Tófalvi Zoltán ismertette az 1957-ben elítélt kilenc erdélyi magyar értelmiségi perét, akik Dobai István egyetemi tanár, nemzetközi jogász Erdélyről készített memorandumának elkészítésében, terjesztésében működtek közre. Dobai Istvánt és Varga Lászlót életfogytiglani szigorított börtönre, Komáromi Józsefet és Kertész Gábort 25 év kényszermunkára, Bereczki Andrást 20, Gazda Ferencet 10, Dobri Jánost 6, László Dezsőt és Nagy Józsefet pedig 5 évi kényszermunkára ítélték. Dobai István a Bolyai Tudományegyetem nemzetközi jogásza tervezetet dolgozott ki az erdélyi kérdés rendezésére. Dobai István a memorandumot megmutatta Jordáky Lajosnak, aki a tervezettel szemben a független Erdély gondolatát tartotta fontosnak. A Dobai által javasolt, a méltányosság elvén álló lakosságcserével egyetértett. Dobai felkereste Márton Áron püspököt is, aki Erdély Magyarországra való visszatérését tartotta megoldásnak, hasonló volt Dobri János református teológiai tanár véleménye. Dobai az ENSZ-hez akarta eljuttatni a memorandumot, de a letartóztatása ebben megakadályozta. Az elítéltek között volt Varga László református lelkész, aki jelenleg a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt elnöke. László Dezső 1941-1944 között magyar parlamenti képviselő volt. A Dobai-perben 1957. szept. 16-án kezdődött a tárgyalás. A román bíróság először tárgyalta nyilvánosan az erdélyi kérdést. Mindegyik vádlott fenntartotta véleményét a kínzások és annak ellenére, hogy az ügyész halálos ítéletet kért. Kertész Gábort például állandóan verték, mégsem tudták megtörni. Cellájába egy dühöngő elmebeteget tettek, aki valóságos kálváriává változtatta életét. Dobai István, Kertész Gábor és Nagy József dossziéján egy különleges jelzés volt, amelynek értelmében sohasem szabadulhattak a börtönből. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol mintegy 400 ember raboskodott hihetetlen körülmények között. Dobai súlyos tébécés lett, az orvos megtiltotta, hogy gyógykezeljék. Az ablaktalan cellában elviselhetetlen volt az élet. A legnagyobb melegben is naponta csak három deci vizet kaptak, a forró ételt pedig tíz perc alatt, kanál nélkül kellett beszürcsölniük. A 400 elítéltből csak 42-en maradtak életben. 1959. márc. 6-án számolták fel ezt a különlegesen kegyetlen részleget. Dobait akkor lepedőben vitték az új cellába. Az orvos a börtönparancsnok utasítása ellenére sztreptomicinnel kezelte, így mentette meg az életét. /Tófalvi Zoltán: Magyarok a vádlottak padján. = Erdélyi Magyarság (Budapest), nov. - 16. sz./

A tárgyilagos történetírásnak az 1956-os forradalom erdélyi eseményeit tekintve még nem jött el az ideje, állapította meg Sipos Gábor történész, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa, akivel Aniszi Kálmán beszélgetett. A rendelkezésre álló anyagot máris rostálni kell, mert a Securitate iratait csak nagy óvatossággal szabad használni. "Ötvenhatban eggyé vált a nemzet." Sepsiszentgyörgyön is felvonultak magyar zászlókkal a forradalom hírére. Hubecz Márton könyvelő börtönbe is került miatta. Le is ülte büntetését. Sokan forradalmi verseket másoltak, adtak tovább. Dobri János kolozsvári lelkész, aki 1940 őszétől újjászervezte a cserkészetet, 1956-ban a forradalmi versek egyik fő terjesztője volt. Ugyanígy Molnár Dezső kolozsvári lelkész, Dobainé Varga Piroska, Bányai Miklósné és sokan mások. 1956-ban újra felvetették az erdélyi magyar értelmiségiek Erdély helyzetét. Úgy érezték, emlékiratban a világ elé kell tárni a lehetséges megoldásokat: független Erdély, Erdély megosztása, illetve a Erdély teljes egészében kerüljön Magyarországhoz. Dobai István nemzetközi jogász Komáromi József matematikatanárral készítette a memorandumot, melynek szövegét Varga László református lelkész, Bereczki András és Gazda Ferenc tudományos kutatók ismerték a legjobban. Dobai István elvitte a memorandumot Márton Áronhoz, aki helyeselte a memorandumot, mert ő a Szent István-i Magyarország híve. Márton Árontól hazafele tartott Dobai István, amikor letartóztatták, megtalálták nála az emlékirat egy példányát. Az egyik szekus rögtön azt mondta: ez az - tehát tudtak róla. Ezután letartóztatták a többieket is. Sokáig az a hír járta, hogy Dobai azonnal kiadta a közreműködők nevét. Sipos Gábor cáfolta ezt a változatot. A perben nagyon súlyos ítéletek születtek, de halálos ítélet nem volt. Az emlékirat teljes szövegét még nem közölték sehol. A Dobai-Varga-per, másnéven ENSZ-per volt a legfontosabb megmozdulása az erdélyi magyarságnak ötvenhatban. Ezt a kezdeményezést a hatalom megtörte, de azt tudják, hogy az egyes változatokra kik szavaztak. A független Erdély mellett voltak a szociáldemokraták: Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Nagy Géza és mások. Erdély Magyarországhoz tartozásának eszméje mellett tett hitet Márton Áron püspök és az idősebb nemzedék. Erdély igazságos megoszlása mellett állt ki a többség, Dobai István, Varga László, Kertész Gábor zilahi ügyvéd, a per egyik vádlottja. Annak, hogy Erdély Romániánál maradjon, csak a kollaboránsok voltak a pártolói.- A perben a vádlottak bátran viselkedtek. Később másokat is letartóztattak és a Dobai-csoporthoz csatoltak, köztük volt László Dezső kolozsvári lelkész, akit azért vittek el, mert esélyes lett volna a közelgő püspökválasztás. A börtönben a per több elítéltje meghalt. Szekeres Nagy József éhen halt a börtönben, Dobai István és Varga László többször volt a halál szélén. Hét év után kikerültek a börtönből a per elítéltjei. Beszélni kell még az érmihályfalvi csoportról. Itt már nem volt kézzelfogható vádpont, mint a másik perben a memorandum. Ebben a perben halálos ítélet is született, Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészt kivégezték. Ez a per az erdélyi magyarság megfélemlítését szolgálta. /Aniszi Kálmán: 1956 - Erdély. = Kapu (Budapest), okt., újraközölte: Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 29-30./

"Az Erdélyi Múzeum legújabb számában /1997/1-2./ közölték Erdély nemzetiségi és vallási tagozódását: Nyárády R. Károly, Varga E. Árpád, Bereczki András és Pál Judit Erdély egy-egy történelmi korszaka népességének összetételét mutatta be a honfoglalástól napjainkig. Nagy hiányt pótolnak a tanulmányok. A tudományos kutatást a közelmúltig gátolták, ezért az egész kérdéskör feltáratlan, Nyárády R. Károly bevezetőjében vallotta: "az idevonatkozó forrásanyag tekintélyes része még mindig feldolgozatlanul hever a levéltárakban." /Szabadság (Kolozsvár), márc. 7./"

A Romániai Magyar Szó Postafiók rovatában négy olvasói levelet közöltek, mindegyik elítélte Makay Botondot Tőkés László püspököt támadó durva kirohanásáért. Németh József /Szilágycseh/, Nagy Géza /Sáromberke/, Tamássy Erzsébet /Zilah/ levele mellett Kovács Imre lelkipásztor /Paptamási/ Bereczki Andrást is elítélte előzőleg közölt írása /Nyílt levél Makay Botondhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./ kapcsán. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 29./ Előzmény: Makay Botond: Ha valaki rémképeket lát, forduljon szakorvoshoz! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23.

"Bereczki András lelkipásztor lesújtva olvasta Makay Botond resicai lelkész sorait, olvasható nyílt levelében. Bereczki másfél éve lemondott a Harangszó (Nagyvárad) szerkesztéséről, távol tartja magát az egyházi közélettől, levelében kérdéseket tett fel: tényleg rémeket lát Tőkés László, a fegyelmi alatt álló lelkészek valóban ártatlanok, mit jelent a másképp gondolkodás? Azt a hősiességet, hogy "forradalmi kisistennek", "szakorvosra" szorulónak nevezhető az, aki 1989-ben kockára tette életét? A CE Szövetség elfogadja, hogy így védelmezzék? /Bereczki András lelkipásztor: Nyílt levél Makay Botondhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./ Előzmény: Makay Botond: Ha valaki rémképeket lát, forduljon szakorvoshoz! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23."

