"Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi publicista monográfiájában feldolgozta a sóvidéki népi kerámiát /A sóvidéki népi fazekasság, Mentor, Marosvásárhely, 1996/. A korondi születésű Tófalvi Zoltán alapos munkájában bemutatja a küsmödi, siklódi, szolokmai, makfalvi "sárkovácsok" munkáit, csakúgy, mint az egykori székelyudvarhelyi fazekas céh termékeit. A történeti feldolgozás mellett páratlan vállalkozása a szerzőnek az 1750-es adóösszeírás alapján az erdélyi fazekasvilág bemutatása. Első ízben olvashatjuk a könyvben a kortárs korondi fazekasok kataszterét is: 253 fazekas névsorát. "Honi magyarságunk bátortollú alkotója" jellemzi a szerzőt könyvismertetőjében Bereczki Károly. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./"

Garda Dezső könyve /Főnépek, lófők, gyalogkatonák Csíkban és Gyergyóban, Státus Kiadó, Csíkszereda, 1999) témakörét egyetlen székely székre, Csík-Gyergyó-Kászonra szűkítette le, és elemzése 1750-ig terjedő időszakról szól. Bereczki Károly recenziójában vitatta, hogy Garda általános mondandókat sajtolt ki a könyvben közölt statisztikáiban, megfeledkezve arról, hogy a Székelyföld társadalma a középkor során legalább annyira differenciált volt, mint manapság. Viszont Garda Dezső a csík-gyergyói tájat irigylésre méltó statisztikai alapossággal mutatta be. Garda Dezső történelemkönyvéből is egyértelműen megfejthető az a talány, hogy miként maradhatott tömbmagyar népnek a székely. Székelyföldön a sajátos gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai viszonyok egyfajta autonómia létrejöttét eredményezték, amely máig közkincse a székely társadalomnak. A nemzettudat máig való fennmaradását alapozták azok a falutörvények is, amelyeket bőven elemez könyvében Garda Dezső. Ha meg is bontották sokszor ezt a belső székely rendet, szellemi világa máig sugároz, és tartalma lehet egy majdani, a civilizált európai jogrendbe épülő székely autonómiának. Ez a tanulsága Garda Dezső nagyszerű könyvének! /Bereczki Károly: A megtartó székely társadalom. Főnépek, lófők, gyalogkatonák könyve. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 23./ Ugyanerről a könyvről: dec. 15.

Lőrincz György írásaiban felismerhető a magyarsághoz való töretlen ragaszkodását. Az elveszített sziget című, nemrég megjelent novelláskötete fontos állomása a székelyudvarhelyi prózaírónak. Érett formanyelve, a székely ember sorsát művészi magasságba emelő írói állásfoglalása Tamási Áronhoz és Nyírő Józsefhez rokonítja. /Bereczki Károly: A magyar nyelv bűvöletében. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 3./

Böszörményi Zoltán a hetvenes évek elején kezdett verseket és apró esszéket publikálni az akkori aradi és temesvári sajtóban. Böszörményi Zoltán Aradon, Temesváron, Resicán, Vajdahunyadon és Nagyenyeden a szórványmagyarság túlélésének és a magyar nemzeti integráció megvalósulása ügyének szenteli pénzét és tehetségéből fakadó ügyszeretetét. Aranyvillamos, Második szakasz /Jelenkor Kiadó, Pécs/ című verskötete régi és újabbkori költeményeiből nyújt válogatást. /Bereczki Károly: Verseiben nemzetéért aggódik. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 5./

"Második alkalommal rendezik meg Kisiratoson a magyar néptánctábort. Tegnap 105 Arad megyei gyermek kezdte meg a rábaközi táncok ritmusait tanulni, a magyar néptánc anyanyelvét elsajátítani. Kurtucz Borbála, a békéscsabai táncoktató ismét Kisiratosra jött, hogy az Aradról, Nagyzerindről, Majlátról, Szentpálról és Kisiratosról verbuvált fiatalok megtanulják a magyar talpalávalót. /Bereczki Károly: Néptánctábor Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 9./"

