Néptáncosok ősze Székelyudvarhelyen
Az Udvarhely Néptáncműhely lép fel nyilvánosan először a művelődési ház felújított színpadán. Az intézmény előtt eseménydús ősz áll.
Új színpadon új évad – indít elégedetten Orendi István, a táncműhely vezetője, akitől megtudtuk, már javában zajlanak a próbák az néptáncműhelynél, ugyanis szeptember 21-én, 22-én és 23-án délelőtt tíztől az elmúlt évadban bemutatott Benedek Elek-meseadaptációval, Az aranyszőrű bárány című előadással lépnek színre elsőként a közönség előtt a művelődési ház felújított színpadán. Korábban recsegtek, mozogtak a deszkák, és ez bizony befolyásolta a táncot meg az előadást, így időszerű volt a felújítás – véli Orendi.
Október elsejéig a táncműhelynél minden rendszeres tevékenysége újraindul. Jövő héttől táncházba várnak mindenkit, szeptember 29-én, kedden lesz a gyerektáncház évadnyitója: a tipegőket délután fél öttől, az óvodásokat pedig délután öttől a táncműhely próbatermében várják az oktatók. Szintén jövő héttől, minden kedden és szerdán a felnőtteket várják táncházba, az évadnyitó táncházat pedig október elsején este nyolc órától felcsíki táncokkal kezdik. Szeptember utolsó hetében mintegy hetven tanítvánnyal, zömében gyerekekkel és fiatalokkal kezdik el a népzenészképzést – tette hozzá Orendi.
Mozgalmasnak ígérkezik az ősz a néptáncműhely számára, hiszen több profi és amatőr táncegyüttest fogadnak két rangos vándorrendezvény házigazdáiként. A tizenegyedik Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját idén Udvarhelyen tartják, így október 15–17. között öt hivatásos néptáncegyüttes előadását tekinthetik meg az érdeklődők, de emellett számos szakmai előadást is meghallgathatnak, többek között itt lesz Novák Ferenc Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfus, a Nemzet Művésze. Idén ugyanakkor első ízben ad otthont Székelyudvarhely az Erdélyi Néptánc-antológia gálaműsorának. A rendezvény kilencedik kiadásán nyolc amatőr együttes lép fel, akiket pályázat útján választottak ki.
Jelenleg két előadás felújításán dolgoznak egy kolozsvári meghívás apropóján: A köz című előadást, valamint Az aranyszőrű bárányt viszik színre a kincses város színpadán. Felújítják továbbá A bál című táncjátékot is, amelyet a Tomcsa Sándor Színház bérletével tekinthetnek meg év végén az érdeklődők.
Erőss Zsolt és Kőrösi Csoma Sándor előtt tisztelegnek az évad bemutatójával jövő év februárjában. Az új előadás munkacíme Kancsendzönga – a hegy, ahol 2013 tavaszán, a csúcs megmászása után eltűnt Erőss Zsolt hegymászó. Ugyanennek a csúcsnak az árnyékában helyezték végső nyugalomra Kőrösi Csoma Sándort, így az előadással két nagy székely előtt tisztelegnek – magyarázta Orendi, elárulva, hogy a koreográfiáért Orza Călin felel. Noha szűkös a költségvetés, mégis sikerül kevés taggal is megvalósítani az előadásokat, ugyanis szinte mindenre külön pályáznak.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Orbán István vonatfüstös emlékei
A bonchidai kiállítás elé
Immár hagyományosan minden esztendőben a bonchidai Bánffy-kastély népszerűsítését szolgáló augusztus végi Barokk kastélynapokon kiállítást szervez a Művelődés Galéria. Előbb a legelőször felújított Szakácsok házában, majd a hajdani kápolnában, s az utóbbi két évben a Miklós szárnyban, a Pincegalériát vettük birtokunkba azokra a napokra. Főleg grafikusokat, de festőket, szobrászokat, magyarokat és románokat, klasszikusokat és ma élőket, csoportokat és egyéneket is bemutattunk a nagyérdeműnek. Ezzel tisztelegtünk a szebb napokat látott kastély utolsó ura, Bánffy Miklós sokoldalú művészeti tevékenységének emléke előtt.
Jelenlegi főszereplőnk Orbán István kolozsvári festő, grafikus, rajztanár és művészeti szakíró. Külön érdekessége ennek a kiállításnak, hogy az 1953-ban született művész 1969-es sorozatának legszebb darabjait kínáljuk, szám szerint mintegy másfél tucat pasztellt, akvarellt, szénrajzot a kolozsvári rakodó pályaudvarról.
Manapság nagyon divatos a retró ezernyi formája, ide sorolnám ezeket a munkákat is, minthogy szinte az orromban érzem azokat az illatokat, amelyek nem sokkal azelőtt ivódtak belém amikor a nyári szünetben éjszakai műszakban a vasúti műhelyek főjavításán segédmunkásként dolgoztam. Talán emiatt is éreztem át annak idején nagyon is élményszerűen Moldova György irodalmi szociográfiáját – Akit a mozdony füstje megcsapott –, azokat a jellegzetesen szénsavas, szénporos, savanyú degenyeggel és ammóniával is mélyen átitatott illatokat, hangélményeimben pedig a vasúti szerelvények dobogó robogását, a vonatfüttyöt.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha a mi 6-8 évvel idősebb nemzedékünk az avantgárd különböző irányzatainak újra felfedezésével lázadt a szocreál egyedül üdvözítőnek kikiáltott irányzatával szemben, Orbán István az idősebb nemzedéktől megtanult, helyenként az egész apró részletekig kidolgozott realista módszerekkel kereste és fedezte fel a világból a másságot. Az ezeken a képeken a fényben, színben pompázó világnak egy teljesen más képét mutatja be. Az ő Kolozsvárját, egykori világát, életterét és ifjúkora városát. Hogy aztán érett művészként inkább az absztrakt megoldásokat válassza mondandójának közvetítésére.
Visszaemlékezései szerint gyerekkorának első rajztanárai: Váczy Margit és Macskássy József voltak, de megfordult Márkos András, Benczédi Sándor és Nagy Imre műtermében is. Turós László egyengette első absztrakt próbálkozásait, majd Teodor Botis, Mircea Vremir, Gedeon Zoltán és sokan mások irányították főiskolai tanulmányait. Ezt az örökséget adja tovább diákjainak is a Báthory Gimnázium tanáraként. S a diákok illusztrálták például Benedek Elek Kisbaconi verseit, a Korunk Évkönyvét, jelentek meg rajzaik a Napsugárban, országos és nemzetközi díjakat is nyertek. Részt vett számos megyei és külföldi tárlaton, diák és egyetemi kiállításon, tavaszi és őszi szalonon. Szervezte mások kiállításait, és volt néhány egyéni tárlata is. A Báthory Gimnáziumban a népszerű Klubgalériát szervezi-vezeti. Ezért is örvendek, hogy tanártársai közül sokan ma is itt vannak, és együtt fedezik fel velünk pedagógus kollégájuk mostanáig csipkerózsika-álmot alvó szép képeit.
SZABÓ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Együtt cimboráltak Kisbaconban
A kisbaconi Bodvaj Egyesület meghívására hétvégén magyarhermányi, bardoci, erdőfülei, miklósvári és az anyaországi, pontosabban sólyi gyermekek és fiatalok vettek részt a magyar népmese napján tartott „cimboráláson”. Néztek bábelőadást, kiállták a hét próbát, játszottak és táncoltak is – mulatság volt a javából.
Az ünneplés szombat délelőtt a Benedek Elek Emlékház udvarán vette kezdetét. A gyermekhadat köszöntötte Elek apó dédunokája, Szabó Réka, aki a nagy mesemondó életének néhány fontosabb momentumát is felelevenítette. A gyermekek meglátogatták és virággal borították be Elek apó és neje, Fischer Mária sírját. A kultúrotthonban a Cimborák Bábszínház A szegény ember királysága című előadása nagy sikernek örvendett, hasonló lelkesedés fogadta a Mit hoztam a vándortarisznyámban? címet viselő programpontot is, amelyben a gyermekcsoportok általuk választott Benedek Elek-mesét vagy verset adtak elő társaik örömére.
