Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti Könyvtár: Tormay Cécile műve az első kötet
Bethlen István és Esterházy János is szobrot kap, közteret is neveznek el róluk
Megjelent a Nemzeti Könyvtár első hét kötete, a legelső Tormay Cécile családregénye, A régi ház. A könyveket a magyarság és a haza szeretete köti össze. A program felelőse Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott.
Köztereket újítanak fel és neveznek el a magyar történelem öt jeles alakja tiszteletére, a polgári kormány kezdeményezésére. Tiszteletükre televíziós műsorokat készít a közmédia, konferenciákat rendeznek, szobrokat emelnek, Trianon tanúinak tollából, életéről szóló könyvek is megjelennek a Nemzeti Könyvtár sorozatában, amelynek első hét kötete október 3-án látott napvilágot.− A Nemzeti Könyvtár a centrális politikai erőtér ajánlásával jelenik meg, 2013 karácsonyáig huszonnégy kötetben, könyvcsomagokban – mondta el parlamenti sajtótájékoztatón az alaptörvény terjesztésével kapcsolatos koncepció kidolgozásáért, végrehajtásának irányításáért felelős miniszterelnöki megbízott, Kerényi Imre
A könyvcsomagok a szoboravatások idején jelennek meg. Tormay Cécile író, Esterházy János és Bethlen István politikus, Kós Károly és Bánffy Miklós polihisztor kap szobrot. Igaz, a kormány szándékát a Nemzeti Értékvédő Egyesület megelőzte: Tormay Cécile szobrát (R. Törley Mária alkotását) március 31-én avatták fel a Szent Rókus Kórház előtti parkban. Kerényi Imre hangsúlyozta: a Nemzeti Könyvtár köteteit a magyarság és a haza szeretete köti össze, kultuszkönyvtár, amelynek kánonja nem támad senkit, más irodalmi kánonokat sem.
Az alaptörvény népszerűsítéséért is felelős miniszterelnöki megbízott úgy fogalmazott: Trianon tragédiája a múlt században kétféle reakciót váltott ki: kétségbeesést, vagy cselekvést. A kezdeményezés azokat állítja előtérbe – azokat a hősöket választották ki –, akik „nem csak lírai költeményeket írtak, hanem valamit tettek is annak érdekében, hogy Trianon után hogyan lehet felemelni a hazát".
Tematikus kultuszkönyvtár
A Nemzeti Könyvtár hét tematikába rendszerezi a könyveit: magyar írókat, hősöket, tájakat, meséket, ízeket, ritkaságokat és ünnepeket mutat be. E tematika alapján jelent most meg Tormay Cécile családregénye, A régi ház, amelyet tizenhét nyelvre fordítottak le, s amely esélyes volt az irodalmi Nobel-díjra is. (Kerényi Imre megnyugtatta az aggódó ellenzéki újságírókat: az írónő politikai szempontból vitatott műve, a Bujdosó könyv nem lesz a sorozat része.)
Most napvilágot látott Jókai Mór Benyovszky Móric élete című műve, Dornyai Béla és Vigyázó János régóta megjelenésre váró szép könyve, a Balaton környéke és részletes kalauza. Megjelent Gundel Károly és Gundel Imre tollából A vendéglátás művészete, valamint a Gasztronómiáról és Gundelekről, Herman Ottó polihisztor könyve, A madarak hasznáról és káráról, A csudaszarvas P. Ábrahám Ernőtől, továbbá Szigethy Gábor író szerkesztésében az Október 23. című kötet, amely a forradalom tiszteletére született irodalmi alkotásokból, korabeli dokumentumokból válogat.
Nem nyerészkedik az állam
Bencsik Gábor, Kerényi Imre és Szigethy Gábor szerkesztője a Nemzeti Könyvtár első huszonnégy kötetének, amelyek között lesz Karinthy Frigyes, Kós Károly, Móricz Zsigmond és Bánffy Miklós több műve is. (Ha lesznek további huszonnégyes könyvcsomagok, azok összeállításához Kerényi Imre értelmiségieket, akár ellenzéki érzelműeket is szeretne felkérni, hogy jelöljenek meg öt kötetet, amit szívesen látnának a sorozatban.)
A kultuszkönyvtár az állami tulajdonú Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó gondozásában lát napvilágot, egy-egy könyv tízezer példányban jelenik meg. Egy-egy mű mintegy ötezer tiszteletpéldánya kerül közkönyvtárakhoz, a középiskolai könyvtárakhoz és igazgatókhoz, a nagyobb települések polgármestereihez. A könyvekről a Nemzeti Könyvtár újonnan indult honlapján lehet további információkat találni. A könyvek ára 2500 forint.
Kerényi Imre arra az újságírói felvetésre, hogy az állam a Nemzeti Könyvtár megjelentetésével beavatkozik a könyvpiaci folyamatokba („ez mennyibe kerül az adófizetőknek” típusú kérdésekre) hangsúlyozta: a könyvsorozattal nem kíván az állam extraprofitot termelni, piacbefolyásoló szerepet sem szán neki: szellemi innovációt szeretnének megvalósítani. Ha a kötetek zömét megvásárolják, a Nemzeti Könyvtár programja nullszaldós lehet.
Bethlen István tér is lesz
Elhangzott az is: október 8-án emlékeznek meg Tormay Cécile születésének 137. évfordulójáról, e napon avatják fel a Józsefvárosi Önkormányzat és a kormány támogatásával felújított lakóházának homlokzatát a Kőfaragó utcában. Október 5-én a Magyar Művészeti Akadémia rendez konferenciát az írónő tiszteletére, 6-án és 7-én az MTVA jóvoltából a közszolgálati televízió több műsorral emlékezik. Esterházy János szobrát, Nagy János alkotását 2013 márciusában Budapesten, a Gesztenyéskertben, gróf Bethlen István szobrát – amely meghívásos pályázatra születik – jövő év októberében a budai Várban avatják. Kós Károly tiszteletére Melocco Miklós a Városmajorba, Bánffy Miklósról Párkányi Raab Péter Sopronba készít szobrot – mindkét alkotást 2013 decemberében avatják. A történelem jeleseiről jellemzően a szobrok környékén neveznek el majd teret.
Tölgyesi Gábor
MNO,

Elindult a Nemzeti Könyvtár-sorozat
Útjára indult a Nemzeti Könyvtár elnevezésű sorozat, amelynek első köteteit szerdán mutatta be a sajtó képviselőinek Kerényi Imre, az Alaptörvény terjesztésével kapcsolatos koncepció kidolgozásáért, végrehajtásának irányításáért felelős miniszterelnöki megbízott.
Kerényi Imre elmondta: első körben 2013 karácsonyáig összesen 24 kötet jelenik meg, többek között Tormay Cécile, Esterházy János, Bethlen István, Kós Károly és Bánffy Miklós tollából, életéről.
A könyvekhez kapcsolódva öt szobrot és közteret is felavatnak, felújítanak majd, amelyek a fenti közéleti személyiségek, írók nevét viselik. Róluk emellett konferenciákkal, televíziós műsorokkal is megemlékeznek.
Kerényi Imre kifejtette: a Nemzeti Könyvtár "fölfelé nyitott" sorozat, amely 24 kötetes "hullámokban" jelenik meg hét rovattal: a magyar írók, a magyar hősök, a magyar tájak, a magyar mesék, a magyar ízek, a magyar ritkaságok és a magyar ünnepek kategóriákban.
