Tavaly novemberben Nagybacon is határozatot hozott az autonómiáról kiírandó népszavazás kérdésében, ezt megerősítette a tanács idén január 12-i ülésén. Ezután mégis visszavonták a határozatot, melyet Benedek Huszár Márta terjesztett elő, és aki mindvégig kitartott az eredeti döntés mellett. Elmondta, hogy nyomásgyakorlás történt, az RMDSZ megyei egyeztető ülése után megváltoztatták döntésüket. /(-vel): Benedek H. Márták magára hagyták. Bacon meghátrált! = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), febr. 4./

A kisbaconi református egyház, a Bodvaj Egyesület és az Erdővidék Egyesület rendezésében immár harmadik alkalommal került sor a Paprika Jancsi szín- és bábjátszó gyermektáborra. A marosvásárhelyi Ariel ifjúsági és gyermekszínház művésze, Cseke Péter a gyermekek hozzáállásáról elismerően nyilatkozott. Benedek H. Márta, a Bodvaj Egyesület elnöke reméli, hogy a táborban tanultak a gyermekek és ifjak szellemi gyarapodását szolgálták. /(hecser): Szín- és bábjátszótábor Uzonkafürdőn. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

A kisbaconi Bodvaj Ifjúsági Egyesület nevét a falu felső határában levő Bodvaj nevű erdőrészről kapta.  Az egyesület 2003-ban alakult, többnyire a református egyház köré csoportosuló fiatal bibliaórásokból. Az ifjúsági csapat tevékenysége évről évre újabb programokkal bővült. Júliusban ifjúsági táborozás lesz, augusztusban Paprika Jancsi színjátszó és bábos tábor a gyermekeknek. Megemlékeznek az összes történelmi évfordulóról, játszóházat szerveznek májusban, szeptemberben megemlékeznek a gyermekek Elek apójáról, ősszel megtartják a falunapot. Az egyesület célja az ifjak és gyermekek szabad idejének hasznos megszervezése a kevesebb mint ötszáz lelkes településen. Hetente megtartják az ifjúsági bibliaórát, a bábkört, gyermekeknek rendszeresen lehetőségük nyílik iskolán kívüli tevékenységekre, a fiatal lányok, nők számára elérhetővé vált a szervezett tornászás, kéthetente a felnőttképzésnek számító kismamaklub; a fiatal házasok megszervezik a hagyományos kosaras bált, nőnapi rendezvényt, szüreti bált; az idősekre is gondolnak, megszervezve az egyedül élők karácsonyát és a különböző délutáni foglalkozásokat. /Benedek H. Márta: Kisbaconban miből lesz a cserebogár? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 10./

Zala és Kovászna kincsei
Érték az, amit a helyiek annak tartanak
Érték az, amit a helyi közösség annak tart – ez az alapelve a Kovászna megyei Értéktár összeállításának. Háromszék Zala megyével közösen nyert pályázatot az értéktár megvalósítására, a pályázat záró konferenciáját múlt pénteken tartották a Kovászna Megyei Művelődési Központban.
– A Kovászna és Zala megye közötti kapcsolat évezredes múltra nyúlik vissza, igazi testvérkapcsolat, közös értékeink is vannak, hiszen az Őrségben a nyugati székelyek, itt, Háromszéken a keleti székelyek védték Magyarország határát – mondta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Pácsonyi Imre, a Zala Megyei Közgyűlés alelnöke úgy fogalmazott: itt, Kovászna megyében és Magyarországon is évtizedek óta folyik egyfajta értékmentés, viszont a hungarikum-törvénnyel megnyílt egy újfajta keretrendszer, amely végre lehetővé teszi, hogy sztenderdek, szabályok alapján, rendszerezve tudjuk nemzeti értékeinket lajstromozni.
Imreh-Marton István, a Kovászna megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta: több síkon zajlott a korábbi években az értékmentés Kovászna megyében, például tíz éve sikerült a kúriákat feltérképezni, két éve a népi mesterségeket leltározták fel, összegyűjtötték a megyéhez kötődő történelmi személyiségek munkásságát.
A kisbaconi Bodvaj Egyesület egy taliándörögdi ifjúsági szervezettel partnerségben létrehozta a megye első települési értéktárát.
