"Aug. 19-én Marossárpatak polgárai az államalapító István királyra emlékeztek. Az emlékezés ünnepi istentisztelettel kezdődött. A kultúrotthonban Marton Emma kultúrigazgató tartott beszédet. Berekméri Edmond tanító István király országalapító munkáját, a keresztény hitre való térítés fontosságát méltatta. Ez alkalommal első ízben került sor Marossárpatak díszpolgárainak avatására, amelyet Ercsei György, a község polgármestere jelentett be. Díszpolgári címet kaptak: Adorjáni Károly tanító (post mortem), Szántó István nyugalmazott tanító, dr. Gáll István nyugalmazott körorvos. /Gálfi Tibor, Marossárpatak: Ünnepség és díszpolgáravató. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 29./"

Marossárpatakon nagyobb munkálatokra csak pályázati alapokból lenne lehetőség, a helyi költségvetésből szinte semmire sem futja, szögezte le Ercsei György polgármester. Új kultúrotthon építését tervezik, amely az erdélyi fejedelmek mellszobrainak helyet adó park mögötti téren kapna helyet. Marossárpatak faluban megvan az építkezési engedély a víz bevezetésére. Egyelőre csak utcai és biztonsági csapokat szerelnének fel. Rövidesen elkezdik a település régi tárgyainak az összegyűjtését falumúzeum létrehozása céljából. Még csak terv szintjén, de készül Marossárpatak falumonográfiája is. A település történetét 1943-ig megírta néhai Adorjáni Károly tanító. Most az azóta bekövetkezett eseményeket kell megírni. A Marossárpataki Újság hét éve jelenik meg rendszeresen, 160-200-as példányszámban. Egyszemélyes vállalkozás, az újságot írja, szerkeszti, tördeli, nyomtatja, sokszorosítja és kézbesíti Berekméri Edmond pedagógus. Az újságot a Marossárpatakért Egyesület adja ki. Marossárpatakon egy udvaron három épületben működik a Szent Erzsébet Alapítvány gyermekotthona, ahol a gyámhatóság által kihelyezett azon kiskorúakról gondoskodnak, akikről szüleik lemondtak. Pál atya kezdeményezésére négy éve indult be a tevékenység, kezdetben hat gyerekkel, mára közel húsz kiskorú talált itt otthonra. /Marossárpataki vendégoldal. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 3./

Szeptember 16-án felavatták a falumúzeumot Marossárpatakon. Öt évvel ezelőtt javasolta Berekméri Edmond helyi tanító, hogy jó lenne összegyűjteni a faluban fellelhető tárgyi értékeket. Az újonnan létrehozott helyiségekben a vidéki élet szinte összes kellékével találkozik az ember. Barabás László, a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskola igazgatója az EMKE és a Kriza János Társaság nevében díjazta a kezdeményezést. /Menyhárt Borbála: Életre kelt a múlt. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 17./

Szeptember 19-én a hideg ellenére a hagyományőrzés jegyében ünnepeltek a marossárpatakiak. A főszerep ismét a huszároknak jutott, akik Miholcsa József őrnaggyal, szobrászművésszel az élen már évek óta a község egyik büszkeségévé váltak. Huszárokkal népesült be a pálya, a huszárok lovasbemutatókkal, huszárnótákkal és verbunkkal örvendeztették meg a közönséget. Huszárbálokat már évek óta szerveznek Marossárpatakon, azonban huszárfesztiválra most került először sor. Miholcsa József, a sárpataki Mátyás huszárezred vezetője elmondta, a meghívásnak több huszárcsapat is eleget tett, így gyergyószentmiklósi, szentegyházi, kápolnásfalui, udvarhelyi, szovátai és torboszlói csapatok is ellátogattak Sárpatakra. A kultúrotthonban Sajgó Ilona textilművész hagyományőrző munkáiból álló kiállítást nyitották meg. Délután a huszárfelvonulást követően a vajdaszentiványi, gernyeszegi, holtmarosi és marossárpataki néptánccsoportok léptek színpadra, majd felavatták Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem mellszobrát, Miholcsa József szobrászművész alkotását. A kultúrotthonnal szembeni "szoborpark" újabb alkotással gazdagodott. Az a cél, hogy mindegyik erdélyi fejedelem szobrát felállítsák a faluban, jelezte Berekméri Edmond szervező. /Menyhárt Borbála: Mert a huszár a nyeregbe… = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

Közömbösek névadásügyben a Maros megyei magyarok
Míg Marosvásárhelyen a magyar szülők, a civil társadalom és újabban az RMDSZ is hónapok óta ádáz harcokat vívnak annak érdekében, hogy a szinte fele arányban lakott város bár egy általános iskolája magyar személyiség nevét vehesse fel, a megye színmagyar településeinek nagy többségében egészen más a helyzet. Bár az elmúlt huszonkét év alatt az önkormányzati, illetve iskolai vezetők egyszerű tollvonással megoldhatták volna a tanintézetük elkeresztelésének ügyét, nagyon sok helyen 1989-től máig erre még nem kerítettek sort.
Néhány településen voltak említésre méltó próbálkozások, azonban azok különböző okokból csak részmegoldást eredményeztek. Máshol viszont – az illetékesek elmondása szerint – sem idő, sem alkalom még nem volt a keresztelőre.
Ahol „még nem volt alkalom”
Az egyik ilyen község a Marosvásárhelytől mintegy 11 kilométerre fekvő Ákosfalva, amely a maga kilenc településével a megye egyik legnagyobb közigazgatási egységének számít. Mind a kilenc, szinte színmagyar faluban működik iskola, de neve egyiknek sincs. „Lenne kiről elnevezni, de eddig nem volt rá alkalom” – magyarázkodik a három polgármesteri mandátumot kitöltő és újrázni készülő Ozsváth Csaba. Kérdésünkre, hogy ha az elmúlt huszonkét év alatt a kilenc falu egyikében sem került megfelelő alkalom, mikor fogják azt megtalálni, Ozsváth az őszi iskolakezdést jelölte meg.
„Nyárádszentbenedeken van egy kezdeményezés, ott majd az ősszel elkereszteljük az iskolát” – mondta. Arra, hogy kiről, az elöljáró nem tudott választ adni. Ugyanazt a kifogást találta Kacsó Antal is, Nyárádmagyaros elöljárója, aki szerint az elmúlt huszonkét év alatt sem a községközpontban, sem Nyárádselyében „nem kínálkozott alkalom” a névadásra. A polgármester szerint az iskolák elnevezését a „feltárások” hiánya is akadályozta.
„Most viszont már tudunk arról, hogy a falunak van egy ’48-as forradalmára. Szó is van arról, hogy a Bereczki László nevet adjuk a magyarosi iskolának” – mondta. A forradalmárról egyébként a faluban számos öreg eddig is tudta, hogy ő és testvérei voltak azok, akik megalakították a környék nemzetőrségét, majd a forradalom leverése után részt vettek a szabadságharc újjáélesztését célzó Makk-féle összeesküvésben.
Az ákosfalvival és nyárádmagyarosival szinte azonos helyzetet találtunk az öt faluval és egyben ugyanannyi iskolával rendelkező Csíkfalván. „Gondolkodtunk, javaslatok is elhangzottak, de egyelőre még nem döntöttünk” – jellemezte az elmúlt bő két évtized történéseit Balogh István. A községgazda úgy tudja, a színmagyar önkormányzat, illetve a tantestület tagjai azon akadtak fenn, hogy helyi személyiségről vagy valamelyik klasszikus költőről nevezzék el a falvak tanintézeteit.
Az elöljáró szerint a helyhatósági választások után a község valamelyik településén csak lesz névadó ünnepély. „Az 50-es években volt egy nevezetes sporttanár, aki Csíkfalváról származott, nem emlékszem a nevére, talán valami Kémenesnek hívták, lehet, hogy róla fogjuk elnevezni az iskolát” – hangzott az újabb négyesztendős mandátumért versenybe szálló RMDSZ-es polgármester válasza.
Keresztelő a polgármester tudta nélkül
Nagyernye és Gernyeszeg szintén a megye legnagyobb magyar többségű községei közé tartozik. Az itteniek egy fél lépéssel az ákosfalviak és csíkfalviak előtt járnak, ugyanis iskolai szinten már megszületett a döntés. Nagyernyében I. Apafi Mihályról, Erdély – a falu határában megválasztott – uralkodójáról Gernyeszegen Teleki Domokosról neveznék el az iskolát.
Tar András erdőszentgyörgyi polgármester szerint a küküllőmenti kisvárosban is iskolakeresztelőt kellene tartani. „Jó lenne Rhédey Klaudiáról elnevezni a helyi iskolacsoportot” – fejtette ki lapunknak a leköszönni készülő városatya. Felvetésünkre, hogy Szent György lovag személyében a kisvárosi iskolának két éve már van neve, Tar elmondta, hogy arról nem a helyi tanács döntött. „Mire ráébredtünk, megvolt a név. Én például nem is tudtam róla, csak nagyot csodálkoztam, amikor bejelentették, hogy a város egyetlen iskolacsoportját ezentúl így hívják” – mondta el lapunknak Erdőszentgyörgy polgármestere.
Valamivel jobb a helyzet Marossárpatakon, Gernyeszegen, Erdőcsinádon, Marosvécsen, valamint a Makfalvához tartozó Hármasfaluban.
A sárpataki általános iskola tanügyi káderei már évekkel ezelőtt eldöntötték, hogy a falu első tanítójáról, Adorjáni Károlyról keresztelik el a tanintézetet. Három évvel ezelőtt az önkormányzat is felkarolta a kezdeményezést, és „bizalmat szavazott” a nép néhai napszámosának. A tanfelügyelőség azonban a mai napig sem bólintott rá a sárpatakiak kérvényére.
„Négy éve kitettük a táblát, azonban a tanfelügyelőség még válaszra sem méltatott. Az elején még arra gyanakodtunk, hogy az iskola akkori, román nemzetiségű igazgatója nem adta le a dossziét. Aztán kiderült, hogy az okiratok már rég Marosvásárhelyen voltak, csak az illetékeseket nem érdekelte” – mondta el Berekméri Edmond marossárpataki tanító és egyben önkormányzati képviselő. A gernyeszegiek kálváriája 2003-ban kezdődött, amikor úgy döntöttek, Teleki Domokosról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a falu és egyben Erdély egyik neves, 19. századi politikusáról nevezik el általános iskolájukat.
„Nyolc év várakozás után, tavaly újrakezdtük a folyamatot, és akármi is legyen, e hónap végén, április 29-én megtartjuk a névadási ünnepséget” – szögezte le Antal Levente, az iskola igazgatója, hozzátéve, hogy hivatalosan csak az ősztől használhatják az új nevet. A Gernyeszeghez tartozó erdőcsinádiak is évekkel ezelőtt tették meg az első lépést. Annak ellenére, hogy ők sem kapták meg a szükséges jóváhagyást, az iskola homlokzatára kihelyezték a templomépítő Szucsáki Ferenc nevét rögzítő táblát. A Dózsa Györgyhöz tartozó kisebb falvak iskoláinak viszont éppen azért nincs neve, mert Iszlai Tibor helyi polgármester szerint csak a központi iskolát lehet elkeresztelni. Az Alsó-Nyárád menti tanintézet egyébként Rákosi Lajos nevét viseli.
Marosvécsen Kemény Jánosról, a helikonista mecénás báróról nevezték el a tanintézetet, de a hivatalos okiratokban ez a név sem jelenik meg. A küküllőmenti Hármasfaluban tíz évvel ezelőtt, nagy pompával tartották meg a keresztelőt. 2002. augusztus 17-én az RMDSZ csúcsvezetőinek utasítására és jelenlétében leplezték le a Szent István államalapító királyunkról elnevezett iskola tábláját. A helyi illetékesek már jóval az avató előtt leadták a kérvényt a tanfelügyelőségre, de Marosvásárhelyen azzal a nevetséges kifogással utasították el, hogy Szent István nem a település szülöttje, és semmi köze Hármasfaluhoz. Holott a három faluból álló település egyikét mindaddig Székelyszentistvánnak hívták, amíg a kommunista hatalomnak szemet nem szúrt ez a név.
„Másodjára is leadtuk a dossziét, akkor egy úgymond jellemzést is kértek Szent Istvánról. 2003-ban újrakészítettük a teljes dokumentációt, de azóta sem érkezett válasz. Én kitettem a táblát, és azt mondtam, akinek nem tetszik, jöjjön, és vegye le. A kétnyelvű tábla azóta is áll” – idézte fel az egy évtizeddel korábban történteket Muszka József, az iskola akkori igazgatója. Utódja, Albert Csilla lapunknak elmondta, hogy a tantestületnek szándékában áll újból próbálkozni, de csak a következő tanévben.
Amint arról korábban beszámoltunk, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) emberjogi szervezet aktivistái és a marosvásárhelyi Dózsa György utcai 2-es számú iskolába járó magyar gyerekek szülei hónapok óta kérik, hogy a tanintézetet a város múlt század eleji polgármesteréről, Bernády Györgyről nevezzék el. A kezdeményezést látszólag Dorin Florea polgármester is támogatja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) azonban Ceauşescu tavaly elhunyt udvari költőjéről, Adrian Păunescuról szeretné elneveztetni a belvárosi iskolát.
Lépni kell, mert formaság az egész
Fejes Réka tanfelügyelő szerint nem elképzelhetetlen, hogy az általa képviselt intézményben egy-egy magyar településről érkező dosszié valamelyik fiók mélyére került volna az évek során. Szerinte a kéréseket és a dokumentációt időnként fel kellett volna frissíteni. Mint mondta, azok a magyar iskolaigazgatók és polgármesterek, akik szívügyüknek érezték a tanintézet elnevezését, addig nem hagyták lerázni magukat, amíg a tanfelügyelőség rá nem bólintott a kérésükre. „Az új tanügyi törvény értelmében a dolgok sokkal egyszerűbbek: az önkormányzat dönt, mi pedig tudomásul vesszük a helyi közösség akaratát” – fejtette ki Fejes, aki egyébként a tanfelügyelőség névadó bizottságának tagja. A tanfelügyelő ugyanakkor cáfolta a dózsagyörgyi polgármester állítását, miszerint csak az önálló vagy központi iskola viselhet nevet.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Szoborpark-avató Marossárpatakon
Tegnap délben egyedi szoborparkot nyitottak meg Marossárpatakon. Miholcsa József szobrászművész által adományozott 18 erdélyi magyar történelmi személyiségről készített mellszobrokat, amelyeket mindeddig ideiglenesen a református templom melletti zöldövezetben helyeztek el. A helyi önkormányzat a környezetvédelmi alapból pályázati úton támogatást nyert el a központi park rendbetételére, amelynek keretében immár véglegesen is állhat a szoborgyűjtemény.
