"Fiatalkorában a legionárius mozgalom tagja, a kommunizmus idején pedig szekus besúgó volt Dan Berindei, a Román Akadémia történelemtudományi osztályának vezetője, az ágazati kutatásokat összehangoló csoport vezetője. Berindei mindkét - titkosszolgálati irattárból nyilvánosságra került - bűnét elismerte, és rögtön fejére olvasták a harmadikat is: segédkezet nyújtott a falurombolásban. Erre azt mondta, a Nicolae Iorga Történelmi Intézet megmentéséért tette, olvasható Berindeiről az Evenimentul Zilei c. lapban. /Besúgó akadémikus. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 5./"

"Adrian Paunescu vezette a tévében a Szabadság-szobor diverziója című kerekasztal beszélgetést, négyen ültek az asztalnál, köztük egy sem volt a magyarság képviselője, jóllehet román-magyar problémáról volt szó. Ott ült többek között Dan Berindei történész. Paunescu nézői véleményeket is felolvasott, melyek kimondták: nem muszáj a magyaroknak itt élniük, hagyják el Erdélyt. Mit akarnak a magyarok, mikor Erdély a románoké? Egyértelműen a gyűlölet uralta ezt a műsort, benne a fasisztákra jellemző kiszólásokkal. Adrian Paunescu a koránypárt szenátora, a parlament kulturális bizottságának elnöke. Sok román néző joggal gondolhatja, hogy amit Paunescu mond, az nem csak az ő véleménye, de az egész SZDP, s általa az egész kormány véleménye. Az utóbbi hetekben a kormányzati megnyilvánulásokból úgy tűnik, egyre inkább az. Borbély László bejelentett, hogy az RMDSZ nem hagyja szó nélkül, s kéri a gyűlölködő műsorvezető eltávolítását az illető adás éléről. De elég lesz-e ennyi, s egyáltalán lesz-e hatása a tiltakozásnak? Nem kellene immár az EU közbenjárását is kérni, s elküldeni Strasbourgba egy-két kazettát a bárd tévés műveiről? /Sike Lajos: Ez már fasiszta hang volt! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./"

A Ziua c. napilap főszerkesztője, Sorin Rosca Stanescu, akit magyarpártisággal vádoltak, most azt írta, hogy a Szabadság szobor felállításánál nagyobb arculcsapás aligha érheti a román népet, mai hivatalosságai asszisztálnak az 1848-as „népirtás" 13 véreskezű gyilkosának rehabilitálásánál. Mérhetetlen pofátlanságnak titulálta az RMDSZ-nek tett gesztust az ún. megbékélési szoborparkkal. A főszerkesztő arra buzdította a honpolgárokat, Arad és Temesvár népét, hogy élő láncot álljanak a szobor körül, az aradi szörnyűség megakadályozására. A lapszám belsejében egészen mást olvashat az ember: Dan Berindei akadémikus, dr. Adrian Niculescu professzor, dr. Dinu Giurescu egyetemi tanár és Dinu Zamfirescu – szinte egybehangzóan leszögezték: a szobor visszaállítása teljesen normális dolog. /Cseke Gábor: Szobrok és gyilkosok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./

A levéltárak működését szabályozó törvénytervezet újabb nézeteltérést váltott ki a levéltárosok között. A törvénytervezet a jelenlegi levéltári törvényt módosítaná, előírva, hogy bárkinek hozzáférése lesz a levéltárakban található dokumentumokhoz. A tervezetet megvitatták a minisztériumok, az Országos Levéltár képviselői, valamint szakemberek, történészek és akadémikusok. Dan Berindei akadémikus a tervezet politikától való mentesítését kérte, valamint azt, hogy a szöveg tartalmazzon egyértelmű előírást az Országos Levéltárat képező dokumentumok biztonságára és megőrzésére vonatkozóan. /Politikamentes törvénytervezetet a levéltáraknak! = Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./

Ilyen még nem volt: május 23–24-én román–magyar történészkonferenciát rendeznek Bukarestben, Média és történelemtudomány címmel. Mint ismeretes, a legutóbbi közös magyar–román kormányülésen határozták el, hogy váltakozva, a két fővárosban üljenek össze a felek egy későbbi közös történelemkönyv kidolgozása érdekében. A jégtörőnek számító eseményen részvevő küldöttségeket Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének igazgatója és Dan Berindei, a Román Tudományos Akadémia alelnöke vezeti. A hivatalos román történelemkutatás teljesítette a politikum történelemhamisító elvárásait, olyannyira, hogy közel tizennyolc esztendővel a nagy „változás” után is jelen van még ügyködésének eredménye a román szakkönyvekben. /Ördög I. Béla: Tudományosság kontra kontinuitás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