A közös ebéd után a cimborálók hétpróbás mesebarangolásra indultak. A tájházban az öreganyót keresték fel, akinek igencsak nagy tisztelettel kellett köszönni, s érdeklődni afelől, miként is szolgál egészsége. Fizetségképp pedig a rég nem használatos eszközökről – osztovátáról, köpűről, máktörőről, kenyérvető kasról, tekenőről, tulipános ládáról s számos, a régi paraszti világot idéző tárgyról – mesélt nekik. A csengő-bongó rézerdőn magukat átvágók a malomházhoz jutottak, ahol a malom kövén táncot járhattak, a mesefalutábla mellett a szerencsekőre lefestethették azt a mesehőst, akit szerettek volna barangolásuk közben maguk mellett társként látni... A mesebeli esemény záróakkordjaként a nagybaconi Pásztortűz néptánccsoport lépett fel, majd a Folker együttes közreműködésével táncházat tartottak.
:Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobrot avattak, mesét „tarisznyáltak”
A népmese napján avatták fel a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek óvoda udvarán, a sokak számára csak Elek apóként ismert nagy mesemondó mellszobrát, amelyet a tanintézmény egykori és jelenlegi vezetője lepleztek le a kisgyermekek, óvónők és meghívottak jelenlétében.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselői, tanítónők, óvónők, dadák, valamint több tucatnyi kisgyermek, és azok szüleinek jelenlétében avatták fel az Olt utcai Benedek Elek Napközi Otthon udvarán a dombóvári Varga Gábor szobrászművész és keramikus által készített Benedek Elek-kerámiaszobrot szerdán, a népmese napján. „Érdemes tovább vinni a fáklyát, hiszen Benedek Elek szellemisége kötelez bennünket, s ma már nem csupán a névtábla, hanem a mesemondó anyagba öntött mellszobra is vigyázza az intézmény munkásságát” – mondta Pethő Enikő, a mesemondó nevét viselő napköziotthon igazgatója. „Benedek Elek szobra jó helyre került, nap, mint nap üdvözölve az óvodába érkező kisgyermekeket” – hangoztatta az ünnepségen Szőcs Imola óvodai szakfelügyelő, aki kifejtette: „minden szobor, így Benedek Elek mellszobra is üzen, hiszen akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem, mivel a nagy írók, költők, tudósok példaképként szolgálnak úgy a jelenlegi, mint a jövő generáció számára is. Fontos a mesék szeretete, és az azokban rejlő bölcsességek továbbadása – hívta fel a figyelmet Szőcs Imola.
A Szent Gellért Erdélyi Lovagrend, valamint a sepsiszentgyörgyi önkormányzat támogatásával állított szobor fontosságáról Sztakics Éva, a megyeszékhely alpolgármester beszélt. Kifejtette, azok az intézmények jártak jól Sepsiszentgyörgyön, akik olyan személyek nevét vették fel, akik nemcsak munkásságuk, hanem életstílusuk is példaképp állhat az elkövetkező generációk előtt. Ámbár a székelyföldi mesemondó mellszobrát alkotó keramikus nem lehetett az avatóünnepségen, üzenetét Jánó Árpád, a Szent Gellért Erdélyi Lovagrend kormányzója tolmácsolta.
Az eseményen mesét mondott Botos Rebeka Boglárka és Bakó Maya, szavalt Fejér Timea, Sikó Barabási Sámuel, Kovács Anna és Bagoly Dorka, valamint népdalokat énekelt Bálint Amira, Bucsi Bíborka, Diószegi Hanna, Fazekas Adrienn és Kerekes Nóra.
Mint ismeretes, a népmese napját először 2005. szeptember 30-án rendezték meg a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére. A jeles ünnep célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Főhajtással emlékeztek Udvarhelyen
Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi honvédtiszt emléke előtt tisztelegve több mint százfős tömeg gyűlt össze kedden a székelyudvarhelyi Márton Áron téren lévő Vasszékely-szobornál.
A politikusok, különböző szervezetek képviselői, illetve magánszemélyek mellett nagy számban jelen voltak – iskolájuk egyenruháját viselve – a Tamási Áron Gimnázium diákjai is a Máron Áron téri megemlékezésen.
„Az aradi tizenhárom vértanú emléke súlyos mondanivalót hordoz a ma embere, napjaink magyar valósága számára: magyarnak lenni, embernek megmaradni” – jelentette ki Sarkadi Zoltán, a rendezvény műsorvezetője, aki felkérte a jelenlévőket, hogy főhajtással tisztelegjenek az 1848–49-es magyar szabadságharc mártírjainak emléke előtt.
„Benedek Elek írói hitvallásában úgy fogalmazott, hogy az erősek oldalán harcolni nem érdem. Ezt nagyon sokan így gondolták, akik a magyar honvédek közé álltak. Az Aradon kivégzett tábornokok nem könyörögtek életükért, mert igaz ügy mellett álltak. Bizonyára tudták, hogy példájuk és áldozathozataluk nem hiábavaló. Ennélfogva a hazaszeretet és a szabadság nagy jelképeiként tartjuk őket számon. Példájukat nem feledhetjük, amíg magyarok élnek ezen a földön” – tolmácsolta a Bunta Levente polgármester által megfogalmazottakat Jakab Áron Csaba udvarhelyi képviselő-testületi tag.
Faludy György Október 6. című versét adta elő Kulcsár-Székely Attila színész, majd a vértanúk utolsó szavait idézte Sarkadi. Koszorúzással, illetve a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Identitásgyarmatosítás Trianon után
A Trianon utáni trauma kulturális vetületeit mutatja be Dani Erzsébet, a Debreceni Egyetem adjunktusa legújabb könyvében. Az Identitásgyarmatosítás Erdélyben című kötetet október 13-án délután 6 órától ismertetik a Sapientia Egyetem könyvtárában.
Dani Erzsébet a bemutatandó kötetben a székely-magyar szépirodalmi munkákra összpontosít, arra, hogy azokban hogy jelennek meg az interkulturális identitásmenedzselési stratégiák. „A különböző 20. századi identitás-, asszimilációs-, kultúra és interkulturális kommunikációelméletek felhasználásával általam értelmezett, illetve újraértelmezett művek egyik közös vonása, hogy alkotójuk székely-magyar író, és a regények, önéletírások, szociográfiák középpontjában a kisebbségi sors áll” – írja a szerző a könyv előszavában. Ignácz Rózsától a Született Moldovában és Anyanyelve magyar, Nyirő Józseftől Az én népem, Néma küzdelem és az Uz Bence, Tamási Árontól az Ábel és Szülőföldem, Bözödi Györgytől a Romlás, Balázs Ferenctől A rög alatt, Benedek Elektől az Édes anyaföldem!, László Dezsőtől A kisebbségi élet ajándékai és Kacsó Sándortól a Vakvágányon című regényeket, szociográfiai írásokat, tanulmányköteteket vizsgálja.
„Dani Erzsébet Homi Bhabha antropológus koloniális-posztkoloniális elméletét alkalmazza, eszerint a trianoni trauma után a többségi magyar nemzettesttől elszakított kisebbségi magyar lakosság két megtartó pillére volt a nyelv és a kulturális emlékezet. Ez a megmaradás záloga. Tömbmagyarságban és Székelyföldön ezt meg tudták tenni, szórványban ezek már lazultak. A csángó nyelvterületen már eltűnőben van az első pillér, a nyelv. Azt mondja, hogy a kisebbségi magyarság mimikrit alkalmaz. Tehát a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti kapcsolatban a gyarmatosított úgy tesz, mintha elfogadná a gyarmatosító kultúrát, viselkedését, mintha felvenné szokásait. Ezen viselkedésnek három eredménye lehet. Az első, hogy így valójában rejtve maradva megőrzi a saját kultúráját, a második, hogy miközben megjátssza a látszólagos alkalmazkodás szerepét, közben maga is átalakul valamennyire a gyarmatosító kultúra hatása alatt, és a harmadik lehetőség ebben a folyamatban, hogy egy keverék kulturális reflexsor alakul ki, aminek az az eredménye, hogy egy idő után beolvad a gyarmatosított. Ha 2015-ben Bhaba elméletét alkalmazzuk, azt látjuk, hogy két jellegzetes típus alakul ki a székely-magyarságban. A szerző által vizsgált művek ezt le is képezik: az egyik a kolonizálhatatlan identitással rendelkező székely-magyar, a másik az identitáselhagyó konformista” – magyarázta Balog László, a Sapientia Egyetem könyvtárának igazgatója, aki a keddi eseményen méltatja a kötetet és beszélget a szerzővel.