Tegnap az ünnepi istentiszteletet követően került sor a park megnyitására. Borbély László képviselő, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Kozma Barna polgármester, Balog József megyei tanácsos, illetve Bartha József a megyei tanács gazdasági igazgatója elvágták az avatószalagot. Farkas Ernő történelemtanár Rákóczi Zsigmond fejedelemről beszélt, nem véletlenül, hiszen az ő mellszobrával egészült ki tegnap az erdélyi magyar történelmi személyiségek arcképtára. Az ismertetőt követően leleplezték az alkotást. Az ünnepi mozzanat után Berekméri Edmond, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke röviden a szoborpark történetét vázolta fel a jelenlevőknek. Megtudtuk, hogy az ötletadó a Marosvásárhelyről Marossárpatakra költözött Miholcsa József szobrászművész volt, aki 2002 március 15-i ünneplést követő borozgatás közben ajánlotta fel a helybélieknek, hogy a községközpontban elkészíti az erdélyi magyar fejedelmek mellszobrait. 2002 augusztusában meglett Szent István, majd I. János Zsigmond. Aztán a megyei rendőrség be akarta tiltani a további szoborállítást, így a vita elkerüléséért a legutóbbi szobor visszakerült a műterembe. Végül a sajtónak is köszönhetően sikerült "meg-változtatni" a hatóságok álláspontját és elkészülhetett a többi alkotás is, igaz, ideiglenes fatalapzatokra. Eddig 18 szobor készült el, jövőre tervezik Szent László mellszobrának a leleplezését. Az önkormányzat először 2008- ban sikertelenül próbálkozott a parkosítási pályázattal, majd egy évvel később – Borbély László akkori tárcavezetőnek köszönhetően – sikerült 500.000 millió lejes pályázatot nyerni, amihez a tanács 60.000 lejjel járult hozzá. A munkálatokat a tervezés után 2011 októberében kezdték el és az idén fejezték be. Ide helyezték át az 1848-as szabadság leverését szimbolizáló huszárszobrot is a művelődési otthon elől, illetve úgy alakították ki a parkot, hogy az első és a második világháborúban elhunyt sárpatakiak emlékoszlopa is méltó helyre kerüljön. Az emlékpark mögött játszótér lett és az iskola udvarát is rendezték. Különlegessége, hogy napelemekkel táplált utcai lámpatesteket szereltek fel. Összesen 20 szobor fogja majd a szemlélőket történelmi visszapillantásra ösztönözni. A tervet d. Fekete Albert készítette, a munkálatok kivitelezője pedig az Odu Garden Center cég volt. Munkásságáért, a hagyományőrzésért Miholcsa József szobrászművész tavaly díszpolgári címet kapott.
A továbbiakban Kozma Barna polgármester megköszönte a munkálat kivitelezéséhez, finanszírozásához hozzájárulóknak a segítséget. Borbély László volt miniszter az önkormányzat odaadó munkáját hangsúlyozta, ahol van akarat, ott sok mindent meg lehet valósítani. Olyan parkot avatunk, amilyet még nem láttam, s amely a fiatalokat arra ösztönzi majd, hogy elmerüljenek a történelemben, hogy a múltra alapozva a jövőt építsék – mondta többek között a képviselő, aki azt is hozzátette, nemrég írt alá a községvezető egy ötmillió lejes támogatást a csatornahálózat kiépítésére, amelyet szintén a környezetvédelmi tárca finanszíroz. S ez jó, amikor láthatjuk, hogy van, aki tesz is valamit településeinkért.
Lokodi Edit Emőke elsősorban a továbbfejlődésért való összefogásról beszélt. Ahol van összefogás, ott építkezni, haladni lehet. S ezek az eredmények igazolják azt, hogy akik elvállalták, hogy a közösségért tegyenek valamit, jól végezték dolgukat. Miután Pál Antal Sándor történész, nyugalmazott főlevéltáros az erdélyi fejedelmekről beszélt, Balog József tanácsos szavaival megerősítette mindazt, amit az előtte szólók mondtak.
Mielőtt megkoszorúzták volna Rákóczi Zsigmond szobrát, Borbély László átadta a nemrég alapított Családbarát Önkormányzat díjat Kozma Barna polgármesternek. Amint mondta, ezt ezentúl azok az elöljárók vehetik át, akik időt, energiát nem kímélve közösségükért, a nagy családért dolgoznak sikeresen.
Az ünnepséget a helybéli református egyház kórusának verses-zenés műsora és a sárpataki Székely János hagyományőrző néptánccsoport fellépése tette színesebbé.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Tánc- és huszárfesztivál
Mindenik nemzedék kedvére szórakozhatott a hét végén Marossárpatakon az V. alkalommal megszervezett tánc- és huszárfesztiválon, a szervezők ezúttal is színes, tartalmas programot állítottak össze: volt fogathajtó verseny, fotókiállítás, szoboravató, karaoke a gyerekeknek, és természetesen nem maradhatott el a huszárfelvonulás sem, ami Sárpatak egyik fő jellegzetessége.
Míg manapság egyre több vidéki településen hallani, hogy elmaradnak a jellegzetes szokások, a népünnepélyek, amelyek összetartották az adott közösséget, Sárpatak pozitív példa ezen a téren. Van egy lelkes, helyi értelmiségiekből álló csapat, akik gondoskodnak arról, hogy életben tartsák a hagyományokat: közös nótázásokat, huszárbált, huszárfesztivált szerveznek, olyan rendezvényeket, amelyekre a falu apraja-nagyja hivatalos, így a helybéliek magukénak érzik ezeket. És van egy hasonlóan lelkes faluközösség, amely ma is úgy érzi, a hagyomány érték, amit meg kell őrizni. Berekméri Edmond, egyik főszervező elmondta, a hagyományápolás felkarolása végett hoztak létre egy civil szervezetet Miholcsa József szobrászművésszel és Mózes Sándorral, a helyi iskola igazgatójával. – Munkánkat segíti, hogy nagy az érdeklődés a lakosság részéről, minél távolabb van egy település a várostól, annál inkább életben maradnak a hagyományok. Örülök annak, hogy bármilyen rendezvényt szervezünk, mindig nagy az érdeklődés, az emberek jönnek, kérdezik, miben segíthetnek. Nőszövetségünk tagjaira mindig számíthatunk, a nyolcvanas éveikben járó asszonyoktól a fiatal asszonyokig mindenki odaáll. A polgármesterünk is lelkes, segítőkész – hangsúlyozta.
Fogathajtó verseny… a nosztalgia kedvéért
A kétnapos rendezvénysorozat első mozzanataként pénteken került sor az öregfiúk fogathajtó versenyére. Berekméri Edmond elárulta, egykor Sárpatakon hagyománya volt a fogathajtásnak, itt rendezték meg az első országos versenyeket a ’80-as években, dr. Suba Kálmán és dr. Kelemen Atilla voltak a főszervezők.
– Később a vetélkedők szponzorok hiányában elmaradtak, de idén kicsit nosztalgiázni akartunk, feleleveníteni a hagyományt, ezért Suba Kálmánnal és a méntelep igazgatójával, aki az akadályokat meg a fogatokat biztosította, úgy döntöttünk, hogy újra megszervezzük a versenyt. Kilenc hajtó vett részt, ők mérték össze gyorsaságukat, ügyességüket – számolt be a főszervező. A rendezvény egyik fő mozzanata a huszárok ünnepélyes felvonulása volt, hat huszárcsapat mutatkozott be a Székelyföldről: többek között az udvarhelyszéki, csíkszeredai, havadi, valamint a torboszlói huszárok vonultak fel lóháton, jellegzetes viseletben, majd a sportpályán lovasbemutatókkal kápráztatták el közönségüket. A huszárok mellett felvonult a majdani utánpótlás, a helyi gyerek-lovascsapat is. Berekméri Edmondtól megtudtuk, Vajnár József mérnök, a méntelep volt igazgatója felvállalta, hogy ingyenesen tanít lovagolni sárpataki gyerekeket. 10-12 gyerekkel foglalkozik heti rendszerességgel a kertjében berendezett lovaglópályán.
Újabb alkotással bővült a szoborpark
A szombati istentiszteletet követően került sor Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotásának, Szent László király mellszobrának a leleplezésére. A magyar történelem nagy alakjának az életrajzát Nemes Gyula nagyernyei helytörténész ismertette. Az alkotó, Miholcsa József elmondta: – Kissé furcsának tűnhet, hogy az erdélyi fejedelmek sorába bekerül Szent László is, de ha elkezdtük a sort államalapító Szent Istvánunkkal, szükségesnek tartottam, hogy Erdély védőszentje is szerepeljen a parkban. Szent László a székelység és a történészek szemléletében Csaba királyfi reinkarnációja, úgy, ahogy Csaba királyfi is a csillagösvényen jött a székelyek megsegítésére, Szent László a tatárok ellen védte meg a székelységet jelenlétével. Remélem, hogy most is beteljesíti hivatását, és áldását, békéjét és oltalmát népünkre kiterjeszti – fogalmazott a művész, akinek köszönhetően már húsz alkotással büszkélkedhet a marossárpataki történelmi szoborpark. Miholcsa József viccesen megjegyezte: még három alkotással "tartozik": I., II. Apafi, valamint Székely Mózes, az egyedüli székely fejedelem mellszobrával.
A sárpataki közösség képekben
Az avatóünnepség után kiállítás-megnyitóval folytatódott a rendezvénysorozat, Berekméri Edmond fotókiállítását tekinthették meg az érdeklődők. Nézelődés közben sokan meglepetten fedezték fel önmagukat a fotókon, ugyanis a kiállított kétszáz kép a faluközösség életének emlékezetes mozzanatait örökíti meg. Berekméri Edmond, aki több alkalommal is hangsúlyozta, hogy ő nem hivatásos fényképész, vidám pillanatképekben elevenítette fel a huszárfesztiválok, közös nótázások, huszárbálok hangulatát.
A gyerekek nagy örömére közben elkezdődött a karaokeshow, ahol a legfiatalabb sárpatakiak csillantották fel zenei tehetségüket, majd délután hagyományőrző tánccsoportok léptek színpadra, este pedig a könnyűzene vette át a főszerepet.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv jelent meg Erdőcsinádról
Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban látott napvilágot egy falukönyv a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók bölcsőjéről, számos sikeres művésztábor helyszínéről, Erdőcsinádról. A kötetet Molnár Dénes, Szász Albert és Mihály Attila állították össze, a település református lelkipásztorának, Bálint Csabának kezdeményezésére.
Erdőcsinád régi marosszéki település, amelyről az első írásos feljegyzések a XIV. századból maradtak ránk. Ennek ellenére még nem jelent meg hagyományos falumonográfiája. A közelmúltban azonban sikerült kiadni egy könyvet, amely Erdőcsinád történeti anyagjait, az utóbbi évek többnyire egyházi jellegű tevékenységeit, valamint a faluval kapcsolatos hagyományőrző rendezvényeket foglalja magába, részletesen beszámolva a legutóbbi művésztáborról.
Tavaly újraindult az alkotótábor
Aki már járt Erdőcsinádon, az EMKE által szervezett Gyöngykoszorú találkozók alkalmával, meggyőződhetett az itt élő emberek népi értékeket és hagyományokat ápoló erényeiről, vendégszeretetéről. A néptánctalálkozók megszervezése mellett a település lakói arra is büszkék, hogy tavaly ősszel újraindulhatott a néhány évig szünetelő erdőcsinádi alkotótábor. Oroszlánrészt vállalt ennek megszervezésében Bálint Csaba tiszteletes, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy kettős céllal folytatják a művésztáborok megszervezését. „Fő célunk segíteni a művészet kibontakozását a művészeti alkotásokban – festmények, rajzok, faragványok, agyagformázás, fényképek, vagy más művészeti technikák által –, kihasználva az őszi évszak gyönyörűséges tájai nyújtotta lehetőségeket, hiszen az itt részt vevő művészek igyekeztek megalkotni mindazt, ami a falu és környezete természeti szépségéből ered. Másik célunk, hogy a helyi és a környékbeli iskolások látogatása alkalmával megmutatni és a tanulók számára érdekessé tenni a művészet szépségeit” – fogalmazott a lelkipásztor.
Katalógus vagy falukönyv?
A tiszteletes elmondta, az alkotótábor megszervezésében személyén kívül Molnár Dénes erdőcsinádi lakos és festőművész, valamint Miholcsa József Marossárpatakon élő művész vállaltak szerepet. „A Bethlen Gábor Alap segítségével is létrejövő alkotótábor utólagos elszámolásához, bemutatásához hozzá tartozott elsősorban a tábori tevékenységeket, alkotásokat bemutató kis könyv is. Ennek a katalógusnak a megszerkesztésére Molnár Dénes festőművészt kértem meg. Persze, ezt a katalógust akár egy erdőcsinádi falukönyvnek is nevezhetjük, hiszen településünk múltjáról és jelenéről szól. A szerkesztésben Molnár Dénes két megbízottja segédkezett: Szász Albert és Mihály Attila, akiknek ezúttal is köszönjük odaadó munkájukat” – mondta el Bálint Csaba.
Egyelőre nem lesz könyvbemutató
A könyvben olvashatunk Erdőcsinád földrajzi elhelyezkedésről, az Árvácska tánccsoportról, a színjátszócsoportról, a Búzavirág citeraegyüttesről, a borszéki ifjúsági táborról, a helyi IKE csoport tevékenységeiről, a sikeres biblia hetekről, a helységben szervezett citera és furulyatáborokról, húsvét és karácsony erdőcsinádi megünnepléséről, szüreti bálokról. „Szeretettel ajánlom e kis kiadványt azok számára, akik szeretik a művészetet, a művészeti alkotások nyújtotta természeti szépségeket valamint szívesen látogatnak Erdőcsinádra, illetve olvasnak rólunk” – mondta a tiszteletes. A szerzők egyelőre nem terveznek könyvbemutatót, de a több mint 700 fényképpel díszített kiadvány megrendelhető Molnár Dénes festőművésznél.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro,

Könyv és gyertya – ünnepi gála
Könyv és gyertya címmel ünnepi gálával folytatódott a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ március 15-i rendezvénysorozata, amelyen olyan Maros megyei személyeket tüntettek ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget. A kitüntetést az 1990. február 10-i, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtti tisztelgésnek szánták.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke üdvözlő szavaiban kijelentette: – Meggyőződéssel hiszem, hogy az erdélyi magyarság erejét a kitartás acélozza. Kitartó ragaszkodásunk nemzeti jogainkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, népi hagyományainkhoz és szülőföldünkhöz.
