S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útja
A fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében.
A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával.
Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról.
Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán.
Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit:
a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb.
A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út.
A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját.
„Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér.
A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Menekülés, kitelepítés, lakosságcsere
A Magyar Tudományos Akadémia tagját DR. ROMSICS IGNÁC történészt a két világháború után diktált határváltozások néhány kevésbé ismert aspektusáról kérdezte Szilágyi Aladár.
1920 februárjában Lloyd George kezdeményezésére Londonban tárgyaltak a török békeszerződésről, ugyanakkor ő megkísérelt vitát nyitni a magyar békeszerződés felett is. Maradt-e ennek a javaslatnak nyoma?
Olyan mértékben van nyoma, hogy a jegyzőkönyvek, amelyek erről szólnak, elolvashatók. Tanulmányozhatók angolul a Documents on British Policy megfelelő kötetében, magyarul az én trianoni békeszerződésről írott könyvem függelékében. Apponyi Albert 1920. januári beszédének és a magyar delegáció jegyzékeinek a hatására
Lloyd George és még néhányan úgy látták, a határ menti magyar területeket, ahol magyar többség élt abban az időben, nem szabadna Magyarországtól elcsatolni, mert ezzel egy újabb nagy konfliktusnak az alapját fogják megteremteni.
Tehát nem a történelmi Magyarország mellett érvelt, hanem azt javasolta, hogy a határ menti területek, konkrétan Csallóköz, Ipolyság, Beregszász és környéke, a Partium, Bácska és a Drávaszög ne kerüljenek el Magyarországtól. Továbbá, hogy a Székelyföldre is találjanak valamilyen megoldást. Lloyd George-nak ezt a javaslatát – aki még akkor miniszterelnök volt – támogatták az olaszok is. A franciák azonban ellenezték, és nem támogatták a területszerzésben érdekelt szomszédos államok, a későbbi kisantant sem. Az Egyesült Államok ekkor már nem szólt bele az ügyekbe, egyéb okok miatt már 1919-ben kivonult a békekonferenciáról, csak megfigyelőként volt jelen. Ha Lloyd George elég erős ahhoz, hogy az álláspontját brit kormánypolitikává tegye, akkor olasz támogatással meg lehetett volna valósítani, a franciákkal szemben. Csakhogy az angol diplomácia ebben a kérdésben sem volt egységes. A külügyminiszter, lord Curzon és a stábja eredményesen működött annak érdekében, hogy Lloyd George-nak ne legyen elegendő támogatása a brit belső politikában, így végül a kormányfőnek ezt a javaslatát – ami kétszer is előkerül 1920 tavaszán – a saját külügyminisztere torpedózta meg a franciákkal karöltve.
A franciák körében is voltak bizonytalansági tényezők, hiszen Alexandre Millerand miniszterelnök és Maurice Paléologue, akik a francia külpolitikát irányították, foglalkoztak egy olyan ötlettel, hogy netán Magyarországgal, mint központtal, kialakítsanak egy közép-kelet-európai tömböt. Ezzel mi volt a helyzet?
Valóban volt egy Paléologue-hoz köthető magyarbarát elgondolás. Ez fenntartásokkal fogadta Magyarország jelentős meggyengítését. Ám ez egy kisebbségi álláspont volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1920 tavaszán – ugyanabban az időszakban, amikor Londonban a diplomaták tárgyalnak az esetleges magyar határmódosításokról – francia üzletemberek is kapcsolatba kerülnek magyar politikusokkal, és a békedelegáció képviselőivel arról cserélnek eszmét, miként lehetne Magyarországot a francia gazdasági behatolás központjává tenni. A magyar küldöttek késznek mutatkoztak jelentős gazdasági koncessziókra, ám csak olyan feltétellel, hogy a trianoni határvonalat érdemben módosítják Magyarország javára.
Tudtommal, konkrét javaslatokkal is éltek.
Valóban tettek konkrét javaslatokat, a térképet is ismerjük. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit Lloyd George is javasolt, vagyis a határ menti magyar területek. Illetve annál egy kicsit több, mert például Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján is népszavazást kértek, abban a reményben, hogy az ottani lakosság többsége Magyarországhoz kíván tartozni. Tehát a franciák is rendelkeztek egy alternatív elképzeléssel, de a londoni tárgyalásokon, ahol Lloyd George kifejtette álláspontját, a francia külügyi vezértitkár, Philippe Berthelot folyamatosan ellenezte ezt. És Berthelot jelentései nap, mint nap odakerültek főnökei, Millerand és Paléologue asztalára. Utóbbiak tehát tudták, hogy az az álláspont, amit Berthelot Londonban képviselő, nem azonos azzal, amit ők a magyarokkal el akarnak hitetni. Ennek alapján joggal merült fel néhány akkori magyar politikus fejében, hogy a franciák az egészet csak azért találták ki, hogy „megkönnyítsék” a magyaroknak a békeszerződés aláírását. Vagyis „átrázták” őket.
Egy abszurd döntésről is beszélgessünk. Ausztria négyezer négyzetkilométert megkapott Magyarország területéből, holott ugyanannak a vesztes politikai entitásnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának a része volt. Az egyik vesztestől a másik kapott területet… Ez hogy volt lehetséges?