A könyvbemutatón a szerző egy másik könyvéről is szó esik. Ez a Székelyföldi intézményi sors – két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének a tükrében. Ebben a szerző a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának a történetét mutatja be.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Román rácsodálkozás Háromszékre
A hagyományok, az épített örökség, a vendégszeretet miatt érdemes ellátogatni Székelyföldre, és bár furcsa, nem baj, hogy Romániában vannak helyek, ahol nem beszélnek románul – vélik azok a román bloggerek, akik október elején háromnapos információs kiránduláson vettek részt Háromszéken.
Szerintük a térség felfedezetlen, rejtett kincs. A 11 hazai bloggert a Kovászna Megyei Tanács és a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület látta vendégül a bukaresti Travel Focus Egyesület logisztikai támogatásával, azzal a céllal, hogy megmutassák a román társadalomnak, mit jelent Székelyföld, és a közösségi hálózatokon népszerűsítsék a térség idegenforgalmi potenciálját.
A befektetés kamatozott, hiszen gyönyörű fényképek, hangulatos leírások jelentek meg már eddig is a térségről, és a szervezők szerint még további beszámolók várhatók. Eddig a résztvevők több blogon számoltak már be a háromszéki élményekről, és közösségi oldalon is népszerűsítették a látnivalókat.
Magda Săvuică, a 273 hely, amelyet meg kell látogatnod, mielőtt elhagyod Romániát című projekt és a hazánkban legkedveltebb, több mint 400 ezer rajongót számláló Facebook-oldal szerzője a Vargyas völgyéről, a Daniel-kastélyról osztott meg fotókat, Ovidiu Mureşanu divatblogger és Bianca Nuţu egészségeséletmód-blogger szintén az olaszteleki Daniel-kastélyban készült divat- és hangulatfotókat posztolt.
Megszabadultak az előítéletektől
Kovászna megye jelenleg nem tartozik a belföldi turizmus top tízes célpontjai közé, holott ott lenne a helye – állapítja meg Simona Stănescu, a Lipa-lipa.ro utazásblog szerzője, aki arról számol be, hogy ottjártakor egyetlen turistával sem találkozott, holott a térség éppen a békét, a csendet, a pihenést kínálja.
Megjegyzi, hogy szerinte a politikai és közigazgatási konfliktusok miatt is kerülik a turisták Háromszéket, beismerve, hogy kezdetben neki is fenntartásai voltak, és nem szívesen látogatott olyan romániai vidékre, ahol nem beszélik a román nyelvet. A látogatás után azonban megállapítja, hogy a háromszéki közösség összetartó, a házak rendezettek és szépek, az emberek egyszerűen élnek a kúriák mellett, a hagyományaikkal, népi mesterségekkel foglalkoznak, és ilyen körülmények között szerinte „már kevésbé releváns, hogy beszélik vagy sem a nyelvedet”.
A többség ebben a térségben is beszél románul, és már nem úgy van, mint régen, hogy ha ásványvizet kértél egy boltban, nem értette az eladó, hogy mit akarsz, mutat rá Simona Stănescu. Végül következtetésképpen elmondja, hogy miután saját szemével látta az itteni embereket, tájat, megtapasztalta az itteni vendégszeretetet, megszabadult az előítéleteitől.
„Természetes, hogy elfelejtették”
Radu Neagu a Cavaleria.ro oldalon meleglelkű, vendégszerető emberekről ír, és felidézi, gyakori elképzelés, hogy a magyarok „csúnyán néznek a románokra, és nem akarnak románul megszólalni”. Mint írja, a kis falvakban az emberek többsége tényleg nem tud románul, mert tanulták ugyan az iskolában, de ha húsz éve nem beszélik, „természetes, hogy elfelejtették”. Nincs, ahol román szót halljanak, mert nem nagyon járnak ki a faluból, csak ha személyi igazolványt kell cserélni, magyarázza Radu Neagu, majd gyönyörű fotókkal illusztrált beszámolóban mutatja be a háromszéki kastélyokat, kúriákat.
A hagyományok, az épített örökség, a vendégszeretet miatt érdemes ellátogatni a Székelyföldre Zina Tănase, a Eusuntzina.ro blog szerzője is, de a meghívott bloggerek zöme a kúriákról, kastélyokról, templomokról, népi mesterségekről, borvízforrásokról, mofettákról ír. Simona Stănescu például egy négynapos túrajavaslattal is előrukkol, módszeresen feltérképezve Kovászna megye kistérségeit, a látnivalókat, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, a kézdivásárhelyi udvartereket, a kisbaconi Benedek Elek-emlékházat, a kovásznai borvízforrásokat vagy a bálványosi várat.
Többen lelkesen népszerűsítik a nemesi turizmust, a szálláshelyeket, az olaszteleki Daniel-kastélyt, vagy a maksai Benke-kúriát, Florin Arjocu, a Drumliber utazási blog alapítója pedig az UNESCO világörökség részét képező gelencei Szent Imre-templomról közöl részletes beszámolót. Zina Tănase a meglátogatott népi mestereket, a vargyasi bútorfestőket, kovácsmestert, kádárt dicséri. Elmeséli, hogy mindenütt terített asztallal és pálinkával fogadták, hogy a kovácsmester az izzó fogóban sütött nekik szalonnát, hogy a kádárnál diót ropogtattak, hogy a vízimalomnál kézzel törték a házikenyeret és házi zsírt, lekvárt kaptak mellé.
Megismétlik a kirándulást
Jövő héten egy csoport román turisztikai újságíró érkezik Háromszékre, majd külföldi újságírókkal, bloggerekkel is megismétlik az információs kirándulást, mesélte lapunknak Grüman Róbert, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület elnöke. Hozzátette, bár még nem vonták meg a mérleget, már most érződik, hogy a projekt sikeres volt, nemcsak a blogokon jelentek meg beszámolók, hanem a sajtó is tudósított a kirándulásról, így több fórumon is teret kaptak a háromszéki látnivalók.
Újságírók népszerűsítik Dálnokot
Újságírókat látott vendégül a Közösségért Alapítvány Dálnokon, hogy feldolgozzák a faluhoz kapcsolódó történeteket, és népszerűsítsék a települést. A Kolozsváron létrehozott Közösségért Alapítvány hivatalos partnere a MOL Románia, Dálnokon három évvel ezelőtt vásárolták meg a Gál-kúriát, hogy helyet biztosítsanak a tehetségtámogató és gyermekgyógyító programjaiknak. A felújított kúriát és a melléje épített vendégházat tavaly avatták fel, a központot Barabás Miklós festőművészről nevezték el, akinek édesanyja dálnoki Gál-leány volt. A központban a hétvégén bukaresti, kolozsvári és temesvári újságírókat láttak vendégül, akik feldolgozzák a faluhoz kapcsolódó történeteket: itt született Dózsa György az 1514-es parasztfelkelés vezére, itt gyermekeskedett Barabás Miklós, míg a felújított Gál-kúriában Gábor Áron ágyújába való golyót találtak. Az alapítvány vezetői abban bíznak, hogy a rendezvény révén ismertté válik a falu, fellendül a turizmusa, megtelik élettel a központ, a vendégforgalomból befolyt összeget pedig programjaik finanszírozására tudják majd fordítani.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Miénk a város!: Kolozsváron két iskolának adták át a díjakat
Elsőként Kolozsváron adták át a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által életre hívott Miénk a város! elnevezésű játék díjait.
A szerdai rendezvénynek otthont adó Apáczai Csere János Gimnáziumon kívül a János Zsigmond Unitárius Kollégium (JZSUK) gazdagodott a Csodasaroknak nevezett ajándékcsomaggal egy-egy tehetséges kisdiák munkájának köszönhetően.
Milován Orsolya, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője elmondta, a Miénk a város! elnevezésű játék keretében összesen 65 nyereményt osztanak ki a Kárpát-medencében 5 millió forint értékben. Mint kifejtette, a két kolozsvári nyertes teljesítménye azért is különleges, mert több mint háromezer résztvevő közül kerültek ki győztesen a vetélkedőből.
Az Apáczai-gimnázium és a JZSUK kisdiákjai, Sztranyicki Dóra és Lőrincz László vette át a díjat. Az iskolák könyvek mellett egy-egy asztali csocsót is nyertek, a gyerekek szemmel láthatóan ennek örültek a legjobban. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Gimnázium igazgatója az emlékplakettek átadása után úgy fogalmazott, lényeges, hogy a gyerekek a közösségük számára nyerték a díjakat, hiszen így megtanulhatják, hogy az az igazán értékes munka, amelyet nem önmagukért, hanem a közösségükért fejtenek ki.