"Hódmezővásárhely, Arad testvérvárosa volt a házigazdája az Irodalmi Társaságok Szövetsége ez évi, XI. vándorgyűlésének. A Szövetség egész Kárpát-medencéből tömöríti az irodalmi köröket és társaságokat. Aradot Pávai Gyula, a Kölcsey Egyesület elnöke képviselte. Júl. 19-én, a megnyitón Turcsány Péter, az ITÁSZ ügyvezető elnöke és Medvigy Endre irodalomtörténész elnök köszöntötte az egybegyűlteket. A tisztújítás során Turcsány Pétert és Medvigy Endrét tisztségükben megerősítették, ugyanakkor egyik alelnökké választották az aradi Pávai Gyulát. Az ITÁSZ jövő évi vándorgyűlésének házigazdája Arad lesz. /Bereczki Károly: Jövőre Arad lesz a házigazda. ITÁSZ vándorgyűlés Hódmezővásárhelyen. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 24./"

"Júl. 26-27-én ünnepelt Kisiratos. Júl. 26-án emléktáblát állítottak a falu neves szülötte, P. Godó Mihály jezsuita atya szülőházán. P. Godó Mihály volt az összekötője a háború utáni évek két nagy magyar püspökének, Mindszenty József bíborosnak és Márton Áronnak. Godó 18 évet ült börtönben. Könyves találkozót tartottak a művelődési otthonban, amelyen Beke György, a romániai magyar riportírás nagymestere, Sarusi Mihály, a családjával Kisiratoshoz kötődő magyarországi író és dr. Kovách Géza aradi történész olvastak fel műveikből. Az irodalmi est kedves színfoltja volt a nagyzerindi Rozmaring énekegyüttes fellépése. Július 27-én játékos vetélkedőket, sportjátékokat szerveztek Kisiratoson. /Bereczki Károly: Faluünnep Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 29./"

"Az Erdélyi Könyv Egylet kiötlője és értelmi szerzője a stockholmi Veress Zoltán. Az Erdélyi Könyv Egylet eddig tizenkét kötetet adott ki, valamennyi erdélyi szerzők műveit tartalmazza. A legújabb kötet /Évek az ezerszázból/ betekintést nyújt az erdélyi magyar történészek műhelyébe. Húsz történész és művelődéstörténész munkáit fogja egybe ez a kötet. Jó lenne, ha erdélyi könyvesboltokba is eljutna ez a fontos könyv, melynek szelleme beépülhetne a történelmi oktatásba. Az EKE könyvei nem kerülnek kereskedelmi forgalomba, de az egyik könyvkiadó vállalhatná az újrakiadást. /Bereczki Károly: Igaz könyv históriánkról. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 6./"

"Az Udvarhelyi Híradó tizenkettedik évfordulóját ünnepli a napokban. A hetilap Székelyudvarhely és környéke olvasóit tájékoztatja. Az előző években sok lap indult, de pár hónap, esetenként egy-két év után megszűnt pénzszűke, hol meg a lelkesedés hunyta miatt. Az Udvarhelyi Híradó szerencsés kivétel. Az egykori négyoldalas lapocska lassan hat oldalra, majd nyolcra növekedett, hogy ma hetente háromszor tizenhat oldalon töltse be feladatát. Pintér D. István főszerkesztő (a Hargita Népe Bálint András-díjasa), Bágyi Bencze Jakab (a Hargita Népe udvarhelyi tudósítója). /Bereczki Károly: Tizenkét éves az Udvarhelyi Híradó. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 21./"

"Kisiratoson másodszor rendezték meg a régiós médiatábort. Idén 17 középiskolás érkezett Szilágysomlyóról Nagyváradról, Békéscsabáról. A programot a táborszervező Puskel Tünde Emese tanár, tévészerkesztő állította össze. Bereczki Károly újságíró sajtótörténeti bevezetője után Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságíró szakának tanára az újságírás elméletébe és néprajzi kérdésekbe nyújtott gyakorlati bepillantást. A fiatalok Bartók László budapesti színművész, a Duna TV Aula ifjúsági műsorának szerkesztője, Kósa Árpád, a Duna TV budapesti és Sándor István aradi operatőrök vezetésével több napos forgatáson vettek részt. Elkészítették a Ficzát, a médiatábor lapját. /P. P.: A II. régiós médiatábor Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 10./"