„A rendszerváltás óta a román történetírás gyorsan nyitott a világra és az új irányzatokra. Ma lényegesen szélesebb spektrumú, mint a magyar. De nyitott fokozatosan a magyarokkal való szakmai vitákra, együttműködésekre is” – írta a Bukarestben, idén májusban tartott román–magyar történészfórum összefoglalásában a História című budapesti folyóirat augusztusi száma. A fórum a két ország történészei közötti vitás kérdésköröket tűzte napirendre: „Éppúgy az ellenségeskedések, mint a békés együttélés, vagy éppen közös állampolitikai fellépések történetét. A középkortól a jelenkorig” – fogalmaz a lap hasábjain Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének (TTI) igazgatója. Glatz Ferenc rámutatott, a bukaresti Magazin Istoric című népszerű történész-folyóirat az elmúlt években többször javasolt találkozót a két szerkesztőség között. Úgy látja, hogy a Magazin Istoric az utóbbi időben nyitott a magyar történeti problémák felé. Glatz Ferenc, aki 1989–1990-ben Magyarországon a művelődési miniszteri posztot is betöltötte, a szóban forgó bukaresti fórum előtt elküldött egy nyilatkozatot résztvevőknek. Egy szakma küldetése című nyilatkozatában többek között megállapította, hogy a magyar és román nemzet érdekei ma jobban találkoznak, mint korábban bármikor. A fórumon előadások hangzottak el a közös múltról a középkorban, az egyháztörténelemről a román–magyar kutatásokban, a nemzetté válás koráról, továbbá a 20. századi nagy szembenállásról, majd a nagy hallgatásról. Román részről Mihai E. Ionescu, Dan Berindei és Dinu C. Giurescu akadémikusok adtak elő. A magyar előadók: Zsoldos Attila, Csorba László, Szász Zoltán és Sipos Péter. A magyar–román történészkapcsolatok alakulásáról írt Szász Zoltán, a román–magyar történész vegyes bizottság magyar elnöke. Az 1971-ben, politikai intenciók alapján létrejött bizottság általában évente ülésezett: „Feszült légkörben, de egészében igényes tanácskozások voltak ezek, amelyekből kitűnt, hogy nem az ismeretanyag netáni hiánya, hanem szemléletbeli különbségek képeznek áthatolhatatlan akadályokat”. Hatása kevés volt a bizottságnak, de segítette a kölcsönös levéltári kutatásokat, amire persze a magyar kutatók voltak jobban rászorulva. 1983-at követően a hisztériakeltés évei következtek. Szász Zoltán emlékezett: „A polemikus történeti írásoknál nem lehetett megítélni, mit írt a tudós, s mi az, ami alá a nevét odaírták. Ami 1987 tavaszán történt, a háromkötetes Erdély-sorozat ürügyén, a politikai abszurd világába tartozik. Ki gondolta volna akkor, az elképesztő publicisztikai-politikai ágyúdörgés közepette, hogy három éven belül teljesen új korszak kezdődik Bukarestben is”. /Bajai Ernő: Végtelen történelem, változó idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./