– Nyolcan utaztunk a Dunántúlra, ahol intenzív tanfolyamon ismerkedtünk a magyar értéktár-rendszerrel és a módszertannal: mit nevezünk értéknek, és hogyan kell gyűjteni. Dr. Horváth Zsolt, a Magyar Hungarikum Bizottság értéktárak kialakításáért felelős koordinátora itt mondta el az értékgyűjtés alaptételét: érték mindaz, amit a helyi közösség annak tart. Ez volt az a kedves mondat, amire azt mondtuk, hogy akkor ezt a munkát mi biztosan nem véthetjük el. Mert eszerint, ha mi a faluban azt mondjuk valamiről, hogy ez érték, akkor ezt senki más nem kérdőjelezheti meg! Innentől már csak az a kérdés, van-e bennünk elég tudás, akarat, lelkesedés, hogy ezt dokumentáljuk – vetette fel Benedek-Huszár Márta.
Volt. Eddig tizenegy települési értéket választottak ki, többek között Benedek Elek szellemi örökségét, a kenyér útja programot stb., amelyekről leírásokat, fotókat, kisfilmeket készítettek.
Szőts P. Zsuzsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ szakelőadója, a Kovászna Megyei Értéktár Bizottság elnöke ismertette a www.repertorium.ro honlapot.
Kinda István néprajzkutató bemutatta a Hagyományos Székelyföldi Népi Mesterségek – revitalizálás, digitalizálás és népszerűsítés című projektet, majd A kürtőskalács passiója címmel tartott előadást Albert Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület ügyvezetője.
Varga Erika építész az Engem is érdekel az építészet – Épített örökségünk értékeinek felismerése, felfedezése, tudatosítása gyerekekkel című programot ismertette. A rendezvény a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság támogatásával valósult meg.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kisbacon nagy kincsei
A Bodvaj Egyesület az év elején fogott neki a Kisbaconi Települési Értéktár elkészítésének: tavasszal és nyáron anyaországi szakmai szervezetek támogatásával végzett dokumentáló munka során negyvenkét megőrzésre és ápolásra érdemes értéket azonosítottak. Hogy a félezer lelket sem számláló falu ilyen gazdagnak mondhatja magát, nem csoda! Ottjártunkkor csak falujuk múltjára, hagyományaira, szellemi örökségére és napjainkban végzett munkájára büszke emberrel találkoztunk. Olyanokkal, akik egyként vallották: számukra Kisbacon a világ közepe, érdemes ott élni. A múlt hónap végén otthonos környezetben, a volt paplakban fotók, kisfilmek, térkép, makett, illusztrációk és ízek révén mutatták be az értékeket: Benedek Elek szellemi hagyatékát, a kalákával létrehozott népi feredőt, a tájházat, a templomot, a párját ritkító vízimalmot, a helyi kezdeményezésként létrehozott Kenyér útja programot, a húsvét ünnepét megszépítő tojásírást, a sajtkészítést, mi pedig nyomukba eredtünk, azokat kerestük fel, akik továbbéltetik mindezt.
Elek apó ma is itt él
Benedek Elek és Kisbacon neve örökre összefonódott. Nem véletlen ez! A kis erdővidéki közösség még adott nemzetünknek okos embert, soraiból még emelkedtek ki olyanok, akik szélesebb körben elismerésnek örvendtek, de olyan nagy hatású szellemi óriás, mint Elek apó, addig sem, azóta sem. Napjaink Kisbaconja hálás is örökségéért, s olyannyira ragaszkodik Benedek Elekhez, mint Benedek Elek ragaszkodott szülőföldjéhez. Ez tetten érhető a 2009-ben felavatott, Vargha Mihály által készített, az Apó ölébe és karjába csábító szoborban, de abban is, hogy születésnapját szeptemberben évről évre a magyar népmese napjaként ünneplik, a művelődési házban megtekinthető állandó bábkiállításon meséinek szereplői elevenednek meg, kalauzolnak gyermekkorunk különleges világába. A mese varázslata széles körben érződik: éljünk bár modern korban, csábíthatnak úton-útszélen a technika vívmányai, a gyermekek ma is ragaszkodnak, most is rajonganak az okos lányokért, az öreg királyokért, a szegény