Az igazgató a gyerekektől azt kérdezte, hogy a verseny melyik témája tetszett nekik a legjobban, amire Sztranyicki Dóra azt felelte, hogy a Szélkirálylány-vár témája tetszett, mert szeret királylányokat, hercegnőket és várakat rajzolni. Lőrincz László pedig azt válaszolta, hogy neki A szabó és eszközei című téma tetszett legjobban.
A játékba bekapcsolódó rengeteg résztvevőnek köszönhetően megannyi külhoni magyar intézmény nyert Csodasarkot, amely mintegy 100 ezer forint értékben tartalmaz játékokat és gyerekkönyveket. További intézmények 50 ezer forint értékű játékcsomagot nyertek, valamint sok versenyző egy-egy gyermekkönyvvel lett gazdagabb. A 6–10 éves gyerekek négy héten keresztül oldottak meg feladatokat.
Erdély-szerte is több iskola nyert Csodasarkot, köztük a székelyudvarhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola 4. A osztálya, a marosvásárhelyi 15-ös napközi otthon, a nagykárolyi 1-es számú napközi otthon, a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskola, a marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium és a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Gimnázium.
Ugyanakkor 50 ezer forintos ajándékcsomaggal jutalmazták többek közt a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Gimnáziumot, a szatmárnémeti Dr. Vasile Lucaciu Általános Iskolát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot, valamint a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskolát.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékek Erdővidékről
A XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület főszervezésében zajló III. Erdővidéki Huszárbállal értek véget. Pénteken az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület tíz esztendővel ezelőtt elhunyt elnöke, Dénes István (1954–2005) alakját és munkásságát idézték fel, Erdővidék Múzeumának falán pedig emléktáblát avattak tiszteletére.
A fiatalon elhunyt kiváló geológus, Dénes István emléke előtt előbb a temetőben tisztelegtek. Sírjánál gyűltek össze családja mellett barátai és tisztelői, ahol Tüzes-Bölöni Ferenc olaszteleki református lelkész imájában arra kérte az egybegyűlteket, őrizzék meg a kiváló szakember ránk testált örökségét. Az emlékkonferencia első felszólalója, Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze Dénes István régészeti munkásságát mutatta be. Mint mondotta, Dénes István sok tekintetben a Székely Nemzeti Múzeum legendás igazgatójához, László Ferenchez hasonló életpályát járt be: mindketten túlságos fiatalon, életük virágában hunytak el; a nehézségek ellenére itthon maradtak, s székely népüket szolgálva értek el – bár egyikük sem volt szakképzett régész – szélesebb körben elismert eredményeket. A régészettel szembeni elkötelezettségük és szenvedéllyel végzett munkásságuk által megkerülhetetlen nyomot hagytak maguk után; oktató-, nevelő- és tudománynépszerűsítő munkát is folytattak. Dénes István régészeti kutatásai során – a székelyföldi töltésvonulatok jobb megismeréséhez való hozzájárulása mellett – a Vargyas-szoros mintegy százhuszonöt ismert barlangja közel felének felfedezésében, illetve feltárásában vállalt szerepet, a barlangi lelőhelyek felderítése során pedig kivételesen pontos és részletes dokumentációt készített. „A barlangi lelőhelyek megközelítése és feltárása sokszor meghaladja az egyszerű régész erejét. Dénes István azon emberek közé tartozott, akikben a régészeti tudás és a barlangi világ ismerete remekül ötvöződött, így a leleteket nemcsak megmenteni tudta, de megtalálásuk körülményeit leírta és le is rajzolta, ami az utókor kutatói számára jelent nagy segítséget” – méltatta Sztáncsuj Sándor. A Székely Nemzeti Múzeum régésze kérdésre válaszolva elmondta: Dénes István hagyatékának feldolgozása folyamatban, eredményeit hamarosan nyolc-kilenc tanulmányban foglalják össze, amelyeket a jövő esztendőben kötetben tesznek közzé.
Bartha Zoltán a geológus Dénes Istvánt mutatta be, s képekkel gazdagon illusztrált előadásában szólt a gyermekként közösen töltött vakációik alatt tett kirándulásaikról, majd kedvenc kőgyűjtési helyeikre – Hidegaszóra, Szármány-patakára, Alsórákosra, Hagymáskőre, Kuvaszóra, Felsőrákosra, Erdőfülére, Bodvajra, Kőröspatakra és Bodosba – kalauzolt el.
Az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület titkára, Demeter Zoltán az 1996-ban alapított egyesület történelmét és Dénes István 1999-től kezdődőén elhunytáig betöltött elnöki tevékenységét ismertette. A baróti geológusnak köszönhető, hogy a Vargyas-szoros barlangrendszere ismertté vált, majd természetvédelmi besorolást nyert. Dukrét Lajos, az Erdélyi Kárpát Egyesület sepsiszentgyörgyi szervezetének alapító elnöke Dénes Istvánhoz még 1972-től datálódó barátságáról szólt, s osztotta meg felejthetetlen emlékeiket az Erdővidék Múzeumában összegyűlt népes közönséggel.
Huszárhagyományaink A III. Erdővidéki Huszárbál felülmúlta az eddigiek sikerét. Az erdővidékiek és háromszékiek mellett a maros-, csík- és udvarhelyszéki huszárok is képviseltették magukat, az anyaországból részt vett a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, a Szegedi 3. Honvéd Zászlóalj, a kecskeméti, somogyi és kaposvári huszárok küldöttsége. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki csapata tisztújítást tartott, élükre Dávid Gábor hagyományőrző hadnagyot választották. Az esemény ünnepélyességét kihasználva avatás is zajlott: az erdővidékiek mellett sepsi-, kézdi- és csíkszéki újoncokat is avattak.
Jakab Kevend István főszervező örömét fejezte ki, hogy Erdővidéken láthatóan egyre többen tartják fontosnak a huszárok hagyományának őrzését, s kapcsolódnak be munkájukba. „Azért vagyunk sikeresek, azért kívánnak sokan közénk tartozni, mert sorainkban a legfontosabb a bajtársiasság és az egymás iránti hűség, na meg a történelmünk és lovaink iránti elkötelezettség – hála Istennek, ilyen emberekből Erdővidéken sincs hiány” – nyilatkozta.
Ablak Erdővidékre
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, Demeter László szerint sikeres rendezvényt zártak: amellett, hogy az érdeklődők elé tárták Erdővidék eddig talán kevésbé ismert értékeit, más tájegységek rangos és nagy közönséget vonzó előadásait is elhozhatták. Utóbbiak közül kiemelte a csütörtökön a római katolikus templomban Nagy Noémi Kriszta népdalénekes, Laczkó Vass Róbert színművész, Szép András zongorista, Szép Gyula Bálint szólóhegedűs által bemutatott, Paraliturgia – szakrális magyar népköltészet a Kárpát-medencéből című előadást, amelyre közel kétszázan voltak kíváncsiak.
Demeter úgy vélte, jó választás volt Demeter Jánosnak ítélni az Erdővidék Kultúrájáért Díjat: 1988-ban a Kájoni Consort együttes létrehozásával tett a régi zene erdővidéki ismertté tételéért, 1990-től kezdődően a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, majd a megyei tanács elnökeként járult hozzá Erdővidék hírnevének öregbítéséhez s értékeinek megmentéséhez. A Dénes István-emléknapot azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a geológusként, barlangkutató-régészként, sőt, környezetvédőként is jelentőset alkotó szakember munkásságát népszerűsíteni kell: rövidre szabott életútja során olyan eredményeket ért el, amelyek feljogosítják, hogy Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid vagy Apáczai Csere János mellett Erdővidék nagyjai közé soroljuk.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy könyv, amely tele van zenével: ritmusokkal, versekkel, szójátékokkal
Megjelent Szabó T. Anna A Fűszermadár című meseregénye
Meseregényként látott napvilágot az ünnepekre a Magvető könyvkiadó gondozásában A Fűszermadár, amely Szabó T. Anna első színházban bemutatott darabjaként debütált pár éve. A napokban Indiából hazatért írónő az MTI-nek elmondta, hogy Újdelhiben a legnagyobb élménye a fűszerpiac volt.
„Életem egyik legizgalmasabb napja volt A Fűszermadár bemutatója a budaörsi színházban. A fiaim kicsik voltak még akkor, pontosan ezért mondtam igent a felkérésre, hogy megírjam első gyerekdarabomat. A gyerekközönség persze őszinte, és nagyon tartottam a reakcióiktól. Aztán, amikor az előttem ülő kislány odasúgta a kísérőjének, hogy »Nagyi, te is szerelmes vagy a Fűszermadárba«, akkor megnyugodtam végre” – idézte fel Szabó T. Anna hozzáfűzve, már nem játsszák a darabot, és nem szerette volna, hogy elsüllyedjen a szöveg, így mesekönyvet írt belőle.
