A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)