A most bemutatott hét kötet között van Tormay Cécile A régi ház című könyve, amelyet megjelenése után 17 nyelvre fordítottak le, valamint Jókai Mór Benyovszky Móric élete, Gundel Károly A vendéglátás művészete, Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyve és Szigethy Gábor szerkesztésében az Október 23. című kötet.
A miniszterelnöki megbízott a kezdeményezésről szólva úgy fogalmazott: "azokat a hősöket választották ki, akik nemcsak lírai költeményeket írtak, (…) hanem valamit tettek is annak érdekében, hogy Trianon után hogyan lehet felemelni a hazát".
Azokat a műveket választották ki, amelyeket a kormány ajánl hívei és leendő hívei számára, a békemenet résztvevőinek – mutatott rá, kiemelve: a könyvsorozat arra tesz kísérletet, hogy megfogalmazza a nemzeti oldal saját kánonát.
Ez egy kultuszkönyvtár – folytatta Kerényi Imre, hozzátéve: minden politikai rendszer törekszik és törekedjen is arra, hogy filozófiáját megjelenítse épületekben, szobrokban, könyvsorozatokban. A könyveket a magyarság és a haza szeretete köti össze, ez a kánon nem támad senkit, más kánonokat sem. A könyvtár köteteit a 100 százalékban állami tulajdonú Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó adja ki. A kötetek tízezer példányban jelennek meg, ebből ötezer a tiszteletpéldány – jelezte.
2013 márciusára várható újabb 7 kötet megjelenése a sorozatban, szintén 10-10 ezer példányban. A könyveket eljuttatják valamennyi közkönyvtárnak, valamennyi iskolai könyvtár számára, és azzal a feltétellel, hogy "berendezési tárgyak legyenek" iskolaigazgatóknak, valamint a jelentősebb települések polgármestereinek. A könyvek eladási ára 2500 forint.
Kerényi Imre hangsúlyozta: nem kíván az állam extraprofitot termelni, piacbefolyásoló szerepet nem szánnak neki, szellemi innovációt szeretnének megvalósítani. Kérdésre válaszolva azt mondta: ha a kötetek zömét megvásárolják, akkor a program nullszaldós lehet.
A miniszterelnöki megbízott arról még nem tudott tájékoztatást adni, hogy a következő 24 kötetben mely művek szerepelnek, mint mondta, értelmiségieket szeretne megkérni, hogy jelöljenek meg öt kötetet, amit szívesen látnának a sorozatban.
Hajdu Petra, a kormányszóvivő sajtófőnöke a tájékoztatón bemutatta a könyvtárról szóló honlapot. Mint kifejtette: a www.nemzetikonyvtar.kormany.hu oldalon a könyvsorozattal, Az Alaptörvény illusztrációi című vándorkiállítással, az Alaptörvény terjesztésével és a Szobrok, közterek projekttel kapcsolatos legfontosabb információk találhatók. A www.nemzetikonyvtar.hu oldalon a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. bonyolítja a kötetek online forgalmazását.
A sajtófőnök később az MTI-vel közölte: az első 7 kötet esetében a kereskedelmi forgalomból kötetenként maximum bruttó 12 500 000 forint bevétel keletkezik, vagyis összesen maximum 87 500 000 forint, amelyet később nevesítésre kerülő közérdekű célra használnak fel.
Kitért arra is, hogy az 52 oldalas Magyar Közlöny Alaptörvény különszámához képest a Nemzeti Könyvtár egyes kötetei 200 oldaltól 600 oldalig tartó terjedelemben jelennek meg a kiadványok könyvformátumához illő, ugyanakkor a klasszikus és megszokott könyvmérethez képest speciális méretben és kivitelben.
Jelezte: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium a Nemzeti Könyvtár kiadványsorozat kiadási és értékesítési feladatainak elvégzésére vállalkozási keretszerződést kötött a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft-vel. A szerződés alapján 2013. május 31-ig 140 ezer kötetet adnak ki, aminek költségigénye nettó 300 millió forint.
Népújság (Marosvásárhely)

Aki a magyar jövőt „tervezi”
Nem különösebben ildomos egy bukott politikusba belerúgni, még akkor sem, ha nagy bukása közben a határon is „átbukott”, s ezentúl a helyi és az erdélyi politizálás helyett össznemzeti nemzetpolitikával foglalkozhat, ugyanis a magyar miniszterelnök felkérte egy jövőtervező nemzetstratégiai intézet felállításával, majd vezetésével. Nehezen tudom elképzelni ezen hivatal leendő feladatkörét, s azt még nehezebben, hogy Szász Jenő – majdani munkatársaival – hogyan fogja „tervezni” a nemzeti jövőt. Hasonló feladatkörű intézmények már vannak Budapesten, s hogy most eggyel több lesz, az nem sokat oszt vagy szoroz jövőnk alakulását illetően.
Honnan van Szász Jenőnek megfelelő felkészültsége, elméleti fegyvertára egy ilyen vállalkozáshoz? Nem zárhatjuk ki, hogy van, hiszen autodidakta módon is fel lehet készülni nagy feladatokra. De nem könnyű, hiszen ebben a tevékenységben olyan elődökkel kellene versenyre kelni, mint az egykori ragyogó földrajztudós, statisztikus, diplomata, majd később tragikus sorsú miniszterelnök, Teleki Pál. Igen, ő is erdélyi volt, akár a Trianon utáni legalkalmatosabb miniszterelnök, Bethlen István, akit a hálás utókor (de már a kortársak is!) István gazdaként emlegettek, hiszen talpra állította az igazságtalanul szétlopott, megcsúfolt, kifosztott csonka országot, s nem rajta múlott, hogy az általa megvalósított stabilizálás végül újabb tragédiába torkollott.
Lehet, hogy méltatlan és cinikus velük egy napon emlegetni a lebukott székelyudvarhelyi polgármestert, a levitézlett pártvezért, mert ez kegyeletsértés is egyben a korábban emlegetett nagyformátumú politikusok kárára. A kevésbé tájékozottak számára mondjuk el, hogy Szász Jenő úgy került Székelyudvarhely élére, hogy megígérte, néhány hét alatt visszaszerzi a Csereháton található önkormányzati tulajdonú hatalmas telket és az arra épített épületegyüttest, mely szomorú sorsú székely gyermekek árvaházának épült, de galád szándékú „támogató” svájci pernahajderek átjátszották valami görög katolikus női szerzetrendnek. Szász Jenő két mandátuma alatt sem váltotta be ünnepélyes ígéretét, s a Cserehátat bekebelezték az ismeretlen szándékú beszivárgottak.
Most Budapestre távozik, pártja valószínűleg az emlékezés ködébe, s ebből egyetlen tanulságot lehet levonni: híres szlogenje, a „választás szabadsága” néha kényelmetlen kényszerűségbe csaphat át.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Horthy személyiségéről 90 éve vitáznak
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Történelem és személyiségek modul keretében Turbucz Dávid doktarandusz hallgató, kutató tartott előadást Váradon Horthy Miklósról és a Horthy-kultuszról. A megjelenteket Szabó Ödön ügyvezető elnök köszöntötte.