legényekért, a tündérekért, és jóformán nem telik el nap, hogy a Mari-lak ajtaját ne lépnék át tucatjával – meséli Szabó Réka, Elek apó dédunokája, az emlékház vezetője. Jönnek a Székelyföldiek, az erdélyiek, az anyaországiak, s egyre több látogató érkezik a diaszpórából, távoli vidékekről. Szép számban akad visszatérő vendég is – olyan, ki gyermekként már megfordult a kisbaconi mesemondó hajlékában, most pedig gyermekével, unokájával járja végig a rég kitaposott ösvényt. A mese mindannyiunké, de a kisbaconiak kicsit mégis inkább magukénak vallhatják: mert míg máshol úgy tudják, Elek apó személyesen nem, csak művei által él, addig az otthoniak biztosak benne, „a visszatérő ember” rajtuk keresztül most is munkálkodik, most is éltet. Közösségük kovászai
Úgy tartjuk, nem üdvös az öndicséret, ám a Bodvaj Egyesület tagjainak elnézhetjük, hogy az értéktár összeállításakor magukat is lajstromba vették. Elnézhetjük, mert működésük tizenhárom esztendeje alatt nemcsak új programokat vittek falujukba, hanem csapatot alkottak, munkájukba bevonták a közösséget, erősítették, összekovácsolták. Nekik köszönhető és kezdetektől az egyesület szervezésében valósul meg a Paprika Jancsi szín- és bábjátszó tábor, közel tíz esztendeje évente negyven-ötven gyermek az Erdei Iskola sátortáborban ismerkedik a természetvédelem alapjaival, minden alkalommal hozzájárulnak falujuk szépítéséhez is valamilyen módon, például patakmedret tisztítanak, a központi parkba virágot ültetnek, rendszeresen játszóházat vezetnek, kézműves-tevékenységet tartanak, nemzetközi ifjúsági csereprogramokat és képzéseket bonyolítanak le. A közművelődésből is kiveszik részüket: néptáncelőadásokat, táncházat szerveznek, bábszínházi előadással rukkolnak elő, s hozzájárulnak, hogy a vendégrendezvények sikeresek legyenek. Az utóbbi időszakban szinte észrevétlenül a turizmusba is „belefolytak”. Benedek Elek olyan „reklámot” jelent a falunak, hogy hirdetésre nem kell költeniük, s mégis tódulnak a vendégek. Nem túlzás, tényleg tódulnak – mondotta Benedek Huszár Márta, az egyesület vezetője: nem számolják, de évente minden bizonnyal több ezren jönnek, hogy megtekintsék a Mari-lakot és elzarándokoljanak Elek apó sírjához. Csakhogy egy kis, alig hétágyas panziótól eltekintve nincs, aki vendégfogadással foglalkozna. A Határtalanul! program keretében érkezők közül többen is megkeresték a leginkább „látható” egyesületet, tudnának-e segíteni a nagy kirándulásban megéhezőknek, elfáradóknak. Bár nem vág tevékenységükbe, nem utasítják vissza a felkéréseket, s az otthon fellelhetőből, illetve falustársaiktól beszerzettekből készítenek hidegtálat. Arra is volt példa, hogy a nagyvárosi forgatagból az erdővidéki tájakra érkező gyermekek itt kóstoltak először házilag eltett lekvárt, sütöttek nyárson szalonnát, ettek frissen, az esztenáról hozott sajtot. Benedek H. Márta azt reméli, ebbe a munkába többen is bekapcsolódnak. Van tennivalójuk bőven: az elkezdett munkát folytatni kell, győzni kell azt. A ragaszkodás háza
Napjaink embere nem annyira vallásos érzületű, templomba egyre kevesebben járnak, mégis, bármely értéktárban helye van a templomnak. A kisbaconiak is bevették, de nem illendőségből: 220 éves falai közt nem a csend honol; kevés az a hét, hogy ne telne meg gyermekhanggal vagy felnőtteket megszólító rendezvényt ne fogadna be. Az egyházközség hagyományos tevékenysége mellett – vallás- és bibliaóra, az ökumenikus imahét alatt vendéglelkészek által tartott istentiszteletek, a vegyes kórus próbái és előadásai – szeretetvendégséget tartanak, ősztől tavaszig szervezik az anyák klubját, történelmi megemlékezéseknek adnak helyt, megtartják a magyar kultúra napját, anyák napi műsort állítanak össze, s a sort még lehetne folytatni.
