A szeretet hadművelete a szórványban
Bihar megye – Berke Sándor tenkei tiszteletessel készítettünk interjút, aki sokrétű tevékenységével már hosszú évek óta szolgálja Dél-Bihar szórvány magyar közösségét.
- Hogyan látja Ön Tenke község jelenlegi helyzetét? Milyen lehetőségek adottak Tenkén?
- Egy erősen szorványosodó, elöregedő közösség a tenkei. Ugyanakkor még mindig vagyunk négyszázan, a katolikusokkal együtt hétszázan a magyarság vonatkozásában. Ez egy jó lehetsőség arra, hogy ha tartalommal töltődik meg a magyarságunk akkor ez egy életformává nőhet. Én tenkei szültésű vagyok, 1990 óta élek itt a családommal, minden lemenőm itt élt és nekem ilyen értelemben a szívem csücske Tenke. Döbbenetes az, ahogy az elmúlt 30-40 évben mennyire leépült itt minden. Kisebb-nagyobb társadalmi életet jelző megnyilvánulás, a disznótortól kezdve a tengeri morzsolásig. Nem jött semmi olyasmi létre ami az akkori viszonyokhoz hasonlóan valamilyen módon egy kulturális élményként szolgáljon. Talán az óriási közönyhullámmal magyarázható ez. Itt nincs táncházmozgalom, továbbá népviselet az 1910-es években volt utoljára, Alföld széli, nem is túl karakterisztikus. Egy polgári közöség volt itt századokra visszamenőleg, ami megint csak sajátos értékekkel rendelkezett. Ez teljesen megszűnt az iparosítás és a kommunizmus ideje alatt. Valami kell ami ezt a közösséget az identitás felvállalásában segíti, támogatja, bátorítja. Ugyanakkor kell egy szociális háló is. Jelenleg ezt a szerepet a szeretetotthon szolgálja. Persze ez nem pótolja azt ami államilag kellene legyen, de mégis jelent valamit. Tizenhat éve működik a szeretetotthonunk és tavaly május 30.-án nyílt meg a művelődési központ, amiben van egy természettudományi múzeum, van egy hatezres könyvtár, van 120 fős konferenciaterem és 10 vendégszoba ami a vendégfogadásnak az alapfeltétele. A szobákhoz van fürdőszoba és minden ami szükséges. Szeretnénk egy kicsit a falusi turizmus útjára lépni. Ehhez ideális a fürdő, a Körös part, az Erdélyi Szigethegység, Szalonta, Várad, Belényes, Arad közelsége. Mindenekelőtt egyházi vagy hitmélyítéssel egybekapcsolt turizmust képzelek el.
- Ön szerint az egyháznak szerepe ez az értékmenés?
- Nem szabad a sorrendet felcserélni. Nekünk továbbra is a megújult élet szépségében való életforma a döntő. Ez egy különösen gazdag élet. Nem lehet, hogy valaki az Igét tanulmányozza és közbe elfelejtse az anyanyelvét. A kulturával is így van. Ez nem azt jelenti, hogy minden kultúrember hívő ember fog lenni, de azt igen, hogy minden hívő embernek kultúrembernek kell lennie. Második helyen tehát a kultúra áll. Fontos még a kultúrszelektivitásnak a kérdése. Nem mindent eszünk meg, mert nem minden táplál. Vannak értékek amiket felvállalunk, ami a tudományosság vagy éppen a művészeti érzékenységünk szerint is érték. Itt kell meghúzni a határvonalat, hogy meddig tart ez az érték. Másodrendű kérdésként, de nagyon komolyan kell venni a kultúrával való találkozást, érintkezést.
- Milyen terveik vannak? Mi fog a közeljövőben történni Tenkén?