Bevezetőjében Turbucz Dávid doktorandusz hallgató arra emlékeztette hallgatóságát:Horthy Miklós a 20. századi magyar történelem egyik ellentmondásos alakja. Személye és tevékenysége az első világháború utolsó éve óta közéleti viták tárgyát képezi. Alapvetően, de nem kizárólagosan mindig a fennálló politikai hatalom határozta meg, ideológiai és politikai szempontokat követve, hogy mit és miért kell, vagy éppen illik gondolni róla. Ezzel magyarázható, hogy a történeti feldolgozások között egyaránt találhatók példák a volt kormányzó megbélyegzésére, leleplezésére, vagy éppen az idealizálására, felmentésére törekvő leegyszerűsítő-mitizáló megközelítésekre, így olyan egymásnak ellentmondó Horthy-képek léteznek közel 90 éve egymás mellett, mint nemzetmentő fővezér, hóhér, országépítő és országgyarapító kormányzó, felségáruló és trónfosztó, nemzetrontó és utolsó csatlós, vagy ő a mi vezérünk.
Turbucz Dávid szerint amikor 1918 őszén hazatért, Horthy jó tengerész, háborús hős, határozott és ambiciózus természetű, világlátott ember volt, de politikai tapasztalatokkal nem rendelkezett, ezért először szubjektív válaszként a radikális jobboldalt választotta, és az összeomlás hatására 1919 tavasza után a gondolkodásmódját az antiszemitizmus, az antikommunizmus, az antiliberalizmus és a nacionalizmus (irredentizmus) határozta meg, de nyitottá vált az erőszak alkalmazására is, szeptemberben pedig a nemzetközi elismerést is megszerezte magának. A történész megítélésében a fehér terrornak két oka van: reakció volt a vörös terrorra, valamint az első világháború hatására frusztrálódott a közélet. Horthy tudott ezekről, s az adott körülmények közt szükségesnek tartotta az erőszakos cselekményeket a rend védelme érdekében. „Noha konkrét írásos bizonyíték erre vonatkozólag nincs, a közvetett felelőssége vitathatatlan, hiszen nyilatkozataival legitimálta a bosszú légkörét”, vélekedett az előadó.
Országépítő kormányzó
Turbucz Dávid meglátásában a Horthy-kultusz az 1919. november 16-i budapesti bevonulás után erősödött meg, amikor a románok az Antant nyomására kivonultak a „bűnös városból”. A propaganda fő üzenete az volt, hogy csakis Horthy vezetésével képzelhető el a magyar feltámadás, a keresztény-nemzeti Magyarországnak egy szebb jövő felé való irányítása. Az ideiglenes Országgyűlés 1920. március 1-jén választotta meg őt kormányzónak. Ennek fő oka a nagyhatalmak- kiváltképpen Anglia- támogatása volt, és nem az, hogy különítményesei ott voltak a parlamentben. 1923 után Horthy közéleti szerepvállalása megváltozott, átengedte a kormányzást Bethlennek, amit a radikális jobboldal csalódásként élt meg. A propaganda úgy közvetítette, hogy a fejlődés kizárólag Horthynak, az országépítő kormányzónak köszönhető, holott a történész szerint a konszolidáció főleg Bethlennek volt betudható. Horthy érdeme viszont, hogy Bethlent jelölte ki miniszterelnöknek, mert Gömbössel másként alakult volna az ország sorsa a húszas években.
A világválság után Horthy ismét aktivizálódott és újból nyitott a radikális jobboldal felé azzal, hogy Gömböst nevezte ki kormányfőnek. A nyilasokról azonban úgy gondolkodott, hogy „felforgató, alpári társaság, akik újabb katasztrófába sodorják az országot”, ezért gyűlölte őket. A revíziós sikerekkel kapcsolatban Turbucz Dávid azon meggyőződésének adott hangot: Horthy „diplomáciai képességei nem voltak túl magasak”, nem volt képes önmérsékletre a revízió terén, és ezen sikerek áraként egyre inkább elköteleződött a Harmadik Birodalom irányába anélkül, hogy mérlegelte volna a német szövetség negatív következményeit.
Horthy antiszemitizmusa
Turbucz Dávid értekezésében Horthynak a Telekihez 1940. október 14-én írt leveléből idézett, melyben az olvasható, hogy „ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam”. Megjegyezte: aki tehát tagadja Horthy antiszemitizmusát, az magának a kormányzónak nem hisz. Hozzátette: ez az antiszemitizmus azonban szelektív volt, Horthy jó zsidóknak tartotta az asszimilálódó, integrálódó, az ország szempontjából hasznos zsidókat és rosszaknak a baloldali, mérsékelt, szegény zsidókat, akik szerinte felelősek Trianonért, kapzsik és hataloméhesek, terjesztik a bolsevizmust. Ezért a zsidók jogkorlátozást a nemzet érdekéből fontosnak tartotta, de ugyanakkor a zsidókérdést illetően nem volt híve a fizikai megsemmisítésüknek. A történész megítélésében ugyanakkor Horthy a német megszállás előtt már tudott a holokausztról, és a megszállás után sem vonult passzivitásba és nem volt fogoly. Kizárólag a zsidóságot illetően tanúsított passzivitást, nem kívánt beavatkozni a fejleményekbe, például a 437 ezer zsidó deportálásába. A szakember kijelentette: több forrás is azt támasztja alá, hogy Horthy komolyan vette Hitlernek és von Ribbentropnak a zsidók kiirtására vonatkozó kijelentéseit, és ebben nem kívánt szerepet vállalni, de éppen azzal, hogy nem akart aktív lenni, az ez irányú közvetett felelőssége egyértelmű, és a neve összeköthető a holokauszttal.
Felelősségrevonás
Turbucz Dávid röviden a második világháború utáni történéseket is összefoglalta. Arra hívta fel a figyelmet: visszaemlékezéseiben Horthy a saját felelősségét negligálta, úgy gondolta, hogy ő mindig jót tett a hazája érdekében. A történész meglátásában ez azzal magyarázható, hogy elhitte a róla szóló dícshimnuszokat. A szakember ugyanakkor azon véleményének is hangot adott: a kormányzót Moszkva befolyására nem ítélték el Nürnbergben vagy végezték ki, ugyanis Sztálin nem akart mártírt faragni belőle.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Nemzetstratégia vitatott stratégával
Indulás előtt az új nemzetpolitikai intézmény
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt tavaly leköszönt elnöke vezetheti a magyar kormány új háttérintézményét, a Nemzetstratégiai Intézetet. Az elnöki szándék szerint a nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozó kutatóműhelyek ernyőszerepét látja majd el az új intézmény, amellyel egyébként többen is elégedetlenek.
A magyar kormány tavaly döntött a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásáról – a 2012. december 11-én megjelent kormányrendelet értelmében az Orbán-kabinet háttérintézményeként működő új budapesti intézet vezetője Szász Jenő székelyudvarhelyi politikus. Az induláshoz biztosított 100 millió forintos létrehozási költségvetés mellett az új műhely idén 1,3 milliárd forintból gazdálkodhat, ami magyarországi viszonylatban is kiemelkedő állami támogatás. Szász Jenő lapunknak ezt így magyarázta: a magyar kormány olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely egyaránt szolgálja a Kárpát-medencei magyarságot és a diaszpóra nyugati közösségeit is. „Noha más korban és más körülmények között jött létre, az új Nemzetstratégiai Intézet sokban hasonlít a Bethlen István miniszterelnöksége alatt életre hívott Teleki-intézethez” – fogalmazott Szász, aki szerint az új háttérintézmény a magyar államigazgatás igen fontos intézetévé növi ki magát.
