Okt. 22-én Marosvásárhelyen a megyei RMDSZ-székházban gyûltek össze többen azok közül, akik az 1956-os magyar forradalmat követõen koncepciós perek áldozataiként meghurcoltattak, vagy nehéz börtönéveket szenvedtek. Az '56-os meghívottak: Csorvásy Szabó Gyula, Dénes Dávid, Fülöp G. Dénes, Fülpösi Jenõ, Gráma János, Horváth Ferenc, Joó Sándor, Kacsó Tibor, Kelemen Kálmán, Kun Zsigmond, Miklós István, Molnár Mihály, Nagy Géza, dr. Péter Lóránt, Tatárné Péterfi Irén, Lukács Gergely, Séra István, Sipos János, Szántó János, Varga László, Veress Sándor, Veress Zoltán, Bereczki Gyula, Schuller Jenõ, Szatmári Zoltán, Molnár János, Sárpataki János voltak. Nem tudtak mindannyian megjelenni, de szép számban eljöttek közülük a megemlékezésre. A magyar forradalom miatt elítélt Maros megyei szabadságharcosokat Kincses Elõd megyei elnök köszöntötte. A meghívottak mindegyike sorban felelevenítette tapasztalatait, a veréseket, kínzásokat, megaláztatásokat. Az 56-osok megköszönték az RMDSZ megyei szervezetének a megemlékezést, s örültek, hogy kilenc év után alkalmuk volt összegyûlni és elmondani, mi történt, mert, mint egyikük megjegyezte, eddig senki sem törõdött velük. Visszautasították egyes történészek azon állítását, miszerint 1956-ban Erdélyben nem történt semmi. Szerintük Erdélyben mindenki megtette, amire képes volt. /Mózes Edith: 1956-ra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

"A Matyi-napok rendezvénysorozat alkalmából febr. 24-26-a között Nagyváradon találkoztak az erdélyi magyar bábtársulatok képviselői. A megbeszélésen jelen voltak: Nagy Kopeczky Kálmán - Tamási Áron Színház /Sepsiszentgyörgy/, bábtagozat; Szőke Kavinszki András - Arcadia Gyermek- és Ifjúsági Színház , Ludas Matyi Társulat /Nagyvárad/, György László - Puck Bábszínház, magyar tagozat /Kolozsvár/, Szilágyi Regina - Brighella Bábszínház /Szatmárnémeti/, Bereczky Gyula - 1001 Mese Bábszínház /Dés/, Meleg Attila - Matyi Műhely Magánbábszínház /Nagyvárad/, Vincze László - Keljfeljancsi Komédiás Kompánia /Kolozsvár/. További két meghívott /a marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház magyar tagozata, valamint a kolozsvári Sétáló Bábszínház/ nem képviseltette magát a találkozón. A jelen levő társulatok képviselői bejelentették az Erdélyi Magyar Bábos Céhnek, a magyar bábosok érdekképviseleti és szakmai szövetségének a megalapítását. A céh megválasztotta a szövetség vezetőségét, melynek tagjai: Meleg Attila elnök, Nagy Kopeczky Kálmán és Vincze László alelnökök. /Megalakult az Erdélyi Magyar Báboscéh. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 1./"

"Az elmúlt héten Arad megyében vendégszerepelt a kolozsvári 1001 Mese bábtársulat. A farkaskirály című bábjátékot előadták Erdőhegyen, Szapárligeten, Simonyifalván, Gyorokon, Kisiratoson, Nagyiratoson, az aradi 11-es óvodában, valamint a minorita kultúrházban. Bereczky Gyula, a társulat vezetője elmondta, hogy a kolozsvári Puck Bábszínházhoz szerződött, később onnan kilépett és megalakította az 1001 Mese bábtársulatot. A farkaskirályt Bereczky Gyula írta. /Németh Beatrix: "A gyermekek csinálják a mesét" A bábszínházat felnőtt fejjel is lehet szeretni. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 7./"