A jogainkért folytatott küzdelem egyik legfontosabb mozzanatának az 1990. február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetést tartja, "amelyen több mint százezren vettünk részt, méltóságteljesen kinyilvánítva, hogy szülőföldünkön, itthon akarunk élni, és nem tűrjük, hogy másodrendű polgárokként kezeljen minket a politikai hatalom". Állította, hogy ez a nagyszabású kulturált megnyilvánulás mérföldkőnek számít az erdélyi magyarság modern kori történelmében.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a könyves-gyertyás menetelés egyik szervezője felidézte az akkori, az azt megelőző, illetve az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi eseményeket, figyelmeztetve, hogy emlékezni kell, beszélni kell róluk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A díjátadást követően a magyar szabadságharc ihlette költemények hangzottak el Györffy András, Kilyén Ilka, Sebestyén Aba marosvásárhelyi színművészek előadásában. Fellépett Buta Árpád Attila énekes. A gálát a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes fellépése zárta, amely a Duna televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorában bejutott az elődöntőbe.
Könyv és gyertya díjban részesültek
Antal András nyugalmazott tanár, az Ákosfalva 500 éve falumonográfia szerzője, a Pro Ákosfalva Egyesület alapító tagja, a Pro Honoris Causa Egyesület alapító tagja.
Böjte Lídia magyartanár, a szászrégeni Kemény János Irodalmi Kör vezetője.
Domokos Anikó Erzsébet nyugalmazott magyar–román szakos tanár, aki nagy szerepet vállalt és vállal jelenleg is a segesvári közművelődés terén.
Farkas Ernő magyartanár, aki a kortárs civilizáció jó ismerőjeként hívja fel figyelmünket a nemzeti közösség, a szellemi örökség, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megtartó erejére.
Fülöp Lajos, a maroskeresztúri RMDSZ oszlopos tagja, aki mindig lelkiismeretesen, kitartással végezte az elvállalt munkát. Mindenkinek példát mutatott megfontoltságával és jó meglátásaival. Tanácsosként is mindig kiállt és helytállt a magyarság ügyéért.
Gálfalvy László nyugdíjas pedagógus, aki meghatározó szerepet vállalt a gyulakuti RMDSZ alapításában és további tevékenységében.
Gálfi Tibor nyugalmazott tanító, 2011-ben többéves kutatómunka eredményeként Berekméri Edmond helyi pedagógussal megjelentették Marossárpatak első falumonográfiáját Marossárpatak – Egy hagyományőrző település múltja és jelene címmel. Munkásságát, életét áthatja a közösségért vállalt felelősség és a magyarság összefogása.
Gönczi Béla, a marosvásárhelyi RMDSZ alapító tagja, a 2000-es évek közepétől a koronkai helyi RMDSZ-szervezet elnöke, majd kerületi elnöke volt. Közösségépítő tevékenysége során kiemelt figyelmet szentelt a magyar kultúrának, a közösségi jogok tiszteletben tartásának.
Hajdó Károly nyugalmazott zenetanár, karnagy. 50 éve a marosszentgyörgyi közösség meghatározó egyénisége. Az ő nevéhez fűződik a Tavaszi kórusfesztivál, a karácsonyi dalok koncertje.
Jakab István nyugdíjas tanító, alapító tagja volt a búzásbesenyői RMDSZ-nek, személyét megbecsülés, tisztelet és szeretet övezi.
Kerezsi János nyugalmazott református lelkész, alapító tagja a mezőbándi és megyei RMDSZ-nek, 1990 januárjában a megyei elnökség tagjai közé választották. Több éven át az ügyvezető elnökségben a kultúráért és egyházakért felelős alelnökként tevékenykedett.
Kilyén Domokos 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárnál dolgozott mint technikus, és 1972- től váltotta fel édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét. 2000-ig – kisebb megszakítással – a község polgármestere, nyugdíjba vonulásáig. Minden kulturális és minden olyan tevékenységben részt vesz, ami a község javát szolgálja. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székely kapukat farag, citerákat készít, amelyeket kiállításokon is bemutatnak.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács volt elnöke, illetve alelnöke mindvégig példásan végezte feladatát, legyen szó kultúráról – Maros Megyei Könyvtár, Maros Megyei Múzeum, Kultúrpalota, Maros Művészegyüttes, Bábszínház, Állami Filharmónia, Látó és Vatra folyóiratok –, a gazdaságról (repülőtér, ipari park), infrastrukturális beruházásokról, turizmusról, szociális ellátásról. Lokodi Edit Emőke 25 éven keresztül szolgálta a Maros megyei közösséget, példát mutatva mindannyiunknak.
Major István 1992 és 2004 között marosludasi városi tanácsos. Három közbirtokosságot alapított, amelyek ügyintézését bejegyzésükig vállalta, és őt dicséri az 1995–1996-ban létrehozott, a marosludasi RMDSZ- székházban lévő könyvtár is.
Nagy Margit történelem-magyar szakos tanárként tevékenykedett 1964 és 1995 között a marosszentkirályi általános iskolában. 15 évig volt a helyi RMDSZ elnöke. Önzetlen odaadással dolgozott a hagyományok ápolásáért. Tudását igyekezett a fiatal generációknak átadni és hagyományőrző hozáállásra nevelni őket. Horváth Jánossal közösen megalapította a Vadrózsa néptánccsoportot.
Ráduly János nyugalmazott tanár. Első kötete 1975-ben jelent meg. 37 éves írói munkássága eredménye: 81 kiadott kötet. 48 néprajzi és népköltészeti kiadványt jelentetett meg. Zömében népmese, mondakötetek és népi tréfák gyűjteménye. Tizenegy művet közölt a székely rovásírásról, amelyekben többek közt a közelmúltban felfedezett rovásemlékeket mutatja be. Huszonkét szépirodalmi kötete van, ezekből tizenhárom verseskönyv és fordításkötet.
Szabó József esztergályos és minőségi ellenőr. Tizenhét évig volt a református egyház gondnoka Mezőcsáváson. 1990- ben helyi szinten aktívan részt vett az RMDSZ megalakításában. 1990–1994 között Mezőcsávás alpolgármestere. Ma is aktívan részt vesz a helyi közösségi életben.
Szász Erzsébet nyugdíjas tanítónő, a marosszentannai RMDSZ-szervezet egyik alapító tagja. Udvarfalván a szervezet tevékenységének a szervezője, irányítója, nyilvántartója. A falu és a község kulturális életének meghatározó személyisége. Éveken keresztül szervezője a március 15-i helyi ünnepségnek. Az ifjúság oktatása- nevelése mellett a felnőttek szakmai-mezőgazdasági képzésében is aktívan részt vállalt.
Szász Lajos az RMDSZ megalakulásakor az elsők között lépett be a szervezetbe. Számos kampány és más rendezvény szervezője és társszervezője. A megyei RMDSZ státusirodájának alkalmazottja 2002–2011 között.
Szepessy László egyik főszervezője volt az 1990. februári gyertyás tüntetésnek. Az első szabad március 15-ét 1990-ben ő szervezte. Marosvásárhely magyarsága hosszú idő után először ünnepelt a Székely Vértanúk emlékművénél, ezzel hagyományt teremtve. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején Sütő Andrással együtt az RMDSZ-székház padlásán volt, és 20-án is részt vett az eseményekben. Politikai fórumokat, jótékonysági rendezvényeket szervezett, egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Bernády György Alapítványnak.
Szlovácsek Ida, magyar szakos nyugdíjas tanárnő több mint 25 éve vesz részt a Dicsőszentmárton városi, illetve kerületi magyar szórványközösség művelődési életének szervezésében. Prioritásként a magyar identitástudat megőrzését tűzte ki céljául: az anyanyelv, illetve a néptánc és népdaléneklés, a magyar népi szokások megőrzését, ápolását. Szavalóversenyeket és népdaléneklő versenyeket szervezett a magyar diákoknak. A Kis-Küküllő Alapítvány keretében Sárga Rózsa néven a város és a vidék idősebb nőtársadalmának szervezett és szervez heti rendszerességgel programot.
Tófalvi Zoltán újságíró, riporter. A kilencvenes évek elejétől megszállottan kutatja az 1956-os forradalom utáni időszak romániai eseményeinek, erdélyi elítéltjeinek történetét. Több tanulmányt közölt a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent konferenciakötetekben, folyóiratok emlékszámaiban. Forrásfeltáró munkájának kiemelkedő teljesítménye az a sorozat, amelyben közzétette az 1956 utáni legnagyobb erdélyi politikai koncepciós perek iratait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Huszárok és táncosok ünnepe Sárpatakon
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi önkormányzat szervezésében hetedik alkalommal tartották meg a hét végén a sárpataki tánc- és huszárfesztivált. A rendezvénysorozat péntek délután a huszárcsapatok felvonulásával indult. A helyi csapat mellett a szovátai, mikházi, koronkai, rigmányi és sáromberki huszárok, illetve a torboszlói kopjások jöttek el a fesztiválra – tudtk meg Miholcsa Józseftől, a marossárpataki XV. Mátyás-huszárezred alezredesétől. A felvonulás után fogathajtó versenyre került sor. 28 évvel ezelőtt Sárpatakon tartották az első ilyen versenyt, ezért ez az itteni huszárfesztiválok elmaradhatatlan mozzanata – tájékoztatott Miholcsa. A versenyt, melyen hat fogathajtó páros (hajtó és segédhajtó) vett részt, a beresztelki Torkos Sándor nyerte. A továbbiakban a helyi Nyereg Klub lovasbemutatója következett, majd az akadálypálya átalakítása után elkezdődött a népi fogatok versenye, melyen csak sárpatakiak vettek részt. A győztes Csuma Sándor lett.
– A fogathajtás is a népi fogatok versenyéből fejlődött ki, ezért három éve ezt is megszervezzük. Egészen meglepett, hogy milyen szépen rendbe tették és lefestették erre az alkalomra szekereiket a helybéliek. Ennek a versenynek volt a legnagyobb sikere – mondta a huszárezred alezredese, akitől azt is megtudtuk, hogy idén először huszárvetélkedőt is rendeztek. A résztvevőknek többek között karikákat kellett kardra fűzni, illetve vizespoharat kellett egy oszlopról a másikra átvinni úgy, hogy a víz a pohárban maradjon. A fesztivált a nagyközönségnek is szóló ügyességi versenyek színesítették, egyebek mellett patkódobó verseny is volt, amelyet Váradi Caba Mátyás-huszár nyert meg. A próbát egy 85 éves versenyző, Peres József is derekasan kiállta. Szombaton délelőtt különféle gyerekprogramokra, egyebek mellett bicikliversenyre is sor került, melyen gyorsasági, lassúsági és ügyességi próba is volt. A református templomban tartott ünnepi istentiszteleten Kristóf István pókakeresztúri lelkipásztor szolgált. Délben faragott helységnévtáblát avattak, majd Berekméri Edmond, a Marossárpatakért Egyesület alelnöke az első világháborúban elesett 44 sárpataki hősről tartott előadást, akiknek tiszteletére 1999-ben a településen emlékoszlopot emeltek. A rendezvény ünnepélyes megnyitója délután 4 órakor kezdődött, ekkor Kozma Barna polgármester és Kovács Levente, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke üdvözölte az egybegyűlteket. Ezt követően a néptáncfesztiválra érkezett csoportok – a vajda-szentiványi, szabédi, gernyeszegi, jobbágytelki, magyarói, maros-szentannai és marossárpataki táncosok – előadása bűvölte el a több száz fős közönséget. Kakasi Mihály műsorvezető arra is felhívta a figyelmet, hogy a sárpataki táncosok a jövő héten egy magyarországi testvértelepülésen, Jászapátiban mutatják be lakodalmas jelenetüket.
A rendezvénysorozat alkalmával Kozma Barna polgármester hat aranylakodalmas házaspárt köszöntött és ajándékozott meg. Érdemokleveleket kapott ugyanakkor a Bekecs néptáncegyüttes két sárpataki táncosa, a helyi tánccsoportot is irányító Hánesz Arnold és öccse, Edmond. A kora esti órákban a Bekecs együttes lépett színpadra, majd a Hajlik a Rózsafa nótatársulat, később pedig a Vecker szórakoztatta a fesztiválvendégeket. A kettős rendezvénysorozat sikerét többek között az is igazolta, hogy Nagy Attila mesterszakács – a nőszövetség tagjainak segítségével – már az első napon 300-400 résztvevőt lakatott jól a hatvanliteres bográcsokban főtt gulyással.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Falunapok élő hagyományokkal Marossárpatakon
Színes kulturális és szórakoztató programokkal várta az érdeklődőket a hetedik alkalommal megtartott Tánc- és Huszárfesztivál Marossárpatakon. A Marossárpatakért Egyesület és a helyi önkormányzat szervezésében lebonyolított faluünnepségen pénteken lovas programokat tartottak a sportpályán, szombaton néptánc fesztivált az iskola udvarán felállított szabadtéri színpadon.
Pénteken a Kakas-dombi sportpályán megtartott fogathajtó-versenyre hat páros nevezett be. A megmérettetést a beresztelki Torkos Sándor nyerte, akinek fia volt a segédhajtója. A népi fogathajtók, azaz a sárpataki szekeres gazdák versenyét – amelyen tizenegy helyi gazda mérte össze ügyességét – Csuma Endre nyerte meg.
A gyereksátorban Lakó Kiss Erzsébet és Égei Noémi óvónők vezették a kézműves tevékenységeket, a csemeték díszes pártákat, huszárcsákókat, huszáros papírforgót készítettek, gipszből öntött lovat színeztek temperával.