Korábban már megjelentek gyerekkönyvei más kiadóknál is, ezt a tervét azonban a versesköteteit gondozó Magvetőnek mutatta meg először, és bár az első elgondolás változott, a kiadó végig támogatta. „Eredetileg egy kiskamaszoknak szóló kötetet kezdtem el írni, ez afféle időutazós sztori lett volna a napimádókról – a főszerepben a Fűszermadárral –, de egyszerűen nem volt elég időm kiérlelni. Végül vettem egy mély levegőt, és szétválasztottam a kettőt: az új ötletből lesz majd egy másik könyv, a régiből pedig megírtam ezt.”
Népmesei elemek, az eredetmondák világa, ősi mágia, a gyermeki gondolkodás teszik élővé és izgalmassá A Fűszermadár történetét, amelyben a csillámvölgyi birodalom uralkodójának ikergyermekei, Napsugár, az emberkislány és a Fűszermadár azért kel kalandos útra, hogy megmentsék a fényt a gonosz Morkolábtól.
Mély benyomást tett Szabó T. Annára a gyerekkorában Benedek Elek mesegyűjteményéből megismert világ, „ott hallottam először beszélő majmokról, ravasz kereskedőkről, egzotikus ételekről, fényűző pompáról” – sorolta a könyv lehetséges forrásait. De kutatta az indiai mítoszokat, ezek közül főleg a Garuda-történet ragadta meg, és a Markoláb-témájú magyar népmeséknek is utánanézett. „A világzenéhez hasonlóan valami fúziós hangzásra törekedtem, ami az uráli sámánizmust, az arab regéket és az indiai legendákat is egybeolvasztja.”
Szabadság (Kolozsvár)

Időutazók Erdélyben
A BBTE Kolozsvári Magyar Történeti Intézete és a Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért (BENRT) történelmi vetélkedőt szervezett 2015-ben Időutazók Erdélyben: 70 éve történt – 1945. A polgári korszak vége – a kommunista totalitarizmus erőszakos bevezetése témában. A korszak iránt érdeklődő diákok, igazi történész-inasként korabeli fényképek, plakátok felkutatásával, digitális rögzítésével és beküldésével nevezhettek be a vetélkedőre. A szakmai elbíráló bizottság tiszteletbeli elnöke dr. Ötvös István, PPKE Piliscsaba – Budapest, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, további tagjai Tóth Szilárd, Lönhárt Tamás, Nagy Róbert Miklós, Hunyadi Attila Gábor.
A bizottság december 18-án a következő tanulókat tüntette ki: I. díj: Fülöp Edina, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Székelyudvarhely, tanár: Novák Károly István, II. díjak: Cheţan Andrea, Pataki Aranka Tímea, III. díjak: Varga Beáta, Soos Izabella, négyük a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Líceumból, Béres Ilona tanárnő tanulói. Gimnáziumi és elemi iskolás korosztályban Kapalai Gergő (Ady Endre Líceum, tanára Apáti Timea) és Kapalai Sára (Szacsvay Imre Általános Iskola, tanítója Alföldi Andrea) Nagyváradról jelentkezett és érdemelt ki III. díjat. Dicséretben részesültek: Mihály Bence (Dicsőszentmárton) és Major Ottó (Horváth János Elméleti Líceum, Margitta, tanár: Zatoschil-Ballai Zsuzsa). A vetélkedő során kifejtett kutatói és szakmai tevékenységükért (levéltári kutatás, népszerűsítés, vitakörök) szintén dicséretben részesültek: Antal Róbert-István (Gyímesbükk), Horváth Csaba (Kolozsvár), Kovács Szabolcs, Majoros Péter (Nagyvárad), Orbán Balázs (Szováta) egyetemi hallgatók.
Szabadság (Kolozsvár)

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas agyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyárcímű meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomorcímű könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben – Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”:
• Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Bezár az étfalvi iskola – Fogynak a gyermekek a háromszéki falvakban
Háromszéken legalább harminc olyan óvoda és iskola működik, ahová három-négy óvodás jár, és egyetlen összevont osztályban tanul nyolc-tíz diák. Bár pénzügyi szempontból nehéz fenntartani ezeket, a megyei tanfelügyelőségnek nem áll szándékában bezárni egyetlen óvodát, iskolát sem, de ahol nincs gyermek, ott az oktatás magától megszűnik. Az étfalvi óvoda már korábban bezárt, szeptembertől az Árva Bethlen Kata Elemi Iskola kapujára is lakat kerül.
A megye iskolahálózatában jövő tanévtől bekövetkező változásokról Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, bár sem az oktatási minisztérium által megszabott álláskeret, sem a költségvetés nem elegendő, támogatják a kis létszámú egységek működését is, mert ha egy településen megszűnik az iskola, kevés az esély arra, hogy fiatalok telepedjenek oda.
Falvaink életképessége az oktatás meglététől és a gazdasági lehetőségektől függ, ezért a végsőkig ki kell tartani a kis iskolák mellett – véli a főtanfelügyelő, de az étfalvi iskolát már nem lehet megmenteni, mert a jelenlegi negyedikesek szeptemberben elhagyják az elemit, és Gidófalván tanulnak tovább, utánpótlás pedig nincs. A tanító címzetes pedagógus, elhelyezése kötelező, azt ellenben még nem tudni, hogy ősztől hol fog tanítani.
A komollói Erdősi Sylvester János Elemi Iskolában is, ahol jelenleg az előkészítőtől negyedik osztályig tizenketten tanulnak, ősztől felfüggesztik az oktatást, a diákokat iskolabusszal szállítják a rétyi Antos János Általános Iskolába – tájékoztatott Kiss Imre, aki szerint a komollói gyermekek ezzel csak nyernek, mert a községközpontban minden évfolyamon önálló osztályok fognak működni.
Hosszú a sora a kis létszámú iskoláknak, ahol az összevont osztályokban tanítóknak óriási többletmunkát kell végezniük, őket segítik azzal, hogy tavasszal továbbképző tanfolyamot szerveznek számukra, ami által ezekben az osztályokban is növelik az oktatás színvonalát – közölte a főtanfelügyelő. Jövő tanévtől néhány formai változtatásra is sor kerül: a papolci iskola elveszíti jogi önállóságát, a zágoni Mikes Kelemen Általános Iskolához csatolják, a sepsiszentgyörgyi 3-as óvoda a Benedek Elek Napközi Otthon részévé válik, a megyeközponti, ugyanabban az épületben működő Pinokkió és Hamupipőke óvoda és napközi otthon ezentúl csak Pinokkió néven szerepel, újra kinyit a kézdivásárhelyi 3-as óvoda, és a Molnár Józsiás Általános Iskolához tartozó oroszfalusi elemi iskola külön egységként (de nem pénzügyi központként) szerepel ezután a hálózatban.
Az új tanévben Háromszéken háromszáztizenhárom állami oktatási egység (a jelenlegi háromszáztizenöt helyett) és a kézdivásárhelyi magán egészségügyi technikum fog működni hetvenkilenc (eggyel kevesebb, mint idén) pénzügyi központtal.
Fekete Réka
Háromszék. Erdély.ma

Utak, ünnepek a Tollban
Tavalyi adósságot törlesztek, amikor 2015 negyedik Erdélyi Tollát a kezembe veszem. Meg is bánom rögtön a halogatást, hiszen a székelyudvarhelyi irodalmi, művelődési folyóirat már a találkozás első pillanatában izgalmas témával láncol magához, Csontos Mária tolmácsolásában Reményik pályakezdéséről mesél… De az írott szó mestereinek múltját előhívó rovat másik olvasmánya, Bertha Zoltán „Társak a Gondban” (Sütő András esszéi erdélyi írókról) című munkája is igazi irodalomtörténeti csemege. 
A sajtótörténetnek szentelt oldalakon a Székely Útkereső című folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990 és 2007 közötti sajtóvisszhangjának megtalálásához kapunk iránytűt, illetve Beke Sándor főszerkesztő válogatásában meg is ismerhetünk jó párat ezekből a hangokból. Szintén itt vehetjük számba azt a 125 lapot, amelyekből a rendszerváltás után a romániai magyar sajtó új térképe körvonalazódott. 