Nem versenytárs, koordinátor
Kérdésünkre, hogy a már meglévő és a hasonló szakterületeken tevékenykedő intézmények ismeretében teljes mértékben indokoltnak tartja-e egy új állami hivatal létrehozását, Szász Jenő azzal érvelt: a Nemzetstratégiai Intézetnek a magyar kormány háttérintézeteként hiánypótló feladata lesz. „Nem akarunk a hasonló szakmai műhelyek versenytársa lenni. Koordinációs szerepet kapunk: a Nemzetstratégiai Intézet szövetségese és partnere lesz a már meglévő műhelyeknek, amelyek általunk többletlehetőséghez jutnak. Az új intézmény létrehozásával valamennyi tudásműhelynek lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy tanulmányaik, javaslataik – más szakmai műhelyek munkájával kiegészülve és intézetünk koordinációjával – a magyar kormány asztalára kerülhessen” – fogalmazott az intézményvezető. Szász szerint ez a katalizátorszerep a társadalmi élet valamennyi területére érvényes.
Lefordítják a politika nyelvére
A hivatalos megfogalmazás szerint az új intézet saját elemzései, kutatásai és felmérései mellett igyekszik összehangolni és Kárpát-medencei rendszerekbe építeni a különböző műhelyek és egyéni kutatók eredményeit. Szász Jenő ezt azzal egészítette ki, hogy a Nemzetstratégiai Intézet azért is hiánypótló, mert az elmúlt két évtizedben sok tanulmány, tudományos eredmény elsikkadt, miután nem volt, aki átformálja azokat a politika nyelvére, hogy a döntéshozók elé kerülhessenek. A százfősre tervezett új intézet személyzeti összeállítása még az elején tart. A néhány munkatárssal induló intézmény személyzetét – a kormánytól kapott feladatok függvényében – lépésről lépésre növelik. Szász szerint a különböző fórumok korántsem kezelik annyira fenntartásokkal az új intézet megalakulását, mint ahogy az a sajtóvisszhangok szerint tűnne. „Akivel eddig beszéltem, üdvözölte a magyar kormány döntését. A Magyar Tudományos Akadémia háttérintézményeinek vezetői részéről az együttműködési szándékot láttam” – állítja Szász, hozzátéve: az intézet nyitott lesz minden együttműködésre törekvő politológus, szociológus és egyéb szakember, valamint a különböző szellemi műhelyek irányába. A székelyföldi intézményvezető szerint eddig is léteztek kisebb-nagyobb kutatóműhelyek, azonban a rendszerváltás óta egyetlen elszakított nemzetrészben sem sikerült közép- és hosszútávú nemzetstratégiát kidolgozniuk. Az új intézet feladata lesz pótolni a hiányt.
Nem elég a jó szándék
A volt pártvezér bizakodása ellenére úgy tűnik, Szász Jenő intézményvezetői kinevezését sem Magyarországon, sem Erdélyben nem övezte túl nagy lelkesedés. A kormányoldal döntéseivel folytonosan vitában álló magyarországi balliberális ellenzék hozzáállásán túl a konzervatív oldalon is kétkedő hangok jelentek meg, amelyek az új vezető politikusi előéletének ismeretében Szász Jenőt – nemzetpolitikai elkötelezettsége ellenére – korántsem integratív személyiségként, illetve szakemberként kategorizálják. Kormányforrások szerint Szász kinevezése mögött Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének a lobbija áll, aki közismerten jó emberi kapcsolatot ápol az MPP elnöki tisztségéről múlt ősszel lemondott Szász Jenővel, valamint a politikai alakulattal. A megkérdezett erdélyi szakemberek tartózkodók, vagy eleve megkérdőjelezik a magyarországi döntés helyességét. Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője szerint az új magyarországi intézményre szükség van, mivel a Teleki-intézet megszűnte utáni űrt azóta sem sikerült betölteni. A kolozsvári szakember úgy fogalmazott: egy intézmény eredményessége elsősorban a vezetőtől függ. A lehetséges együttműködésről szólva elmondta, várja az új intézet megalakulását, és a meglévő műhelyekkel kapcsolatos együttműködési szándékot, de csak a meghirdetett stratégia nyomán lehet majd eldönteni, mennyire eredményes az új intézmény.
A személy az akadály
Toró Tibor politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint az új állami intézményre szükség van, de nem az erdélyi politika világából érkező Szász Jenő irányítása alatt. Toró túlzottnak tartja az új intézet 1,3 milliárd forintos költségvetését olyan körülmények között, amikor a magyar állam által fenntartott Sapientia egyetem évente 2 milliárd forintból gazdálkodhat. Ezzel együtt a fiatal szakember várakozóan tekint az új intézmény működése elé. Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint kétséges az új intézet létjogosultsága. Úgy véli, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, a kolozsvári kisebbségkutató intézet, illetve a magyarországi és erdélyi egyetemek szellemi műhelyei elegendőek a nemzetstratégiai munkára, a közöttük levő együttműködést kellene erősíteni. A kolozsvári egyetemi tanár szerint az új intézmény csak akkor lehet integratív, ha tudományos autoritással rendelkezik, ez azonban nem várható el egy új intézettől. Bakk jóval nagyobbnak tartja az évek óta működő műhelyek tudományos autoritását, mint az újonnan alakuló Nemzetstratégiai Intézetéét. „A legfőbb akadálya annak, hogy neves kutatók, jó szakemberek is beálljanak a sorba az intézményvezető személye” – fogalmazott Bakk Miklós.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),

A végsőkig ható tartás gesztusa
Kötet a kisebbségmentőről
"1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává" – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született "majdnem elfelejtett erdélyiről", aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János- termében.
A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.
– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély-szerte egyedi szoborpark Marossárpatakon
Miholcsa József szobrászművésznek köszönhetően tizenegyedik éve, hogy folyamatosan új műalkotásokkal bővül a marossárpataki szoborpark. A 2002-ben felavatott Szent István király szobor köré 18 erdélyi fejedelem kőmását állították ki eddig. A szobrász évente két alkotást adományoz a helyi közösségnek, tervei szerint 2014-ben mind a 20 választott erdélyi fejedelem szobra állni fog a település központjában.
Miholcsa József 1953-ban született Marosvásárhelyen, ahol a Művészeti Líceumban végzett, majd Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán szobrászatot tanult. Legjelentősebb munkái közé tartozik a Nagyernyében felállított egész alakos Apafi Mihály fejedelemszobor, a gyergyószentmiklósi Kossuth Lajos és a torjai Árpád szobrok. A művész 2000-ben költözött Marossárpatakra, és vált rövid időn belül az itteni művelődési élet mozgatórugójává. Ő a helyi ünnepi rendezvények egyik főszervezője, és a hagyományőrző huszárcsapat alapítója.
Évente két műalkotást adományoz abrakért cserébe
2002-ben Miholcsa József felajánlotta a marossárpataki önkormányzatnak, hogy egy olyan erdélyi fejedelmekből álló szoborcsoportot ajándékoz a településnek, amilyen nincs még a Kárpát-medencében. Ehhez az önkormányzat és a falu lakosságának támogatását kérte, de nem pénzben, hanem a lovai tartásához szükséges abrakban. Az elmúlt bő egy évtized alatt ez a szoborpark már részben meg is valósult, mert ma már több mint 20 szobor ékesíti a református templom szomszédságában és a Teleki-kastéllyal átellenben levő zöldövezetet. A mester évente két szobrot készít el és adományoz a községnek.