Sötétedés előtt került sor a hagyományőrző huszárok hárompróbás vetélkedőjére, amelyen Benedekfi Levente Mátyás-huszár aratta le a babérokat. A közönség a versenyek közötti szünetekben sem unatkozott. A marossárpataki Nyereg Klub lovas iskola tagjai Marcus Gabriella vezetésével lovas bemutatót tartottak, de idén is volt patkódobási verseny is. A lovas programok körlovaglással zárultak. A szervezők mindenkit ízletes bográcsgulyással kínáltak.
Másnap reggel a mezőcsávási fúvószenekar tagjai szekérre ülve, népdalokat és katonadalokat játszva hívogatták a falu népét. Az iskola udvarán a diákok ügyességi és gyorsasági biciklis megmérettetésen vehettek részt, ahol a győzteseket értékes díjakkal jutalmazták. Az ünnepi istentisztelet után a református templomból a szomszédos szoborparkba vonultak át a gyülekezet tagjai, ahol bemutatták a település nevét románul és magyarul tartalmazó, magyaros motívumokkal díszített faragott táblát, amit Miholcsa József szobrászművész tervezett meg.
A táblát a falu határában fogják felállítani, a kivitelezéséhez szükséges összeg egy részét a húsvéti jótékonysági bálon részt vett lakosok adták össze, a fennmaradó, nagyobb részt pedig önkormányzati pénzekből finanszírozták. Rövidesen a falu mindhárom bejáratánál hasonló bejárati tábla lesz felállítva. Ugyancsak a szoborparkban emlékeztek a szervezők a település első világháborús hőseire: Marossárpatakon 1999-ben állították fel a két világháború helyi áldozatainak emlékművét.
A szabadtéri színpadon a marossárpataki ifjúsági tánccsoport lépett fel először műsorával, amellyel a helyi lakodalmas népszokásokat elevenítették fel. Ebéd után a helyi Mátyás huszárok vezetésével felvonultak a rendezvényre meghívott néptánccsoportok és huszárcsapatok. A szombati néptáncfesztiválon hét település mutatta be az idősebbektől tanult táncmozdulatokat: Szabéd, Jobbágytelke, Marosszentanna, Magyaró, Vajdaszentivány, Gernyeszeg és a házigazda Marossárpatak. A rendezvénysorozat idén is tűzijátékkal ért véget.
Berekméri Edmond, Krónika (Kolozsvár)

Megörökítik őseink hagyatékát
A Kincsásó Egyesület szervezésében tizenegyedik alkalommal tartanak alkotótábort Mezőbergenyében. Idén 13 művész érkezett a csendes, de látnivalókban gazdag mezőségi településre alkotni és pihenni. A táborban nincs kötött téma, mindenki a maga kedvére dolgozhat, szabadon szárnyalhat a képzelet.
A déli órákban érkezünk meglátogatni az alkotótábort, amelynek idén is a helyi református egyházközség diakóniai központja adott helyett. Az előtérben csend fogad, aztán a nyitott ajtón át megpillantjuk a tágas és világos műteremben tevékenykedő vendégművészeket. Ősz P. Zoltán nyugalmazott tanárt, helyi festőművészt, a tábor megálmodóját és egyik főszervezőjét keressük, aki éppen Marosvásárhelyre „szaladt be” személygépkocsijával, hogy néhány festészeti kelléket vásároljon. Zoli bácsira várva, egy másik pedagógussal, Gálfi Gizellával beszélgetünk, aki az alkotótábort szervező Kincsásó Egyesület oszlopos tagja. Tőle azt is megtudtuk, hogy korábban Domahidi Béla tiszteletes úr és a református egyház vállaltak oroszlánrészt a szervezésben.
Megörökítik az ősök hagyatékát
Megtudtuk, hogy a kulturális egyesület 2010-ben alakult, elsősorban hagyományőrző céllal, felvállalva Mezőbergenye kulturális és sportrendezvényeinek szervezését, de a környezetvédelemmel is foglalkozva. „Örülünk, hogy szervezői lehetünk az alkotótábornak, s alakulásunk óta minden évben igyekszünk festői környezetünkben egy hétig térítésmentes ellátást biztosítani az idelátogató művészeknek. Úgy gondoljuk, az itt található feltételek minden igényt kielégítenek, ami részben holland barátainknak köszönhető, hiszen ők támogatták egyházunkat a diakóniai központ létrehozásában” – fejtette ki Gálfi Gizella. Közben megérkezett Ősz Zoltán is, aki bekapcsolódva a beszélgetésbe elmondta, hogy a tábor elsődleges célja átmenteni, megörökíteni őseink ránk hagyott hagyatékából azt, amit a mezőbergenyei falusi környezet felkínál. A festőművész szerint a táborban mindenki hamar megtalálja a számára megfelelő témát, bebarangolva a falut, bemenve a portákra, szóba állva az emberekkel. Látogatásunk idején két vendégművész éppen a közelben lakó, 95 éves Zsuzsika néni udvarán dolgozott. „Az évek során szem előtt tartottuk azt a feladatot, hogy mentsük meg, ami még menthető. Itt a múlt értékeire gondolok, amit ránk hagytak elődeink: régi házakra, épületekre, székelykapukra” – mondta Ősz P. Zoltán.
Székely írás vagy rovásírás?
Kezdetben a tábor résztvevői a környékről érkeztek. Aztán az évek múlásával határon túli vendégek is jöttek megtapasztalni a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, és megismerni a hely jellegzetességeit. Ősz P. Zoltán szerint a művészek rendszerint elégedetten távoznak, s a tábor vonzereje miatt nagyon sok a visszatérő vendég. Ugyanakkor a művésztábor a helyi közösség életében is fontos esemény. „A tizenegy éves múlt azt bizonyítja, sikerült kialakítani azt az igényt, hogy a falusi ember is ráérezzen a művészet kifejező erejére és tudja értékelni munkánkat, valamint az alkotót, betekintést nyerve az alkotás titkaiba. Erre beszédes példa, hogy éveken át voltak olyan művészkollégák, akik kézműves foglalkozások keretében, az ifjú nemzedéket is megismertették az alkotás szépségeivel. Jelenleg a székely rovásírás titkaiba nyernek betekintést a budapesti Dudás László Sándor festőművész segítségével.”
Itt említjük meg, hogy néhány perccel később, a műterembe látogatva, Dudás művész úr kategorikusan kijavít, amikor a székely rovásírásról kérdezzük. „Székely rovásírás nem létezik, csak székely írás. Egyesek nincsenek tisztában bizonyos fogalmakkal, megnevezésekkel. A római korból fennmaradt régi épületeken olvasható írást sem nevezzük római rovásírásnak, egyszerűen római írásnak mondjuk” – hangsúlyozta a budapesti vendég.
Mindenki a maga kedvére alkothat
A mezőbergenyei alkotótáborban elsősorban tájképek születnek. A falusi táj mellett régi házak, utcasorok, jellegzetes épületek kerülnek fel a vászonra. A gyönyörűen felújított műterem hűvösében szénnel, akvarellel, olajjal, akrill technikával, vízfestékkel készülnek a jobbnál jobb alkotások. Egy korábbi megállapodás értelmében, a vendéglátásért cserébe a művészek két-két alkotást hagynak a településen. Ősz Zoltán elmondta, hogy a képek diverzitása többféle ábrázolásban jut kifejezésre. „A festői táj mellett az alkotásokban néha megjelenik az ember is, sőt absztrakt művek is készülnek. Mindenki a maga kedvére dolgozhat, nincsenek kötelezettségek.” Miután fotókat készítettünk a helyszínen, megtekintettük az elkészült munkákat és a készülő alkotásokat, elköszöntünk a tábor lakóitól. Az önkéntes alapon főző helyi asszonyok már éppen az ebédhez terítettek. Az ebédre való meghívást nem fogadtuk el, azt viszont nem mulaszthattuk el, hogy a diakóniai központ előtt felállított, népi motívumokkal díszített, gyönyörű székelykaput ne örökítsük meg. Ez a fából készült alkotás is hozzátartozik nemzeti kincseinkhez, népi értékeinkhez, amelyekből még bőven lehet találni Mezőbergenyében. Ezért is jönnek szívesen a vendégművészek az itt szervezett alkotótáborba.
A Bergenyében született műalkotásokból összeállított tárlat megnyitójára és az ünnepélyes táborzárásra augusztus 24-én, vasárnap kerül sor. Az alkotótábor működéséhez szükséges anyagiakat a mezőpaniti önkormányzat biztosította.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Szent István király szobránál ünnepeltek a marossárpatakiak
Az előző évekhez hasonlóan, a történelmi szoborparkban szervezett ünnepségen, Marossárpatakon idén is megemlékeztek államalapító királyunkról, Szent Istvánról.
A vasárnap délelőtti istentiszteletet követően a gyülekezeti tagok a közeli Szent István-szobor elé vonultak át, ahol ünnepi beszédek hangzottak el, valamint rövid kultúrműsort mutattak be. Ezúttal sem hiányoztak a rendezvényről a helyi hagyományőrző Mátyás-huszárok, akik teljes felszerelésben, lóháton érkeztek az ünnepségre.
lőször Mózes Sándor tanár, műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: örvendetes, hogy a marossárpatakiaknak lehetőségük van egy meghitt környezetben ünnepelni. „Történelmi szoborparkunk, államalapító királyunk, Szent István kőmása egy olyan helyszín, amilyennel a Kárpát-medencében csak nagyon kevés település büszkélkedhet” – jelentette ki a műsorvezető. Kozma Barna polgármester a nap jelentőségéről, nemzeti identitásunk ápolásának és megőrzésének fontosságáról beszélt, Berekméri Edmond Szent István érdemeit foglalta össze. „Mi, szervezők, úgy gondoljuk, hogy nemzeti ünnepeinket méltó módon meg kell ünnepelni minden kicsi közösségben, hiszen ezáltal évről évre erősíthetjük nemzeti identitásunkat” – hangsúlyozta Kozma Barna polgármester.
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi RMDSZ szervezet helyezett el koszorút Miholcsa József Szent István király szobránál. Ezt követően a Hol vagy István király c. dalt énekelte Berekméri Réka és Fülöp Szonja, alkalomhoz illő, hazafias verset mondott Kozma Zsuzsanna. A Székely János nevét viselő helyi hagyományőrző ifjúsági néptánccsoport marossárpataki táncokat mutatott be, majd a himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Közösségi házat építenek a káli unitáriusok
A székelykáli unitárius templom szomszédságában található, két helyiségből álló imaházat a kilencvenes évek elején építették. A létesítményt az egykori felekezeti iskola helyére emelték, amit az ötvenes években bontottak le. Tavaly, Mihály Ignácz gondnok kezdeményezésére döntés született az épület korszerűsítését, bővítését illetően.
Molnár Attila unitárius lelkipásztort munkaruhában a munkások mellett találtuk. A tiszteletes nemcsak irányított, hanem a kétkezi munkában is derekasan kivette a részét. Éppen a tetőszigetelést végezték, s a mennyezetet lambériázták. „Azt hiszem, a versenyzési szellemnek köszönhetően vágtuk bele a fejszénket egy újabb kemény fába. Néhány évvel ezelőtt javítottuk a templomot, s mivel kis közösség vagyunk, a nagyobb kiadások nagy erőfeszítést jelentenek a száztagú gyülekezetünknek. De látva a káli reformátusok összefogását és tenni akarását, mi is igyekszünk előrelépni” – mondta mosolyogva a tiszteletes.
Megtudtuk, hogy tavaly kezdtek hozzá a felújítási, bővítési munkálatokhoz. Először a meglévő két terem teljes tetőszerkezetét szedték le, aztán egy újabb helyiséggel bővítették az épületet, s manzárdszobákat terveznek. Idén faburkolatból mennyezetet alakítottak ki, bevezették a villanyt, s rövidesen kezdetét veszi a termek festése, majd csempézése és burkolása. A nagytermet a téli istentiszteletek megtartására, tanácskozások lebonyolítására használják. A helyiség nyáron akár az ebédlő szerepét is betöltheti, ha vendégek érkeznek Székelykálba. Az egyik kisterembe konyhát rendeznének be, a másikba mosdót, illemhelyeket. A tetőtérre három vendégszobát terveznek.
„Az anyagi alapot elsősorban az amerikai testvérgyülekezet biztosítja, de a nagyernyei önkormányzat is besegít. Helyi szakemberekkel dolgozunk, akiket megfizetünk. Számításaim szerint ha céggel dolgoztatnánk, háromszor többe kerülne a kivitelezés” – véleményezte a lelkész. Az amerikai unitáriusok 2012-ben, a templom építésének 250. évfordulóján jártak utoljára Székelykálban. „Beszélgettünk terveinkről, s támogatásukról biztosítottak. Rendszeresen beszámolunk a munkálatok előrehaladásáról, s küldünk fényképeket is az Államokba. Nagyon fontos a kölcsönös bizalom, hisz ez mindennek az alapja. Támogatóinknak meg kell győződniük, hogy megbecsüljük a kapott pénzt, és jó munkát végzünk” – hangsúlyozta Molnár Attila. Az épület befejezését hosszabb távra tervezik.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro

Kis hagyományőrzők vetélkedtek Sáromberkén
Április 29-én került sor a Sáromberki Technológiai Líceum dísztermében a helyi óvoda által szervezett körzeti hagyományőrző vetélkedőre, amelyen nyolc település vett részt. A székely ruhába öltözött csemeték énekeltek, meséltek, verset mondtak, népi gyermekjátékokat mutattak be, majd a tartalmas és színes előadások után falatoztak, ismerkedtek, barátkoztak.
A Hej, tulipán, tulipán… nevet viselő rendezvényen a vendégeket először Máté Dalma óvónő köszöntötte a vetélkedő mottójával: "A mese és a játék összeköti a gyerekeket és a felnőtteket, akik enélkül esetleg külön világban élnének" – hangzott el Rege Sándor gondolata. Incze Jenő iskolaigazgató méltatta az óvónők munkáját, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Az intézményvezető szerint az érdeklődés felkeltését a népi hagyományok iránt már kisgyermekkorban el kell kezdeni, s erre kiváló alkalmat teremtenek a különböző népi jellegű vetélkedők.