Természetesen nem marad el a Székely Útkereső évfolyamaiból nyújtott kóstoló sem, amellyel Beke Tollról Tollra megörvendezteti az olvasót. Ezúttal Kölcsey (A szabadsághoz), Reményik Sándor (Nagy magyar télben), Juhász Gyula (A Hymnus), Babits Mihály (Karácsonyi ének), József Attila (Karácsony), Benedek Elek (Mióta nagyapó lettem), Beke Sándor (Tücsökszerenád) lírájában merítkezhetünk meg pár pillanatra, szépprózát Csire Gabriellától (Megszólal az aranycsengő) és Nagy Zoltán Mihálytól (Azon a télen – részlet) kapunk. Egyed Ákos Mátyás király alakját idézi fel 1990-ben, a nagy uralkodó halálának 500. évfordulóján kelt írásában, Kelemen Katalin Kőrösi Csoma Sándorra emlékezik. Prózai írást találunk ugyanakkor Bözödi György (Ahonnan elindultunk), Beke György (Mosoly szaladt az arcomra…), Domonkos János (Egy dal, mely meghódította a világot), Benkő András (Zenetörténetünk – Egyházi zene. Középkor) és Penckófer János (A művészetnek szárnyalnia kell) tollából. Utóbbi cikkek, esszék, múltidézések a Székely Útkereső első évfolyamaiban jelentek meg, Kölcsey, Juhász, Babits versei pedig a legelsőben kaptak helyet, bizonyára az indulás ünnepélyességének ösztönös kifejeződéseiként. „Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt” – üzenik az új életre éledő erdélyi magyar sajtó küldetéseként is értelmezhető Babits-sorok.
Az Anyanyelvünk épségéért című rovatban Pomogáts Béla az irodalmi nemzet, a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli civilizációs átalakulás, illetve a személyiség és közösség fogalmát járja körbe (Irodalom, nyelv – identitás), ugyanitt folytatódik Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvünk – irodalmunk tükrében című tanulmánya. 
Érdekes olvasmányt kínál az Élő néphagyományok rovatban Ráduly János Cselédlánynak nem süt a nap című, kibédi szolgálóleányok történeteit rögzítő munkája. Ezúttal két visszatekintést olvashatunk, a vallomások, emlékezések az idei Tollakban folytatódnak. 
A Hit és üzenet rovatban Péterffy Gyöngyi és Kozma László versben, Sebestyén Péter prózában közvetíti az égi szót. A Múzsa ezúttal is főként lírai alkotásokban mutatkozik meg, de folytatódnak a prózasorozatok is, Csire Gabriella Regélő napkelet című műve és Ráduly János Félperces történetei. 
Újdonságnak számít a Sors és pálya rovat és a benne szereplő interjú, amely az Erdélyi Toll műfaji gazdagodását jelzi. Nagy L. Éva Csatáné Bartha Irénke nyugalmazott magyar szakos tanárral, költővel családról, munkáról, művészetekről beszélget.
A tavalyi utolsó Tollból természetesen a gyermekeknek szóló hangok, színek sem hiányoznak. A vers- és mesehallgatók, olvasók Csire Gabriella Mókus Paliját követhetik tovább a vándorúton és Beke Sándor Ábécéiskolájába is újra beleshetnek. 
A „szárnyaikat” próbálgatók rovatában, a Fiatal tollakban Márton Tímea derűs, fantáziadús írását olvashatjuk. Az Egy séta végeredménye talán az előző lapszámban debütált tizenéves alkotó múltkori meséjénél is élvezetesebb, ígéretesebb és mindenképpen méltó lezárása a 2015-ös évnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ. Népújság (Marosvásárhely)

Megtalálta a helyét múzeumpedagógusként
Az elkövetkező húsz év minden napjára tudna új kihívást nyújtani számára szakmája. Kádár Kincső múzeumpedagógusként teszi vonzóvá a Csíki Székely Múzeum kiállításait, számos programot szervezve próbálja meg eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a múzeum egy poros intézmény, hiszen szerinte ez az információ- és a tudásszerzés zseniális, ingergazdag helye.
Mindenképpen tanítani szeretett volna, ezért választotta a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőt középiskolaként, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz és antropológia-magyar szakát, a néprajzra úgy gondolva, hogy azt majd tanárként hobbiként műveli egy településen. Kádár Kincső az iskola mellett is rengeteg tevékenységbe bekapcsolódott, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnél tevékenykedett minden nyáron, táborokat, gyerekprogramokat szervezett, diákkörökre járt, újságot szerkesztett, kórusban énekelt.
„Úgy érzem, szakmailag megfogtam az Isten lábát, és sok barátommal, ismerősömmel ellentétben tényleg azt csinálom, amit tanultam. Mindig úgy gondoltam, hogy tanítani szeretnék, de nem feltétlenül iskolában, formális keretek közt. Itt mindazt tudom hasznosítani, amivel foglalkoztam” – meséli lelkesen Kádár Kincső, akinek a munkába állása nem nevezhető zökkenőmentesnek. Így emlékezik erre: „Az egyetemnek csúnya vége lett számomra, ugyanis belekerültem az első bolognai rendszerbe, és utolsó év végén közölték velünk, hogy csak az egyik szakra fogunk oklevelet kapni, a másik elveszik. Így elveszítettem a magyar szakomat, maradt a néprajz, azzal próbáltam elhelyezkedni. Sajnos a munkapiacon senkinek nem volt rám szüksége abban az évben. Boldog vagy boldogtalan munkanélkülivé váltam, és valahányszor jártam pecsételtetni, mindig bejöttem a várba, és közöltem, hogy én itt akarok dolgozni. Pár alkalommal a kapunál be is fejeződött a beszélgetés azzal, hogy nincsenek betölthető állások, ez 2008-ban történt, a válság idején.
Aztán addig jöttem, míg sikerült az igazgatóhoz eljuttatnom az önéletrajzomat, és azt mondták, hogy majd értesítenek. A CV-ből kiderült, hogy foglalkoztam vasárnapi iskolával, táborokkal, gyerekprogramokkal. Akkor indult az Egyiptom művészete a fáraók korában kiállítás, és behívtak, hogy hétvégeken tartsunk múzeumpedagógiai foglalkozást négyen. Aztán a kiállítás végére már egyedül maradtam ezen a területen, és az intézmény jóvoltából elkerülhettem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum képzéseire, előbb elvégeztem a múzeumpedagógiait, majd a kiállításrendezőit. Most már ezeket próbálom minél jobban egybegyúrni.”
Bevallása szerint az első három-négy év nagyon nehéz volt, míg kialakult a menetrend, beletanult a pályázatírásba. „Lassan kezdett kialakulni az évi menetrend, és már nemcsak az alap- vagy időszaki kiállítások mellé szerveztem programokat, hanem gondolkodtam családi napokban, később a kollégák segítségével nyári táborban. Most már három táborunk van. Sorra a kiállításokat is felszereltük múzeumpedagógiai eszközökkel, kezdtük a vártörténetivel, utána a készülő néprajzit már úgy terveztük, hogy helyük legyen az ilyen eszközöknek. Most a várostörténetinél figyelünk arra, hogy már ne csak a gyerekeknek szóljanak, hanem az erre kíváncsi felnőtteknek is az öt érzékszervére hassunk, minél interaktívabb, élményszerűbb legyen a kiállítás” – magyarázza.
Kollégáival terveik között szerepel a székelyföldi múzeumok „összekapcsolása”, hálózatban gondolkodnak, hogy minél több érdekes programmal vonzzák oda az embereket. Nagy lemaradást kell behozni múzeumpedagógiai téren Székelyföldön, hisz például a bostoni múzeumban már a múlt század húszas éveiben megjelentek a múzeumi gyerekprogramok – említette meg. „Megéri a gyerekekbe, az ifjúságba fektetni, most sikerült kialakítani ezt a múzeumpedagógiai foglalkoztató termet a Mikó-várban, és ezzel is fel szeretnénk hívni a székelyföldi múzeumok figyelmét, hogy egy inspiráló kulturális térben gondolkodjanak.”
Ami nagyon sokat jelent Kádár Kincső számára, hogy amit tanult, azt használhatja, „nem egy tőlem idegen dologgal foglalkozom, illetve sokat jelent a gyerekek hozzáállása is, főleg azoké, akik már kinőttek a táborainkból, és visszajárnak önkénteskedni. Annak ajánlom, aki folyamatosan nyitott az új információkra, aki már több mindent kipróbált: cserkészkedett, fesztivált szervezett, gyerekprogramokban részt vett, vasárnapi iskolákban tevékenykedett, táborozott. Az ilyen embereknek a későbbiekben is inspiráló.”