A nyugat-magyarországi sávot eredendően a csehek, illetve a dél-szlávok kérték egy ott kialakítandó szláv korridor érdekében. Az elgondolás három változatát ismerjük. A maximális változat szerint a Balaton-felvidék is részét képezte volna. A békekonferenciához beterjesztett változat szerényebb volt, de ez is magában foglalta az egész Nyugat-Dunántúlt. Kérésüket azzal indokolták, hogy közvetlen kijáratot biztosítsanak a csehszlovákoknak az Adriai tengerre, vasúton és közutakon egyaránt, részben pedig azzal, hogy stratégiai okokból elválasszák egymástól az osztrákokat és a magyarokat, hogy adott esetben ne tudjanak közös katonai akciókat kezdeményezni. A korridor ötletét a nagyhatalmak végül elvetették. Belátták, ez olyan mértékben sértené a békekonferencia által fennen hirdetett etnikai elvet, hogy lehetetlen lenne legitimálni. 1919 nyarán pedig az új osztrák állam terjesztett be egy olyan javaslatot, hogy a szláv korridor kialakítása helyett a Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd sávban lévő területet, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, csatolják Ausztriához. Ennek érdekében több érvet hoztak fel, például Bécs élelmiszer-ellátásának fontosságát vagy a bolsevizmus elterjedésének a megakadályozását. Ezt a sávot, amelyben Sopron is benne volt, végül a békekonferencia 1919 nyarán Ausztriának ítéli. Ám 1921-ben, hogy amikor ratifikálták a békeszerződést, és Magyarország át kellett volna adnia ezt a sávot Ausztriának, a magyar kormány olyan diplomáciai akcióba kezdett, ami oda vezetett, hogy Sopronban és környékén népszavazást rendeztek. Bár Sopronban a német anyanyelvűek voltak többségben, a népszavazás Magyarország javára dőlt el.
Részletezzük a szlovák-magyar ügyeket is. Edvard Benes Londonban, már 1942-ben igényelte, hogy győzelem esetén meg akarnak szabadulni a magyar nemzetiségű lakosságtól, tehát mindez az érintetteket nem érintette váratlanul, ugye?
A két világháború közötti Csehszlovákia a többi közép-kelet-európai államhoz képest viszonylag toleráns volt a nemzetiségi kérdést illetően. A területi autonómiát nem adta meg sem a szudétanémeteknek, sem a magyaroknak, Kárpátaljának is csak részben. Mindenesetre a térség legdemokratikusabb állama volt, s leginkább mutatott fel olyan modellt, ami több nemzetiség együttélésére szolgált. Ez a modell 1938-39-ben összeomlott. Kiderült, hogy a csehszlovák államnak a németek is, a magyarok is, a ruszinok is illojális polgárai, sőt ha alkalom adódik, akkor arra törekednek, hogy dezintegrálják az államot. A szlovákok sem kapták meg azt a föderatív státuszt, amit megígértek nekik. Ezért 1938-tól a szlovákok is önálló állam igényével jelentkeztek. Benes és a környezete számára mindez egy olyan frusztráló tapasztalat volt, hogy már a háború alatt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy több nemzet együttélése egy államon belül nem kívánatos. Kárpátalja már 1945 elején a Szovjetunióhoz kerül, tehát az ukránok és a ruszinok ebből a szempontból nem játszottak szerepet. A szövetséges hatalmak a több mint hárommillió német kitelepítéséhez hozzájárultak. Ezzel egy időben a potsdami konferenciához Prága benyújtott egy olyan igényt is, amely 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséről szólt. A magyarok száma ezen a területen – Kárpátalja nélkül – mintegy 600 ezerre volt becsülhető.
A maradóknak azt kínálták fel, hogy szlovakizáljanak. Vagyis, úgy számoltak, hogy ha néhány tízezren fölveszik a csehszlovák állampolgárságot, és megtagadják a magyarságukat, 400 ezret pedig kitelepítenek, akkor megszűnik a „magyar veszély”.
A szövetséges hatalmak azonban nem járulnak hozzá, hogy Benes ugyanúgy bánjon a magyarokkal, mint a németekkel. Ezért merült fel 1945 őszén, hogy inkább legyen lakosságcsere. Vagyis a magyarországi szlovákok menjenek át Csehszlovákiába, az ottani magyarok pedig Magyarországra. A probléma abból adódott, hogy a magyarországi szlovákok száma nagyságrenddel volt kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké. A szlovákok mindig azt hajtogatták, hogy a magyar statisztikák hamisak, valójában sokkal több a szlovák Magyarországon. De amikor elkezdték itt a toborzást, kiderült, hogy maximum 60-70 ezer szlovák az, aki át akar települni. Végül ezen az alapon zajlott le a szervezett lakosságcsere: a szlovákok is, a magyarok is magukkal vihették az ingóságaikat, a föld és az ingatlan maradt. Persze, ezt megelőzően legalább tízezer ember csak batyuval menekült át Magyarországra. Mert azokat, akik exponálták magukat az 1938 és 1944 közötti a magyar uralom alatt, azoknak menekülniük kellett. Sőt, voltak belső deportálások is, a Szudéta-vidékre 40-50 ezer magyart telepítettek ki. A cél az volt, hogy a határ menti, összefüggő magyar etnikai állományt fellazítsák, ha nem is tudják teljesen eltűntetni. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere beindult, Benes 1946-ban a békekonferenciára újból benyújtott egy kérést. Mivel belátta, hogy a lakosságcsere révén csak a magyarok 10-15%-tól fog tudni megszabadulni, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését igényelte. Erre a magyar kormány azt válaszolta, ha a határ menti sávot megkapják, az összes magyart oda lehet telepíteni. Terület nélkül azonban nem fogadják a kitelepítendőket. A Szovjetunió ezúttal is támogatta Benes elgondolását, a nyugati szövetségesek – főleg Amerika – azonban nem. Ennek köszönhető, hogy Szlovákiában a határ mentén ma is jelentős magyar kisebbség él.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)