Szép díszlet, érdekes mesekeret
A sáromberki óvónők szép díszlettel, érdekes, interaktív mesekerettel próbálták oldani a hangulatot, bátorítani a kis versenyzőket. A vetélkedő versenyszelleme jelentéktelenné vált, ezt a tényt hivatott oldani a játékos keret. A gyerekek megismerkedtek egy szomorú kertésszel, aki azért búslakodott, mert nem nyíltak ki a tulipánjai. A gyermekek megpróbálták felvidítani a kertészt énekekkel, szavalatokkal, versekkel, népi gyermekjátékokkal. Az Iklandról, Gernyeszegről, Vajdaszentiványról, Székelykálból, Marossárpatakról, Körtvélyfájáról és Jobbágytelkéről érkezett kis versenyzők, a helyiekkel együtt, miután előadták műsorukat, választottak egy tulipánt, amit jelképesen elültettek a kertész kertjében. A vetélkedő végére a kert tele lett szép virággal, s a kellemes látvány nyomán elillant a kertész szomorúsága.
A továbbjutók
A kiegyensúlyozott vetélkedőn a Sükei Mária tanítónő, Aurariu Piroska nyugalmazott óvónő és Kovács Emese óvónő alkotta zsűrinek nem volt könnyű eldönteni a továbbjutókat. A háromtagú értékelőbizottság részéről Sükei Mária tanítónő értékelte a versenyzők teljesítményét, mindannyiukat megdicsérve bátorságukért, rátermettségükért. "Mindenik fellépő felkészült erre az eseményre, igyekezett helyesen, szépen, tisztán, érthetően beszélni, a dalok esetében pedig visszaadni az eredeti dallamváltozatot. A gyermekjátékok feszélyezetlen előadásával a néző betekintést nyert egy csoport felszabadult játékába" – összegezte a látottakat a tanítónő. Népmesék kategóriában a marossárpataki Göndör Zselyke (óvónő: Égei Noémi) jutott tovább a megyei szakaszra, versmondásban az iklandi Serban Klaudiát (óvónő: Kelemen Jolán) ítélte legjobbnak a zsűri, a népdalénekeseknél a vajdaszentiványi Gerendi Szófia Rebekát (óvónő: Bálint Ilona Melinda) sorolták az első helyre, a népi gyermekjátékok kategóriában a körtvélyfáji csapat (óvónő: Berekméri Ildikó) vitte el a pálmát.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Külhoni Magyarságért Díjat kapott Miholcsa József
"A magyarságban és a művészetben nincs megalkuvás"
– vallja, Bartókkal együtt, a szobrászművész –
Összesen tíz Külhoni Magyarságért Díjat adtak át augusztus 19-én Budapesten, a Parlamentben. A díjazottak között volt Miholcsa József marossárpataki szobrászművész, akit a rangos elismerésről kérdeztem.
– Mióta osztanak Külhoni Magyarságért Díjat? Hogyan történik a díjra érdemes személyek kijelölése?
– Tudomásom szerint az Orbán-kormány kezdeményezésére, 2011-től osztanak Külhoni Magyarságért Díjat. A jelölés úgy történik, hogy a politikusok ajánlásokat, önéletrajzokat kérnek be, majd kiválasztják és a díjra jelölik az arra érdemesnek talált személyeket. A Külhoni Magyarság Díjjal azokat a személyeket és szervezeteket tüntetik ki, akik Szent István szellemiségében végzik tevékenységüket, és ezzel a nemzet fennmaradását szolgálják.
– A tíz díjazott közül hányan voltak Erdélyből?
– Mindenekelőtt el szeretném mondani, hogy tízből csupán két magánszemély részesült a kitüntetésben, nyolc díjat intézményeknek ítéltek oda. Erdélybe három díjat hoztunk haza, elismerést kapott rajtam kívül a Segesvári Gaudeamus Alapítvány és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum. A díjazásra a Parlament Delegációs Termében került sor, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettestől vehettünk át emlékplakettet és oklevelet. A kitüntetéssel pénzdíj is jár, amit egy későbbi időpontban fogunk megkapni. A díjátadást közös fotózás, majd ünnepi fogadás követte.
– Mit jelent számodra a kitüntetés?
– Először is hangsúlyozni szeretném, hogy rajtam kívül sok olyan erdélyi ember van még, aki rengeteget tett a nemzetért. Továbbá, úgy érzem, hogy az elismerést nem egyedül én kaptam, hanem azokkal a személyekkel együtt tüntettek ki, akik számomra ezt az utat lehetővé tették. A díj tehát egyben az erdélyi közösség kitüntetése is. Egy másik gondolat, amely átvillan rajtam, hogy ennek a kitüntetésnek a súlyával hogyan lehet élni. Váratlanul ért a jelölés, de biztatásnak veszem a díjat, ami azt bizonyítja, hogy nem vagyunk elfelejtve.
– Biztos vagyok benne, hogy ezzel a nemzetért kifejtett munkád, alkotói és hagyományőrző tevékenységed nem ért véget...
– Természetesen, ha Isten erőt és egészséget ad, a továbbiakban is népemet és nemzetemet fogom szolgálni. Életem vezérfonala az ismert Bartók-idézet, amely így szól: "A magyarságban és a művészetben nincs megalkuvás". Ehhez igyekszem ezután is tartani magam.
– A közelmúltban említetted, hogy egy Szűz Mária-szobron dolgozol. Mit árulhatunk el erről olvasóinknak?
– Még egy alkotást, egy két és fél méteres Mária-szobrot tervezek a marossárpataki történelmi szoborparkba. Áthaladva a székely kapu alatt, a látogató jobbra fogja megtalálni Szűz Máriát az erdélyi fejedelmek körében, mintha azok körbevennék, és védenék Jézus anyját. Tisztában vagyok azzal, hogy református falu vagyunk, de remélem, senki sem veszi rossz néven, hogy Mária-szobrunk is lesz. Mint ismeretes, Szűz Mária a magyarság védőszentje volt, neki ajánlotta fel Szent István a koronát.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékünnepség és kopjafaavatás Sáromberkén
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Huszárbál tizedszer, szoboravatással
A helyi Mátyás-huszárok szervezésében tizedik alkalommal rendeztek hagyományőrző huszárbált Marossárpatakon.
A november 7-i, szombati rendezvényen tucatnyi székelyföldi hagyományőrző huszárcsapat tette tiszteletét. Jelen voltak a paniti és marosvásárhelyi 9-es honvéd huszárok, a havadi, szovátai, sárpataki és gernyeszegi 15-ös Mátyás-huszárok, a gyergyói és kápolnásfalusi 11-es székely határőr huszárok, illetve a marosvásárhelyi 23-as határvadász zászlóalj képviselői. A lovas hagyományőrzők ezúttal gyalogosan, de teljes katonai felszerelésben pompázva találkoztak a sportterem előtti téren.
A sárpataki csatára emlékeztek
Pontosan fél ötkor, a tervezett programnak megfelelően, Miholcsa József h. ő., huszárezredes utasítására felsorakoztak a huszárok, s a szomszédos történelmi szoborparkba vonultak át. Itt először megemlékezést tartottak az 1848. október 31-án, a falu határában lezajlott marossárpataki csatáról. A jelenlévők körbeállták Miholcsa József Sebesült huszár c. alkotását, amely a levert szabadságharcra emlékeztet, de ugyanakkor a magyar lovasság önfeláldozó bátorságát is jelképezi. "A sárpataki ütközetet a kor krónikásai sokféleképpen leírták. A közelmúltban tudtam meg, hogy a településünk határában lezajlott csata nem a szabadságharc első győztes ütközete volt, korábban voltak még hadi sikerek Csapón és Magyarsárosnál, (…) Beczman ezredes (sz. m.: a székely katonaság vezére) arra a hírre, hogy Urbán Szászrégenből Marosvásárhely megtámadására készül, útját Szászrégen felé vette. Az első ütközet Marossárpatak határában, a Maros partján levő Berekben zajlott le október 31-én. A Beczman seregét alkotó háromszéki gyalogzászlóalj, 30-40 Mátyás-huszár és néhány ezer nemzetőr Urbán serege ellen kétoldalról indított támadást: a sárpataki erdő felől és attól jobbra, a Maros partja irányából. Jakab Elek szemtanú így örökítette meg az eseményeket: a csapatok egyszerre érkeztek a kitűzött helyre. Szólt a puska, suhogott a kard, a szurony dolgozott. (…) Néhány perc alatt sűrűn fedte a zöld vetést az elesettek teste. Az ellenség egy része a Marosba ugrott, s ott úszás közben lövetett le vagy levágták az utánaugrató huszárok, más részük a falu kertjei közé húzódott és itt lövetett agyon, a legnagyobb szám, kegyelmet nem kapva, a csatatéren halva maradt. (…)" – elevenítette fel az eseményeket Miholcsa József. Ezt követően a 15. Mátyás- huszárok részéről Váradi Csaba és Göndör Rezső az emlékezés koszorúját helyezte el a szobornál. Az előző évekhez hasonlóan idén sem maradt el egy 1848-as huszártiszt méltatása, Göndör Rezső huszártiszt Kézdiszentléleki Sánta Lajos alezredes katonai pályafutásáról beszélt.
Napba öltözött Boldogasszony-szobrot avattak
A Sebesült huszár szobortól Miholcsa József szobrászművész újabb szoboradományához, a frissen felállított Napba öltözött Boldogasszony c. alkotáshoz vonultak át a katonai hagyományőrzők. A szobor méltatására és megáldására Nyárádremete katolikus papját, Köllő Gábor plébánost kérték fel a szervezők. "Igazából méltatni nem szeretném a szobrot, de abban az imádságban, amit el fogok most mondani, minden artikulusban elrejtek valamit, amit átérezhetünk ezekben a pillanatokban. Amit elmondunk, csak egyszerű, halvány díszfénye mindannak, ami az üzenet mélységéből, a formák nagyszerűségéből fakad" – hangsúlyozta a plébános. Kozsik József színművész elmondta, hogy megtisztelő és felemelő érzés számára, hogy jelen lehet az ünnepségen. "Az öröm mellett egy kis szomorúság is betölti szívemet, mert aggódom a jövőnk miatt. Mint ahogy a székely himnusz is említést tesz róla, porlik a székely. Arra kérek mindenkit, főleg a fiatalabb nemzedéket, hogy találják meg a módját annak, hogy gyerekeik elkerüljék felületes életünk csapdáit" – mutatott rá a színész. Az alkotó, Miholcsa József részletesen bemutatta a szobrot, beszélt elemeinek jelentéséről, üzenetéről.
Szórakoztató programok, finom ételek, italok
Az állófogadáson a jelenlévők megkóstolhatták Antalfi Zoltán és Csipán minőségi gyümölcspálinkáit. A legnagyobb sikert a vadkörtéből és áfonyából főzött italok aratták. Nem hiányzott a terített asztalról az ízletes Fodor-kalács sem, s bőven jutott mindenkinek a vöröshagymával "dúsított" zsíros kenyérből is. Közben vetített képes beszámoló került bemutatásra, válogatás Kerekes Péter Pál marosvásárhelyi fotóművész Mátyás-huszárokról készített fotósorozatából.
A huszárbálba egyenruhába, díszmagyarba és népi viseletbe öltözve érkeztek a vendégek. Este 8 óra körül volt a bál ünnepélyes megnyitója. Miholcsa József h. ő. huszárezredes, főszervező köszöntőbeszéde után a marossárpataki Székely János néptánccsoport előadása következett. Vacsorára a marossárpataki táncoslányok ízletes disznópörköltet szolgáltak fel, amit finom kölpényi borral lehetett elnyomtatni. Kozsik József színművész verset mondott, énekelt, humoros huszártörténeteket adott elő. Nagy sikert aratott a Mátyás-huszárok nagyszerűen előadott verbunkos – csizmaveregetéssel, kardcsattogtatással fűszerezett – tánca. Éjfélkor bálkirálynőt választott egy huszárokból álló zsűri. A díszes koronát és a szép virágcsokrot idén a gernyeszegi Szász Renáta kapta. A bál kiváló hangulatban zajlott, a vajdaszentiványi Horváth Elek (Zsidó) vezette népi zenekar, illetve a könnyűzenét szolgáltató Csekme Attila egyaránt kitett magáért. A tombolahúzáson többek között népművészeti tárgyakat, finom italokat, vásárlási utalványokat, zöldséggel és gyümölccsel tele kosarakat, falumonográfiát, kis háziállatokat sorsoltak ki. Aki a hajnali kóstolót megvárta, főtt kolbászt fogyaszthatott mustárral. A mulatság a hajnali órákban közös nótázással ért véget. A Marossárpatakért Egyesület és a helyi polgármesteri hivatal idén is segített a rendezvény megszervezésében.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Gólya Pista bácsi világháborús emlékei
A 94 esztendős marossárpataki Gólya István már néhány éve egyedül él. Feleségét, lányait eltemette, jelenleg a Csengeri család jelent számára segítséget, támogatást. Értelmes, jókedvű öregemberként ismertem meg, aki csillogó szemmel mesélt a honvédség kötelékében eltöltött évekről, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar katona fő erénye a fegyelmezettség volt. Ez derül ki, többek között, az alábbi visszaemlékezésből is, amelyben Pista bácsi elmesélte élete egyik legfontosabb szakaszát.
– Önkéntesen vonultam be katonának 1941 októberében. Ezt megelőzően elmondtam a sorozó- bizottságnak, hogy csak úgy vállalom a katonai szolgálatot, ha a légvédelmi tüzérekhez küldenek. Szegény családból származtam, már gyerekként szolgáltam a mindennapi betevőért. Úgy terveztem, hogy katonának jelentkezem, aztán a szolgálati idő letöltése után kakastollas csendőr leszek. Tetszett a kakastollas csendőrök öltözete, tekintélyt követelő viselkedése. Nagyon szigorú, de talpig becsületes, igazságos emberek voltak az itt szolgáló csendőrök. Fegyelem is volt a faluban...
Kiképzés izgalmakkal
Szóval, a sorozóközpontot megjárva, Kolozsvárra szólított a parancs, ahol komoly kiképzést kaptunk. A IX/1-es ágyúüteghez kerültem, az első rajhoz, magasságomnak köszönhetően. Az osztálytörzsparancsnokom Radványi Béla alezredes volt, a századparancsnokom Karácsonyi István százados. A marossárpatakiak közül Ercsei János volt velem. Kemény volt a gyakorlatozás, az újoncélet mindig nehéz. Sokat gondoltunk haza, ezért nem mindig tudtunk figyelni a legjobban az őrvezetőre. Egy alkalommal Varga őrvezető úgy állon vágott, hogy ellepett a vér. Galléron ragadtam, amit a szakaszvezető is észrevett. Kihallgatásra rendelt be a századoshoz. Arra gondoltam, hogy na, ennek már fele sem tréfa, szigorú büntetés vár reám. A soromra várva eszembe jutott egy nóta:
" ...Másnap reggel nyolc órára,/ állok a kihallgatásra,/ százados úr egyre diktál,/ laktanya fogsággal kínál./ Százados úr, arra kérem,/ engedje el büntetésem,/ messze lakik a kedvesem, nyolc órára ott kell lennem."