"Bereczky Gyula kolozsvári bábművész ismét Arad megyébe érkezett. Sajátos utat járó előadóművész, aki pár évvel ezelőtt függetlenítette magát, kidolgozta egyéni stílusát. A színpadot, kellékeket és a szereplőket egyetlen hátizsákba csomagolva járja a szórványvidéket, ahová hivatásos magyar bábszínház csak elvétve jut. Bereczky segítőtársa felesége, Varga Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, férjének is avatott kezű partnere a bábok kivitelezésében. A népmese elemeiből ihletődött Szekrénymese szövegét jómaga írta, a kasírozott bábok mozgatása, a szövegmondás is a mindenes feladatköre. Máj. 26-án Aradon a Csiky kisdiákjainak tartott előadást, a következő napokon Szentpálon, Majláton, Nagyiratoson, Kisiratoson, Gyorokon, Pécskán, Peregen, Zerinden, Ágyán és Erdőhegyen lép fel. Szerencse, hogy Bereczky Gyula megérkezett, mert egy héten át zajlott az Euromarionett 2003 fesztivál Aradon. Itt voltak szerb, macedón, bolgár és francia bábművészek, de az erdélyi magyar bábosok közül senkit sem jött el, vagy talán senkit se hívtak meg erre a rangos művészeti eseményre. /Hátán viszi a színpadot. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 27./"

"Nagybányán júl. 22-én indul a Bábos-tábor a Teleki Magyar Házban. Bereczki Gyula kolozsvári bábművész vezetésével a bábkészítés titkaival ismerkedhetnek meg a résztvevők. /A jövő héten indul a Bábos-tábor. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), júl. 18./"

"A résztvevő gyermekek, fiatalok előadásával zárul Nagybányán a Teleki Magyar Házban szervezett bábos-tábor. A délelőtt-délutáni foglalkozásokat hozzávetőlegesen ötvenen látogatták rendszeresen, akik Bereczki Gyula kolozsvári bábművész vezetésével a bábkészítés, bábozás műhelytitkaival ismerkedtek. /Régiónk. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 1./"

"Aug. 9-én tartották a tíznapos bábos-tábor zárórendezvényét Nagybányán, a Teleki Magyar Házban. Bereczki Gyula /Kolozsvár/ bábművész foglalkozott a negyven résztvevővel. Bereczki Gyula az elmúlt négy évben egyedül, egyszemélyes bábszínházként játszik, járja Erdély településeit, az iskolákat és óvodákat. Örömmel várják őt a szórványtelepülések: Beszterce, Dés, Bethlen, Brassó vagy Máramarossziget. A sepsiszentgyörgyi bábszínház már nem megy el a 30-40 km-rel távolabbi Brassóba. Erdélyben tudomása szerint ő az egyetlen "magányos" vándorbábos. /(Dávid Lajos): Negyven kicsi vidám bábos. Véget ért a Teleki Magyar Ház bábos-tábora. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 8./"

Aradon február 16-án három helyen láthatták a gyerekek a Borsóci című bábjátékot, amit Bereczky Gyula kolozsvári bábszínész játszott el, egy személyben adva elő az édesanyát, a rózsaszín kismalacot, a gonosz varázslót és természetesen a főszereplő Borsócit. Bereczky Gyula három éve járja az óvodákat és iskolákat, de csak a szórványvidéket, mondván, hogy Székelyföldre elmennek mások is, de a szórványvidékre csak ő jön el, egyetlen hátizsákban hordva minden díszletét, az összes bábfigurákkal együtt. A bábszínész a következő napokban fellép Arad megye több településén, Zimándujfaluban, Zimándközön, Fazekasvarsándon, Majláton, Zerinden, Ágyán, Erdőhegyen, Szapáryliget en, Nagyvarjason, Kisiratoson és Pécskán. /(Karácsonyi): Borsóci kalandjai – az egész megyében. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 17./

Megnyitotta kapuit Nagybányán a Teleki Magyar Ház idei bábos tábora. A résztvevők – mintegy 25-en – két csoportban ismerkednek a bábozás, bábkészítés titkaival, Bereczki Gyula kolozsvári bábos vezetésével. /Bábos tábor. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), júl. 1./

Július 9-én volt Nagybányán, a Teleki Magyar Házban a bábos tábor záró előadására. A tábort Bereczki Gyula kolozsvári bábos vezette. A tábor utolsó napjaiban Varga Csilla, a kolozsvári színház vezető színésze is bekapcsolódott a darabok előkészítésébe. /(vásárhelyi): Bábos-tábor. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), júl. 8./

