdély szívébe, egyik legszebb, legelbűvölőbb helyére, tündérvölgybe érkeztem. És megláthattam a veres keretes ablakokat, és bejárhattam Ignácz Rózsa regényének valamennyi helyszínét: az unitárius templomot, a Székelykő szikláit, amelyeknek furcsa együttállása miatt Torockón kétszer kel fel a Nap, és a hegy oldalában láttam a birgejeknek nevezett egykori bányák bejáratait, amelyek előtt minden évben a Vaskenyér ünnepét és az 1848 emlékét idéző rézmozsár-durrogtatást tartották. Aztán elmentem Torockószentgyörgyre is, megnézni a Thoroczkayak várának romjait, akiknek egykori lakói miatt szakadt a városra a Habsburg-veszedelem.
„A regény – írja az írónő költő fia, Makkai Ádám – a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a város királyi szabadságlevét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a felkelőket.” Ennél tömörebben alulírott sem fogalmazhatta volna meg a regény lényegét, amelynek gerincét, közel 200 oldalt Kriza Katalin naplója alkotja. A 16 éves Kriza Katalin, a torockói unitárius pap, Kriza Áron leányának bőrébe bújva meséli el Ignácz Rózsa az 1702–1704 közötti évek katartikus, tragikus napjait, amelyek siralomvölggyé változtatták a tündérvölgyet. Ki tudta volna nagyobb empátiával megírni az unitárius papleány naplóját, mint a hajdani kovásznai református pap, Ignácz tiszteletes úr leánya?!
A regény alapkonfliktusa a szabadságról szól, illetve annak hiányáról. A torockószentgyörgyi gróf Thoroczkayak szemét mindig is szúrta a bányászváros és lakóinak szabadsága, századokon keresztül abban ügyködtek, hogy hűbéreseikké, jobbágyaikká tegyék őket. A sok úri huncutság a XVIII. század elejére érik be, a gyulafehérvári országgyűlés határozata elveszi a torockóiak szabadságjogait. A határozatnak pedig Rabutin, az osztrákok francia származású, zsoldos generálisa szerez érvényt. Véresen leszámol a fellázadt bányászokkal, a város vezetőivel, civiljeivel. De a napló nemcsak a lázadásról szól, hanem a köznapokról is, és a köznapok szerelmeiről, amelyek közül külön szálon fut a bányászleány Székely Borbála története, aki két vőlegénye közül nem tud választani. Végül a bitófán kellett látnia mind a kettőt, őt magát pedig szégyenkalodába zárják s közszemlére teszik Rabutin martalócai.
Ignácz Rózsa, mint minden teljességre törekvő író, érezhette, hogy nem mondott el mindent Kriza Katalin naplójával Torockó gyászairól, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot és a ’48-as forradalmat követő eseményekről, amelyek szinte törvényszerűen következtek az 1700-as évek elején történtekből. Ezért levéltári anyakönyvi, kultúrtörténeti források feldolgozásával még néhány függelékkel egészíti ki a naplót. Ezek közül is kiemelkednek a Rabutin nevében írt fiktív levelek. Igazi stilisztikai bravúr ez a fejezet. „Kiderült például – írja a szerző előszavában – kutatásaim során, hogy a tragédia közvetlen okozója és végrehajtója, Rabutin gróf nemcsak történelmi, hanem irodalomtörténeti érdekességű alak is; édes unokaöccse a francia széppróza egyik első nagy művelőjének, Madame Sévignének, aki őt egy másik, szintén Rabutin de Bussy nevű unokafivéréhez írt leveleiben igen figyelemre méltó módon, és egészen másként jellemzi, mint teszem azt Önéletírásában Bethlen Miklós, vagy Erdély históriájában a jó emlékezetű Cserei Mihály.” A győztes szólal meg ezekben a levelekben, a francia gloire gőgjével eltelten mesél erről a világvégi provinciáról, annak lakóiról, akiket a Habsburgok hűbérévé tett a sors, s ahol a katonának olyan unalmas az élete, hogy az ő szemszögéből nézve bagatellnek számító lázadás leverése igazi felüdülésnek számít.