A százados alaposan lehordott, amiért szembeszálltam a felettesemmel. Megfenyegetett, aztán kioktatott, elsorolva, hogy milyen kötelességei vannak egy magyar katonának. Megszabadultam a büntetéstől, de attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom Varga őrvezetőtől. Később jöttem rá, hogy azzal volt szerencsém, hogy alig háromhetes újonc voltam, különben szigorú büntetést kaptam volna, akárcsak egy sáromberki bajtársam, akit két órára gúzsba kötöttek a laktanya udvarán. A honvédségnél nagy szigorúság volt, s ennek eredményeképpen nagy fegyelem. Aki hibázott, százszor bánta meg cselekedetét. Az említett sáromberki cimborát azért kötötték ki, mert "kurvázott" a szolgálati idő alatt. Hétvégén különben kiengedtek a laktanyából, hogy nőügyeinket rendezzük, s egy- két pohár itókát felhajtsunk.
A kiképzés után az üteg minden tagjának megtanultam a feladatait. Az ágyúütegnél hét személy dolgozott együtt, ezenkívül a lőszeradogatók. Nagy ágyúkat használtunk, amelyeknek 8 cm-es átmérőjük volt. Egyenként kellett behelyezni a lövedéket, amit aztán be kellett mérni, időzíteni. Gépvontatású, légvédelmi ágyúk voltak, sem lóval, sem autóval nem lehetett vontatni őket, csak Hoffer traktorokkal. A kiképzést követően kiválasztották a "fasza gyerekeket", s tiszti iskolába küldtek. A kolozsvári Farkas utcában elméleti és gyakorlati oktatásban részesültünk. Őrvezetőként végeztem a tanfolyamot, s nem sokkal később lehetőségem volt, hogy megtáncoltassam azt a Varga őrvezetőt, aki oly sok kínos percet, órát szerzett nekem. Őrvezetőként lövegvezető lettem. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Fellegvárnál négy löveggel, tüzelőállásban légvédelmet biztosítsunk a vonatállomásnak. Állandó készenlétben álltunk, de nem volt szükség beavatkozásra. Oláhláposon lőttünk először éles golyóval, egy hadgyakorlat során. Repülő húzta 50 méter távolságra maga után a célzsákot, ami célpontul szolgált. Ütegeink nagyon jól szerepeltek, s századosunkat előléptették őrnaggyá. Együtt ünnepeltük előléptetését: a legénység, a tisztesek és az őrnagy úr szeretője. Nekünk egy-egy pohárnyi sört osztottak ki, az újdonsült őrnagy vedelte az ízletes nedűt, a szeretője pedig nagyokat kacagott. Az őrmester magához intett, és utasított, hogy menjek oda századparancsnokunk asztalához, s a legénység nevében gratuláljak az őrnagynak. Oda is mentem, elő is adtam a mondandómat, de befejezésül a gúnynevét említve kívántam neki erőt, egészséget. Ma sem tudom, hogy mertem ilyent tenni. Társaim hangosan nevettek, én pedig kissé berezeltem. Szerencsémre az őrnagy értette a viccet, s mivel jókedvében találtam, büntetés helyett még egy kört rendelt nekünk.
Désről Ukrajnába
A frontra készülve, a dési Rózsadombra vittek, ahol két hétig voltunk tüzelőállásban. Aztán közölték, hogy kivisznek a frontra. Bevagoníroztak, s Ukrajnáig meg sem álltunk. Zabinál tettek ki a vagonból, s azt a feladatot kaptuk, hogy nehézágyúinkkal légvédelmet nyújtsunk bajtársainknak. Hoffer traktorral vontattuk az ágyúkat, amely úgy pufogott, hogy az oroszok rendszerint felfedezték állásainkat. Egyszer voltunk bevetve, de ütegünk kudarcot vallott. Be kellett ásni a löveget a földbe, s tűzkésszé tenni, de nem volt ahová elhúzódjunk. 1944-ben pünkösd első napján légi bombatámadást kaptunk a sebes vizű Cseromosz folyónál. A Stuka felderítőgép háromszor dobott le aknákat ránk, s közben sortüzet nyitott. Az első támadásra nem tudtunk reagálni, mert nem volt idő. Második alkalommal már lőttünk, de célt tévesztettünk. A harmadik próbálkozás viszont sikerrel járt. Lelőttük az orosz gépet, s büszkén helyeztük fel az ágyú csövére a jelképes fehér karikát. Ezek az ágyú csövén az üteg által eltalált repülők számát jelezték.
Ukrajnában kezdtem megtanulni a nyelvet, s megszokni a környéket, no meg megismerni az ukrán lányokat. Ezek nagyon jól tudtak csókolózni, de többet nem engedtek meg nekünk. Mi pedig nem mertünk erőszakoskodni, mert feletteseink szigorúan megtiltották. A civil lakosságot segíteni kellett élelemmel, jó viszonyt kellett fenntartani velük, hogy ne álljanak be a partizánok soraiba. Sosem voltak élelmezési problémáink, mindennap megkaptuk az adagunkat. Persze, az előttünk harcolóknak már nem ment olyan jól soruk. Nálunk problémát csak a tisztálkodás jelentett. Nem tudtunk rendszeresen tisztálkodni, sok eső volt, jó páran megrühösödtünk. Hátravittek egy rögtönzött kórházba, ahol a betegek és a sebesültek elsősegélyt kaptak, orvosi ellátásban részesültek. Több mint egy hónapot töltöttünk a kórháznak berendezett kastélyban, ahol nem igazán szerettük, mert éjszakánként mi, a járó betegek kellett a halottakat eltemessük.
Aztán visszatértünk az üteghez, és Galíciáig mentünk előre. De itt nem sokáig tudtuk tartani állásainkat, mert gyakran ért légitámadás. Aknákat dobtak le, sortüzet nyitottak ránk, s az se volt nagyon, ahová elhúzódjunk. Az idő múlásával egyre nagyobb veszélybe kerültünk. A gyalogosok megkezdték a visszavonulást, minden irányból menekültek, de mi hiába vártuk a parancsot, hogy visszaindulhassunk. Ekkor ismét a Cseromosz folyónál voltunk tüzelőállásban. A főhadnagyunk egyszer megsokallta a dolgot, és utasított, hogy keljünk át mi is a folyón, követve a többieket. Az átkelés nagyon lassú és nehéz volt. A derékig érő vízben beadták a kulcsot a Hofferek. Ott akartuk hagyni az ágyúkat a folyóban, de a főhadnagy nem engedte. Nagy volt az ijedtség, mert a közelben voltak már az oroszok, hallottuk a puskaropogást. Be kellett mennünk derékig a vízbe, hogy az ágyúkat kihúzzuk, kitoljuk. Szerencsénk volt. Néhány nappal később láthattuk, hogy azokat a légvédelmi tüzéreket, akik elhagyták ágyúikat, az első vonalba küldték, a gyalogosok közé.
Máramarosszigeten jöttünk át az ukrán határon, ahol Tordára irányítottak. Az oroszok azonban elvágták utunkat. Ditrónál feltartóztatott a muszka, innen Nagyváradra szólított a parancs. Dombóváron ismét tüzelőállásba parancsoltak, de csak rövid ideig tudtuk biztosítani a légvédelmet. Folytattuk a visszavonulást, Somogy megyéhez érve bekerített az orosz, s a tisztek közölték velünk, hogy rövid pihenő után meg kell próbálnunk kiutat keresni, ellenkező esetben végünk. Azt tervezték feletteseink, hogy egy 3 km hosszú mellékúton át egy hidat fogunk elérni, amelyet még nem birtokol az orosz, s onnan már szabad az út. Ágyúinkat ökrök vonszolták az októberi sárban. Az oroszok közben megállás nélkül lőttek ránk, és szétverték az ütegeinket. Az ágyúk egy részét elhagytuk, bajtársaim közül többen fogságba estek. Nekem szerencsém volt...
Somogyszil községben néhány nappal korábban megismertem egy nőt. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, közel az orosz, végünk van. Ezért néhány értékesebb tárgyat odaajándékoztam a nőnek, aki szállást és kosztot adott nekem. Amikor veszélybe kerültem, ez a nő jutott eszembe. Visszalopóztam a faluba, és ismét megkerestem. Civil ruhát kértem tőle, meg is kaptam, és átöltöztem. A katonaruhát elástuk a kertbe, egy szalmaszakasz tövébe, a fegyverekkel együtt. Három hétig maradtam a nőnél, aki szívesen lett volna a feleségem. De én mindenáron haza akartam jönni, csak kerestem az alkalmas pillanatot. Közben hallottam, hogy a faluban más házaknál is bujkáltak honvédok. Lovas kozákok járták a falut, keresve a katonákat. Az udvaron sántikálva, meggörnyedve, bottal jártam, hogy öregebbnek mutassak, nehogy gyanút fogjanak.
Egy alkalommal hírét vettem, hogy a szerbek a szomszéd faluba gyűjtik össze a románokat, és hazaküldik őket. Elszöktem a menyecskétől, s én is jelentkeztem. Bevagoníroztak és Székelykocsárdra hoztak, ahol a szerb katonák átadtak a románoknak. Közölték velünk, hogy először hídépíteni visznek, s csak azután engednek haza. De én nem vártam ezt meg, meglógtam a sorból, s Istennek hála, szerencsésen hazaértem. Itthon megtudtam, hogy azelőtt két nappal Földvárra kísérték azokat, akik előttem tértek haza. Nekem sikerült ezt is elkerülni...
Be kellett vonuljak román katonának
A háború utáni hónapokban a bíró román csendőrökkel járva a falut, fegyverek után kutatott. Korábban az Enyed alatt két halottat találtam, annak ellenére, hogy azelőtt összeszedtük a halottakat. Egyik elhunyt katona mellett ott volt a fegyvere, amit hazavittem, s elrejtettem. Később egy őzet akartam elejteni vele, de nem sikerült. Valószínűleg akkor lesett meg valaki, s elárulta, hogy fegyvert tartok. Egyszer a bíró meglátogatott, s figyelmeztetett, hogy elárultak, ezért adjam át jószántamból a hatóságoknak a fegyvert. Először tagadtam, hogy van puskám, de végül átadtam a román csendőröknek. Buksa Sándor bácsi megígérte, hogy semmi bántódásom nem lesz. A puskáért nem is volt, betartotta a szavát.
1946 tavaszán a bíró utasítást kapott, hogy kísérjen be a sorozóközponthoz. Próbáltam tiltakozni, mert három hónapos kisgyerekünk volt, de mennem kellett. Útközben megtanított, hogy mit tegyünk, amíg ő jelenti a parancsnokságon, hogy megjelentünk. "Tűnjetek el az udvarról, találkozunk a Maros-híd melletti kocsmában" – mondta. Úgy is tettünk. A második behívást viszont már nem úsztuk meg. A korábban megalakult román csendőrség helyi képviselői összeszedtek, sorba állítottak, s Várhegy felé vezetve minket, bekísértek a sorozóközpontba. Útközben minden kocsmánál megálltunk, énekelve vonultunk, a kísérő csendőr többször is elismételte, hogy ne aggódjunk, mert estére otthon leszünk. Persze, nem így történt...
Még aznap éjjel Gyulafehérvárra vittek, Sárpatakról öten voltunk a csoportban. Kolozsvárra helyeztek ki munkaszolgálatra, ahol elég jól ment sorunk. Tisztiszolga lettem egy ezredesnél, aki szász nemzetiségű volt, s szerette a magyarokat. A raktárba küldött, ahol új ruhát kaptam. Egyszer megkérdezte, hogy nem értek-e a melegágykészítéshez. Gondoltam, én legénykoromban dolgoztam eleget, nem fogok itt ásni, gereblyézni, kapálni, ezért nemet mondtam. Az ezredes ekkor arra kért, hogy keressek egy kertészt a katonák között. A sárpataki Szántó Mihályt javasoltam. Ő lett a kertész, munkások dolgoztak a keze alatt, Mihály csak irányított.
Nyolcadik hónapja szolgáltunk, amikor hírét vettük, hogy elkezdődtek a leszerelések. Megkérdeztem az ezredest, aki közölte, hogy három "szériában" fognak hazaengedni bennünket. Kértem, hogy benne legyünk az első csoportban. Visszarendeltek Gyulafehérvárra, ahol egy román cigány altiszt keményen megdolgoztatott, megkínzott, majd útnak engedtek, s hazajöhettünk.
Ui. A visszaemlékezés rövidebb változata korábban már megjelent egy erdélyi sajtókiadványban. A közelmúltban azonban újra felkerestem Pista bácsit, s újabb érdekességekkel egészítettük ki az előző beszélgetést.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatóval emlékeztek az Afrika-kutatóra
Sáromberke és a Telekiek
Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott.
A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt.
A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak.
Sáromberkének két nagy utazója van
A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész.
A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia.
A kötet méltatása
A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos.
A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár.
A szerző vallomása
Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen.
A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg.
A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg.
Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

Korszerű mezőgazdasági gépeket kapott a Sáromberki Technológiai Líceum
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közbenjárásával 5,5 millió forint értékben négy erdélyi iskolát támogat a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium. Egyik szerencsés tanintézmény, a Sáromberki Technológiai Líceum csütörtökön vett át mezőgazdasági eszközöket. A kiváló minőségű gépek megvásárlása az iskola igényeinek megfelelően történt.
Az adományt az iskola tanulóinak és pedagógusainak jelenlétében dr. Kentelky Endre, a Kertészmérnöki Tanszék adjunktusa adta át, aki elmondta, hogy olyan mezőgazdasági gépeket hoztak, amelyek évtizedekig szolgálhatnak, ha megfelelően kezelik őket. "Mint ismeretes, napjainkban nehéz körülmények között zajlik, minimális beruházással tengődik a hazai szakoktatás, ezért úgy gondoljuk, hogy ideje letenni az alapokat a minőségi, korszerű szakoktatáshoz. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy szakemberhiánnyal küszködik társadalmunk. Öröm számunkra, hogy segíthetünk nektek, remélem, hogy a gépek segítenek abban, hogy szakmailag is fejlődjetek" – fejtette ki beszédében dr. Kentelky.