A megyei rendőrség kezdetben akadályozta a szobrok kihelyezését
Az első fejedelemszobor János Zsigmondnak állított emléket. Rövid idővel az alkotás elhelyezése után, a megyei rendőrség egyik vezetője utasította a helyi önkormányzatot a műalkotás eltávolítására, nagy összegű pénzbüntetéssel fenyegetőzve. Az első felszólításra még nem távolították el a szobrot, a másodikra viszont Miholcsa József műtermébe költöztették vissza azt. De nemsokára elkészült a második fejedelemszobor, Bocskai István kőmása, s a sárpataki önkormányzat elhatározta, hogy vállalva a kockázatot, mindkettőt elhelyezteti a kastéllyal szemben lévő zöldövezetben.
Az a mentőötlet támadt, hogy ne leplezzék le a szobrokat, s akkor azzal magyarázkodhatnak, hogy csak kiállítva vannak, nem végleges az elhelyezésük. Egy idő után viszont a sajtó is foglalkozni kezdett a dologgal, s talán részben ennek köszönhetően megszűntek a fenyegetőzések. 2011 októberében kezdték a parkosítást
Kezdetben a szobrok fatalapzatra kerültek. Ez azon időszak a szoborpark történetében, amelyre kevésbé büszkék a helyiek. Előfordult, hogy a parkot gaz nőtte be, a kerítése rozsdás volt és düledező. II. Rákóczi fejedelem szobra kétszer is ledőlt a földre. Később összefogott néhány lelkes asszony, akik felvállalták a park gondozását, s virágágyásokat hoztak létre a talapzatok körül. 2011. október 1-jén aztán hozzákezdtek Marossárpatakon környezetvédelmi alapból az Európai Unió által finanszírozott parkosítási projekt kivitelezéséhez.
A munkálatokkal egy időben, önkormányzati alapból, betontalapzatra került az addig elkészített erdélyi fejedelmek és Szent István király kőmása, s átköltöztették a korábban a kultúrotthon előtt elhelyezett Sebesült huszár-szobrot is. Mint ismeretes, a szobor a levert szabadságharcot jelképezi, s ugyanakkor emlékeztet az 1848-as szabadságharc első győztes csatájára is, ami a falu határában zajlott.
A szoborparkban az eredeti helyén maradt a falu I. és II. világháborúban elesett halottainak emlékére és tiszteletére emelt Hősök Emlékműve, amelyet 1999-ben állítottak a lakosság hozzájárulásával. A fejedelemszobrok nem időrendi sorrendben kerültek felavatásra
A fejedelemszobrok nem időrendi sorrendben, hanem születési vagy elhalálozási évfordulókhoz kötve készültek el, kerültek talapzatra és felavatásra. A Szent István királyunkról készített szobor után, következtek az évek során: János Zsigmond, Bocskai István, Báthory Zsigmond, Báthory András, Rákóczi Zsigmond, Báthory Gábor, Bethlen István, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Rhédei Ferenc, Barcsai Ákos, Kemény János, Thököly Imre, Bethlen Gábor, Báthory István, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelmek, illetve Szent László magyar király kőmásai.
A 2013. július 20-ra, szombatra tervezett VI. Marossárpataki Tánc- és Huszárfesztivál programjában egy újabb szobor felavatása is szerepel. Ezennel Miholcsa József szobrászművész II. Apafi Mihály szomorú sorsú erdélyi fejedelem kőmását készítette el.
Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma

Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad- Szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy büntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai verességek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad. Szeptember 11-én, szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy bűntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai vereségek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen István-szobrot avattak
Bethlen István (1874–1945) egykori miniszterelnök (1921–1931) születésének 139. évfordulóján egész alakos szobrot avattak a budavári Szent György téren tegnap. Stremeny Géza alkotásának leleplezése előtt Bethlen István munkásságát méltatta Orbán Viktor kormányfő. Párhuzamot vonva Bethlen kormányzásával úgy fogalmazott: Magyarország mára ismét visszanyerte életerejét, ma már újra erősödik, és egyre jobb teljesítményre képes.
Bethlen István hivatalba lépésekor az ország minden fronton vesztésre állt, külpolitikailag elszigetelt, a gazdasági összeomlás szélén álló, megalázott ország volt, az akkori miniszterelnöknek azonban meggyőződése volt, hogy a magyar emberek alkotó munkája képes lesz új életet lehelni a világháború, forradalmak és az európai összeomlást lezáró béke poklát megjárt országba – fejtette ki Orbán Viktor. Hangsúlyozta: Bethlen tisztában volt a bel- és külpolitikai, valamint a gazdasági stabilizáció fontosságával, ahogyan azzal is, hogy a külföldről érkező hitelt nem jóléti intézkedésekre, hanem munkahelyteremtő beruházásokra kell költeni. E politikával az ország egy évtized alatt talpra állt, helyreállt a rend, a gazdaság megerősödött, a széthúzás helyébe pedig az összefogás lépett – emelte ki a miniszterelnök.
A megfontolt reálpolitikus Bethlen István egyszerre tudta kivívni a bal- és a jobboldal ellenszenvét, ami irigységből fakadt, mert mindkét oldalon tudták, hogy akinek sikerül megszereznie Bethlen támogatását, annak nyert ügye van. Bethlen István nem kötelezte el magát egyetlen divatos eszmerendszer mellett sem – fogalmazott Orbán Viktor. Hozzátette: a néhai miniszterelnök mindig azt kereste, ami épít, és ellenállt annak, ami rombol, ezért nem mondott igent az antiszemitizmusra és a zsidótörvényekre, a háborúra, a nemzetiszocializmusra és a kommunizmusra. A kormányfő szerint „mi, magyarok 1990-ben nagyjából ott vettük ismét a saját kezünkbe sorsunk irányítását, ahol Bethlen István 1921-ben”. Orbán Viktor beszédében hangsúlyozta: erős Magyarországra van szükség, mert mi már tudjuk, az erősek összefognak, a gyengék széthullnak. Hozzáfűzte, hogy Bethlen Istvánnak ma nemcsak egy szoborral, hanem tanácsai megfontolásával is tartozik az ország. Ezzel kapcsolatban idézte a volt miniszterelnök egyik választási programbeszédét, amelyben arra hívta fel a figyelmet: gazdasági válság idején minden nemzetnek kötelessége, hogy felvértezze magát, mert az a nemzet, amely ebből az időből meg tudja menteni az anyagi és erkölcsi javait egy jobb idő számára – mégpedig függetlensége feláldozása nélkül és a szociális összhang fenntartásával –, az nagy előnyökre tesz szert a nemzetközi versenyfutásban. Orbán Viktor végül emlékeztetett a Bethlen-beszéd azon részére is, amely szerint mindig vannak, akik a gazdasági válságot más célokra is ki akarják használni. Bethlen ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy kormányát is sokszor próbálták külföldön befeketíteni, mert azt remélték, hogy ennek révén olyan külső reformokat diktálnak majd Magyarországnak, amelyek segítségével hatalomra juthatnak – zárta az idézetet Orbán Viktor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Mielőtt a címbe belefoglalt tulajdonképpeni események fölidézéséhez kezdenék, engedtessék meg e fontos évforduló kapcsán röviden visszatekinteni a történelemben és fölkeresni dicső fejedelmünk születésének marosillyei gyökereit, ahol napvilágot látott az Úrnak 1580. esztendejében, ahol bölcsője ringott s mely szülőház indította útjára a híres hadvezért, diplomatát, iskola- és könyvtáralapítót, alapítványtevőt, gazdag adományozót. Fejedelmünk nagyságát jelzi azon nemes gesztus is, amely által szülőházát, még élete idején, első ízben testvére, Bethlen István látta el emléktáblával. 1629. július 14-én Gyulafehérvárról, tehát a fejedelmi székhelyről, Wendrich Pál kolozsvári bíróhoz intézett levele is ezt bizonyítja, amelyben ezt írja: „Urunk Ő Felsége az mely házban született volt Illyén, mely házba ennek előtte valami címerkövet faragtattam volt, azon házra kivántatván ablak és ajtókövek, Kegyelmed parancsoljon ez includált jegyzéseim szerint az kőműveseknek, hogy mentől hamarabb készítsék el; fizetségek fogyatkozás nélkül meglészen a jámboroknak”.