Akadémikusok, mint fossziliák
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy híres egyetemi professzor leszek, aki az ókori történelmet fogja oktatni az egyik egyetemen. Azt is elképzeltem, hogy a sok titulus között, ami az öreg professzoroknak ugyebár jár, ott lesz az akadémikus is. Azóta a naivitás felhőiből a tudományos élet csínytevései felébresztettek, kicsit felnőttem, elkezdtem enyhén őszülni és rájöttem, hogy elég nagy az esélyem, hogy soha nem leszek akadémikus – és most már nem is akarok az lenni. Olyanokkal kellene ugyanis egy bársonyszéken osztozni, akik jelenleg Romániában a legsötétebb idők nacionalizmusának retorikáját és konzervativizmusát ontják elénk az ország felébredésének és naiv vágyálmainak legélesebb pillanatában.
Felháborodásomnak oka – amelyhez megnyugtatóan mondhatom, hogy több tucatnyi értelmiségi és kutató-társam is társult a szociális hálón kifejtett véleményük révén – a Román Tudományos Akadémia azon nyilatkozata, amelyet 84 neves akadémikus aláírásával a napokban közöltek. A kiáltvány az „Identitás, szuverenitás és nemzeti egység” címet viseli. A „nemzet egységét” másfél évszázada szolgáló legfőbb tudományos fórumként öndefiniált akadémia feladatának érzi, hogy egy olyan nyilatkozatot adjon ki, amelyben hangot ad azon aggodalmának, amelyet a kortárs nemzetközi és hazai helyzet teremtett. Úgy vélik, hogy a globalista tendenciák, a politikai korrektségből fakadó tevékenységek, a történelmi mítoszrombolás, az ország természeti erőforrásainak kisajátítása, a korrupció, az alkotmányellenes autonómia-törekvések és a nemzeti identitást és szimbólumokat sértő jelenségek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hasznosak a régiónak. A Victor Voicu gyógyszerész, Ioan Aurel Pop történész és Gheorghe Păun matematikus által kezdeményezett kiáltványt 81 további akadémikus írta alá. Az aláírók között számos, konzervativizmusáról ismert akadémikus, így Kolozsvár díszpolgára, Emil Burzo fizikus vagy Dan Berindei történész is ott van, de sajnos több meglepetésként ható név, így az akadémia volt elnöke, Ionel Haiduc kémikus vagy Alexandru Zub történész is ott szerepel a szégyenletes listán. Az egésznek a legfurcsább abszurduma már csak az, hogy a Román Tudományos Akadémia kevés magyar származású tagjainak egyike, Vékás László Miklós fizikus, az akadémia levelező tagja is aláírta a kiáltványt. Talán ez is egy lépés a teljes tagság felé – bólogathatnánk sztoikusan.
A kiáltvány – bár felháborító és elfogadhatatlan, amellyel szemben az erdélyi magyar és a liberális, európai elveket való román értelmiségieknek vehemensen állást kellene foglalnia – nem jött váratlan villámcsapásként. Közeledik a Nagy Egyesülés centenáriuma, így érthető, hogy az ehhez hasonló böszmeségek elharapóznak majd értelmiségi körökben is. A kiáltvány több pontjának patetikus szólamai mögött jól kivehető jelenségek szerepelnek: Lucian Boia és társainak mítoszromboló történetírása, a székelyek autonómia-törekvése, a hagyományos családot egyesek szerint fenyegető gender és LGBT mozgalom romániai térnyerése, a romániai erdőirtások és Verespatak ügye. A Román Tudományos Akadémia mindegyik ügyben állást foglalt már az elmúlt időszakban, így érthető, hogy most ismét egy egységes fórumként léptek föl. Fontos azért megjegyezni, hogy a 168 levelező és rendes tagnak csak a fele írta alá a kiáltványt.
Az akadémiák mindig is a konzervativizmus, időtlen tudományosság legszentebb, már – már szakrális fórumai voltak. Raffaello híres festménye a platóni akadémiáról is egy idealizált, a görög tudományosság legjavát tömörítő tudományos fórumot jelenít meg az európai kereszténység egyik központjában, a Vatikánban.  Az egyik legrégebbi modellje a mai európai akadémiáknak, a Francia Akadémia „hallhatatlannak” nevezett tagjai immár évszázadok óta az egyetemes francia kultúra és nyelv szakrális, méregzöldbe öltözött őrzői. Őket Jean Sévillia az értelmiség terrorizmusával is vádolta már, hisz évtizedek óta – különösen az igen forrongó 1960-as években – monopolizálták tudományos narratíváikkal és közéleti szereplésükkel a francia politikát és gazdaságot is. Mindehhez legitimitást akadémiai pozíciójuk adott. Érdekes konfliktust láthatott a magyar értelmiség, amikor Szilágyi János Györgyöt, a magyar ókortudomány és klasszika-filológia nemrég elhunyt doyenjét a Magyar Tudományos Akadémia két alkalommal is elutasította tagfelvételét. Azt a tudóst nem kívánták maguk közzé emelni, akinek már 1947-ben Devecseri Gábor nem kevesebbet, mint a világirodalom egyik legnagyobb gyöngyszemét, az Odüsszeiának a magyar fordítását ajánlotta fel. Ez is jól jelezte, hogy a magyar akadémia is furcsa és sokszor túlságosan szubjektív, a tudományosság szenvtelenségétől és személyességtől független állapotától távol lévő attitűddel működik. Ezt tapasztaljuk most a Román Tudományos Akadémia kiáltványában is, amely sajnos 2017-ben, a XXI. század második évtizedének küszöbén elavultnak, régiesnek és tragikomikusnak hat. Csak bízni tudunk abban, hogy néhány évtized múlva olyan idős tudósokat látunk majd a parnasszusi tudomány magaslatain, akik nemcsak szakmai eredményeikkel, de ideológiai elveikkel is a kitárt szárnyú sas szabadságát vagy Minerva emberi gyarlóságok feletti szentségét, szűziességét tudja képviselni – ahogy a román, vagy magyar akadémiák szimbólumai sugallnák.
T. Szabó Csaba
 
Szabadság (Kolozsvár)