A sáromberkiek ezúttal fűnyírót, élősövénynyírót, elektromos kaszagépet és kapagépet, valamint permetezőgépet kaptak, amit a diákok saját tangazdaságukban használhatnak. Ezeket szakemberek felügyelete mellett azonnal ki is próbálták. A gépek megvásárlása után megmaradt pénzt az iskoláknak adják, hogy szükség szerint kisebb eszközöket vásároljanak. A támogatásból további két Hargita megyei és egy Kovászna megyei iskola részesül.
Incze Jenő, a Sáromberki Technológiai Líceum igazgatója megköszönte a gépeket, hangsúlyozva, hogy nagy segítséget jelent számukra az értékes adomány, hiszen ezentúl modern mezőgazdasági felszereléssel, korszerű eszközökkel végezhetik tevékenységüket. "Nem voltak eszközeink az agroturizmus osztály működtetésére, el sem tudtuk képzelni, hogy tudjuk megszerettetni a mezőgazdasági szakmát a gyerekekkel eszközök nélkül. A megmaradt pénzből kerti szerszámokat fogunk vásárolni" – mondta az intézményvezető.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

A Teleki-kripta felújítását tervezik
A közeljövőben egy különleges műemlék, a Teleki-kripta felújítását tervezik Marossárpatakon. Orbán János művészettörténész szerint az értékes építményt úgy kell restaurálni, hogy eredeti formáját megtartsa, értékeit megőrizze.
Mint ismeretes, Marossárpatak két műemlékkel dicsekedhet: a Teleki-kastéllyal és a Teleki-kriptával. Az alsó udvari kastélyban, amely 1872-ben épült, ma is gyönyörködhetünk, a község központjában található épület minden bizonnyal megragadja az átutazók figyelmét. 1945-ben államosították, utolsó tulajdonosa Teleki József volt. Az épület az idők folyamán többféle rendeltetéssel bírt: volt iskola, kultúrotthon, gyermekotthon, jelenleg kórházotthon.
A település másik műemléke a Teleki-kripta, amely a 19. század első éveiben épült. Ide temetkeztek egykor a sárpataki Teleki család tagjai. A piramis alakú sajátos építmény hosszú évtizedekig romosan állt. 2007 őszén négy helyi tanácsos saját költségére rendelt és szereltetett vasrácsot a műemlék bejáratához, hogy megakadályozza a sírgyalázók behatolását. A marossárpataki önkormányzat előzőleg szakembert kért fel arra, hogy véleményt mondjon a kripta jelenlegi állapotáról, s tanácsot adjon a műemlék felújítását illetően. A sáromberki születésű Orbán János művészettörténész már akkor elmondta: először is a rendelkezésre álló egyszerű eszközökkel – védőrács felszerelése, az épület környékének karbantartása, a gyomok, cserjék rendszeres eltávolítása – lehet megakadályozni az értékes műemlék további pusztulását, a felújítást pedig csakis szakképzett restaurátorok és építészek végezhetik majd, hiszen a lepusztult belső és a különleges faragott kőelemek helyreállítása kényes és hozzáértést igénylő feladat lesz. De sajnos, meglehetősen költséges is. Az elmúlt években a helyi önkormányzat nem tudott pénzt elkülöníteni erre a célra, hiszen az építészeti tervek, a kivitelezési munkálatok és a kőrestaurálás összértéke meghaladja anyagi lehetőségeit.
A marossárpataki Teleki-kripta története
A művészettörténész kérdésünkre elmondta: az ún. régi kastély dombjának keleti oldalában kialakított Teleki-kripta, melynek bejárata elé két zömök, dór fejezetes oszlopot állítottak és faragott mészkőből készített, piramist idéző falazatot raktak, különleges formája, jó arányai és kivitelezésének igényessége révén igen értékes műemlék még mai, lepusztult formájában is. A belső tér oldalfalaiban alakították ki a sírokat, az ezek fölötti téglalap alakú falfülkéket vélhetően a feliratos sírkövek számára hozták létre. Az épületbelső nagyon megrongált, a sírkövek egy része eltűnt. Ma többek között Teleki Mihály, Teleki Eszter, Teleki Lajos, Teleki Károly rossz állapotban lévő sírkövei találhatóak még itt. "A kripta építése a XIX. század első éveire tehető, és bizonyára Teleki Domokoshoz, Torda vármegye főispánjához, a marosvásárhelyi Bernády téri Teleki-palota építtetőjéhez köthető, hiszen róla tudjuk, hogy szülei, a család sárpataki ágát megalapító Teleki Lajos és Telekiné Bethlen Kata sírja fölé, az ide készített "piramis" aljába 1808-ban latin feliratos sírkövet helyezett. Ha hihetünk ennek az adatnak, a szép építmény meglehetősen korai erdélyi példája ennek a síremlékformának, egyben a század elején divatba jött klasszicista építészeti formanyelv egészen különleges változatát idézi" – nyilatkozta a művészettörténész.
Valami elkezdődött…
A közelmúlt fejleményei azzal biztatnak, hogy jobbra fordulhat a kripta sorsa, nemrégiben gróf Teleki Kálmán, a gernyeszegi Teleki-kastély örököse és a budapesti Forster Központ műemlékes szakemberei is érdeklődtek állapota felől. Néhány héttel ezelőtt Teleki Kálmán és Orbán János Kozma Barna polgármester jelenlétében megtekintette a műemléket és a felújítás konkrét részleteiről tanácskoztak. Április 23-án, szombaton a szakemberek (Orbán János művészettörténész és Ferenczi Márton régész) megtisztították és leltárba vették a kripta még meglévő, szabadon álló sírköveit. Méréseket végeztek, fényképek készültek, rövidesen pontos rajzdokumentáció készül a kövekről. Sor került a kripta külsejének részleges letakarítására is (orgona-bokrokat, gyomokat távolítottak el); a munkálatok a közeljövőben folytatódnak. A helyiek szándéka szerint restaurálási tervnek kellene készülnie az értékes műemlék rendbetételéhez.
Közös összefogással – anyaországi pályázati pénz, helyi önkormányzati támogatás és a Teleki-utódok hozzájárulása – a sárpatakiak megpróbálják felújítani Erdély egyik legrégebbi piramis alakú kriptáját, a falu épített örökségét képező műemléket.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

"Lovasiskolánkkal a Maros megyei lovas élet fellendítését is tervezzük"
Beszélgetés ifj. Szentgyörgyi Istvánnal, az ART EQUEST lovasiskola egyik alapítójával
– Honnan származik a lovas-iskola alapításának ötlete? Miért éppen Vajdaszentiványt választották helyszínül?
– Családi gyökerek kötnek Vajdaszentiványhoz, itt született nagyapám, aki a múlt század ’70-es éveiben költözött be Marosvásárhelyre, hogy lányát iskoláztassa. Ezt követően kissé bonyolódtak a szálak, de örülök, hogy 30 évvel később visszatérhettünk a településre. 2000-ben megvásároltunk egy több mint 200 éves udvarházat, s körülötte 11 hektár földet. A ház egy dombon van, amelynek az oldala forrásokkal van tele, ezért a közelében egy hatalmas tavat hoztunk létre. Nyolc évvel ezelőtt egy esküvői sátor épült ott, ahol különböző ünnepi rendezvényeket szervezünk. Négy évvel ezelőtt a Zichy család visszakapta elődeinek kastélyát, de felújítására nem volt anyagi háttere. Bérleti szerződést kötöttünk velük, megpróbáljuk felújítani és különböző rendezvények megtartására kiadni az épületet.
Sokat gondolkodtunk azon, hogy mivel tudnánk idevonzani a turistákat, és úgy véltük, hogy a lovas aktivitás fel tudná lendíteni az idegenforgalmat. Egy olyan hagyományőrző tevékenységről lenne itt szó, amely szorosan össze tudna fonódni a közkedvelt és híres vajdaszentiványi néptánccal. Amikor az Epona lovasiskola vezetője felajánlotta segítségét Jankovics Ferencnek egy lo- vaskonferencián, megragadtuk az alkalmat és döntöttünk. Idén jött el a megfelelő pillanat, hogy megvalósítsuk és hivatalosítsuk elképzelésünket. A Zichy-kastély és környéke tudják biztosítani a szükséges feltételeket az iskolának, s ezáltal fellendülhet az utóbbi években elhanyagolt Maros megyei lovas élet.
– Hogyan fog működni ez a lovasiskola? Kik iratkozhatnak be?
– Elsősorban a fiatalabb generációt szeretnénk megszólítani, 16 éves kortól várjuk a jelentkezőket. Elsőszámú cél, hogy a fiatal megtanulja a ló tartásának, gondozásának az alapjait, beleértve a fedeztetést is, ami rendszeres munkával jár. A jelentkezésnél figyelembe vesszük az elszántságot. A lovasiskolát különböző mellékaktivitásokkal, valamint állami pénzforrások lehívásából tervezzük finanszírozni. Ötlet, elképzelés van bőven, s úgy gondoljuk, hogy sok mindenre van lehetőségünk. Gondolok itt lovas turizmusra, gyerekek lovagoltatására, nyári táborok megrendezésére, a lovagolni tudás továbbfejlesztésére.
– Mekkora lóállománnyal rendelkeznek?
– Két spanyol kancát kaptunk az Epona lovasiskolától, lóállományunk különben vegyes. A mellékaktivitásokra további hat lóval rendelkezünk, s újabb lovak megvásárlását tervezzük.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a terveik megvalósításához.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Marossárpatak ismét bemutatta értékeit
Múlt hét végén kilencedik alkalommal tartottak tánc- és huszárfesztivált Marossárpatakon. A sikeres hagyományőrző rendezvény lovasprogramokkal indult pénteken délután, majd a helyi értékeket és termelőket bemutató kiállítással, néptáncfesztivállal és könnyűzene- koncertekkel folytatódott szombaton. A változatos és színvonalas programokra a helyiek mellett nagyon sokan érkeztek a környező falvakból és Marosvásárhelyről is.
A pénteki gyermek-lovasbemutató és ügyességi verseny a kakasdombi sportpályán zajlott, ahol a marossárpataki Nyereg klub 5-13 éves csemetéi mutatták be lovaglótudásukat, bizonyságot téve bátorságukról, lószeretetükről. A kezdők csoportjában a Marosvásárhelyi Moréh Beáta végzett az első helyen, a haladók csoportjában Hodos Nikolett nyerte a versenyt.
A szervezők különdíjat adtak a legfiatalabb versenyzőnek, a mindössze négyéves Mózes Dorkának. Marcus Gabriellának és férjének, Vajnár Józsefnek köszönhetően öt éve működik lovasklub Marossárpatakon, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás ismeretére. Jelenleg 15 gyerek jár rendszeresen, heti két alkalommal lovagolni a Vajnár családhoz. Marcus Gabriella elmondta, hogy lovascsapatukkal rendszerint részt vesznek a helyi ünnepi rendezvényeken, ahol teljes felszerelésben (kobak, lovaglónadrág, fehér ing, kabát, csizma, kendő, lovaglópálca) vonulnak fel. A felszerelést önerőből vásárolta a Vajnár házaspár, a lószerszámokat (nyereg, kantár, futószár, ostor, kikötőszár) úgyszintén.
Szekeres gazdák is versenyeztek…
Azok a gyerekek, akik a sátrak alatti "félárnyékot" választották, Cozma Erzsébet Andrea óvónő irányításával kézműves- foglalkozásokon vehettek részt. Magyaros mintájú kulcstartó, ceruzatartó készült, lovas vázát és fülbevalót is előállítottak, papírhuszár és huszáros képeslap is született. A lovasprogramokon tiszteletüket tették a Miholcsa József hagyományőrző alezredes vezette Mátyás- huszárok, akik lóháton, illetve kétlovas hintón érkeztek.
A Maros menti szekeres gazdák megmérettetésére a helyi lótartók mellett Gernyeszegről és Pókából érkeztek versenyzők. A verseny ideje alatt a közönség Vajnár József mérnöktől hallhatott érdekességeket, hasznos információkat a lótartásról, felidézve az egykori marossárpataki fogathajtó versenyeket. A bírák Miholcsa Júlia, Mózes Dalma és Tamás Ágnes voltak, a pályabíró Pető Attila. A szekeres gazdák versenyét Csurkuly János hajtó és Moldován Alex segédhajtó nyerte. A huszárok ügyességi versenyén a marossárpataki Benedekfi Levente bizonyult a legjobbnak. A díjak átadását követően közös szalonnasütésre került sor a tábortüzeknél, majd nótaest vette kezdetét, amely éjfél után ért véget.
Kiállítás régi fényképekből
Szombaton a híres mezőcsávási fúvószenekar és a Mátyás-huszárok ébresztették a későn kelőket, bejárva a települést széltében-hosszában. Az ünnepi istentiszteleten Stupár Károly lelkipásztor hirdette Isten igéjét, majd Csekme Attila kántor vezetésével a vallásórások kórusa énekelt. A templomból kijövet a Mátyás-huszárok megkoszorúzták a szoborparkban Miholcsa József Sebesült huszár című alkotását, majd a mezőcsávási fúvósok kíséretével felhangzott a magyar és a székely himnusz.
A régi fényképekből álló gyűjteményes kiállításra (amelynek az óvoda adott ideiglenes otthont) több mint 150 fényképet sikerült témakörök szerint csoportosítani, rendszerezni. A számos családi fotó mellett régi fényképeket láthattunk helyi tánccsoportokról, zenészekről, színjátszó csoportokról, dalárdákról. Jelentős számú világháborús fényképet sikerült összegyűjteni, az első világégésről több mint húsz, a másodikról közel hatvan felvétel tanúskodik. A kiállított fényképek közül a legrégebbiek az első világháború idején készült fotók: bajszos sárpataki honvéd feleségével, gyerekével, Adorjáni Károly igazgatótanító tizedesi egyenruhában, sárpataki foglyok és orosz őrök Szibériából (1914)… Külön érdekesség, hogy a Duna TV műsorvezetőjének, Csáky Zoltánnak a szüleiről is (akik sárpatakiak voltak) mAradt fenn fénykép. Nagyon értékes az a két fotó (1940-ből), amely az esküt tett székely vitézeknek állít emléket, akik között három első világháborút megjárt, kiszolgált marossárpataki katona is volt.