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1997. évi első és második kötete /ez már az 59. kötet/ rendkívül fontos írásokat ad közre: központi témája Erdély népességének száma és etnikai összetétele. Nyárády R. Károly tanulmányában áttekintette a kérdés szakirodalmát. A XVI-XVII. századi Erdély etnikai számarányát illetően megállapította, hogy azt nem lehet tárgyilagosan megbecsülni, az azonban bizonyos, hogy a románság aránya egyharmadnál nagyobb nem lehetett. A fordulatot a XVIII. század hozta, amikor a románság már erdélyi népeknél három-négyszer gyorsabb ütemben növekedett, ami részben a születésekből, részben a bevándorlásból adódott. Az 1869-es népszámlálás szerint a magyarság számaránya 28,2 százalék volt. Varga E. Árpád ettől az időponttól 1920-ig követi a változásokat. A Románia részét képező Erdély demográfiájáról Bereczki András írt. Adataiból kitűnik, hogy az 1910-es 31,6 százalékról 1941-re 29,5-re, 1992-re már 20,85 százalékra csökkent. /Gróh Gáspár: Demográfia, etnikum, műveltség. = Magyar Nemzet, szept. 7., Szabó A. Ferenc olvasói levele helyesbítette a hibásan közölt százalékos arányokat: Erdély magyar népességéről. = Magyar Nemzet, szept. 21./

"Az 1956-os forradalmat leverték, akkor következett a megtorlás. Magyarországon 1956 végétõl 1959-ig mintegy 35 ezer ember ellen indult rendõrségi-ügyészségi vizsgálat "politikai bûncselekmények" gyanújával. Huszonhat ezren kerültek bíróság elé. Jogerõsen elítéltek mintegy 22 ezer személyt. 1957- 1960 között körülbelül 13 ezren kerültek hosszabb- rövidebb idõre internáló táborokba. Az '56-os megtorlásokban az eddigi kutatások szerint 1961-ben volt az utolsó kivégzés. 1989 május 10-én a magyar Igazságügyi Minisztérium sajtótájékoztatóján egy 277-es listát ismertettek a halálra ítéltekrõl. A kutatások eddigi eredményei szerint 350-400-ra tehetõ az 1956-1960 között kivégzettek száma, 280-300-ra becsülik a politikai perekben a forradalomban való részvételért kivégzetteket. Magyarországon kívül a legnagyobb méretû megtorlásra Romániában került sor. Az itteni pártvezetés a forradalmat használta fel a magyar kisebbség megfélemlítésére oly módon is, hogy amit nem tehettek meg 1944-45-ben, azt 1956-ban bepótolták. Börtönbe vetettek ellenzéki román értelmiségieket is. Egy másik csoportba a közös román - magyar fellépés érintettjei tartoztak. Temesváron például többségében román diákok követeltek nagyobb egyetemi szabadságot. Mintegy háromezer hallgatót tartóztattak le, 31-et ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. A harmadik csoportba a magyar kisebbség, elsõsorban az értelmiség tartozott. 12-15-re tehetõ azoknak a magyaroknak a száma, akiket halálra ítéltek. Romániai magyar kutatók becslése szerint a kínvallatásokba belehalt emberekkel együtt ez a szám az 50-et is meghaladja. - Az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság 1998. október 4-6 között kegyeleti látogatást szervezett Nagyenyedre, Temesvárra és Aradra, ahol a forradalom áldozataira, az elítéltekre emlékeztek. Tófalvi Zoltán tudósításából megtudhattuk: több mint "40 évvel ezelõtt végezték ki az érmihályfalvi csoport két vádlottját, Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost. 56 elítéltet összesen 1300 évi büntetéssel sújtottak. Ugyancsak akkor tartóztatták le az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77 tagját, illetve a Mózes Árpád evangélikus püspök nevéhez kapcsolt per lelkészeit és teológusait. A román kommunista diktatúra börtöneiben, eddigi adatok szerint 182 római katolikus, 57 református, 11 unitárius és 11 evangélikus lelkipásztor, esperes, püspök raboskodott. Volt, akit a Dunából halásztak ki. Dr. Bogdánffy Szilárd nagyváradi megyéspüspök az ítélet letöltése elõtt a börtönben halt meg. Hiába sikerült megszerezni az exhumálási engedélyt, a szekuritáté nem engedte, hogy a nagyváradi székesegyház kriptájába szállítsák földi maradványait." - 1957-ben kilenc erdélyi magyar értelmiségit súlyos börtönévekre ítéltek: Dobai Istvánt és Varga Lászlót életfogytiglani szigorított börtönre, teljes vagyonelkobzásra, Komáromi Józsefet és Kertész Gábort 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra, Bereczki Andrást 20, Gazda Ferencet 10, Dobri Jánost 6, László Dezsõt és Nagy Józsefet pedig 5 év kényszermunkára és vagyonelkobzásra ítélték. /Mózes Edith: 1956 emlékezete. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./"

Bereczki András csak pár hónapja lelkésze a mintegy 750 paptamási reformátusnak, de már sikerült neki jó kapcsolatot kiépíteni gyülekezetével. A baptisták nemrég új templomot építettek. Bereczki András felnőtt, ifjúsági és gyermekkórus alakított. Az adventi műsorral Biharfélegyházán vendégeskedtek. Fiatalság tekintetében nem panaszkodhat a falu, sem a gyülekezet. Az ifjak bibliaórájára húszan járnak rendszeresen. A lelkipásztor ezenkívül közösségépítő munkát is vállalt. Az istentiszteletek utánra előadókat hívnak, akik segítséget adhatnak, hogy az emberek megismerjék jogaikat, lehetőségeiket. - Jól megvannak a falu több mint százfős baptista gyülekezetével. /Paptamási. Közösség- és gyülekezetépítés. = Bihari Napló (Nagyvárad), febr. 10./

"A régi kalendáriumi hagyományok tiszteletben tartása mellett jelentette meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a 2003. évre szóló évkönyvét. Bereczki András lelkipásztornak és Mihálka Zoltán történész-közírónak, szerkesztőknek sikerült megtalálniuk az arany középutat a mostani kiadványnál. Hasznos információkkal szolgál a 2003. évi irodalmi évfordulókat felsoroló fejezet, akárcsak az egyházkerület címtára. /Megjelent a Református kalendárium. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 21./"

"Bereczki András paptamási lelkipásztor szerkesztésében és Csűry István egyházkerületi főjegyző előszavával jelent meg az érdekes olvasmányokat tartalmazó 2004-es Református Kalendárium. /E. Gy.: Megjelent a Református Kalendárium. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 23./"

A Királyhágó-melléki jubileumi emlékhét keretében avatták fel az egyházkerület Református Dokumentációs Központját (KREDOK) Nagyváradon. Dr. Hermán M. János igazgató köszöntötte az érdeklődőket. Dr. Eszenyei Mária lelkész-professzor tartott igehirdetést. Az igemagyarázatot három könyvbemutató követte. Az örökségünk védelmében című kötetet Emődi Tamás, a Bronzba, kőbe című királyhágó-melléki szoboralbumot Deák Árpád mutatta be. Megtalálható benne a nagyvárad-olaszi Millenniumi emlékoszlop, a nagykárolyi Károlyi Gáspár szobor, a nagyszalontai Bocskai István szobor, a nagyváradi Bethlen Gábor és Lórántffy Zsuzsanna szobor és további jelentős műemlékek. Bereczki András lelkész az általa szerkesztett Református Kalendárium 2006-os kiadását mutatta be. A templomépítésről Fazakas Sándor lelkész írt a Kalendárium oldalain. /Fábián Tibor: Új egyházi dokumentációs központ. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 13./

A Honlevél, a Magyarok Világszövetsége lapjának márciusi száma közölte először teljes terjedelmében az Erdélyi ENSZ Memorandum néven emlegetett Boldogok a békességre igyekezők című elaborátumot. A dokumentum az erdélyi magyarság sorsának hosszú távú rendezését célozta, és amelyet az ENSZ-hez kívántak eljuttatni, körültekintően és alaposan ismertette az ötven évvel ezelőtti időre kialakult helyzetet, részletesen indokolja az erdélyi kérdés megoldásának szükségességét, és négy politikai keretben vizsgálja Erdély jövőjét: I. Erdély román uralom alatt marad, II. Erdély magyar uralom alá kerül, III. Az önálló Erdély gondolata, IV. Erdély elosztása Magyarország és Románia között. „Az erdélyi kérdés megoldása kétségkívül nagy és nehéz feladat, de nemzetünk jövőjét e nélkül nem biztosíthatjuk. ” A dokumentum alapján kreált erdélyi ENSZ-perben „a román haza elárulása” bűntette miatt a hadbíróság 1957 novemberében életfogytiglani kényszermunkára ítélte Dobai Istvánt és Varga Lászlót, 25 évi kényszermunkára Komáromy Józsefet és Kertész Gábort, 20 évre Bereczki Andrást, továbbá 5-től 10 évig tartó fegyházra Gazda Ferencet, Szekeresi Nagy Józsefet, Dobri Jánost és László Dezsőt. 1958-ban ítélték el a második csoportot: Bányai Miklóst életfogytiglannal, Krebsz Sándort és Kincses Károlyt 20 évi, Kincsesné Balajti Ilonát pedig 10 évi kényszermunkával sújtották. Kertész Gábor és Nagy József a börtönben meghaltak a rettenetes bánásmód következtében, a többiek az 1964-es általános amnesztiával szabadlábra kerültek ugyan, de polgári jogaikat, munkavállalási szabadságukat sohasem nyerték vissza. /Boldogok a békességre igyekezők. Erdélyi ENSZ Memorandum – 1957. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 11./