Bár nagyon elfoglalt, hobbiként decembertől rajzolgat, készített is unokaöccsének egy leporellót saját rajzaival illusztrálva. emellett kézműveskedik, és boldog, amiért megtalálta helyét szakmai téren, úgy érzi, ez egy nagy talentum.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 10-I SZÁMÁBÓL
Ha már amúgy is sorozatokról beszéltünk, vegyünk szemügyre egy eltérő jellegűt is, mégpedig azét a művészét, aki az egy személyhez köthető alkotások mennyiségének rekordere volt ezen a tárlaton. Cseh Gusztáv Hatvan főember és Jeles házak című rézkarc sorozatairól van szó, amelyek a címlapokkal együtt 61-61 nyomattal állítanak emléket nemzeti Pantheonunk példamutató alakjainak, illetve a történelem zivataraival ma még dacoló vagy éppen a régen porrá lett kultúrtörténeti jelentőségű építményeinknek. Az emlékezés asztala és az Önarckép Kafkával különálló grafikai lapok; mindkettő a szerző bravúros tollrajz-technikájának ikonikus darabjai. Guszti – akinek halk szavú édesapja id. Cseh Gusztáv, a Képzőművészeti Főiskola írásművészet tanára volt, és a betűk, a kalligráfia szeretetére engem is oktatott –, a tudatosan meglendülő vonalak világát már kisgyermekként jól ismerte, így korán megteremtette szellemi tartalommal átszőtt rajzkultúrájának összetéveszthetetlen jellemvonásait. S mihelyt a testet öltött forma parádéja a zenitre ért, csupán a tartalom elmélyítése nyújthatta számára a továbblépés valódi zálogát. A történelem mámorító aromája pedig, amely bűvkörébe vonta észrevétlenül, nemzeti fogantatású vallomásokat hívott életre portré- és műemléksorozatainak míves képtereiben.
Cseh igen szoros baráti kapcsolatot ápolt Gergely István elismert kolozsvári szobrászművésszel. Kettőjük világszemléletének lényegi azonossága, valamint műtermeik közvetlen szomszédsága motiválhatta Gergelyt is a hasonló tradíciókban gyökerező alkotások megálmodására. (A seregszemlén tizenhat hollófekete domborműve sorakozott a falakon: Ady Endre, Benedek Elek, Báthory István, Bethlen Gábor stb.). Végső soron így ölthettek alakot művelődéstörténetünk zászlóvivőinek hitelesen dokumentált, síkban és plasztikában is kivitelezett képmásciklusai. (Meglehet, talán épp akkoriban kezdett csírázni bennem is egy hasonló szándék – ami viszont csak évtizedekkel később valósult meg –, hogy a piktúra legnagyobbjainak állítsak emléket, ezúttal szélesebb értelmezésben, európai kitekintéssel, vászonra megfestve, miként azt nemrégiben a Nagymesterek című, reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnokát felidéző kötetemben meg is tettem).
Cseh Gusztival és Gergely Pistával sűrűn bejártuk Székelyföld szép emlékhelyeit; ilyenkor többnyire Alsócsernátonban horgonyoztunk le a Haszmann család múzeumértékű néprajzi gyűjteménnyel hívogató, vendégszeretetéről elhíresült birtokán. Ott, ahol ma a szelek cibálta óriásfenyők alatt Gusztinak cserzett kopjafa állít emléket immár örökkön tartó vándorútján; Gergely Pistának pedig saját keze munkája, a székely kultúrhistória neves szülöttjét, Bod Pétert ábrázoló szobra, amellyel az 1973-ban hivatalosan is kapunyitó Csernátoni Múzeumot, valamint a becses szülöttről elnevezett Közművelődési Egyesületet ajándékozta meg.
Nyári alkotótáborok már akkor hívogattak művészeket szép számmal Erdély-szerte.
Talán a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban működő volt a legismertebb mindahány közül. De szép pillanatok emlékeztetnek a Sepsiszentgyörgytől alig három kilométernyire meghúzódó Árkos településen eltöltött napokra is, báró Szentkereszty Béla romantikus környezetben bujkáló, csónakázótóval, hidakkal, ligetekkel tarkított kastélyának idilli hangulatokat sugalmazó egykori birtokán. Plugor Sándor festőművész (becenevén: PöSö) – akinek jó néhány remekbe szabott munkájával a budavári seregszemlén is találkozhattunk (Olvasó, Illyés Gyula illusztráció, Szilágyi Domokos emlékére, Önarckép stb.) – maga is jelen volt több alkalommal Árkoson. Festő létére eminens rajzolóként és illusztrátorként is tekintettünk rá; jellemzően fekete alapú fehér érrendszerekben lüktető rajzai, olykor barokkosan, máskor puritán dallamvonalak szűkszavúságával elbeszélve, igen népszerűek lettek.
Árkosra érkezésünk után, még pár napig Plugor, Gergely, Cseh és jómagam is, a környékkel való ismerkedés közepette önfeledten „kortyolgattuk” a szellemlazító perceket – ahelyett, hogy verejtékes munkával ütöttük volna agyon a kacérkodó helybéli romantikát. Így aztán igencsak váratlanul ért, amikor Sylvester Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Színház egykori színigazgatója, akkoriban a Művelődési Bizottság vezetője telefonon, némi aggodalommal a hangjában közölte: Nagy Ferdinánd, a megyei pártbizottság első embere egy órán belül látogatást kíván tenni a táborban, hogy bizonyságot nyerjen, miféle remekműveket hoztak létre a meginvitált mesterek. Persze bemutatható művek nem léteztek. Egyetlenegy sem. Legalábbis akkor még nem. A két fekete gépjármű pedig máris gördült befelé az egykor lópatákhoz szokott, békebeli időket megélt gyöngykavicsos ösvényszalagon.
Nem tehettünk mást: fogadnunk kellett az érkezőt. Méghozzá ott, ahol a kastély egyik szárnya alatt tisztes vinotéka húzódott meg, amely a téli hónapok mezőgazdasági konferenciáinak időszakában sokak kedvelt tartózkodási helye volt. Ominózus találkozásunkkor Gergely Pista, mihelyt mód nyílt rá, nyomban helyet foglalt Nagy Ferdinánd szomszédságában, a biztonsági legények pedig – borpince ide, borpince oda – (tán bizalom hiányában?) a magukkal hozott italosüvegeket helyezték el a terebélyes tölgyfaasztalon. S még mielőtt bármiféle diskurzus kezdetét vehette volna, Gergely határozott szókimondásával, eltaposhatatlan igazságérzetével, esélyt sem adva bárkinek a közbeszólásra, magával ragadón kezdte ecsetelni a Miklóssy Gábortól hallott teóriát, ami a „fejben” történő alkotás szükségességét helyezi mindenekkel szemben előtérbe. Ami közismerten arról szólt, hogy minél teljesebb művet szándékozunk létrehozni, annál elmélyültebben, időt sem kímélve érleljük bensőnkben az összerakható, apró részleteket. Eszerint tehát: azért nem láthatók még a művek, mert most készülnek. Mármint: mibennünk. Az elmélet újszerűségének meglepetése, úgy tűnt, váratlanul érte, és szíven is ütötte az első titkárt, aki ez irányú tájékozatlanságát palástolandó, már szóba se hozta a remélt látványképeket. Aztán jött még egy fagyott mosoly, még egy hűvös pohár bor, és további eredményes elmélyülést kívánva sietősen asztalt bontott, távozásra szánva el magát. Miközben a gépkocsi mélyfeketéje elnyelte testes sziluettjét, az egyik „közalkalmazott” még visszaröppent, az asztalról begyűjtötte az alig használt, kiváló párlattal töltött boros flaskókat, majd példás rendet hagyva maga után, csapattársaival tovaszállt.
Árkossy István
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Emelt szintű útravaló Nagyszalontáról
Nagyszalonta hűséges önmagához, hagyományaihoz – ezt többek közt jelzi az évek óta megjelentetett kalendáriumuk is. 
Igyekeztek követni a régi kincses kalendáriumok szerkezeti felépítését, emiatt aztán az utóbbi egy-két évben színtelenebbre-laposabbra sikeredett a kiadvány, az idei viszont, ha mennyiségileg kevesebb is, de színvonalában kifejezetten figyelemre méltó.