Viszont a Bethlen Gábor halálát követő évtizedekben, az erdélyi fejedelemség megszüntével, e szentséges emlék is, sok más hasonló értékkel együtt, feledésbe merült.
Benkő Ferenc, a Bethlen Kollégium jeles természettudomány-professzora (1790–1811) s a kollégium múzeumának megalapítója (1796), tereli újra az emlékkőre a közönség figyelmét. Az általa 1796-ban kiadott Parnassusi időtöltés című mű VII. darabjában, a Nagyenyedi ritkaságok című részben ez olvasható: „1794. esztendőben egy igen szép Emlékezetkövét kapta a kollégium az Illyei romladozó régi várból, Méltóságos Fő Inspector Kurátor Báró Nalátzi József Ő Nagysága közbenjárása által, mely a belső Thékába a falba rakatott, melynek felső részén két angyal egy Koronát tart, alatta vagyon Magyarország és Erdély Tzimere, közepében egy Gyék abrontsban az Iktári Bethlen Hattyú Tzimer, a kő két oldalán két oszlop, felyül egy tsipkés párkány, legalol e következendő aláirás vagyon, mely valaha átalyában ki volt festve és aranyozva”.
Az eredeti latin szöveg magyar fordítása így hangzik:
„Tiszteletére és Illye várában történt születésének örök emlékezetére a római szent birodalmi fenséges hercegnek és erdélyi fejedelemnek, Gábornak, ki az említett atyai várban Krisztus 1580-ik esztendejében ősi Bethlen családjának ékességéül szerencsénkre született.
Kolozsvár királyi városa Corvinussal dicsekszik, E város adta nékünk védő pajzsunkat. Illye! Bízvást örvendezhetsz te is nagy szülöttednek, Harcban hatalmas, békében jóságos uradnak. Ő a haza atyja, ő szabadságunknak erős sziklája. Amióta a Bethlené a fejedelmi pálca Derüs képet öltött e hazának minden dolga Te, Istenek kedveltje, Te vagy ékességünk! S e világos kis ház hozott aranykort minékünk. Az Úrnak 1620-ik esztendejében”.
Ez az emlékkő, sok egyéb becses értékkel egyetemben az 1849-es januári pusztítás és rombolás áldozata lett. Sokkal később, 1909-ben, fejedelmünk halála 280. évfordulóján, Bodrogi János, az enyedi kollégium akkori tudós történelemtanára indítványára kerül újabb emléktábla a marosillyei szülőházra nagyszabású ünnepi rendezvény közepette. A 90 cm hosszú, 130 cm széles, fekete márványból készült emléktábla felirata így hangzik:
„Eben a házban született 1580-ban Bethlen Gábor Erdély dicső fejedelme s a Gyulafehérvári – Nagyenyedi Bethlen Kollégium alapítója. Ezt az emléktáblát Örök hálája jeléül állította A Bethlen Koll. Főgimn. Ifjúsága 1909. május 8.”
Áll tehát Marosillyén napjainkban is Bethlen Gábor szülőháza s amott a falon a fenti szöveggel ellátott emléktábla. Csak sajnálni lehet, hogy jelenleg nem református kézen áll nagyságos református erdélyi fejedelmünknek nagy történelmi beccsel bíró egykori hajléka!
E rövidke bevezető után térjünk címbeli témánk ismertetéséhez. „Inkább akarok a más szavaival igaz lenni, mint a magaméival tévedni, inkább jót ismételni, mint eredeti lenni a gyengeségekben” – írta egykoron P. Szathmáry Károly, a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles történelemprofesszora az 1862 és 1868 közötti időszakban. E sok igazságot tartalmazó szavakból kiindulva, ismételten az ő szavait idézem, aki a kollégiumnak szentelt s 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiájában az egykori Bethlen-ünnepségek kapcsán a következőket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte, a Bethlen Gábor – ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez óta minden évben megtartatik, kisebb – nagyobb ünnepélyességgel”.
Fogarasi Albert (1851–1945) kollégiumi professzor szerint kezdetben szűkebb körben, Gábor napján ünnepeltek, később május elsejére, a kollégium 1622-es alapítási napjára tették át a megemlékezést. Ekkor ünnepeltek 1822-ben is, az alapítás 200. évfordulóján, amikor tanári kar, gondnokság, diáksereg, városi és vidéki közönség adózott egyesült kegyelettel fejedelmünk emlékének. A továbbiakban az általam azonosított forrás 1828-ra vonatkozik. Ekkor is május elsején ünnepeltek az enyediek. Almási István, a logika klasszis rendes tanítója A bölcs fejedelem és haza atyja emléke címmel tartott terjedelmes, 85 oldalas emlékbeszédet, amelynek itt és most csupán zárómondatait idézem: „Felemelem még egyszer rebegő hangomat kimondani ama nagy nevet, szólítalak Tégedet, a kék boltozatosnak idevezült lakója dicső Bethlen Gábor fejedelem, kinek nagy nevedet bő hálával említi a két testvérhaza, emlékedet tisztelik a külföldi népek: lebegj ezután is, mint egy nemtő kedves Magyar hazád s familiád egén, mint hajdan Kasztor és Pollux vezércsillagai a görögök egén. Fenn marad nagy neved örökre nálunk, mert az minden jó magyar hazafiúnak szívébe van beírva és azt, mint egy Nemzeti Magyar Dalt, egyik ember a másiknak szájról szájra fogja átadni. Légy védő Mars Tempéjén a múzsáknak e honjában, légyen képed palladium hazánk szent templomában”. E nagyszabású emlékbeszéd végeztével M. Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos verssel hódolt a fejedelemnek.