Ignácz Rózsa Torockói gyász című regénye 1958-ban látott napvilágot az akkori ifjúsági könyvkiadónál, a Móránál. A felnőttek a műben 1956 allegóriáját látták, joggal, hiszen vérszínű volt ott is, akkor is a gyász. Hargita Népe (Csíkszereda)

Méltató szavak Kónya Lászlóról a Múlt és jövő című verseskönyv kapcsán
Ma kevesen ismerik Kónya Lászlót, az erdélyi papköltőt. Most megjelentetett posztumusz kötete1 alkalom arra, hogy beszéljünk róla, mint olyan irodalmi munkásról, aki a verset a papi szolgálat egyik eszközének tekintette.
Kónya László abból a híres nagyenyedi református kollégiumból került a Kolozsvári Református Teológiára, amelynek szellemiségét nemcsak a kollégium nagynevű tanárai alakították ki, hanem a magyar kultúra olyan „felszentelt” személyiségei is, mint Apáczai Csere János filozófus, pedagógus, Áprily Lajos költő, Bod Péter teológus, egyháztörténész, Barabás Miklós arcképfestő, gróf Bethlen Miklós, a Diploma Leopoldinum szerzője, báró Kemény Zsigmond, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, Köteles Sámuel bölcsész, Kőrösi Csoma Sándor orientalista, az első tibeti-angol szótár szerzője, Makkai Sándor költő, református püspök, Mikó Imre történész, Pápai Páriz Ferenc tudós orvos, Szenczi Molnár Albert, az első magyar nyelvtankönyv szerkesztője, Sáska László tudós, Afrika-kutató, Sütő András író és még sokan mások.
A nagyenyedi indíttatás, a református szellemiség végigkísérte Kónya László egész életét, amelynek iránymutató vektorai a hitben való bizakodás, a reményteli küzdelem és a szeretetben való példamutatás voltak. Ezt vitte magával Nagyenyedről, és ezt ápolta, tanította, hirdette, terjesztette. Életbölcsességét így foglalta össze a kötet címadó versében: „Mert leszek én mindörökké,/ Kiről mondják: élt és meghalt,/ Akkor is, ha emlék se lesz/ Rólam többé./ Mert ki hittel élt e földön,/ Élni fog az mindörökké” (Múlt és jövő).
Kónya László lírai munkássága a Makkai–Reményik tengely mentén helyezhető el. Hozzájuk hasonlóan ő is a keresztyénséget szolgálta, a hitet erősítette, a jóság győzelmét hirdette, a tiszta lelkületű életet minden földi jó fölé emelte. „Ami test, az múlandó,/ Ne felejts el, ember,/ De ami örök való,/ A lélek nem vész el./ Vigasztaljon az Ige, Isten örök beszéde:/ A lélek nem vész el” – írja az Ami test, az múlandó című versében. Reményik és Kónya között kettős kötődés alakult ki az évek során: az egyik az egyházi hierarchiában elfoglalt hely, a másik az irodalmi pártfogás. Reményik Sándor, a Pásztortűz főszerkesztője írta az előszót Kónya László első verseskötetéhez, az 1937-ben megjelent Hang és visszhang című kötethez. Reményik egy reményteljes költői hangot ajánl az olvasók figyelmébe, aki „’hajnali szózattal’ hirdeti a mi lefokozott életlehetőségeink tudatos vállalását” – olvassuk a Múlt és jövő c. kötet életrajzi adalékában.