Miért ragaszkodnak ennyire a kisbaconiak templomukhoz? – tettük fel a kérdést a lelkésznek, Farkas Vilmosnak. A tiszteletes szerint a válasz nem a jelenben, hanem a nagyon távoli múltban keresendő: templomukat – sorban a harmadikat – 1793–1796 között olyan időben emelték, amikor a világban békességből kevés, szegénységből sok volt, ám áldozatvállalásuk révén mégis célt értek. A közösséget alkotó ötvennyolc család nem várt pályázati pénzre, nem keresték a pénzes politikum barátságát, a nevüket történelembe írni kívánó üzletemberek támogatását, nem gyűjtöttek érdekükben külföldi hittestvéreik, hanem önmagukat megadóztatván, javaikat felajánlván, kalákát vállalván építették meg Isten hajlékát. Közös kincsnek tekintették a templomot, ragaszkodásukat pedig nemzedékről nemzedékre továbbadták – ez érződik mind a mai napig.
Kisbacon régi arca
Csupán a szülőföld iránti szeretetből, magánerőből valósult meg néhány éve a kisbaconi tájház. Létrehozója, Németh Erzsébet nyugalmazott tanítónő közel tíz esztendeje vásárolta meg a szülőházával szembeni, gyermekkora óta jól ismert épületet. A lelakott házra ráfért a felújítás, de mivel a régi, hagyományos módszert már senki sem ismerte pontosan, némi kísérletezésre is szükség volt, hogy megfelelő minőségű tapasztóanyag készüljön.
Lapunk munkatársa, Demeter Virág Katalin Tájház született Kisbaconban című riportjából idézünk: „Gyermekként az egyik kedvenc mesterség számomra a tapasztás volt. Engedték csinálni, ahogy tudtuk, s utánunk simították. Itt segítséget is kaptam. Kalibáskőről jártak hozzánk gyermekek, s mondták, ha félbehagyható lenne, akkor folytatnák a tapasztást. Gondolkodtam is, hogy a mai gyerek belenyúl-e majd abba az anyagba, amihez tehéntrágya is kell? Örömmel jöttek, lehúzták cipőjüket, lábbal dagasztották, ahogyan mi is annak idején, s utána kézzel tapasztottak – meséli. – Mi úgy mondjuk, szénamurha, azaz törmelék, agyag, homok és tehéntrágya elegyét használjuk. Az arányokat nem ismertem, aztán addig adagoltam, míg rájöttem a titkára, csupán annyit tudtam, hogy addig kell dolgozni vele, míg a kapától elválik.
Erzsike néni úgy véli, jó lett volna ismét kulimáncolni – ahogyan régen hívták ezt a munkát –, de egészsége nem tette lehetővé. Az 1920-ban készült kis épületet korábban háromszor tapasztották, kívül-belül, ahogyan a szoba földjét is, a konyháé azonban eredeti állapotban maradt – a tanítónő úgy véli, látniuk kell a mai gyermekeknek, milyen körülmények közt éltek a régiek.” Erzsike néni célt ért. A parasztház – talán régebb megszokott méretű volt, ma viszont picinek hat – igazi látványossággá nőtte ki magát. Az évek során a maga által gyűjtött régi tárgyakon kívül rengeteg ajándékot is kapott, hagyományos használati tárgyakat lehet megtekinteni. Mert hol is láthatnánk már „divatból” kiment mezőgazdasági felszerelést, gabonás szuszékot, ordafőzőt, dézsát, vajköpülőt, kézzel varrt, díszes falvédőt, gyapjúból szőtt szőnyeget, vagy tudnák meg, mi is az a perefernumlevél. Adjuk vissza a szót kollégánknak: „Kisbacon tájháza több hát, mint a kistérség hagyományos tárgyi emlékeinek gyűjteménye, ezzel a jóleső érzéssel távozom. Németh Erzsébet közösségét gyarapító, értékmentő munkához látott, mely számára egyben időutazás is, hisz – mint állítja – minden csoportvezetés a szüleihez, nagyszüleihez röpíti vissza az időben. Egy olyan korba, amikor a mindennapok talán küzdelmesebbek voltak, mint ma, ám a régiek pontosan tudták, munkájuknak úgy van értelme, eredménye, ha abban mindenki osztozik, s ha tisztességgel úgy végzik el, hogy örököseik számára is gyümölcsözzék. Meggyőződésem, a kisbaconi tájház megálmodója is valami hasonlóban hisz.”
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)