Az MPP-vel szimpatizáló papokat zaklatnak Bihar megyében az RMDSZ-es polgármesterek – jelentette ki Tőkés László hétvégi sajtótájékoztatóján. Elmondta, húszfős küldöttség kereste fel Fülöp János érsemjéni református lelkészt, és arra akarták rávenni, hogy 15 év szolgálat után hagyja el a falut, mert „szétverte a gyülekezetet”. Hasonló eset történt Paptamásiban is, ahol Bereczki András református lelkipásztor ellen tett szóbeli feljelentést az egyházkerületnél az ottani polgármester. Tőkés jelezte, hogy az egyházkerület „nem fog ilyen nemtelen dologban segédkezni”. Fülöpnek annyi volt a bűne, hogy „kiállt a demokratikus választás szabadsága mellett”, nem is tagja az MPP-nek. Bereczki András pedig azért szálka a polgármester szemében, mert polgári színekben indult a tanácsosi tisztség elnyeréséért. A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, Szabó Ödön elutasította azt a vádat, hogy a papok „zaklatásához” az RMDSZ-nek köze volna. /D. Mészáros Elek: MPP-s papokat zaklatnak? = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./ „Politikai üldözöttnek” tartja magát két református lelkész Bihar megyében. Az érsemjéni Fülöp János és a paptamási Bereczki András szerint a helyi RMDSZ-es polgármesterek ellenük hangolják a híveket amiatt, hogy a Magyar Polgári Párttal szimpatizálnak. Tőkés László püspök szerint az RMDSZ-es polgármesterek állnak az MPP-vel szimpatizáló lelkészek „elűzetése” mögött. Az Új Magyar Szó megállapította, hogy ez nem igaz. Érsemjénben a helyiek kétharmada követeli a lelkész távozását, Paptamásiban pedig a pap és a polgármester régi ellenlábasok. Fülöp János érsemjéni lelkész elmondta, hogy húsztagú csoport élén megjelent a parókián Keresztúri Lajos presbiter, helyi RMDSZ-elnök és Balázsi József, a község polgármestere. Közölték vele a gyülekezet óhaját: keressen magának egy másik gyülekezetet, hagyja el a falut. A lelkész nem érti, ha kifogás van ellene, akkor azt miért nem fogalmazták meg a nemrég megtartott presbiteri gyűlésen. Fülöp soha nem agitált az MPP mellett. Balázsi József polgármester szerint a papnak semmi sem tetszett, a hívek több mint kétharmada aláírta a lelkész eltávolítását célzó ívet. Keresztúri Lajos érsemjéni RMDSZ-elnök, presbiter a mostani választás és a pappal kiéleződött konfliktus felszínre törésének egybeesését véletlennek tartja. Paptamásiban Bereczki András lelkipásztor és Szűcs Ferenc polgármester hadakozik egymással. Szűcs szóban feljelentette a papot az egyházkerületnél, aki azzal vádolta meg őt, hogy tízezer lejjel megkurtította az egyházat. Bereczki elmondta, a kijelentése nem lopásra vonatkozott, hanem arra utalt, hogy az évek során a különböző felekezetek mind részesültek támogatásban, kivéve a paptamási reformátusokat. Szűcs Ferenc a falu elhagyására szólította fel a papot. Ellenkező esetben világi bírósághoz fordul. /Mészáros Elek: Papűzés politikai alapon? = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./

A választások alatt kiéleződtek a régi ellentétek Paptamásiban. Szűcs Ferenc, a község újraválasztott RMDSZ-es polgármestere aláírásgyűjtést kezdett Bereczki András református lelkész eltávolítása érdekében. Az egyik névtelenséget kérő olvasó szerint gyermekekkel és fogyatékosokkal is aláíratták a listát. Bereczki a helyhatósági választásokon a Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben bejutott a 11 tagú helyi tanácsba. Bereczki András szerint a konfliktus 2004-ben kezdődött, amikor a református egyház visszakapott három ingatlant, ezek egyikében működött a helybéli iskola, amely végül 2007-ben költözött el. A paptamási református egyházközség a községhez tartozó falvakkal ellentétben sosem kapott anyagi támogatást az önkormányzattól, sorolja Bereczki. Irsik Ibolya tanítónő, presbiter elmondta, semmi nem igaz abból, amit mondanak a tiszteletesről, mert ő a paptamási egyházért harcol. „Nem írtak itt alá sem kiskorúak, sem mozgássérültek, jelentette ki Szűcs Ferenc polgármester, azt is cáfolta, hogy munkatársai is segítenének neki az aláírásgyűjtésbe. Szűcs Ferenc szerint Bereczki református iskolát akart létesíteni a visszakapott egyházi ingatlanokban, amelybe más felekezetű gyerekek nem járhattak volna. A polgármester a háromszáz, a lelkész elmozdítását támogató aláírást benyújtotta az esperesi hivatalba. /Fried Noémi Lujza: Ki a pappal a faluból? = Krónika (Kolozsvár), jún. 18./

Szeptember 6-án indult útjára az EMI-sekből álló kis csapat, mely egészen Érmihályfalváig kerekezve az érmelléki magyarság önrendelkezésének fontosságára hívta fel a régióban lakók figyelmét. Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete immáron másodjára szervezett hasonló megmozdulást, mely a partiumi magyarság figyelmét arra kívánja felhívni, hogy a székelyföldi autonómia mellett az ittenieknek is jár a területi önrendelkezés. Útközben több településen szórólapoztak. Paptamásiban Bereczki András helyi lelkész fogadta a zarándokokat a templomkertben található turulszobornál, melyet eredetileg a millennium évében állítottak, majd ledöntöttek, de 2004-ben visszaállítottak. A tiszteletes üdvözölte a fiatalok tettét, kiemelve a szeptember 6-i időzítést, ugyanis 68 éve ezen a napon vonult be vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó Nagyváradra. Székelyhídra érve Fele László István, az Magyar Polgári Párt elnökségi tagja, Béres Csaba polgármester és Gavrucza Tibor tiszteletes is fogadta az autonómiáért pedálozó csapatot. Érmihályfalván az MPP helyi vezetősége, többek között Török László elnök és Szilágyi Ferenc alelnök fogadta őket. A figyelemfelkeltést szeretnék folytatni, a továbbiakban minden magyar polgármesternek a Partiumban elküldik postán kiáltványukat, hiszen érdemben csak a hivatalok tudják támogatni az ügyet. /Létai Tibor: Pedálozás az autonómiáért. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 8./

Paptamási református templomában augusztus 15-én a falunap alkalmával tartottak egyházi ünnepséget. A gyülekezett fiataljai furulyakísérettel népdal-zsoltárokat adtak elő. Ezután a női énekkar következett. Bereczki András tiszteletes emlékezett arra, hogy a második világháborút megelőzően a fegyverkezési lázban égő Romániában elrendelték Papfamási teljes megsemmisítését. A település eltüntetése mellett egyetlen „súlyos érv” szólt: a határvédelem miatt felépítendő ún. Carol-vonal. Az otthonelhagyási felszólításokat már sokan megkapták, mondta el Kupán Árpád történész. A tamásiak rendre kijelentették, inkább meghalnak, de nem hagyják el házaikat. Végül megmenekült a falu. Az ünnepség Diószeghy Dezső költőemlékének megidézésével folytatódott, aki 1904. május 22-én született Paptamásiban. Diószeghy Dezső kötészetében meghatározó a trianoni döntés, mellyel szülőföldje Romániához került. Verseiben a hatalmas fájdalom, majd a második bécsi döntés miatt lelkesedé van jelen. Haláláról nem lehet tudni. Egyes információk szerint a temesvári börtönben raboskodott. A költőt mára teljesen elfelejtették. Bereczki Diószeghy Dezső egyik kötetének címadó versét /A rabság alatt/ szavalta el, majd leleplezték a templomban a kötő emléktábláját. /Megyeri Tamás Róbert: Az egykori és mai falurombolásról. = Reggeli Újság (Nagyvárad), aug. 17./ Az említett kötet: Diószeghy Dezső: A rabság alatt – válogatott versei. /Új Magyar Élet, Nagyvárad, 1942/

Markó beáll-e majd Tőkés ernyője alá? – Fogyunk, hát fogjunk össze! – EMNT-fórum Margittán a nemzet jövőjéről
Lakossági fórumokon ritkán tapasztalt parázs eszmecsere alakult ki kedd este Margittán. A Berettyó-parti városban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének rendezvényén majd félszázan jelentek meg, s szóltak hozzá érdemben – ami párját ritkító – a nemzetpolitikai kérdéshez: hogyan tovább erdélyi magyarság.
A központi Margaréta étterem egyik különtermében már jóval a beharangozott késődélutáni hat óra előtt gyülekeztek az érdeklődők, nem csak margittaiak, hanem a közeli Albisból is tucatnyian érkeztek. Talán azért is meglepő mindez, mert mindössze az aznapi Reggeli Újságban jelenhetett meg az esemény beharangozója. Ezt is magyarázta vitaindító beszédében Török Sándor, az EMNT megyei szervezetének elnöke: a közelgő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum megszervezésének teendői miatt csak aznap derült ki, hogy sem Tőkés László EMNT-elnök, sem Toró T. Tibor ügyvezető elnök nem tud részt venni a margittai eszmecserén. Ezért nem hirdették meg jobban a fórumot – tudatta Török, aki ismertette a politikai célokért civil eszközökkel küzdő szervezet meg-, illetve újjáalakulásának indokait: az erdélyi magyar megmaradást szolgálja az EMNT, illetve ennek megvalósíthatóságát, az autonómiát. A kivihetőséget pedig ernyőszervezetként szolgálná, egymáshoz közelítve a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és a Magyar Polgári Pártot, valamint a párton kívülieket. Az erdélyi magyar politizálás zsákutcába jutott – értett egyet Orbán Viktor volt (és valószínűleg leendő) magyarországi miniszterelnök diagnózisával. És ezért nélkülözhetetlen egy tömörítő erő, mégpedig az itteni magyarság hitelessége végett – érvelt. „Röhejessé váltunk azzal, hogy az RMDSZ úgymond mindenkivel lefekszik” – mondta, s arról is szólt, hogy az MPP sem olyan lett, amilyennek eltervezték. Arról is beszélt, hogy ilyen körülmények között a politikai hitelesség az egyetlen járható út, ennek pedig eszményeként Tőkés László leköszönt református püspököt, európai parlamenti képviselőt nevezte meg. Hosszas beszédében ismertette egyebek mellett az autonómiaformákat is, így a területit, a kulturálist.
A margittai EMNT-szervezet vezetője, Bordás István ezután példát mutatott abban, hogy lényegbeli hozzászólásokra hogyan lehet buzdítani: bemutatta a jelenlévőket, köztük iskolaigazgatót, nyugdíjas bankvezetőt, ügyvédet, vállalkozót, fazekasmestert stb. El is kezdődött a fórum lényege, az eszmecsere. A szomorú margittai valóságot ismertette például Juhász András, az egyetlen helyi magyar közjegyző. Szakmájából adódóan látta, látja, hogy míg a románságnak rendre van pénze a földeket megvásárolni, a magyarságnak nem. A siralmas anyagi közállapotainkon túl a magyarságtudat hiányát fájlalta. Legalább egy kis koncot kapunk, ha ezt sem, akkor semmit – jellemezte az RMDSZ hozzáállását, illetve az ebből adódó passzivitást. Nem ez a helyes magatartás, domborította ki válaszában Zatykó Gyula EMNT-alelnök, aki az MPP váradi szervezetének elnökeként összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy az RMDSZ nem áll következetesen az autonómia – a megoldás – mögé és mindegyre kormányszerepre törekszik. Amint mondta, az RMDSZ ereje abban áll, hogy a bukaresti pénzcsapokat irányítja, következtetésképpen nem érdeke megszüntetni ezt az állapotot azzal, hogy erdélyi vagy még alacsonyabb szinten szülessenek meg a döntések. Juhász közjegyző beszélt később az elszomorító megfogyatkozásunkról, s a követendő utat az egyházak, illetve ezek intézményeinek megerősítésében jelölte meg, amint mondta, ezek hivatottak az erkölcsi és a nemzettudati nevelésre. Egyetértett ezzel Bereczki András paptamási parókus lelkész, az EMNT megyei szervezetének elnökségi tagja: a felekezeti iskolák révén lehet megállítani az erdélyi magyarság eltűnését. Színmagyar település tizenhárom konfirmandusából öten román tagozaton tanulnak – szolgált adalékkal a közállapotokhoz.
Ilyen körülmények között pedig szükséges az összefogás – derült ki több hozzászólásból. S ennek kivívását abban látták, hogy a Tőkés László kijelölte úton kell megindulni. Felmerült az a kérdés is, hogy vajon az RMDSZ be fog-e az EMNT-elnök által tartott esernyő alá állni. Törökék szerint mindez megvalósulhat politikai nyomásra, mégpedig azonképpen, hogy minél többen tagjai lesznek az EMNT-nek. A párbeszédet ki kell kényszeríteni – fogalmazódott meg.
A két óránál hosszabbra nyúló fórumon szó esett még egyebek mellett arról, hogy jeles és tenni képes vezetők helyi szinten is lennének, ám a balkáni mentalitás akadályozza ezt meg, hiszen a klikkesedés, a kliensrendszer mentén születnek meg a döntések. Mind az RMDSZ-ben, mind az MPP-ben a tagok sokasága jóhiszemű – hangzott el többször is –, a vezetőkkel van gond. Továbbá az is jó párszor elhangzott, hogy Tőkés László az egyetlen hiteles politikus. Az első alkalom, amikor ezekről így lehet beszélnünk – hangoztatta Kovács Gábor nyugdíjas, egykori városvezető, s a helyeslésekből kiderült, hogy hasonló rendezvényekre szükség van mind Margittán, mind a kisebb településeken.
Az elköszönések rendjén leginkább bölcsességet kértek a felszólalók, hiszen az autonómiához vezető rögös úton erre van leginkább szükség, továbbá azt hangoztatták, hogy az összefogáshoz elengedhetetlen az, hogy meglássuk egymásban a magyart. Hogy ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt minket.
Megyeri Tamás Róbert. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Pédaképe(i) Váradnak - Kiállítás nyílt a Székely Hadosztályról és parancsokáról
A Székely Hadosztály elfelejtett és elhazudott történetét bemutató hadtörténeti kiállítást nyitottak meg hétfőn a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon Év keretébe sorolt eseményen a megyeszékhely magyar katonai múltjához ezer szállal kapcsolódó hadosztályról és vezetőjéről, Kratochvil Károlyról előadások is elhangzottak.
Régi adósságát törleszti Nagyvárad, amikor megemlékezik a Székely Hadosztályról – mutatott rá Nagy József Barna. Az EMNT Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – azért, hogy a majd százfőnyi jelenlévő lelkét ráhangolja az előadásokra – felkérte Márkus Zoltán kántor-karnagyot, Szőcs Lőrinc prímást és Antal Sándor brácsást a közreműködésre. A muzsikusok amolyan igazán szép katonadal-összeállítással kedveskedtek nagy sikert aratva.
A „házigazdai” köszöntések következtek ezután. Előbb az EMNT megyei szervezetének elnöke, Török Sándor – aki egyben a központ vezetője is – szólt, majd a társrendező szervezet, a Történelmi Vitézi Rend nagyváradi székének székkapitánya, Bereczki András tiszteletes beszélt.
Az esemény aktualitásait ismertette később Nagy József Barna. Rámutatott, hogy a megye román lakosságával ellentétben április 19-e, amikor is a román királyi csapatok „balkáni szellemiséggel” vonultak ide be, gyásznap a magyarság számára. Már csak a köröstárkányi vérengzés miatt is.
A Székely Hadosztályhoz fűződő családi emlékeiről és a vitézi rendről a Történelmi Vitézi Rend észak-erdélyi törzskapitánya, vitéz Kocsis László beszélt. Ismertette azt a lelkületet, amelyben a „Fiúk, aki haza akar menni, az tegye, ez már nem szégyen!” Kratochvil Károly-i felszólítás dacára vállalták az ezeréves haza védelmét a katonák. Erről a különleges parancsnokról, a felfedezetlen példaképről, Szentkereszthegyi Kratochvil Károlyról szólt előadásában Nagy Szabolcs, a Veszprém Megyei Levéltár történész-levéltárosa. Beszélt az első világháború végén csapatait zárt katonai rendben az állomáshelyükre, Nagyváradra visszavezető katonai vezetőről, valamint az önkéntesekből és frontot járt katonákból ütőképes hadosztályt szervező hazafiról egyaránt. A másik anyaországi előadó a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár történész-levéltárosa, Gottfried Barna volt. A Székely Hadosztály történetét részletesen ismertette. Amint az elején a Szózat, az esemény végén a Székely Himnusz, valamint a Magyar hitvallás hangzott fel tiszta szívből és lélekből.
A fotókat, képeslapokat és térképeket, valamint számos ismertetést tartalmazó táblák hadtörténeti tárlatát jövő hónap közepéig lehet megtekinteni az Ezredévi emléktér (str. Libertăţii) 38. szám alatti egyházi központ múzeumtermében munkanapokon 10 és 15 óra között.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Húsz éves a Harangszó
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja, a Harangszó húsz éves fennállását ünnepelte 2010. április 25-én, vasárnap.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-terme előtt kialakított alkalmi kiállítás helyszínén, ahol a Harangszó régi számait lehetett megtekinteni, Barabás Zoltán a Partiumi Magyar Művelődési Céh elnöke köszöntötte a megjelenteket, kijelentve, hogy a Harangszó eddigi húsz éve a hit szolgálatában telt el. A Bartók-teremben dr. Eszenyeiné dr. Széles Mária tartott áhítatot, beszédét Pál apostolnak a filippibeliekhez írt leveléből vett igerészletre építve. Az áhítaton a közösségi élet és a gondolat fontosságát hirdette, végezetül pedig azt kívánta, hogy a Harangszó legyen kürt, mely hírül adja az Isten világának gazdagságát. A továbbiakban Sándor Lajos lelkész olvasta fel Tőkés László püspök, EP-képviselő üzenetét: „Velem készített első interjújában a lap első főszerkesztője akkor azok boldogságát hangsúlyozta ki, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Manapság sok esetben és sokféleképpen nem az igazságért szenved az olvasó és a lapkészítő, hanem a ránk telepedő hazugságtól. De túl mindenen és a húsz év apályain, ma hálaadással osztozhatunk azok örömében, akikért a harang szól - szükség esetén a veszedelmet jelezve, máskor pedig az Evangélium örömét hirdetve.” Ezt követően Sándor Lajos Szubjektív visszatekintés címmel olvasta fel humoros, a Harangszó történetét a történelmi korszakolás szerint bemutatva úgy, hogy mindegyik korszakot egy-egy főszerkesztő nevével fémjelzett. Az Őskor a Farkas Antal-Gavrucza Tibor korszak volt, az Ókor Bereczki András nevéhez fűződik, majd Jakabbfy Zsolt főszerkesztésével beköszöntött a Középkor. Az Újkor Csűry István főszerkesztőségével telt, a Jelenkor pedig Fábián Tibor főszerkesztő nevéhez köthető, aki a tervszerűséget és az arculatváltást hozta el a lap számára.
Az egyházi sajtó szerepe
Radványi Károly a Harangszó volt grafikai szerkesztője a református sajtómúltról tartott rövid előadást, majd egyház és média kapcsolatáról szólt Somogyi Botond az Erdélyi Református Egyházkerület ugyancsak húsz éves Üzenet című folyóiratának főszerkesztője. Somogyi kifejtette, hogy az egyház sajtótevékenysége céltudatos és következetes szolgálat kell legyen, nem pedig öncélú hírközlés. Minden történet fontos az egyházi sajtó számára, mely az emberek szellemi, hitbeli, anyagi életére befolyással lehet, ezért az egyházi sajtó nem zárkózhat el a társadalmi, politikai, gazdasági problémák elől, hanem a felmerülő társadalmi, etikai dilemmákra tisztán, dogmatikailag megalapozott, biblikus választ kell megfogalmaznia. Mivel manapság a látogatottság, a nézettség utáni hajszában a sajtó rengeteg mocskot zúdít az emberekre, ezért az egyházi sajtó számára kiemelten fontos a hírek szelekciója, hiszen azokat a híreket kell kiválasztani, melyek kapcsán az evangélium szellemében megfogalmazható üzeneteket lehet továbbítani. Nemcsak a sajtóterméket, de az egyházi sajtóban dolgozók személyét is a hitelesség kell jellemezze - jelezte Somogyi, aki végül az egyházi sajtó missziós feladatát emelte ki, mondván, hogy az evangélium soha nem veszíti el aktualitását, ezért ezt mindig hirdetni kell. Végezetül Török Sándor a Lorántffy Egyházi Központ igazgatója, aki az ünnep folyamán több alkalommal olvasott fel verseket, zárásképpen Balázsné Kiss Csilla Harangszó-köszöntését tolmácsolta. Ezt követően Fábián Tibor főszerkesztő fújta el a születésnapi torta gyertyáit, majd a szeretetvendégség keretében kötetlen beszélgetéssel ünnepelték a megjelentek a húsz éves egyházi lapot.
Pap István
Harangszó (Nagyvárad)

Sirató ének Komáromy Józsefért
A kolozsvári Házsongárdi temetőben 2011. január 31-én utolsó útjára kísérték Komáromy József nyugdíjas matematikatanárt, a dr. Dobai István nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum” harmadrendű vádlottját.
A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én kelt, 1795. számú ítéletével hazaárulás bűncselekményéért és az RNK belső és külső biztonsága elleni szervezkedés vétségéért a 199/1950. számú törvényrendelet 1. szakasza a) és c) betűje előírásai alapján , a Btk. 2009. szakasza 2. pontja a) bekezdése, valamint a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján a jogi minősítés megváltoztatásával, és a Btk. 325. szakasza c) betűje előírásai alapján a tiltott kiadványok terjesztésének vétségéért egyhangú szavazattal – enyhítő körülmények figyelembevételével – 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Ugyanaz a bíróság enyhítő körülmények figyelembevétele nélkül még nyolc év börtönbüntetésre ítélte, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségéért. Ezenfelül a tiltott kiadványok terjesztéséért még nyolc év börtönbüntetéssel sújtották. Komáromy József összbüntetése tehát 25 év kényszermunka és 16 év szigorított fegyházbüntetés. Valójában életfogytiglani büntetést kapott. Ma is előttem az arca, amikor 1996. szeptember végén A halálmenet megismétlése címmel dokumentumfilmet készítettem az erdélyi ötvenhatosokról, és akkor Komáromy József azt nyilatkozta: „Goiciu börtönparancsnok, amikor a rabszállítóval idehoztak, amolyan captatio benevolantiae-ként (szónoki beszéd elején a hallgatóság megnyerése – szerk.megj.) azzal fogadott: itt fogtok megdögleni, borítékban fogtok hazamenni. Azaz: levélben értesítik majd a családot, hogy meghaltunk.”
Objektív és szubjektív okok miatt nem vehettem részt a temetésén. A megkésett sirató ének az Ő emlékét idézi. Nagyon tiszteltem, hiszen visszaemlékezései a per egész történetére vonatkozóan nagyon pontosak, hitelesek és megbízhatóak voltak. Amikor megmutattam a börtönben készült kihallgatási jegyzőkönyveit, már-már sztoikus nyugalommal jegyezte meg: még a nevemtől is megfosztottak, hiszen következetesen Komáromi-t írtak, a Komáromy helyett.
KOMÁROMY JÓZSEF – így, csupa nagybetűvel! – 1924. december 20-án született. Gimnáziumi tanulmányait Ady Endre híres iskolájában, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumban végezte, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen matematikatanári oklevelet szerzett. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított, abban az iskolában, amelyet 1948-ban – a nagy múltú tanintézményeinkhez hasonlóan – a nevétől is megfosztottak, és Komáromy József tanári tevékenysége idején 7. számú középiskolaként szerepelt a tanügyi nyilvántartásban. Már a börtönben raboskodott, amikor az iskola felvette a Brassai Sámuel Líceum nevet.
Kiváló tanár, ember, nemzetét, népét, szülőföldjét rajongásig szerető értelmiségi volt. Meghatározó szerepe volt abban, hogy dr. Dobai István 1956 októberétől 1957. február 8-ig elkészítette, és legépelte az „ENSZ-memorandum” néven ismert dokumentumot. A perben résztvevők célja az volt, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit, az erdélyi kérdés megoldásának egyik alternatívájaként kidolgozott román-magyar lakosságcseretervet eljuttatják az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, és ott a „magyar kérdés” appendixeként ezt az elképzelést is megvitatják. Erre azonban nem került sor, mert dr. Dobai István 1957. március 20-án az „ENSZ-memorandum” egy példányát véleményezésre elvitte Márton Áronhoz, az erdélyi római katolikus egyházmegye püspökéhez, aki 1955 februárjában szabadult a börtönből. Aki egyszer belépett a gyulafehérvári püspöki palotába, annak minden lépését követték. Dr. Dobai Istvánt, amikor a kolozsvári vasútállomáson leszállt a vonatról, letartóztatták. A táskájában megtalálták az „ENSZ-memorandum” egy példányát. Azon éjszaka, 1957. március 21-ről 22-re virradó éjszaka, letartóztatták Komáromy Józsefet, nála megtalálták a hat példányban legépelt emlékirat három példányát. Letartóztatták Kertész Gábor Zilahon gyakornokoskodó ügyvédet, Bereczki Andrást, az RNK akadémiája kolozsvári fiókjának tudományos kutatóját, Gazda Ferenc nyelvészt, ugyancsak akadémiai kutatót, akinél megtalálták az „ENSZ-memorandum” harmadik példányát. Varga László abrudbányai református lelkészt, a per másodrendű vádlottját, 1957. március 27-én, Nagy József egykori ákosi földbirtokost, szamosújvári kényszerlakhelyest, Dobri János teológiai professzort 1957. március 31-én, László Dezső belvárosi református lelkész-esperest pedig 1957. július 25-én tartóztatták le.
Komáromy József önként vállalta, hogy összegyűjti és továbbítja Dobai Istvánhoz a legismertebb kolozsvári magyar értelmiségiek véleményét az erdélyi kérdés megoldásáról. A kihallgatási jegyzőkönyvekben is beismerte: az „ENSZ-memorandum” egy-egy példányát ő vitte el Gazda Ferenchez, Szabédi Lászlóhoz, Nagy Géza nyugdíjas tanárhoz, valamint brassais kollégájához, Demény Dezsőhöz. Dobai István személyesen adta át a következő példányt Jordáky Lajos történésznek, aki a házkutatás és letartóztatása előtt darabokra tépte és lehúzta a WC-ben.
Komáromy József börtönbeli vallomása fontos adalék a Szabédi László öngyilkosságához vezető golgotajárás felderítésében. Szabédi a rá jellemző rendkívüli alapossággal olvasta el a 15 oldalas emlékiratot, és annak fontosabb megállapításaival egyetértett. Továbbgondolva az alapeszmét, Szabédi az erdélyi kérdés megoldását a közép-európai államok föderalizálásában látta. Bár nincs rá levéltári bizonyíték, de sejthetően a párthűségében szilárd Szabédi Lászlót 1957. március 21-től 1959. április 18-ig azzal zsarolták, hogy ismerte Dobai István „ENSZ-memorandum”-át, de nem jelentette a Szekuritáténak. Ezt bizonyítja az 1959 áprilisában közvetlenül az öngyilkossága előtt megírt, Vaida Vasile tartományi első titkárnak írt búcsúlevele: „Mint tudják, 1957 elején azzal a kéréssel jelentkezett nálam Komáromy, hogy olvassam el egy emlékirat szövegét, melyet Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárshoz, N. Sz. Hruscsov és Kádár János kezeihez akartak eljuttatni. Megismerkedve az ellenséges és ugyanakkor gyermekded szöveggel, azt mondtam Komáromynak, hogy határozottan elítélem a kísérletet. Erről az eseményről nem jelentettem sem a pártnak, sem az illetékes államhatóságnak.”
1956 augusztusában a kolozsvári unitárius gimnázium és a román tannyelvű, mai Coşbuc Líceum diákjai közös magyarországi kiránduláson vettek részt. A diákok eljutottak Budapestre, Aggtelekre, Miskolcra, Esztergomba, Badacsonyba és a Balatonra.
Az 1957. március 25-i kihallgatáson beismerte: „1956. augusztus 16-án a csoporttal vonaton utaztunk Badacsonytomaj település felé. Balatonakarattya állomáson megszakítottam az utazást, elmaradtam a kiránduló csoporttól, azzal a céllal, hogy az illető településen felkeressem Kodolányi János írót. Csak a feleségét találtam meg, aki elmondta, hogy az író Budapesten, a lányánál van. Megmondta a címét, 1956. augusztus 21-én délelőtt, egy telefonbeszélgetés után felkerestem Kodolányi János írót. Negyven-ötven percet beszélgettünk, négyszemközt, többek között irodalmi és kulturális jellegű dolgokról. Megkérdeztem Kodolányi Jánost: mi a véleménye az erdélyi nemzetiségek átcsoportosításáról, Erdély Magyarország és Románia közötti felosztásáról? Elmondtam neki: ez a kérdés foglalkoztatja a kolozsvári értelmiségi baráti körünket, és ebben a baráti körben tárgyaltunk arról, hogy a nemzetiségek átcsoportosításával, Erdély felosztásával lehetőség van a nemzeti kérdés megoldására.
Kikértem Kodolányi János író véleményét, és megkérdeztem: hogyan látják a magyarországi értelmiségiek az erdélyi magyar nemzetiség sorsát? Kodolányi János író azt felelte nekem: az MNK-beli értelmiségiek körében az erdélyi kérdés egyelőre nem vetődik fel, és ez nagyon nehéz kérdés.” (Ugye, mennyire mai és ismerős ez a vélemény!)
Komáromy József letartóztatásakor, a házkutatás során az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején, Budapesten megjelent forradalmi verseket, prózai írásokat találtak: Tamási Lajos Keserves fáklya, Piros a vér a pesti utcán, Örkény István Fohász Budapestért, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról. A vallatás során kiderült: a verseket, írásokat Dobri János teológiai tanártól kapta, s Komáromy József barátai körében terjesztette ezeket a tiltott kiadványokat. Dobri János Varga László abrudbányai református lelkésztől vette át, aki 1956. október 23-a és november 3-a között Budapesten részt vett a Kossuth téri tüntetésen, szemtanúja volt a rádió ostromának, jelen volt a polgári pártok újraalakulásánál, lelkészként felkereste a kórházakat, hogy a sebesülteket vigasztalja.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Sirató ének Komáromy Józsefért
Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották.
Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott.
Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre.
Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése:
„Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét.
Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.”
A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak.
Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött.
TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)

Vidám hangulatban telt a Várasfenesi Szórványfesztivál
A Magyar Polgári Egyesület szeptember elsején egész napos programot szervezett Várasfenesen. A magyar napra a szervezők több település magyar lakosságát hívták meg, hogy együtt töltsenek egy kellemes vasárnapot.
A Magyar Polgári Egyesület évek óta szervez különböző rendezvényeket a Fekete Körös-menti magyar falvakban. Az egyesület ezúttal Várasfenesen szervezett magyar napot szeptember elsején, vasárnap. A Béla-vár közelében megszervezett Várasfenesi Szórványfesztiválra nem csak a helybéliek közül érkeztek, hanem Nagyváradról és környékéről, Nagyszalontáról, Bélfenyérről, Tenkéről, Árpádról valamint Köröstárkányról is. A közel kétszáz résztvevő többféle programon is részt vehetett. A csapat egy része a déli órákban felmászott a Béla-vár romjaihoz. A meredek ösvényen felérve először a vár egyik toronyának romjai pillanthatók meg. Ezen kívül a vár több falmaradványa és romja látható a torony közelében. A helyszínen több érdekességet is megtudhattak a túrázók: a IV. Béla nevéhez fűződő vár az 1200-as években épülhetett, a torony belső részén látszik, hogyan épült folyamatosan, szakaszokban. A várat a folyamatos ostromok ellenére sem tudta 500 évig bevenni senki. A várrom szerkezetét nézegetve feltűnő, hogy nagyon apró kövekből építették. Erre két magyarázatot is kaptunk: a köveket a vár körüli árokból fejtették ki, illetve az hogy asszonyok építették, mivel a háborúk miatt kevés férfi maradt erre a munkára. A torony körül jól látszik még az egykor több méter mély várárok, ami már mára többnyire feltöltődött a várból származó kövekkel.
Focivetélkedő
A pár órás túrázást követően a csapat visszatért a fesztivál helyszínére, ahol már javában folyt a bográcsgulyások és egyéb finomságok készítése. Délben és délután zajlott le a települések focicsapatainak vetélkedője, amelyet végül Bélfenyér nyert meg, második lett Árpád, harmadik Várasfenes és negyedik Nagyszalonta focicsapata. A kultúrális program délután vette kezdetét, amelyet egy ökumenikus istentisztelet előzött meg. Igét hirdetett Bereczki András paptamási lelkipásztor és Rácz László római katolikus atya, a váradi Posticum lelkésze. Bereczki András a Belényes-medencében élő magyarokhoz szólt bíztatólag: „ne adjátok fel reményeiteket. Keressétek Isten országát és minden más megadatik. Örüljünk együtt, hogy templomotok nem csak az emlékezetünkben él”. Rácz László kiemelte, hogy a jövő a magyar anyák és a fiatalok kezében van. „Ne a végzet vigyen benneteket, vegyétek kezetekbe a nép sorsát és Isten igazsága vigyen minket előre”- szólt a megjelentekhez.
Programok
Az ökumenikus istentiszteletet követően Zatykó Gyula az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke köszöntötte a résztvevőket. Aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a magyar épített örökség egyre jobban az enyészet martalékává válik. Ha a legújabb régiósítási tervet elfogadják, félő, hogy ez hosszútávon oda vezet majd, hogy mindenhol szórványba jutunk – mondta el az alelnök, majd hozzátette, hogy szükség van mentalitásváltásra és az erdélyi románsággal közreműködve kell fellépni a régióátszervezés ellen. Csomortányi István az EMNP Bihar megyei elnöke is felszólalt, ő a Partiumi Autonómia Tanács megalakulására és a külhoni magyar állampolgárok regisztrációjára hívta fel a figyelmet. A beszédeket követően a Nagyváradi Asszonykórus népdalokkal és a Váradi Dalnokok katona- és hazafias dalokkal léptek fel. Őket a szalontai Sztojka testvérekkönnyűzenei koncertje követte, valamint az elkészült ételeket is felszolgálták. Ugyan minden elkészült étel nyertes lett, a leghamarabb a nagyváradiak bográcsgulyása fogyott el. A szórványfesztivál hangulatát nem törhette le az eső sem. A nagyváradiak még a hazaindulás előtt megtekintették a várasfenesi tájházat is. A nap végén a résztvevők szép emlékekkel és finom ételekkel telve tértek haza. Az egynapos rendezvény a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg, több más szervezet közreműködésében.
Nagy Noémi

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kalendárium múltról, jelenről, jövőről
Megjelent a református kalendárium, a közel háromszáz oldalas kiadvány hétezer példányban látott napvilágot, a lelkészi hivatalokban, egyházkerületeknél vásárolható meg, ára 15 lej.
Bereczki András paptamási lelkipásztortól, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által kiadott Református Kalendárium a 2016 esztendőre című kiadvány szerkesztőjétől megtudtuk: mivel jövőre nyugdíjba vonul, ez az utolsó általa szerkesztett szám. Az eltelt húsz év során, mióta a kalendáriumot szerkeszti, rengeteget tanult, amiért hálás a Jóistennek. A kalendárium amúgy a rendszerváltás óta jelenik meg ebben a formában, korábban kis füzetként létezett.
Visszajelzések
A szerkesztő kiemelte az In memoriam 1956 című írást, melyben az akkori események erdélyi következményeire emlékeznek vissza, illetve a gróf Széchenyin Istvánról szóló írást, a Széchenyi-év kapcsán. Mint hozzátette, a kalendárium fontos részét képezi a Gyülekezeti Őrjárat, melyben ezúttal a hagymásláposi, magyarláposi, óvári, szamosdobi, szatmárudvari, magyarcsaholyi, szilágypéri, éradonyi, Nagyvárad-újvárosi, paptamási, vadászi, szapáryfalvi, nagybodófalvi és szilágyballai gyülekezetekről, a települések történelméről tudhatnak meg érdekes részleteket az olvasók. A Gyülekezeti Őrjárattal kapcsolatban sok visszajelzés érkezik. „Nyugat-Európában élő magyarok is igen szívesen olvasnak a mi kis gyülekezeteink történelméről, hiszen a gyülekezeteink múltja a mi eredetünkről szól és ily módon a jelenkori életünknek is része” – mondta a lelkipásztor. A kalendárium előszavát Csűry István püspök jegyzi, s vele készített, az épülő egyházkerületi székházzal kapcsolatos interjút is olvashatunk. Mindemellett többek között a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozói szolgálat közösségéről, a bátorítás és a hála gyakorlásának közösségépítő erejéről, a Királyhágómelléki református Nőszövetségről, továbbá a Teológusi Arcok keretén belül dr. Kecskeméthy Istvánról, valamint Tőkés Béla életrajzi hagyatékáról is megtudhatunk részleteket, utóbbi Dr. Hermán. M. János tollából származik. Nem hiányoznak a keresztrejtvények, az egészségügyi témájú írások sem, s a Királyhágómelléki Református Egyházkerület teljes címtára zárja a kalendáriumot.
erdon.ro

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)

Mártírokról és elvándoroltakról Váradújvároson
A nagyvárad-újvárosi református egyházközség templomában 2017. október 15-én tartott vasárnap délelőtti istentiszteletre különleges alkalomként emlékezhet az utókor.
Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökének szószéki szolgálatát követően bemutatták a Mártírok százada című könyvet, amely olyan magyar református lelkészekről szól, akik a múlt században – különösképpen az 1956-os esemény következtében – vértanúságot szenvedtek.
Az igehirdető az „inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29) újszövetségi tételből kiindulva emlékezett meg az áldozatvállalás és helytállás hőseiről. Tőkés László a kereszténység és a magyarság több olyan mártírját idézte meg, akik életükkel és szabadságukkal fizettek hitükért, kiállásukért, büszkén vállalt nemzeti és felekezeti hovatartozásukért. Miközben mások önfeladással keresték a boldogulást a múlt században egymást váltó hatalmak karmaiban vergődve, addig a hit és lelkiismeret vértanúi szembeszálltak az elnyomókkal, mivel számukra a legnagyobb kihívás az volt, hogy miként állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni a közösségi elvárásoknak. A püspök arról is szólt, hogy a napjainkban üldözött Krisztus-hívők száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztényekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb kereszténynek lenni.
A prédikáció után Sándor Lajos újvárosi lelkipásztor köszöntötte a Nyugat-Európából érkezett vendégeket, átadva a szót Békássy N. Albert svédországi emeritus gyermekgyógyász professzornak és özv. Lázárné Zahn Dalma Enikő nürnbergi lelkipásztornak, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat világi, illetve lelkészi elnökeinek, akik a szervezetükről és több évtizedes szolgálatukról szóltak röviden. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele a nyugati magyar közösségekben. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal. A most megjelentetett kötetben első alkalommal foglalták össze a Kárpát-medencei magyar lelkészek névsorát, dokumentálták a vértanúságukat. A Mártírok százada című kötetet Bereczki András ny. paptamási lelkipásztor állította össze, aki a maga során több évtizedes szolgálatát idézte fel vallomásosan. Mind ő maga, mind a végül zárszóra kért Tőkés László felhívták a figyelmet arra, hogy azok a reformátusok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, választott új hazájukban nem mindig érkeznek meg az egyház megtartó kebelébe és közösségeibe, pedig az asszimilációt ez legalább lassítaná. A püspök ugyanakkor a hazatérésre biztatott, az itthon maradottakat pedig arra, hogy hívják vissza szülőföldjükre a szétszéledteket, még akkor is, ha az elvándoroltak egy része okkal ment el.
A könyvbemutató során Orosz Otília Valéria kántornő két alkalomhoz illő dalt adott elő. Az ezer példányban megjelent kötethez jelképes adományok fejében lehetett hozzájutni – az összegyűlt pénzből egy magyar mártírnak állítanak majd emlékművet Németországban.
Mártírok százada – ’56 és a XX. század magyar református lelkészvértanúi. Szerk. Bereczki András – Összefoglaló A NyRMRISz Hittudományi tanácskozása, Felsőőr/Oberwart, Ausztria, 2016. július 14-17. /Kairosz Kiadó, Budapest, 2016./ tokeslaszlo.eu

Vértanú lelkészek az elmúlt században
A XX. század magyar református lelkészvértanúiról szól a Mártírok Százada című könyv, melyet első alkalommal a nagyvárad-újvárosi református templomban mutattak be. Tőkés László püspök, EP-képviselő hirdetett igét.
Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte vasárnap délelőtt az egybegyűlteket, majd Tőkés László hirdetett igét; kitért az 1957 évi szilveszter előestéjére, amikor a budapesti Országházban huszonhárom papi személy ünnepelt, s némelyikük kitüntetést kapott az államelnöktől az „ellenforradalom során tanúsított bátor helytállásért a népi hatalom mellett” – közben pedig, a siralomházban Gulácsy Lajos levéli lelkipásztor számlálta hátralévő óráit.
Akárcsak a Pilátus elé állított Krisztus, akit a főpapok adtak halálra és a világi hatalom sem kegyelmezett neki, vagy a tanítványok, akiket a tanács elé állítanak a mindenkori hatalom kollaboránsai, papok és írástudók. Hasonlóképpen Luther Márton, aki az 1521 évi birodalmi országgyűlésen kell számot adjon tanításáról, s V. Károly pallosa leng a feje fölött, vagy Mózes, amikor a Fáraóval szemben kell fellépjen, Dániel próféta a tüzes kemencében, vagy az oroszlánveremben – a helytállás megannyi példája, akárcsak a papok, akik életükkel és szabadságukkal fizettek azért, mert magyarok és reformátusok: Márton Áron, Ravasz László, Mindszenty József, Sass Kálmán – és még sorolhatnánk.
A legnagyobb kihívás
De az még csak hagyján, hogy szembeszállnak a hatalommal, a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni saját lelkiismeretüknek, hangzott el. Tőkés László arról is szólt: a napjainkban üldözött keresztyének száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztyénekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb keresztyénnek lenni. Megemlítette a temesvári eseményeket, melyek során ő maga is helytállt a hatalommal szemben, de az ige, miszerint Istennek kell inkább megfelelni, hogy nem az embereknek, feljogosítja a hívő keresztyént, hogy ellen álljon az istentelen hatalomnak.
Dr. Békássy N. Albert emeritus gyermekgyógyász tanár, a Mártírok százada című könyvet megjelentető Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat elnöke a szervezet megalakulásáról szólt. Mint elhangzott, Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke 1944-ben azzal a küldetéssel bízta meg vitéz Nagy Sándort, a Konvent titkárát, hogy szervezze meg a nyugatra menekülő magyar reformátusok lelkigondozását. A szervezet 1957-ben függetlenítette magát a Magyarországi Református Egyháztól – miközben az anyaországban az Állami Egyházügyi Hivatal dicstelen működésének ideje, majd az 1956-os forradalom megtorlása következett.
Amint a későbbiekben elhangzott: azok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, nem mindig érkeznek meg magyar református egyházi múltjába tudatosan kapaszkodó közösségeikbe, s az elvándoroltak nagy része aligha tér haza. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal, s a most megjelentetett kötetben első alkalommal állítják össze a Kárpát-medencei vértanú lelkészek névsorát. A 220 oldalas kötet első alkalommal dokumentálja a vértanúságukat – délvidéki, kárpátaljai, anyaországi mártírokét.
Özv. Lázárné Zahn Dalma-Enikő lelkipásztor, a szervezet lelkész elnöke, nürnbergi református lelkipásztor tevékenységeikről szólt, arról, hogy közreműködésükkel nyolcvan gyülekezetben szól magyarul az ige – a párizsi gyülekezetnek például húsz éve nincs lelkipásztora, de az ige magyarul szól náluk is.
Nincs ára
Orosz Otília kántornő alkalomhoz illó dalokat adott elő, majd vitéz Bereczki András nyugalmazott lelkipásztor, a szolgálat örökös tiszteletbeli tagja, a kötet szerkesztője emlékezett vissza Váradon eltöltött éveire, amikor hosszú éveken át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyházi sajtójának „kis csavarjaként” dolgozott. Egyúttal hírül adta: Münchenben, Malmőben, Londonban van református gyülekezet. Tőkés László kihangsúlyozta: az elvándorlás nagy gond, s az elvándoroltak egy része okkal ment el és biztos, hogy élő lelkiismerete volt, „az elvándorlók másik része azonban eltűnt a nagy nyugati temetőben”.
Mint megtudtuk, a kötet ezer példányban jelent meg, nincs ára, de jelképes adományokat elfogadnak – az összegyűlt pénzből egy magyar mártír emlékére állítanak majd emlékművet Németországban. Neumann Andrea / erdon.ro

Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisztelgés az 500 éves reformáció előtt Nagyváradon
A reformáció 500. évében könyvbemutatóval egybekötött emléktábla-avatást tartottak a Partiumi Keresztény Egyetemen, december 7-én. A rendezvény első felében reformációi emlékülésre került sor az egyetemi székházként szolgáló nagyváradi református palota ezúttal szűkösnek bizonyult Bartók-termében.
Köszöntést Török Sándor egyházkerületi presbiteri főjegyző, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke mondott. Megnyitóbeszédében Pálfi József teológiaprofesszor, a PKE rektora a reformáció sokrétű hatását és „gazdagságát” méltatva kitért annak régióbeli meggyökeresedésére, majd 1557-es nagyváradi „győzelmére”.
Hermán M. János teológiaprofesszor, egyháztörténész Tőkés László EP-képviselőnek, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökének erre az alkalomra kiadott, Kálvin és a kálvinizmus Erdélyben című kötetét mutatta be, főként az 1980-as évek elején írott traktátus létrejöttének körülményeit, a korabeli viszonyokat és a szerző bátorságát ecsetelve. Méltatta az először németül, egy egyházi lapban, majd pedig egy magyarországi teológiai szemlében megjelent, szűk körben ismert dolgozatot, amely áttörte az ateista-kommunista diktatúra falait.
A kis kötet szerkesztője, Bereczki András nyugalmazott paptamási lelkipásztor örömét fejezte ki, hogy Tőkés László egyháztörténeti írása végre könyv formájában is megjelent azt követően, hogy egy részletét már közzétette az általa éveken át szerkesztett Királyhágómelléki Református Kalendáriumban. Megosztotta a hallgatósággal jelent értékelő, jövőt fürkésző gondolatait is, egyházi, oktatási, ifjúsággondozási vonatkozásban.
Vitéz Ferenc debreceni író, szerkesztő, egyetemi oktató egyebek mellett így méltatta a szerzőt és művét: „A tömörség és lényegre törő fogalmazás mellett szövege adatokban gazdag, informatív, egyszerre élményszerű és szakszerű – s a számos adat ellenére egyéni hangnemben született a dolgozat. Tehát a szó legnemesebb értelmében vett tudományos publicisztikának tekinthető e kis könyv. Az írott retorikai remekmű az élőbeszéd erejével hat, és a reformkori retorikai hagyományokat ugyanúgy követi, mint az értekező röpirat-irodalom tradícióját. Az etikai alapokból táguló szellemi perspektíva mellett a történelmi és művelődéstörténeti, az ideológiai és teológiai, egyháztörténeti és filozófiai, illetve filozofikus társadalomtörténeti kontextus adja meg azt a finom keretet, amelybe mondanivalóját, üzenetét helyezi a szerző.”
Tőkés László elsősorban a szerzői intenciókra rávilágítva mondotta, hogy traktátusa (újra)közlésével a félezer éves reformációnak kívánt adózni, majd egyéb teológiai vonatkozású munkáiról, írásairól, terveiről is szólt. Sajnos a politikai és közéleti szerepvállalásai okán kénytelen-kelletlen háttérbe szorult a studírozás iránti igénye, noha ez mindvégig munkált benne az évek során – vallotta be a püspök. Különösképpen a reformátoroknak a mindenkori hatalomhoz való viszonyulása, egyén–közösség–főség viszonyrendszere áll a tudományos érdeklődése homlokterében. Záró gondolatként a reformáció egyik nagy jótéteményét domborította ki, mégpedig annak nemzetformáló, a nemzeti öntudatosodást és megmaradást, valamint a magyar nyelv és kultúra fejlődését elősegítő szerepét.
A könyvbemutatót követően a palota belső udvarában, az ún. partiumi panteonban leleplezték a reformációi jubileumi emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművész alkotását, amely a Kálvin János születésének 500. és halálának 450. évfordulóján felavatott emlékjel mellé került. Avatóbeszédében Vitéz Ferenc, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem oktatója a reformáció és az alkotóművészet gyümölcsöző kapcsolatáról is szólt, majd a szobrász személye és munkássága jó ismerőjeként méltatta az új emlékjelet, elmondva: ugyanezen a helyen, „ebben az egyszerre emberi és szakrális udvarban” látható Kurucz Imrének műve Kazinczy Ferencről, van itt Trianon-emléktáblája, Liszt-, Kodály- és Erkel-domborműve. A méltató az emléktábla figurális része, azaz a wittenbergi vártemplom és Luther Márton ábrázolása kapcsán elmondta: „Két jellemző megoldásra hívnám fel csak a figyelmet: a vártemplom tornyára, illetve Luther tekintetére. Az első reformátor szeme egyszerre kritikus, bölcs, és szinte a prófétai küldetéssel egybehangzó kételkedést legyőző, törhetetlen hitet sugározza. A templom és a torony pedig a hit erős bástyája, míg szimbolikus elem is: összeköti az eget a földdel. Lutherrel indult el az a folyamat, mely során a templom földi trón helyett ismét az égi trónus helye lehetett.”
A portrédomborműves emléktáblát Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke és Pálfi József rektor leplezték le. A Partiumi Keresztény Egyetem kórusa mindkét helyszínen énekszóval szolgált, mégpedig zeneszakos hallgatók vezényletével. tokeslaszlo.eu/cikk

Válságos időkben írt tanulmányt mutattak be
Tőkés László Kálvin és a kálvinizmus Erdélyben című könyvét mutatták be csütörtök délután a Tisztelgés az 500 éves reformáció előtt című rendezvényen, majd Luther Márton-emléktáblát avattak fel a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán.
A rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem énekkarának műsorával kezdődött el, a fiatalok Tóth Árpád Csillagoknak teremtője című énekét adták elő, Szopos Zoltán harmadéves egyetemi hallgató vezényletével. A könyvbemutató végén az Eperjesi Graduálból adott elő a kórus két karácsonyi éneket Antal Zsuzsa harmadéves zene szakos hallgató vezetésével, végül pedig, az emléktábla avatás végén Claude Goudimel 137. Zsoltára hangzott el.
Török Sándor egyházkerületi presbiteri főjegyző méltatta az először a nyolcvanas években napvilágot látott nyomtatványt. A könyv abban az időszakban jelent meg, amikor a vallás és a magyar történelem egyaránt tiltott téma volt. Tőkés László karizmatikus jelleme kellemetlenné vált egyházi és világi körökben, bűnnek számított éreztetni az igazságot és a református egyház vezetése is beállt abba a sorba „ahol Istennek már kevés hely maradt”.
A presbiteri főjegyző arra is kitért: ma is gondok vannak Európában a keresztény látásmóddal, a liberalizmus, ultraliberalizmus erőszakos, diktatórikus jellegénél fogva egyre inkább a kommunizmushoz válik hasonlóvá.
Az emlékezés
Pálfi József rektor, teológiaprofesszor megnyitóbeszédében az emlékezés pótolhatatlan mivoltát hangsúlyozta ki – a felejtés felbecsűlhtetelen károkat okoz, mondta el, s egyaránt érint egyént, családot, egyházi közösséget, népet. A 2017-es év Szent László, Arany János, végül pedig a reformáció üzenetét közvetíti, bár utóbbi rendkívüli gazdagságának csak egy részét sikerült kiemelni.
Váradnak méltán van joga emlékezni Kálvinra, mint forrásra, melyből meríthetünk, s mint útra, melyen haladhatunk – hiszen ez a város egyike azon központoknak, ahol a reformáció hamar megtalálta a helyét. Megemlítette Czeglédi György nagyváradi reformátort és elmondta, hogy a kálvini tanok 1557-től megtalálták itt helyüket, majd 1784-ben újra lehetett szervezni a református egyházat, építeni a korábbi alapokra.
Dr. Hermán M. János teológiai professzor, egyháztörténész méltatta a könyvet, mely 1985 sötétségében született, akkor, amikor Tőkés Lászlót üldözték, s munkanélküliként egy olyan státusba került, ahonnan „agyonüthették”. Ebben az időszakban jelent meg Sütő András Csillag a máglyán, s Egy lócsiszár virágvasárnapja című írása, az értelmiségiek áthallások során mondták ki azt, amit másképp nem lehetett. Zajlott a falurombolás, csalánkompótot árultak az üzletekben, nem volt só, gyufa, gyertya – ekkor írta Tőkés László dolgozatát, édesapja segítségével, a legkiválóbb művekből kiindulva. Egy olyan periódusban, amikor a hatalom nem viselte el, hogy Kálvinra emlékezzenek, Tőkés László publikálta is írását. A tanulmány nem kevesebb, mint 28 pont során lépi át a tiltások határát, mégsem követte megtorlás, „angyalok légiói őrizték meg”. Pedig Kálvint olvasni nem volt ajánlott, hiszen saját bűntetteire emlékeztette a rendszert – azt a rendszert, mely el akarta feledtetni, hogy az embernek lelke van és Isten színe előtt kell megjelennie. A könyv tömören, „miniatűr módon” érzékelteti, mi a fontos Erdélyben és a magyarság megtartásában, Kálvin tanítása elegendő ahhoz, hogy megmaradjunk a „keskeny úton”.
A jövendő
Bereczki András nyugalmazott lelkipásztor, a kiadvány szerkesztője a „jövőre való emlékezés” szerepéről szólt, méltatva a tömör, egységes, átfogó munkát, s egyúttal felvetve a kérdést: vajon mi lesz az elkövetkezendő ötszáz évben? Vajon lenne-e magyarság, ha nem lett volna Kálvin, s vajon lehet-e magyarság az elkövetkezendőkben, ha nem lesz magyar kálvinizmus. Kihangsúlyozta a kálvinizmus nemzetmegtartó szerepét, kitért a felekezeti oktatás fontosságára és a tömeges bevándorlás által okozott gondokra is – mint mondta, felmerül, hogy miként lesz ebből jövendő, azonban Isten gondolatai mások, mint a mi gondolataink, s Isten a történelem ura – török hódoltság is volt, szocializmus is volt, de mindebből kiút is adódott.
Válságos idők…
Dr. Vitéz Ferenc író, szerkesztő elmondta: Tőkés László könyve lényegre törő, megfellebbezhetetlen, tömör állításai szentenciákként hatnak, egyúttal a kötet a múltból a jelennek szóló üzenet, mely felhívja a figyelmet a kisebbségi lét missziójára.
Végül maga a szerző szólt az írásról, melyet traktátusnak nevezett – mivel könyvnek rövid, tanulmánynak viszont hosszú. Szükségét érezte, hogy ezzel adózzon a reformáció 500 éves évfordulójának, s hálaáldozatként teszi le az olvasó asztalára. Érdekes körülmények között, válságos időben született, abban az időszakban, amikor kiátkozták az egyházból, elvették palástját, kiközösítették. Kétségbeesett helyzetében nekiállt dolgozni, több dolgozatot írt, az egyik a kálvinizmus és a románság XVI, XVII századi kapcsolatát elemezte,válaszként egy dolgozatra, melyben a román egyházaknak a helyzeetéről a horthysta üldöztetés idején írt a szerző, „bicskanyitogató” módon. A jelen tanulmányt édesapja indíttatására írta, aki nyugati kapcsolatai révén kapott megrendelést rá. Németül is megjelent, s nagy meglepetésére a budapesti Teológiai Szemle is lehozta. Mint hozzátette, mindig is nagyon szeretett volna tudós teológus, vagy egyháztörténész lenni, de az élet nem engedte meg…
Kihangsúlyozta: a reformáció mindig erőt adott a szembeszálláshoz a hatalommal, az erőszakkal, minden korban meg kell harcolni ezt a harcot. Végül szólt az erdélyi reformációnak arról a sajátosságáról, hogy hozzájárul a erdélyi népek öntudatosodásához. Kiemelte a tordai vallásbéke szerepét is abban, hogy a különböző hitvallások békésen léteznek egymás mellett. Ez a fajta egyházi együttélés szolgálhatja leginkább nemzetünk javát, „így kell nekünk egymást erősítve és kiegészítve élnünk”…
A tanulmányt minden jelenlévő kézhez kapta, s mint megtudtuk, az elkövetkezendőkben különböző eseményeken, illetve Tőkés László EP-képviselői irodájában lehet majd hozzájutni.
Táblaavatás
A könyvbemutatót követően a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművész Luther Mártonról készült alkotását avatták fel. Vitéz Ferenc avatóbeszéde során kiemelte a reformáció alaptanítását, melynek köszönhetően megújult az egyház, s egyúttal arra is kitért: Kálvin szerint a művészet is a Szentlélek ajándéka. Kuruc Imre is szólt az egybegyűltekhez – taglalta a dombormű szimbolisztikáját, s szólt a korábbi alkotásairól is. Mint elhangzott, ez a hatodik műve itt, s az elkövetkezendőkben a tordai vallásbéke 450.évfordulója alkalmából egy újabb alkotása gazdagítja majd e belső teret.
Végül Tőkés László és Pálfi József leplezték le az emlékjelet, mely a Kálvin Jánost ábrázoló dombormű mellett kapott helyet. Neumann Andrea / erdon.ro