- Továbbra is szeretnénk szervezni művelődési köröket, havi rendszereséggel. Van egy filmklubunk is, ami nagyon változatos volt a tavaly is. Tizenkét alkalommal vetítettünk. Volt, hogy csak öten néztünk meg egy filmet, volt amikor harmincan. Utánna pedig együtt megbeszéltük a látottakat. Ilyenkor az üzenetet próbáljuk megérteni. Voltak dokumentumfilmek, de művészfilmek is. Még az idei film terveink nincsenek kidolgozva, de mindenképp folytatjuk, ugyanis van egy alapérdeklődés.Tavasszal és ősszel rendszeresen ifjúsági napot szervezünk. Az idén szeretnénk négy hitmélyítő csendeshetet tartani, külön a nőknek és a férfiaknak, és külön a családoknak. A lelki gondozást egybekötjük a testivel, lesz majd közös fürdőzés is a tenkei kádasfürdőben. Vendégeket is szeretnénk fogadni. A Nyíradonyi Művelődési Központtal van egy nagyon jó gyümölcsöző kapcsolatunk, Békéscsabával ugyszintén. Ők is jöttek már néhányszor. A vasárnapi iskolát Benke Ildikó indította el. Ők is hoznak sokszor régi magyar filmeket, amiket közösen megnézünk. Próbálunk lelki többletet megélni, hogy a hitélet nem csak a templomba érvényesüljön, hanem a magánéletben is legyen egy pulzusa, egy lüktetése. Úgy kell áramoljon a hit, mint a vérkeringés.
- Milyen támogatásból valósítják meg a fent említett tevékenységeket?
- Most ősztől szeretnénk egy évre szóló közös program keretében erdei iskolát is létesíteni, megismertetni Nyíradonnyal Tenkét és fordítva. Ez a jövőben egy pályázat keretében lehetséges, addig pedig önerőből. A szeretetotthont részben az itt lakók támogatásával sikerül működtetni (70-90 %-ban). Célirányos támogatás is van hollandoktól, németektől, de ez egyre szűkül. A komolyabb támogatások elmaradoznak, de hát nincs ezen mit csodálkozni. Tizenhat éve működünk, nem motiválható minden a puszta létünkkel. Nem kaphatjuk tizenhat éven keresztül a folyamatos támogatást, csak azért, mert a romániai szociális háló még mindig a béka ülepe alatt van…Sajnos az államtól az idén sem kaptuk meg a nekünk járó állami támogatást, azért mert egyházi intézmény vagyunk, pedig tevékenységünk szociális. Ugyanúgy nem támogatják a művelődési központunkat sem.Tizenkét éve létezik a törvény mely lehetővé teszi, hogy megpályázzuk az állami támogatást és minket tizenkettedik éve utasítanak el. Mindig volt valami indok amivel visszadobták a kérésünket.
- A költségeket lehet e pótolni turizmussal?
- Ezt még egyelőre nem tudni pontosan, hiszen még csak most van indulóban. Sokat számítana, ha a művelődési központ is hozna valami kis jövedelmet. Az egész nagyon összetett. A gyülekezetben is van mindig valami építkezés. Jelenleg egy temetői kápolnát, ravatolozót építünk. Nagyon sokmindent lehetne még építeni, ha méginkább megindulnának a szívek felismerve azt, hogy mennyire fontos ez. Amennyiben nem teszünk valami konkrétumot és nem élünk ezekkel a lehetőségekkel, nem építkezünk és nem művelődünk, akkor itt húsz év múlva még én sem beszélek magyarul egy szót sem. Itt rosszabb lesz a helyzet mint Felvidéken jelenleg. Sokszor úgy érzem, hogy egész Dél-Biharban egyedül harcolok ez ellen, mintha én lennék az utolsó mohikán. Ez akkor változhat, ha felismerjük ezt a helyzetet és meglátjuk egymásban az értéket. Látnunk kell azt, hogy mindenki valamilyen szinten a közösséghez tartozik és ezért értékes; ugyanakkor, nem azzal kell törődnünk, hogy a másik közösséget pocskondiázzuk, hanem befele kell támogassuk egymást és kifele a másikat, hogy maga is megélje a saját identitását. Nem abban látjuk a lényeget, hogy a magunkét túlértékelve a másikat pedig letaposva érezzük hogy vagyunk, hanem abban, hogy felértékelve, örömmel egymást elfogadva és gazdagítva és tiszteljük egymást. Ez amit a szeretet hadműveletének nevezhetnék.
Mészáros Tímea. Forrás: erdon.ro

Értékmentés a dél-bihari szórványban
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),