László György Kalotaszeg Türe nevű falujában született, s már kora ifjúságában verselgetett, tagja volt a fiatal kolozsvári magyar irodalmárok Gaál Gábor Körének. Budapesten megjelenhetett Jövő-bűvölő című verses válogatása, magánkiadásban. Erdély elszakíthatatlan kötelékkel láncolja magához László György poétikáját. A szülőföld, annak magyarsága, Erdély természeti szépségei adják szövetét költészetének. /Bereczki Károly: Alázattal az anyanyelv szépségéért. László György Jövő-bűvölő című verses könyvéről. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

Nemrég nyílt meg a Magyar Kultúra Házában, a budai Szentháromság téren Novák József Erdélyi történelmi címerek-pajzsok című kiállítása. Novák József /sz. Marosvásárhely, 1956. márc. 23./ Kolozsváron, a Képzőművészeti Akadémián a design-ipari formatervezés szakon végzett. 1984 óta vesz közös és egyéni tárlatokon. A mostanival együtt eddig tizenöt címerkiállítása volt. Mostani kiállítását Pomogáts Béla és Nagy Zoltán, a Budapesti Székely Ház igazgatója nyitotta meg. Novák József Erdély ezeréves magyar múltját szeretné felidézni munkáival. Heraldikai előtanulmányokat végzett. A kiállításon a címerek alatt szép magyaros mintákkal díszített selyemterítők vannak. Novák valamikor a marosvásárhelyi selyemszövőde tervezője volt, ott kezdett régi magyar mintákkal selyemszöveteket alkotni. Ebből állított ki néhányat. /Bereczki Károly: Üzenet Marosvásárhelyről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./

Hol kezdődik a Székelyföld? Dunaszerdahelyen éppen olyan éneklő méltósággal ejtik a magánhangzókat, mint Gyergyócsomafalván vagy Kézdiszentléleken. A Pozsony melletti Egyházgelle lakói kijelentik, hogy ők bizony székelyek. Az öröm és vigalom helyét nyomban fölváltotta a szakmai érdeklődés. Révkomáromi történészek megerősítették, hogy a hat székely nem egyikének, az Adorján-nemnek Posony-ági székelyei nevezték el Csallónak a Duna-ágak közé szorult kis vidéket, Csallóközt. Burgenlandban, a Lajta mellett ma is székely mezőn kaszálnak, székely kútból isznak, ha megszomjaznak, a kocsmai pálinka neve is „székely lé”! Tréfásan „szekler” a szekér neve. A magyarországi Vas megyében a falusi építkezések hasonlítanak a sóvidéki vagy Nyikó menti falu épületeihez. Révkomáromban, a Duna Múzeumban állították ki azokat a késő avar kori leleteket, amelyeket a nyolcvanas évek végén tártak föl a Hajógyár területén. Trugly Sándor régész múzeumőr mondotta, hogy a kincseken látható gazdag mintatár minden darabja és mintája föllelhető a faragott székely kapukon: a tulipán, a rózsaszirom, a palmetta és az életfa kacskaringós indája. Akkor, hol kezdődik a székelyek földje? Balási Gábor A székelyek nyomában című, romantikával átitatott szép könyvében gyakorlatilag László Gyula kettős honfoglalásának elméletét támasztja alá. Hol végződik tehát a Székelyföld? Nem Székelykocsárdnál és nem Földvárnál, Nem Gyimesbükknél vagy Berecknél, annyi bizonyos. De Focsani-nál éppúgy, mint Pozsonynál, Bécsnél, Varsónál, Királyhelmecnél. Ez utóbbi bodrogközi kisváros lakói mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők azon székelyek leszármazottai. A Székelyföld tehát ott kezdődik, ahol a magyar történelem! Székelyek nyomaira lehet bukkanni az Őrségben, Zalában, Tolnában, Békésben, Szolnokban, Szabolcsban, Bácskában, Muraközben és mindenütt, ahol magyarok élnek! /Bereczki Károly: Hol kezdődik a Székelyföld? = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./

Gyergyó az irodalomban
Gyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is.
Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból)
Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai".
Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!"
Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte.
Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját."
Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást.
A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát".
Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden iránt
Kollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy­ időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk.
Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni?
Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!”
1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől?
Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!
Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted?
Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.
Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.
Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból?
Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba!
Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen?
Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni.
Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára?
Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.
Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel?
Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.
Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd?
A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen?
A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt?
Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte!
Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást?
1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt.
Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked?
Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett.
És a legrosszabb?
Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték.
Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed?
Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében.
Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most?
Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom.
Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás?
A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)