A Múlt és jövő című kötetben a család által összegyűjtött versek három nagy témakört érintenek. Az egyik az egyházi ünnepekkel foglalkozik, a költőt itt az egyházi ünnepek tartalmának felidézése és köszöntése foglalkoztatja. Erről árulkodnak az ilyen verscímek: Advent, Karácsony, Újév, Konfirmáció, Húsvét, Anyák napja, Pünkösd, Új kenyér, Reformáció. Erre egy példa az új kenyér ünnepére írt vers: „Oh, áldott kenyér és ital/ Az Úrnak asztalán,/ Add a napsugárnak/ Lelket is tápláló erejét/ És boldog örök életre/ Vidámító melegét.// Mert napsugár a szeretet,/ Mely lelkünk kenyeréül/ És italául testet érlel,/ A Názáreti Jézust./ Krisztussá lett a keresztfán,/ Örök életünk Ura” (Isten szeretetéről). A másik témakörbe az egyházi élet, a papi szolgálat, a hit és hitvallás sorolható. Intelmek, imák, hódolatok. Az alábbi strófa jól szemlélteti ezt: „Választott nép, mit teszel most, ami méltó?/ Ne feledd, hogy nem Dávid a szabadító!/ Ő is csak úgy, Megtartót vár, mint a szent nép,/ Hirdessük hát: Az Istené a dicsőség!/ Magasztalja urát föld s ég:/ Nincs megtartó, szabadító a földön,/ – Óriás bűnünk legyőzője fentről jön! –” (Dávid és Góliát). A harmadik csoportba a családi versek tartoznak, amelyeket a szerkesztő az Én és az én házam gyűjtőcím alatt tesz közzé. Ezeknek a verseknek a szereplői az édesanya, a feleség, a gyermekek, a család. „Ha egy kicsit szép s jó/ Lett az én életem,/ Isten után az én/ Jó édesanyámnak,/ Neki köszönhetem” (Édesanyámnak).
Kónya László meg akarja érteni a világot, amelyben él, dolgozik, szeret, gyermekeket nemz, nevel, utat és példát mutat, és tovább akarja adni Nagyenyed szellemiségét. Kónya László pap lett, de lehetett volna „hivatásos” költő is, hisz 1939-ben szerepelt a nagyváradi Istenes énekek c. versantológiában is, amelyet a kor kiváló íróasszonya, Berde Mária szerkesztett. A Kolozsváron 1921–1944 között megjelenő Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóiratban való szereplés is belépő lehetett volna az irodalomba. (Szerkesztői között találjuk többek mellett Reményik Sándort, Nyirő Józsefet, Tavaszy Sándort, Dsida Jenőt vagy Áprily Lajost. Mind nagy nevek a két háború közötti erdélyi irodalomban.) A Pásztortűz folyóiratot a kritikai és vallásos nemzetszemlélet jellemzi, nos, ezt a szemléletet képviseli Kónya László is. Az 1944 után íródott Kónya-versek is megőrzik ezt az irányt.
Kónya László, a református lelkész, a hűség költője: hűség a hithez, amelyet nap mint nap hirdet, amely átitatja egész személyiségét. Költészete hitvallás, amelyet mély átéléssel, meggyőződéssel, szenvedéllyel vállal és ad tovább. Nem a költészet egén akar csillogni, de a költészetet is a papi munka szolgálatába állítja. A gyülekezethez szól, a paptársakhoz szól, a családhoz szól, s miközben konkrét életterének társait, eseményeit és tárgyait szemléli és értelmezi teológiai tudása és jártassága szerint, az egész lutheri-kálvini közösséget szeretné megszólítani, tanítani. Költészetét nem lajstromozta az irodalmi kánon, de ő nem költőnek készült. Nála a vers „a lelkipásztori szolgálatban az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze […], bizonyságtétel […], a tömbben vagy szórványban élő magyarság ünnepeit és lelkiségét pallérozhatják” – így összegez a kötet szerkesztője, Lozsádiné Kónya Klára.
A most bemutatott közel 180 oldalas, fényképes illusztrációkat is tartalmazó verseskötet lényegében a családi összefogás példája, a gyermekek, unokák és dédunokák tisztelgése az előd előtt. Nekik köszönhető, hogy a könyv Marosvásárhelyen megjelenhetett.
Albert-Lőrincz Márton
1 Kónya László: Múlt és jövő. Szerkesztette Lozsádiné Kónya Klára, Marosvásárhely. Magánkiadás. Népújság (Marosvásárhely)