Kolozsváron a Bábszínház Tóbiás és Kelemen mesével várta a legkisebbeket. Bereczky Gyula bábszínész, a rendezvény főszervezője elmondta: „Egész Erdélyben fellépek egyéni produkcióimmal. Eddig öt állandó műsorral szerepeltem, de már készül a hatodik is” nyilatkozta. A bábelőadások teljes bevételét a torockói Kis Szent Teréz Gyermekotthonban lakó több mint húsz, óvodástól nyolcadik osztályos korú hátrányos helyzetű vagy árva gyermek megsegítésére fordítják. /(N. -H. D.): Jótékony bábjáték a gyermekekért. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Emléktábla a hajdani papilakon
Egy nép azt mondta: elég. E Márai versből vett sor jeligéje alatt szervezte meg az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete október 23. első rendezvényét a megyeközpontban. Emléktáblát avattak csütörtök délután az egykori Lenin (ma Forradalom) utca 8. szám alatti épület falán.
Lassan közismertté válik: Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot Erdélyben az ötvenhatos forradalom után. Illő tehát, hogy legalább egy emléktáblával megörökítsük a forradalom áldozatainak, a zsarnokság által meghurcolt szenvedőinek emlékét. Ez a gondolat késztette a megemlékezés idei szervezőit arra, hogy egy emléktáblát leplezzenek le az egykori Lenin, ma Forradalom utca 8-as számú házának falán – mondta el Peti András alpolgármester.
Ebben az épületben volt a mindenkori vártemplomi lelkészek szolgálati lakása, itt lakott a 2005-ben elhunyt Fülöp G. Dénes is, akit a magyarországi forradalommal kapcsolatba hozva 1959-ben ítéltek 11 év börtönre papsága első évében. A külföldi diplomáciai beavatkozásra az akkori román hatalom kénytelen volt amnesztiát hirdetni a politikai elítélteknek, így aztán 1963-ban, négy év börtön és kényszermunka után szabadult.
De ne feledkezzünk meg a megtorló rendszer más marosvásárhelyi lelkész-áldozatairól sem: Varga László 1956 őszén, Budapesten tartózkodva részt vett a magyar forradalom eseményeiben, s hazatérése után sem hallgatta el együttérzését az akkor már levert forradalommal. 1957 márciusában letartóztatták, és a Dobai-per másodrendű vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szamosújváron, Piteşti-en, Désen raboskodott, 1964-ben a közkegyelmi rendelet alapján szabadult. Ugyancsak Marosvásárhelyen élt Csiha Kálmán, Erdély egykori református püspöke is. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internáló táborait – több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. Nem sokkal letartóztatása után született meg kislánya, akit csak szabadulása után, hatévesen láthatott először. 1964-ben ő is amnesztiával szabadult. 2007-től a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
A ház falára helyezett emléktábla rájuk, de a többi elhurcoltra, Csorvásy Szabó Gyulára, Dénes Dávidra, Fülpösi Jenre, Gráma Jánosra, Horváth Ferencre, Joó Sándorra, Kacsó Tiborra, Kelemen Kálmánra, Kun Zsigmondra, Miklós Istvánra, Molnár Mihályra, Nagy Gézára, Péter Lórántra, Tatárné Péterfi Irénre, Lukács Gergelyre, Séra Istvánra, Sipos Jánosra, Szántó Jánosra, Veress Sándorra, Veress Zoltánra, Bereczki Gyulára, Schuller Jenőre, Szatmári Zoltánra, Molnár Jánosra, Sárpataki Jánosra, a többi megkínzottra, a meggyilkoltakra, Dudás Józsefre, Preisz Zoltánra, Kónya Istvánra, Huszár Józsefre, Orbán Károlyra is emlékeztet mostantól fogva.
Az emléktábla leleplezése után a megemlékezők a Vártemplom mellett, a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban felállított kopjafánál koszorúztak. A kopjafát az a Veress Sándor kezdte el faragni, aki maga is szenvedő alanya volt a forradalom miatti erdélyi megtorlásoknak. Hét mélyedés van a fán, mintegy emlékeztetve a faragó hét börtönévére (1957–64). A faragást Miholcsa József szobrászművész fejezte be.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro