Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bérczes Judit
8 tétel
1990. február 10.
Marosvásárhelyi orvosi egyetemi tanárok javasolják az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezését. Az aláírók: dr. Bérczes Judit tudományos főkutató, dr. Szabó István egyetemi adjunktus, dr. László János egyetemi tanár, dr. Péter Mihály egyetemi előadótanár, dr. Bedő Károly egyetemi tanár, dr. Szövérfy Ágnes egyetemi adjunktus, Dézsi József szociológus és dr. Feszt Tibor tudományos főkutató. /Javaslat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 10./
1992. március 2.
Márc. 2-án ünnepélyesen bemutatták a Püski Könyvesházban, Budapesten az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ nagymúltú Erdélyi Múzeum című folyóiratának új, 1991-es évfolyamát. Az ünnepségen Jakó Zsigmond, az EME elnöke, Benkő Samu, az Erdélyi Múzeum szerkesztője, idősebb Entz Géza művészettörténész és R. Várkonyi Ágnes történész beszélt. A folyóirat 1946-ig jelent meg, az 1947-est /LII. kötet/ zúzdába küldték. A megmaradt példány alapján ezt a számot 1990-ben adták ki reprintben, Budapesten. /Új Magyarország, márc. 4./ Ruffy Péter felvázolta, mennyi kiválóságot adott Erdély /a Bolyaiak, Misztótfalusi Kis Miklós, Batthyány Ignác/. Az 1989-es változás után újraalakult a Erdélyi Múzeum-Egyesület, most pedig az EME újra kiadta évkönyvét. /Ruffy Péter: Erdélyi Múzeum. = Magyar Nemzet, márc. 5., Erdélyi kiadványok a Püskinél. = Új Magyarország, márc. 4./ A kiadvány: Erdélyi Múzeum LIII. Kötet, 1991. 1-4. füzet /Kolozsvár, 1991/ Ez az évkönyv felvázolta az EME újraalakulását: Kolozsvár, 1990. jan. 5.: Jakó Zsigmond professzor lakásán Nagy Jenő, az EME egykori titkára, Imreh István és Faragó József, az EME 1950-beli tagjai, valamint Balázs Sándor, Benkő Samu, Csetri Elek, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Kiss András, Nagy György és Sipos Gábor elhatározták, hogy újrakezdik az EME tevékenységét. Új alapszabályt dolgoznak ki, és megteszik a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy az egyesületet jogi személyként bejegyezzék. Marosvásárhely, 1990. jan. 20.: Dr. Bérczes Judit, dr. Szabó István, dr. László József, dr. László János, dr. Péter Mihály, dr. Bedő Károly, dr. Szövérfy Ágnes, Dézsi József, dr. Feszt Tibor javaslatot tesznek az EME újraszervezésére. Kolozsvár, 1990. márc. 22.: Az EME újraalakuló közgyűlésének 35 résztvevője elfogadja az új alapszabályzatot. Kolozsvár, 1990. máj. 9.: Hivatalosan bejegyzik az EMÉ-t. Marosvásárhely, 1990. szept. 15.: Az Orvostudományi Szakosztály újraalakuló közgyűlése megválasztja a vezetőséget.
1992. április folyamán
Megjelent az Orvostudományi Értesítő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának közleményei ? 1991. Hatvenegyedik kötet. Szerkeszti: dr. Bérczes Judit, dr. Puskás György, dr. Rácz Gábor. A kötet az 1991. május 10-én Székelyudvarhelyen tartott tudományos ülés anyagát tartalmazza.
1994. február 12.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi központú Orvostudományi Szakosztályának négy éves tevékenyégéről számolt be dr. Puskás György elnök. Az egyesület 1948. évi felfüggesztése után 1990-ben alakulhatott újjá, illetve folytathatta 1859-ben megkezdett tevékenységét. A szakosztály 1990-es újraindulásában nagy szerepet játszott dr. Bérczes Judit tudományos főkutató. Akkor közel 50 fős létszámmal indultak, most 450 beiratkozott orvos és gyógyszerész tagjuk van. Évente tudományos ülésszakot szerveznek, eddig Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és most Csíkszeredában tartották. A tudományos konferenciák anyagát az Orvostudományi Értesítő köteteiben adják ki. A továbbképzésben az anyaország segít, Oxfordban pedig dr. Somogyi magyar származású orvos támogatása teszi ezt lehetővé. Nehéz probléma az orvosok kivándorlása. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 12./
1995. február 24.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ székhelye és mindegyik szakosztálya Kolozsváron van, kivéve az orvostudományit, amely Marosvásárhelyen működik. Munkájukról dr. Pap Zoltán egyetemi tanár, szakosztályi elnök és dr. Benedek István titkár számolt be. Szakmai továbbképzéssel foglalkoznak. A szakosztály elnöke 1990-től 1994 februárjáig Puskás György egyetemi tanár, titkára dr. Bérczes Judit volt, utóbbi lemondott, utóda 1994-ig dr. Péter H. Mária lett. Évente tartanak tudományos üléseket /1991: Székelyudvarhely, 1992: Kézdivásárhely, 1993: Nagyvárad, 1994: Csíkszereda, 1995 szeptemberében Marosvásárhelyen tervezik/. A tudományos üléseken felolvasott dolgozatokat a szakosztály Értesítő címen kiadja. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./
2015. szeptember 25.
A MOGYE sorsfordító évéről jelent meg kötet Marosvásárhelyen
Dr. Bérczes Judit Sok szálból erős kötelék című könyvét mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A kötet azoknak az orvosoknak és gyógyszerészeknek tartalmazza az életrajzi adatait és visszaemlékezéseit, akik 1961-ben végezték az egyetemet Marosvásárhelyen.
Rendkívül tetszetős és tartalmában is izgalmas kötet került az olvasók elé – mondta felvezetőjében Bodolai Gyöngyi újságíró, aki Bérczes Judittal, a kötet ötletgazdájával és szerkesztőjével beszélgetett. Ez a könyv már az ötödik abban a sorban, amelyek a különböző években végzett orvosok és gyógyszerészek életrajzát foglalják össze.
Az 50-ik egyetemi találkozón, 2011-ben merült fel, hogy kötetbe kellene foglalni az adatokat, az egykori kollégák ki is töltötték a kérdőíveket, ugyanakkor a szerző azt is kérte tőlük, hogy ha érdekes, közölnivaló történetük van, írják meg azt is. A határidőt 2011. december 31-ére tűzte ki, de az utolsó kéziratot 2014 decemberében kapta kézhez. Elmondta, 156 személy adatát tartalmazza a kötet, akik közül 99-en élnek még. Ám a kötet mégsem csak 156 embernek az élete, hanem mindazoké is, akik akkor, abban a korban éltek – tette hozzá Bérczes Judit.
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek nagyon fiatalon kerültek be az egyetemre, hiszen tízedik osztály végén érettségiztek és 16 évesen kezdték már az egyetemet, sőt olyan is volt közöttük, aki még a 16-ot sem töltötte be. A kamaszkorból kilábaló fiatalok nagyon komolyan vették az egyetemet, céljuk a tudás volt és a műveltség, hiszen a tanulás mellett koncertekre jártak, általános műveltségüket is csiszolták.
Egyik szomorú érdekessége ennek az évfolyamnak, hogy míg a korábban végzettek az egyetemen maradhattak, közülük hiába vizsgáztak 14-en sikeresen, őket mind Iași-ba helyezték ki, az ottani egyetemre. Ketten fogadták el ideiglenesen a kihelyezést. A marosvásárhelyi egyetemen a megürült állásokra pedig román nemzetiségűeket alkalmaztak, megkezdve ezzel az egyetem elrománosítását.
Antal Erika
maszol.ro
Dr. Bérczes Judit Sok szálból erős kötelék című könyvét mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A kötet azoknak az orvosoknak és gyógyszerészeknek tartalmazza az életrajzi adatait és visszaemlékezéseit, akik 1961-ben végezték az egyetemet Marosvásárhelyen.
Rendkívül tetszetős és tartalmában is izgalmas kötet került az olvasók elé – mondta felvezetőjében Bodolai Gyöngyi újságíró, aki Bérczes Judittal, a kötet ötletgazdájával és szerkesztőjével beszélgetett. Ez a könyv már az ötödik abban a sorban, amelyek a különböző években végzett orvosok és gyógyszerészek életrajzát foglalják össze.
Az 50-ik egyetemi találkozón, 2011-ben merült fel, hogy kötetbe kellene foglalni az adatokat, az egykori kollégák ki is töltötték a kérdőíveket, ugyanakkor a szerző azt is kérte tőlük, hogy ha érdekes, közölnivaló történetük van, írják meg azt is. A határidőt 2011. december 31-ére tűzte ki, de az utolsó kéziratot 2014 decemberében kapta kézhez. Elmondta, 156 személy adatát tartalmazza a kötet, akik közül 99-en élnek még. Ám a kötet mégsem csak 156 embernek az élete, hanem mindazoké is, akik akkor, abban a korban éltek – tette hozzá Bérczes Judit.
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek nagyon fiatalon kerültek be az egyetemre, hiszen tízedik osztály végén érettségiztek és 16 évesen kezdték már az egyetemet, sőt olyan is volt közöttük, aki még a 16-ot sem töltötte be. A kamaszkorból kilábaló fiatalok nagyon komolyan vették az egyetemet, céljuk a tudás volt és a műveltség, hiszen a tanulás mellett koncertekre jártak, általános műveltségüket is csiszolták.
Egyik szomorú érdekessége ennek az évfolyamnak, hogy míg a korábban végzettek az egyetemen maradhattak, közülük hiába vizsgáztak 14-en sikeresen, őket mind Iași-ba helyezték ki, az ottani egyetemre. Ketten fogadták el ideiglenesen a kihelyezést. A marosvásárhelyi egyetemen a megürült állásokra pedig román nemzetiségűeket alkalmaztak, megkezdve ezzel az egyetem elrománosítását.
Antal Erika
maszol.ro
2015. szeptember 29.
Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 19.
Körovosi emlékeimből (1. rész)
(1961–1963 )
Az idén (2016) ünnepeljük orvossá avatásunk 55. évfordulóját. Ez késztetett arra, hogy a múlt egy darabját felidézzem, és hajdani feljegyzéseim alapján leírjam körorvosi tevékenységem néhány eseményét. Az írás során újra átéltem az akkor történteket, és arra gondoltam, hogy semmiért nem élném át még egyszer, de semmiért sem adnám, hogy valamikor mindez megtörtént velem.
Ha ránézek a maroktelefonomra és a számítógépre, amin ezeket a sorokat írom, magam is elcsodálkozom, hihetetlennek tűnik, hogy mindez így történt, és velem történt. Ami mégiscsak valóság kellett legyen, egyszerűen csak azért, mert ilyen történeteket én nem tudnék kitalálni. Abban az időben (1961–63 között) egyáltalán nem voltak ezek rendkívüliek, csupán egy körorvos életének hétköznapjait jelentették.
A rendszerváltozás előtti években, évtizedekben, az orvosi egyetem elvégzése után, kötelező módon legkevesebb háromévnyi körorvosi munka várt a frissen diplomázott fiatalokra. Ennek letöltése után lehetett csak alorvosi (un. szekundár, ma rezidens orvosi) vizsgára jelentkezni, vagyis valamilyen szakképesítést szerezni a szakmán belül.
Kivételt képeztek azok a kollegák, akik még az egyetemi évek alatt ún. intern vizsgát tettek. Ezáltal ők már választottak szakterületet, amit nemcsak művelni, de majd oktatni is akartak. Ily módon az államvizsga után ők az egyetem kötelékében maradtak.
A mi évfolyamunk 105 általános kari végzőséből 14-en voltak ebben a helyzetben. Mi, a többiek, 1961. október 25-én szorongva vártunk sorunkra a marosvásárhelyi városháza egyik termében zajló országos helyválasztási telekonferencián.
Itt dőlt el, hogy ki hova kerül, hol kezdi a pályát, amire készült és amit a hippokratészi eskü szavaival pecsételt meg.
Az ország öt orvosi egyetemének – Bukarest, Kolozsvár, Jászvásár, Temesvár és Marosvásárhely (az első négy román, a vásárhelyi magyar tannyelvű volt) – összes végzettjei az elért átlagjegy szerinti sorrendben egymás füle hallatára választottunk körorvosi helyet az egész ország területéről. Kifüggesztették az üres helyek jegyzékét, és egy nagy országtérképen követni lehetett, ki melyiket választotta. Mindannyian drukkoltunk, hogy megkapjuk-e a kiszemelt helyet, vagy valaki más elviszi az orrunk elől.
Már kifelé jöttem a teremből, tarsolyomban a választott körorvosi hellyel, amikor dr. Antalffy Endre patológus, az egyetem akkori párttitkára, a választóbizottság tagja utánam szólt:
– Aztán fiatalos lendülettel, elvtársnő, új körzetbe került!
Abban a pillanatban nem tudtam, hogy ez mit jelent. Örültem annak, hogy a T-i egészségügyi körzet (circumscriptia sanitara T.), amit választottam, Maros tartományban van. T. községben volt a köri központ, amihez még négy falu tartozott: U., Kis- és Nagy-C. és V. Közigazgatásilag D. rajon részei voltak.
Amikor pár nap múlva, 1961. november elsején megérkeztem választott körzetem központjába, T.- be, egy velem egykorú védőnő és egy ötköbcentis fecskendő fogadott… Semmi más nem volt abból, ami egy jól felszerelt falusi orvosi körzethez tartozik. Nem volt rendelő, sem villany, sem utak a kört alkotó öt falu között.
A környező egészségügyi körök szélső falvaiból hozták össze az új körzetet, amelynek falvai között nem volt kialakult úthálózat. Csupán a két C. között volt kövezett út. A többi faluba földúton lehetett eljutni. T.-ből V.-be még így sem. Nyáron a vetésbe, télen a hóba vert nyomon szekereztünk, szánkáztunk odáig.
A körzet személyzetét a takarítónő, a kocsis, a védőnő és én, a körorvos alkottuk.
A rendelőt egy régi, tapaszos padlójú, az udvarba hosszan hátranyúló házban rendeztük be. Ezt utalta ki számunkra a néptanács. Első lépésként lepadlóztattuk és kimeszeltettük a ház első két szobáját, vagyis a rendelőt és a várót. Mögöttünk a rendőrőrs irodája (milícia), majd a rendőr (milicista) és családja szoba-konyhás lakása következett. Villany ugyan nem volt a faluban, de gáz igen. Egész nap zúgott, duruzsolt a kicsi vaskályha, nem fáztunk.
A rajoni egészségügyi osztály raktárából igényeltük és kaptuk meg a rendelő berendezéséhez szükséges tárgyakat és eszközöket, a bútoroktól az irrigátorig. Mégis sok minden hiányzott és sok fölösleges dolgot is küldtek az elfekvő készletükből.
A kocsis szakértelmében bízva vettünk egy kiérdemesült szürke lovat. Valamelyik szomszéd körorvos nekünk adta a már kiszuperált kétkerekű lovas kocsiját (saréta), így a legszükségesebbek együtt voltak.
Mindez idő alatt híre futott az új doktornak. A rendelő ugyan még nem működött, de a betegek jönni kezdtek, hol itt, hol ott állítottak meg. "Rendelni" is kellett a padlózás, meszelés, lóvásárlás mellett.
Első betegem egy óvodás korú kislány volt, az édesanyja hozta. A szállásomra jöttek, és a doktornőt keresték. Gyanakodva méregetett az anyuka, amikor kiderült, hogy én volnék az. Reméltem, hogy nem veszi észre hangom, kezem remegését, amíg vizsgáltam a kicsit és felírtam a szájpenész elleni gyógyszert életem első igazi receptjére.
Akkoriban főleg ún. magisztrális recepteket írtunk. Ez azt jelentette, hogy az orvos (a magiszter, lat.= oktató, elöljáró) felírta a különböző hatóanyagokat a szükséges mennyiségekben, a gyógyszerész pedig ennek alapján, a recept előírásainak megfelelően, összeállította a kért gyógyszert. Készülhetett így kenőcs, kanalas orvosság, rázókeverék, pilula, kúp, de még tabletta is olykor. Némely patika tablettázni is tudott.
Nem csodálkoztam az anya bizalmatlanságán.
Ahhoz az "évjárathoz" tartoztam, akiket szovjet mintára az akkori idők elvei szerint – minél hamarább szükség van az új típusú értelmiségre – a középiskola tizedik osztálya után érettségiztettek.
Így adódott az a furcsa helyzet, hogy évfolyamunk több mint fele 16 éves volt első éves orvostanhallgató korában. Következésképpen 22 évesen végeztük el az egyetemet és kezdtünk orvosként dolgozni.
Nemcsak az életkorom, női körorvos mivoltom is elég szokatlan volt még abban az időben.
Egyik reggel szállásomról a rendelő felé menet elhaladtam két gyerek mellett. Köszöntek illendően. Fogadtam.
– Ki ez a néni? – hallottam a hátam mögött.
– Nem ismered? A doktor bácsi!
(Folytatjuk)
Dr. Bérczes Judit
Népújság (Marosvásárhely)
(1961–1963 )
Az idén (2016) ünnepeljük orvossá avatásunk 55. évfordulóját. Ez késztetett arra, hogy a múlt egy darabját felidézzem, és hajdani feljegyzéseim alapján leírjam körorvosi tevékenységem néhány eseményét. Az írás során újra átéltem az akkor történteket, és arra gondoltam, hogy semmiért nem élném át még egyszer, de semmiért sem adnám, hogy valamikor mindez megtörtént velem.
Ha ránézek a maroktelefonomra és a számítógépre, amin ezeket a sorokat írom, magam is elcsodálkozom, hihetetlennek tűnik, hogy mindez így történt, és velem történt. Ami mégiscsak valóság kellett legyen, egyszerűen csak azért, mert ilyen történeteket én nem tudnék kitalálni. Abban az időben (1961–63 között) egyáltalán nem voltak ezek rendkívüliek, csupán egy körorvos életének hétköznapjait jelentették.
A rendszerváltozás előtti években, évtizedekben, az orvosi egyetem elvégzése után, kötelező módon legkevesebb háromévnyi körorvosi munka várt a frissen diplomázott fiatalokra. Ennek letöltése után lehetett csak alorvosi (un. szekundár, ma rezidens orvosi) vizsgára jelentkezni, vagyis valamilyen szakképesítést szerezni a szakmán belül.
Kivételt képeztek azok a kollegák, akik még az egyetemi évek alatt ún. intern vizsgát tettek. Ezáltal ők már választottak szakterületet, amit nemcsak művelni, de majd oktatni is akartak. Ily módon az államvizsga után ők az egyetem kötelékében maradtak.
A mi évfolyamunk 105 általános kari végzőséből 14-en voltak ebben a helyzetben. Mi, a többiek, 1961. október 25-én szorongva vártunk sorunkra a marosvásárhelyi városháza egyik termében zajló országos helyválasztási telekonferencián.
Itt dőlt el, hogy ki hova kerül, hol kezdi a pályát, amire készült és amit a hippokratészi eskü szavaival pecsételt meg.
Az ország öt orvosi egyetemének – Bukarest, Kolozsvár, Jászvásár, Temesvár és Marosvásárhely (az első négy román, a vásárhelyi magyar tannyelvű volt) – összes végzettjei az elért átlagjegy szerinti sorrendben egymás füle hallatára választottunk körorvosi helyet az egész ország területéről. Kifüggesztették az üres helyek jegyzékét, és egy nagy országtérképen követni lehetett, ki melyiket választotta. Mindannyian drukkoltunk, hogy megkapjuk-e a kiszemelt helyet, vagy valaki más elviszi az orrunk elől.
Már kifelé jöttem a teremből, tarsolyomban a választott körorvosi hellyel, amikor dr. Antalffy Endre patológus, az egyetem akkori párttitkára, a választóbizottság tagja utánam szólt:
– Aztán fiatalos lendülettel, elvtársnő, új körzetbe került!
Abban a pillanatban nem tudtam, hogy ez mit jelent. Örültem annak, hogy a T-i egészségügyi körzet (circumscriptia sanitara T.), amit választottam, Maros tartományban van. T. községben volt a köri központ, amihez még négy falu tartozott: U., Kis- és Nagy-C. és V. Közigazgatásilag D. rajon részei voltak.
Amikor pár nap múlva, 1961. november elsején megérkeztem választott körzetem központjába, T.- be, egy velem egykorú védőnő és egy ötköbcentis fecskendő fogadott… Semmi más nem volt abból, ami egy jól felszerelt falusi orvosi körzethez tartozik. Nem volt rendelő, sem villany, sem utak a kört alkotó öt falu között.
A környező egészségügyi körök szélső falvaiból hozták össze az új körzetet, amelynek falvai között nem volt kialakult úthálózat. Csupán a két C. között volt kövezett út. A többi faluba földúton lehetett eljutni. T.-ből V.-be még így sem. Nyáron a vetésbe, télen a hóba vert nyomon szekereztünk, szánkáztunk odáig.
A körzet személyzetét a takarítónő, a kocsis, a védőnő és én, a körorvos alkottuk.
A rendelőt egy régi, tapaszos padlójú, az udvarba hosszan hátranyúló házban rendeztük be. Ezt utalta ki számunkra a néptanács. Első lépésként lepadlóztattuk és kimeszeltettük a ház első két szobáját, vagyis a rendelőt és a várót. Mögöttünk a rendőrőrs irodája (milícia), majd a rendőr (milicista) és családja szoba-konyhás lakása következett. Villany ugyan nem volt a faluban, de gáz igen. Egész nap zúgott, duruzsolt a kicsi vaskályha, nem fáztunk.
A rajoni egészségügyi osztály raktárából igényeltük és kaptuk meg a rendelő berendezéséhez szükséges tárgyakat és eszközöket, a bútoroktól az irrigátorig. Mégis sok minden hiányzott és sok fölösleges dolgot is küldtek az elfekvő készletükből.
A kocsis szakértelmében bízva vettünk egy kiérdemesült szürke lovat. Valamelyik szomszéd körorvos nekünk adta a már kiszuperált kétkerekű lovas kocsiját (saréta), így a legszükségesebbek együtt voltak.
Mindez idő alatt híre futott az új doktornak. A rendelő ugyan még nem működött, de a betegek jönni kezdtek, hol itt, hol ott állítottak meg. "Rendelni" is kellett a padlózás, meszelés, lóvásárlás mellett.
Első betegem egy óvodás korú kislány volt, az édesanyja hozta. A szállásomra jöttek, és a doktornőt keresték. Gyanakodva méregetett az anyuka, amikor kiderült, hogy én volnék az. Reméltem, hogy nem veszi észre hangom, kezem remegését, amíg vizsgáltam a kicsit és felírtam a szájpenész elleni gyógyszert életem első igazi receptjére.
Akkoriban főleg ún. magisztrális recepteket írtunk. Ez azt jelentette, hogy az orvos (a magiszter, lat.= oktató, elöljáró) felírta a különböző hatóanyagokat a szükséges mennyiségekben, a gyógyszerész pedig ennek alapján, a recept előírásainak megfelelően, összeállította a kért gyógyszert. Készülhetett így kenőcs, kanalas orvosság, rázókeverék, pilula, kúp, de még tabletta is olykor. Némely patika tablettázni is tudott.
Nem csodálkoztam az anya bizalmatlanságán.
Ahhoz az "évjárathoz" tartoztam, akiket szovjet mintára az akkori idők elvei szerint – minél hamarább szükség van az új típusú értelmiségre – a középiskola tizedik osztálya után érettségiztettek.
Így adódott az a furcsa helyzet, hogy évfolyamunk több mint fele 16 éves volt első éves orvostanhallgató korában. Következésképpen 22 évesen végeztük el az egyetemet és kezdtünk orvosként dolgozni.
Nemcsak az életkorom, női körorvos mivoltom is elég szokatlan volt még abban az időben.
Egyik reggel szállásomról a rendelő felé menet elhaladtam két gyerek mellett. Köszöntek illendően. Fogadtam.
– Ki ez a néni? – hallottam a hátam mögött.
– Nem ismered? A doktor bácsi!
(Folytatjuk)
Dr. Bérczes Judit
Népújság (Marosvásárhely)