1835-ben, hogy zöldág is legyen a kúria feldíszítésére, május 20-án zajlott az ünnepség, mely alkalommal Fülöp Elek, a logika klasszis rendes tanítója A nemzet nevelője címmel tart 30 oldalas felolvasást a kollégium udvarán, majd Faragó József saját szerzeményű, terjedelmes versével dicsőíti ünnepelt fejedelmünk nagyságát. 1837. május 24-én Elekes Károly beszédét Basa István 65 szakaszos verse követi, 1840. május 30-án, illetve 1842. május 28-án Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65 szakaszos, illetve 180 szakaszos versében eleveníti föl és méltatja fejedelmünk emlékét. (Itt jegyzem meg, hogy semmi tulzás nincs e versek terjedelmét illetően, az érdeklődő a Bethlen Könyvtárban ismerkedhet e költemények teljes tartalmával.) Az 1845. május 25-i emlékünnepélyről a Múlt és Jelen című folyóirat 44. számából szerzünk tudomást:
„Nagyenyeden folyó hó május 25-én az evang. ref. egyházban tartani szokott istentisztelet végeztével szent érzelmek közt menénk az iskola falai közé, hogy itt a szabad ég boltozata alatt a nagy Bethlen Gábor szép emlékét megújító hálás ifjak érzeményeinek tanúi lehessünk. Most is, mint e hó eddigi napjaiban esővel fenyegető fellegek mutatkozának, de ez ünnepély alatt az idő is mintegy ünnepelvén, nem esett, s egy szép gyülekezet vala szemlélhető a karzaton és alatt, hol középen egy magas oszlop tetején égő áldozat füstje emelkedett fel, az oszlopon pedig látszott a Bethlen – arcképe cserkoszorúkkal övezve s illő távolságra kisebb négy oszlopok virágokkal ékesítve, melyek közt egy kétölnyire emelkedő szökőkút hullámzott. Szép volt a számtalan virágokból alakult Bethlen – név s még szebbé tevé azon gondolat, hogy azok mind megannyi jó reményű ártatlan gyermekek hálás érzetének hív hírdetői. Most tavaszi ének léptető kiséretében kezd közeledni az ifjúság az oskola más udvaráról s a kilenc alsóbb osztályok mind megannyi zászlójokkal rendre tűnnek elő az épület folyosója alól s kétfelé válva szép rendben elfoglalják az iskola négyszögletű külszéleit, felharsog az ifjúság zenekara érczszózatával s egy válogatott darabot játsza el. Ekkor az énekeskar buzdító dala közben a minden tanok csíráján működő ábécés gyermeknek, mint a tanok tanát (philosophia) végzett felserdült ifjúnak örömben úszó szemei egyfelé valának irányozva, oda honnan szószólóink, szívök tolmácsai fognak megszólalni”.
Ilyen hangulatban zajlottak az emlékbeszédek, szavalatok, kórusművek, s továbbiak során is így ünnepeltek, emlékeztek, így nyilvánult meg a Bethlen-kultusz egészen 1848-ig, amikor karddal cserélve a tollat, küzdött a kollégium diáksága és tanári kara egyaránt a meghirdetett szabadság diadalra jutásáért. Jöttek viszont a gyászlepellel borított 1849-es napok és éjszakák, melyek az oly sokat szenvedett Enyedet a mintegy 800 ártatlan magyar vértanú városává tették, s az ezt követő időszakban az elnyomó hatóság az ünnepségek megtartását is zárlat alá helyezte.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történészek Erdély sorsáról
Erdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is.
Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál.
A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást.
Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt.
A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni.
Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el.
A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze.
A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszel
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Barangolás a történelem útvesztőiben
A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Közel kilencven esztendeje hét lakat alatt őrzik Bukarestben és Budapesten egyaránt azt a titkot, hogy a Trianon utáni zaklatott és útkereső években felmerült Románia és Magyarország Romano-Ungaria néven egy államba való egyesítése.
Erről a titokról verte le az elhallgatás lakatját Lucian Leustean történész România si Ungaria în cadrul Noii Europe (1920–1923) című figyelemreméltó könyvében.
A szerző elmondja, hogy Habsburg IV. Károly után a magyar korona várományosa a Hohenzollern I. Ferdinánd román király vagy fia, a későbbi II. Károly lett volna, amivel az utóbbiak és Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is egyetértett, aki 1920 és 1926 között több ízben küldte minisztereit Bukarestbe az ügyről tárgyalni.
A tárgyalások elindítója Erdélyi János budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, Iuliu Maniu sógora volt. Az ügyet magyar részről támogatta Bethlen István, Bánffy Miklós és Teleki Pál gróf, román részről pedig Averescu marsall is. Ellenezték azonban a Bratianu-féle liberálisok – félve a magyar hegemóniától –, és az erdélyi román parasztok, akik attól tartottak, hogy egy esetleges egyesítés után földjeiket visszavennék tőlük a magyar földbirtokosok. Ami külföldet illeti, 1920-ban vehemensen tiltakozott Jugoszlávia. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office – Frank Rattigan nagykövet révén – tájékoztatást kért a tárgyalásokról. Bandholtz amerikai tábornok, aki Budapesten tartózkodott, a feletteseihez küldött táviratában megemlítette, hogy Károly román herceg egy budapesti fogadáson azzal dicsekedett, hogy ő lesz Magyarország jövendő királya.
Lucian Leustean szerint az egyesítés hátterében a Hohenzollern dinasztia érdekei álltak. Ferdinánd király azt is számításba vette, hogy kisebbik fia, Miklós herceg legyen Magyarország királya, vagy esetleg egyik leánya mint Habsburg József főherceg felesége férjével együtt kerüljön a magyar trónra.
Hogy mennyire komoly volt az ügy, az is jelzi, hogy egy alkalommal Bánffy Miklós gróf, volt magyar külügyminiszter, két héten át tárgyalt Sinaián Ferdinánd királlyal a lehetőségekről.
Mindez ma már történelem. Nem tudom, kinek kedvezett volna valójában a két ország egyesítése. Talán inkább tiszteletben kellett volna (és kellene!) tartani az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott nagygyűlés határozatait. Az minden bizonnyal megoldaná a kérdést. Csupán politikai akarat kell hozzá, ami egyre késik.
Erőss Attila
Népújság (Marosvásárhely),

Hol is kell döngetni?
Ünnep után sok a mosatlan. A csujogatásokat feledni kell, enni adni az állatoknak a csűrdöngölők után. Csujogatás volt a románok táborában bőven, ünnepelték azt az ötletet, hogy meg akarván segíteni az antant hatalmakat, hát felvállalták Erdély, a Bánság sorsát, hogy azóta is abból koldulunk.
Mi, akik még a szülőföld felszínén vagyunk, szombaton nagygyűlésre seregeltünk szépen, hogy figyelmeztetnénk a román fejeket az 1918-as gyulafehérvári ígéreteikre, melyekből egy szálat sem tartottak be. Most azon tűnődöm, miért is vagyunk ilyen naivak mi ezzel az elvárással, hiszen a román kormánykörök 1877 óta el eddig még minden szövetségesüket hátba támadták! Nekünk nem az ígéreteiket, hanem az érvényes nemzetközi jogokat kell, kellene számon kérnünk, de azt nagyon sürgősen. Trianon diktátumot komponált Magyarország ellen, földarabolta stb. Ez már közhely. Ám hol van az az ügyvéd, aki a trianoni ígéreteket kérné számon? Miért nem vonatkozik a nemzetközi jog a románokra? Mert itt van a döglött kutya elásva!
Emlékeztetnék tisztelettel arra is, miféle taknyoska kormány volt Károlyi Mihályé 1918-ban, milyen a – figyeljük a nevek hangzását –Simonyi-Semadam Sándoré 1920-ban, mely kormányfő küldte a békeszerződés aláírására Drasche-Lázár Alfrédot és Benard Ágostont. Egyikük sem Vereckén jött be Árpádékkal… A magyar küldöttségből Teleki Pált, Bethlen Istvánt, nagyszerű politikusainkat házi őrizetbe zárták az antant urak a párizsi szállodában, ki sem engedték, míg alá nem írta az említett két jelentéktelen úr a parancsolatot. Károlyiról annyit még, amit Sigmund Freud világhírű kortárs pszichológus mondott akkor: „a magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett miniszterelnöki székbe választaniuk?”
Nos, ilyen körülmények között kapták kézhez az országnyi területet sok nemzetiséggel együtt a románok. És mi elvárjuk 94 év után is az ígéreteik betartását. Nekünk minden hétfőn Strasbourgban, Brüsszelben kellene döngetnünk kaput s falat, követelnünk a nemzetközi jog megtelepítését Bukarestben, Kolozsváron, Szépkenyerűszentmártonban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)

Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját.
Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását:
1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék,
2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”,
3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk.
A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is.
Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta.
A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást.
„ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje.
A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra.
Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.”
Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került.
Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki.
December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos.
30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot.
Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás.
Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt.
Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához.
S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója.
Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták.
A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen.
Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket.
Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118.
2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308.
3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24.
4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73.
5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22.
6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113.
Székelyhon.ro

Kényszerpályás lavírozás (A Horthy-korszakról Sepsiszentgyörgyön)
A magyar történelem talán legvitatottabb, legellentmondásosabb, sokak által kizárólag Horthy Miklós kormányzó személyével azonosított Trianon utáni időszakáról beszélt csütörtökön Ujváry Gábor, a magyarországi Veritas Történetkutató Intézet oktatója. Előadása egy ismert, de némelyek által eltorzított tényre mindenképp rávilágított: a megcsonkított Magyarország vezetői igen szűkös mozgástérben viszonylag sokat értek el, a végkifejletbe pedig nem igazán volt beleszólásuk. Máig élénk érdeklődés és ezzel párhuzamosan vitatott megítélés kíséri elsősorban Horthy Miklós személyét, de a két világháború közötti Magyarország történéseit is, és noha sokan történelmünk igen sötét korszakaként tüntetik fel, nem szabad elfelejteni, hogy az 1944. utáni talán még súlyosabb volt, ráadásul jóval hosszabb időszakról beszélünk – vezette fel mondandóját Ujváry Gábor. A kutató szerint Horthy Miklós megítélése kortársai között sem volt egyértelmű, ennek elsődleges oka a kormányzósága kezdete, illetve tragikus vége közötti ellentmondásoknak tudható be. Az első tíz év ugyanis egy belföldi sikertörténetnek is felfogható, hiszen látszólag kilátástalan helyzetben lévő, nemzetközi szinten már működésképtelennek nyilvánított, újabb felosztásra ítélt országot –Bethlen István miniszterelnöksége alatt –sikerül talpra állítani, nem várt műszaki és társadalmi fejlődést elérni. Olyan körülmények között, hogy 1919-ben a társadalom különböző osztályaihoz tartozók életszínvonala kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a háború előtti időhöz képest. Ujváry Gábor szerint az 1927-ig tartó felívelés mások mellett Trianon kevés, de létező pozitív hozadékának is betudható, hiszen a párizsi békekonferencia gyakorlatilag Magyarországból a nemzetállami eszméhez legközelebb álló országot fabrikálta a térségben. A magyarság aránya ugyanis 90 százalék fölé ugrott a megmaradt területeken, így a kisebbségi kérdés gyakorlatilag megszűnt. A területi veszteségek valóban jelentősek voltak, de egyúttal megszabadították a budapesti kormányokat a két legelmaradottabb vidéktől, Kárpátaljától és Székelyföldtől. Emellett az ipar szerepének felértékelődése nyomán a városiasodás fokozódott, amihez hozzájárult a népességnövekedés is – mások mellett az elcsatolt részekről áttelepültek révén, akik száma 1924 végére elérte a 426 ezret –, illetve a kulturális élet megpezsdülése is megfigyelhető. Ez utóbbi Klebelsberg Kunó, majd később Hóman Bálint hatékony szakpolitikái nyomán. Ugyanez az oktatásra is érvényes, az átszervezés révén itt is komoly fejlődés volt megfigyelhető. A talpra állás folyamatában ugyanakkor meghatározó volt, hogy Magyarország több száz év után teljes állami önállóságot tudhatott magáénak.
A korszak nem mentes természetesen negatívumoktól sem, hiszen nyílt választási rendszer, a szociálpolitikai lépések késői megtétele, illetve a rendszer jellegével – királyság, király nélkül – kapcsolatos viták mind ide tartoznak. Utóbbi kapcsán meghatározó, hogy Horthy maga is elhatárolódott az előző uralkodóktól, a budai várban is csak azokat a szobákat foglalta el, amelyeket elődei nem használtak.
Az 1929-ben beköszöntő gazdasági világválságig tartó felemelkedést ugyanakkor beárnyékolja, hogy külpolitikai szempontból az ország eleinte nem létezőként, majd csak puhatolózó, egyensúlyozó államként volt jelen. A német–olasz tengelyhez történő közeledés, illetve a betagozódás mondhatni törvényszerűen követte ezt az időszakot, Teleki Pál óvatos külpolitikája ellenére.
A Horthy-korszak politikai mozgásait ugyanakkor nem lehet megérteni a fő eszmei irányvonalak nélkül. Ezek közül mindvégig meghatározó a revizionista, a Horthy-kultusz, a kereszténység reneszánsza, illetve a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező latens antiszemita vonal. Ujváry Gábor szerint fontos tény ebben a kérdésben, hogy a rendszer egészen 1938-ig gyakorlatilag zárt maradt a bal-, valamint a szélsőjobboldallal szemben, noha a faji és a zsidókérdés napirenden volt, főképp 1931 után. A gazdasági válság viszont a mellőzött politikai irányzatok megerősödését is hozta, a szélsőjobboldal viszonylag hosszú ideig nem rendelkezett igazi ideológiával.
A részleges revíziót biztosító bécsi döntések egy egészen új pályára kényszerítették az országot, a világháborúba történő belépés elkerülhetetlenné vált. A Horthy- korszak ellentmondásosságát pontosan ez az időszak szemlélteti a legjobban, hiszen míg a háború első éveiben Magyarország kivárt, amíg lehetett – egyúttal menedékül is szolgál például a lengyelek számára –, majd a Szovjetunió elleni harcba már „önként” lép be, illetve a Kállay-kormány alatt még a „béke szigete”, végül pedig a náci Németország utolsó szövetségeseként végzi. Horthy Miklós pedig 1944-ig a helyén maradt, igaz, egyre kevésbé tudott beleszólni a történésekbe.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Horthy Miklós emlékezete
Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást.
Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők.
Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt.
Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag.
Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik.
Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz
A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel.
1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak.
Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet.
Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg.
Horthy-kultusz megerősödése
A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza.
A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett.
A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult.
A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének.
A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása.
A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés
A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja.
A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét.
Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

A második bécsi döntést 75 éve hirdették ki
Hetvenöt éve, 1940. augusztus 30-án hirdette ki a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország visszakapta az 1920-as trianoni békében Romániához került Erdély északi részét.
A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult. Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései, és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak. Az 1939. évi Molotov- Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát, az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze. A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól. Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott. A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor augusztus 22-én a magyar kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással. Románia elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország felvonulási terepként volt értékes a Szovjetunió elleni hadba lépéskor.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval). A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt, a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar–román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg. A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes- Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt. A nyomvonal a Keleti- Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját. A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt, az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1, százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter a sokk miatt el is ájult. A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett, az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
A magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós. Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek, a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be.
A második világháborút lezáró békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.
Népújság (Marosvásárhely)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)