Az iskolaudvaron más helyi értékeket is bemutattak, helyi termelőket népszerűsítettek. Cozma Ildikó népi motívumokkal díszített tárgyakat, Nagy Emma, Peres Mária és Mátyás Erzsébet népi varrottasokat, hímzett ingeket állított ki. A Gálfi család (Kati és Tibor) asztalán vadásztrófeák, faragott tárgyak, népi motívumokkal díszített üvegek, üvegpoharak voltak. Szintén vadásztrófeákkal és faragott trófeákkal jelentkezett ifj. Vajda Péter. A Kali család (Zsuzska és Sanyika) akácmézet kínált, a Blondy Románia több fajta minőségi paprikát, az Antalfi család minőségi gyümölcspálinkákat hozott el a falunapra.
Néptáncfesztivál, Bekecs-előadás
A délutáni órákban, a perzselő meleg ellenére, az idén sem mAradt el a huszárok és néptáncosok ünnepélyes felvonulása a falu utcáin. A fesztivált Kozma Barna polgármester nyitotta meg, aki köszöntötte a megjelenteket, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Ezt követően színpadra szólítottak két olyan házaspárt, akik idén ünneplik ötvenedik házassági évfordulójukat. Pásztor János és felesége, Anna, valamint Kulda Mihály és neje, Anna elismerő oklevelet és ajándékot vehettek át a faluvezetőtől. A megnyitóünnepségen egy sportolót is kitüntettek a triatlonozó Kovács Szabolcs személyében, aki számos hazai és külföldi megmérettetésen végzett dobogós helyeken.
A néptáncfesztiválon az egykori kiváló marossárpataki táncos, Székely János nevét viselő hagyományőrző csoport és a Virág roma táncegyüttes mellett bemutatták tánctudásukat a mezőbándiak (két csoporttal vettek részt), az erdőcsinádiak, a szabédiak, valamint a 15. Mátyás-huszárezred tagjai. Ezt követően a jelenlévők a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes színvonalas előadását tekinthették meg. A faluünnepség egyik érdekes színfoltja a két napig működő huszártábor volt, ahol a lovas hagyományőrzők hatalmas bográcsban főztek, lovakat gondoztak, nótáztak és a lópatkolást is bemutatták.
Bojtorján-koncert, pálinkafőzők versenye
A kora esti órákban az 1999-ben újjáalakult magyarországi Bojtorján együttes lépett színpadra, és ismert slágereket énekelt. A koncertet a helyi pálinkafőzők versenye követte. A pálinkafőzés nagymesterei: a marossárpataki Antalfi Zoltán és a szentsimoni Csipán Csaba kóstolgatták, majd rangsorolták a gyümölcspárlatokat. A fődíjat Buksa Mihály szilvapálinkája nyerte el, első díjat kapott Cozma Erzsébet Andrea körtepálinkája. Az eredményhirdetés után a magyarországi Vis Major együttes csapott fergeteges bulit, amely éjfél után ért véget.
A kétnapos rendezvényt, amelynek főtámogatója a helyi önkormányzat volt, a Marossárpatakért Egyesület szervezte.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Újra emlékünnepség és huszárbál volt Marossárpatakon
Október 29-én, szombaton tizenegyedik alkalommal szerveztek hagyományőrző huszárbált Marossárpatakon. A rendezvény programja hasonló volt az elmúlt évekbeli "menetrendhez", idén is megemlékeztek az 1848 októberében vívott marossárpataki csatáról, aztán a helyi sportcsarnokban táncmulatsággal folytatódott a huszárok újabb találkozója.
A megjelent huszárcsapatok, meghívott vendégek néhány helyi hagyományőrző jelenlétében, a település történelmi szoborparkjában, megemlékeztek az 1848-49-es szabadságharc első győztes csatájáról, amely Marossárpatak határában zajlott 168 évvel ezelőtt. Elsőként Miholcsa József h.ő. huszár alezredes köszöntötte az egybegyűlteket, majd Göndör Rezső h.ő. huszárkapitány tartott történelmi ismertetőt a sárpataki ütközetről. "A marossárpatakiak nagyon büszkék arra, hogy a szabadságharc első győztes csatáját településük közelében vívták. A csata történetének különböző változatait olvastuk fel eddig, de a lényeg ugyanaz: 1848. október 31-én a Beczman ezredes vezette dandár Marossárpataknál szétverte Urban főleg népfelkelőkből álló hadát, akik így nem érhették el Marosvásárhelyt. Idén egy történész kordokumentált leírását hallgattuk meg" – tájékoztatotta az egybegyűlteket Miholcsa József hagyományőrző alezredes, a Mátyás- huszárok vezetője. A jelenlévők megtudhatták, hogy a szabadságharc első ütközete Marossárpatak határában, a Maros partján levő Berekben zajlott le október 31-én. A Beczman seregét alkotó háromszéki gyalogzászlóalj, 30-40 Mátyás-huszár és néhány ezer nemzetőr Urban serege ellen két irányból indított támadást, és fényes győzelmet aratott. Ezt követően a levert szabadságharcra emlékeztető Sebesült huszár szobornál koszorúztak az eseményen megjelent huszárcsapatok, majd a székely himusz közös eléneklésére került sor.
Állófogadás, vetített képes beszámoló, ünnepélyes megnyitó
Az emlékünnepséget követően a huszárok nótaszóval vonultak át a bál helyszínére, a közeli sportcsarnokba. Itt megkóstolhatták a marossárpataki Antalfi Zoltán és a nyárádszentsimoni Csipán Csaba messze földön híres szilvapálinkáját, amit hagymával díszített zsíros kenyérrel lehetett elnyomtatni. Az érdeklődők megtekinthették az előző huszárbálokról készült vetített képes beszámolót, amit helyenként Miholcsa József kommentált. Este nyolc órától került sor a bál ünnepélyes megnyitójára. Miholcsa József h.ő. huszár alezredes ünnepi beszédét követően Göndör Rezső h.ő. huszárkapitány olvasta fel a bál védnökének, a Castellum Alapítvány elnökének üzenetét, majd a marossárpataki Székely János hagyományőrző néptánccsoport lépett közönség elé ünnepi műsorával. A sárpataki tánc után Berekméri Réka, a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tanulója két huszárdalt énekelt. Közben a terem is benépesült, több mint másfél száz vendég táncolhatott és nótázhatott jókedvvel a rendezvényen. A huszárbált többek között megtisztelték jelenlétükkel dr. Vass Levente és Bíró Zsolt képviselőjelöltek, Csíki Zsolt marosvásárhelyi városi tanácsos, de magyarországi vendégek is voltak a táncmulatságon.
Az ízletes vacsora felszolgálása után (a körtvélyfáji Fehér Ló vendéglőben készült a finom pörkölt) a Mátyás- huszárok sikeres huszártánca következett. Kopogott a csizma sarka, csattogott a kard, csengett a huszárnóta. A közönség vastapssal jutalmazta a színvonalas produkciót.
Hajnalig tartott a táncmulatság
Idén sem maradt el a bálkirálynő megválasztása, amelyre éjfélkor került sor. A szervezők kérésének megfelelelően csak a díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött lányokra szavazhatott az öt férfitagból álló zsűri. A bálkirálynő címet Mátyás Izabella kapta, az udvarhölgyei Makkai Orsolya és Berekméri Réka lettek.
Az ünnepélyes huszáravatáson négy olyan fiatal huszár tett fogadalmat és lett a hagyomány- őrző csapat tagja, akik egyéves próbaidő alatt bizonyságot tettek ló- és hazaszeretetükről. A huszárhagyományoknak megfelelően, a bajtársak kardlappal fenekelték el az újoncokat, jó tanácsokkal látták el őket. Értékes nyeremények találtak gazdára: népművészeti tárgyakat, finom italokat, gyümölcsökkel teli kosarakat, berámázott huszárképeket, kis háziállatokat vihettek haza a szerencsésebbek. A hajnali kóstolót követően reggelig tartott a tánc, a nótázás.
Az idei huszárbál szervezője a marossárpataki 15. Mátyás huszárcsapat volt, de a rendezvény egyik főtámogatójaként említhetjük a Marossárpatakért Egyesületet és a helyi önkormányzatot is. A talpalávalót népzenészek húzzák, besegített Csekme Attila billentyűs, a falu kántora.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt. 
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt. 
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna. 
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)

Marossárpataki könyvbemutató Tamás Gáborral
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatták Vajdaszentivány legújabb falukönyvét
Szombaton délelőtt ünnepé- lyes keretek között mutatták be a vajdaszentiványi Zichykastély udvarán a település legújabb falukönyvét Örökség címmel. A kötet szerzője ugyanaz a Barta Zoltán tanár, aki 2001-ben elkészítette Vajdaszentivány első falumonográfiáját (Az idő sodrásában). Az Örökséget, nagyszámú érdeklődő előtt, dr. László Márton történész, levéltáros méltatta.
Vajdaszentiványon a Zichy-kastély felújításának példája bizonyítja, hogy érdemes megadni a tiszteletet a múltnak. Az ünnepség kezdetére várva, megcsodálhattuk a közelmúltban felújított épületet, amely a bérlő Szentgyörgyi Anna marosvásárhelyi üzletasszony gondoskodását, törődését bizonyítja. A rendezvény résztvevőit első- nek a vajdaszentiványi tanintézet igazgatója, Nagy Erika köszöntötte, aki ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy elődeinktől kapott örökségünket, hagyományainkat, értékeinket nem elég őrizni, hanem ápolni is kell. „Jelzi ezt, hogy mennyire fontos a falu értelmiségé- nek, elöljáróinak a közösség megmaradásáért folytatott nevelő, alkotó- és szervezőmunkája. Úgy gondolom, hogy az épített, írott, énekelt és táncolt örökség fennmaradása csak közös munka eredménye lehet. Ne hagyjuk ezen értékeinket elveszni, elkopni az idő múlásával, mert ez nemzetünk fennmaradásának záloga” – figyelmeztette a jelenlévőket Nagy Erika. Ezt követően az iskola és a falu legfiatalabb néptánccsoportja lépett közönség elé Gerendi Tímea és Simon Szabolcs pedagógusok vezetésével. Dénes Csaba helyi református lelkipásztor rövid beszédében elmondta, hogy a történelem során mindig ugyanaz a Mindenható segítette népünket, ugyanahhoz az Istenhez fohászkodott Vajdaszentivány népe. „Hiszem azt, hogy ez a nép, ez a gyülekezet még évszázadokon keresztül fog imádkozni és dolgozni itt, Vajdaszentiványon, a 90. zsoltárt énekelve: Tebenned bíztunk elejétől fogva” – mondta a lelkipásztor, aki gratulált a könyv szerzőjének, majd áldását adta a rendezvényre. A megyei önkormányzatot Kozma Mónika, Péter Ferenc tanácselnök kabinetvezetője képviselte, aki elmondta, hogy a mindennapos nehézségek ellenére itthon kell maradnunk a gyökereinknél. „Gratulálok a vajdaszentiványiaknak, hogy ebben a színes etnikai környezetben mindig igyekeznek megvigyázni örökségünket, hagyományainkat. Gratulálok a falumonográfia szerzőjének, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a kutató- munka egy olyan hosszadalmas tevékenységet igényel, amit nagy türelemmel, szeretettel és kitartással kell végezni ahhoz, hogy egy ilyen szép kiadványt mi, olvasók a kezünkben tarthassunk” – fejtette ki beszédében Kozma Mónika, aki a megyei RMDSZ Felső-Maros menti és gazdaságpolitikáért felelős alelnöki tisztségét is betölti. Dr. László Márton történész, levéltáros méltatásában impozáns műnek nevezte a 458 oldalas kötetet. „Elsősorban annak érdemes elolvasni a könyvet, akit érdekel a település története, de ugyanakkor a vajdaszentiványi családok története is, mert szerintem nem is él olyan család a településen, amely ne találná meg őseit, felmenőit a könyvben. De azoknak is ajánlom, akik szeretnek pikáns, vicces, izgalmas történeteket olvasni, és azoknak is, akik a matematikát, a számadatokat kedvelik, mert a vaskos mellékletben ez is bőven található” – mondta dr. László Márton, aki ezt követően ismertette a könyv fejezeteit. A jelenlévők azt is megtudhatták, hogy a Vajda előnevet 1451-től használja a település. A szerző ezzel kapcsolatban rengeteg adatot gyűjtött össze; véleménye szerint a település egykor az erdélyi vajda tartózkodási helye volt. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Bethlen Domokos és Bethlen Elek alvajdáknak birtokai voltak Vajdaszentiványon. Humoros történetek hangzottak el a régi, hazugságra épülő kommunista rendszer idejéből, régi falusi lakodalmakról hallhattunk érdekességeket. A hagyományőrző tánccsoportról megtudhattuk, hogy 1962-ben alakult, de egy évvel később már díjjal tért haza egy megyei versenyről. A Krumpliszedés című tematikus tánccal nyertek első helyet, majd a következő évben aratótáncukért ré- szesültek elismerésben. Nagy Csaba nyugalmazott tanár román nyelven is részletesen bemutatta a falumonográfiát, majd ezt követően dr. Demeter Andor körorvos és Holland Ilona köszönték meg Barta Zoltán tanár úr fáradozását, lelkes munkáját. A szerző köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták munkájában, kiemelve felesége fontos szerepét, aki a könyv címének ötletadója volt, de magyartanárként nyelvi kérdésekben is sokat segített. A tanár úr kiemelte a helyi intézmények nyújtotta mindenkori segítséget, valamint Szentgyörgyi Anna hathatós támogatását. „Ez a könyv nem szentírás! Bármennyire is vaskos, befejezetlen. Egy helytörténeti tanulmányt sosem lehet befejezettnek tekinteni, rengeteg anyag vár még feldolgozásra. A kötet anyagának 98%-a levéltári forrásokra támaszkodik. Ennek kapcsán több szubjektív véleményt is megfogalmaztam. Ezekkel egyet lehet érteni, de természetesen lehetnek más vélemények is” – összegezte gondolatait Barta tanár úr. A szeretetvendégséggel záruló rendezvény szervezői, támogatói a Zichy-Horváth Egyesület, a Vajdaszentiványi Polgármesteri Hivatal és a vajdaszentiványi református egyházközség voltak. A falumonográfia a Garabontzia Kiadó gondozásában jelent meg.
Berekméri Edmond Népújság (Marosvásárhely)