Talán mert 410 éves évfordulót ünnepel a hajdúváros?! Ezt az egy évtizeddel megtoldott négy évszázadot idézi fel, foglalja össze a kiadvány szerkesztője, helyesebben szellemi mindenese, Tódor Albert a Nagyszalonta nevezetes város, illetve Dánielisz Endre a Nagyszalonta hajdúváros című írásban, Székely Ervin viszont Vallomásában egy érdekes csavarral összeköti a város történelmét saját gyermekkorának Szalonta-képével:
„Szóval valami ilyesmit, fennkölt és tanulságos cikket kellene írnom, de sajnos sehogyan sem sikerül. Nekem ugyanis Szalonta a gyermekkoromat, eszmélésemet, fiatalságomat, első szerelmemet jelenti. Azt is, amikor a Csonka-torony háta mögötti parkban Varga Józsival spontán szavalóversenyt rendeztünk, és elsírtam magam A walesi bárdoktól, de azt is, amikor Dánielisz Lacival ellógtunk az iskolából, hogy a Deep Purple Magyarországról átcsempészett vinillemezét meghallgassuk. A személyiség kialakulásának az a lassú, észrevétlen folyamata itt, Szalontán történt meg, és ebben minden valószínűséggel szerepe volt ennek a városnak, a múltjának és a már – részlegesen – felsorolt nagy elődöknek is.”
Dánielisz Endre enciklopédikus helytörténeti ismereteinek köszönhetően Arany Jánossal kapcsolatban is sikerült eddig kevéssé ismert emlékeket feleleveníteni, jelesül a segédjegyzői tevékenységével kapcsolatos véleményt: „Tanulásával, tehetségével kiérdemelte a bíróságot megjárt emberek legnagyobb elismerését: »amit Arany János ítél, azt az Isten is helybenhagyja« – mondották volna a szalontaiak.”
De érdeklődve olvastam Szendrey Zsigmond szalontai éveiről, Bonczos Miklósról és az időben közelebbi relikviákat is, például az emigrációban élő Zilahy Lajos New Yorkból 1961-ben írott levelét dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorhoz, egykori szalontai iskolatársához, barátjához. Tetszett Varga Gábor eszmefuttatása a szabadságról, és nem utolsósorban Benedek Elek tollából a Testamentum Jankónak lírai gondolatsor, ami manapság, amikor újra szeretnék éleszteni a szakoktatást, a legidőszerűbb témát feszegeti.
Csak néhány példát ragadtam ki azokból az írásokból, melyek nélkül nem teljesítheti útravaló-feladatát egy kalendárium, ahogy természetesen Tódor Albertnek a Köszöntőben leírt gondolata nélkül sem, miszerint: „amikor elindulunk a 2016-os év elején, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget és a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk meg, hogy az élet ajtói nyitva állnak előttünk, s csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, és kit fogadunk be életünkbe.”
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Több tízezren olvasnak fel egy időben a világon Tamási Áron műveiből
Egyszerre olvas fel nyilvánosan kedden a világ 9 országában közel 39 ezer résztvevő Tamási Áron műveiből a VIII. Nemzetközi felolvasó maratonon. Az ötlet 8 éve Székelyudvarhelyről, László Judit zenetanár-művelődésszervezőtől indult el, és a közösségi összetartozás erejét hivatott növelni.
Csíkszeredában nyitották meg kedden egy órától a világszerte évente megszervezett felolvasó maratont, amelyen halála 50 éves évfordulóján idén Tamás Áron műveiből olvasnak fel a világ 9 országában, 170 településen. A regisztráltak száma szerint közel 39 ezren olvasnak fel az Ábel-regények szerzőjének írásaiból – tájékoztatott a főszervező Kájoni János megyei könyvtár osztályvezetője.
Kopacz Katalin elmondta, Csíkszeredában idén négyezren jelentkeztek a maraton, ez a legnagyobb  regisztrált szám a rendezvénybe bekapcsolódó városok közül. Hargita megyében összesen 19 ezren regisztráltak február 21-ig, ez megyék szintjén a legtöbb, nyilván, a szám mindenütt magasabb is lehet estére. Az osztályvezető érdekességként megemlítette: idén Belgiumban is két helyszínen olvasnak fel, a brüsszeli Magyar Házból és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő irodájából is több tucatnyian regisztráltak.
Az ötlet, hogy egy magyar szerző műveiből az egész világon, nyilvánosan tartsanak felolvasást, László Judittól, a székelyudvarhelyi Forrásközpont egykori munkatársától származik. A szándék szerint a közös felolvasás az összetartozást erősíti. Az első évben 1700-an kapcsolódtak be, a résztvevői rekord eddig a tavalyi negyvenezer fő volt.
Tamási-hangfelvételt is meghallgattak
„Az ízes magyar szavak a könyvekben laknak” – mondta a csíkszeredai nyitányon Szarka Gábor konzul, aki szerint az olvasás a fantázia erősítésére is kiváló, és ha olvasunk, saját filmünk rendezői is vagyunk. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkaközössége is bekapcsolódott a csíkszeredai maratonba, amelynek a Petőfi Sándor általános iskola V.-VI. osztályos diákjai voltak az első diák felolvasói. De hangfelvételről magát Tamásit is hallhatta pár percig a közönség.
A felnőttek közül Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője indította a sort, megköszönve a szervezőknek, hogy Tamásira esett a választás, aki a szerkesztőség számára „az alfa”. Hagyományosan az aktuális szerző fényképével és adataival ellátott, dekoratív könyvjelzőt is kapnak a felolvasók.
A Kájoni Könyvtár emellett Tamási műveiből és a róla szóló kiadványokból kiállítással készült. Érdekes összeolvasni az életrajzi forrásokat, dokumentumokat is tartalmazó kötetekből, hogy az író neve eredetileg Tamás János volt, az „i” betűt pedig szerzőként vette fel, miként azt a farkaslaki Tamások családjából kikerült diplomások tették.
A felolvasáshoz a helyszíneken csatlakozni kívánóknak a helyszíni szervezőkkel kell egyeztetniük – a rendezvény 18 órakor zárul.
2014 óta a Kájoni János Megyei Könyvtár a rendezvény főszervezője. A nemzetközi felolvasó maratonhoz bárhol a világon csatlakozni lehet, egyénileg és csoportosan is. Eddig választott szerzők: Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor és Tamási Áron.
2016-ban regisztráltak, országok szerint: 1. Románia:  32. 400 felolvasó  – 16 megye –  133  település – 210 intézményben 2. Magyarország: 4495 felolvasó–  22 település – 20 intézmény és magánszemélyek 3. Felvidék : 662 felolvasó – 7  település –  7 intézmény 4. Kárpátalja: 372 felolvasó – 4 település – 4 intézmény 5. Belgium: Brüsszel 25 felolvasó – 1  település – 2 intézmény 6. Írország: Dublin - nincs pontos adat a résztvevőkről 7. Németország: Bad König – 1 résztvevő 8. USA:  Los   Angeles,   Cleveland  61 felolvasó –   2     település   –  3  intézmény  (Magyar   Kulturális Szövetség, Bocskai Rádió, Cleveland magyar iskola) 9. Dánia: Kolding 2 felolvasó –  1  település
Gellért Edit. maszol.ro

Tamási Áront így még sosem olvastak
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak. 
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro

Bábszínházak kincsestára (Szent György Napok)
Minden egyes gyermekeknek szánt előadást telt ház előtt játszottak a héten, pedig volt elég, és milyen sokfélék: finoman nosztalgikus múltidézés, mai és maira hangolt vígeposz, örök klasszikus és népies produkció – ami közös bennük, az a minőség. Nemhogy a környékbeli falvakból, még Brassóból és Csíkszeredából is jött közönség a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház által szervezett bábos sorozatra, a fesztiváli rangot is megérdemlő napi öt-hat előadáson összesen mintegy 1800 gyermek és felnőtt szurkolt és tapsolt a szereplőknek.
Pedig a tegnapi szakadó esőben nem is volt egyszerű egy-egy óvodás csoporttal végigcaplatni a lezárt központban, de elégedetlen arcot nem lehetett látni, megérte minden lépés. Lássuk csak: volt egy Benedek Elek-mese az Udvarhelyi Néptáncműhely előadásában, fellépett a disznófősajti karrierjét elpuskázó Rongy Elek, a példakép a békéscsabai Napsugár Bábszínház produkciójában, elandalodhattak a nézők a debreceni Vojtina Bábszínház Boldog képek címmel bemutatott, egyszervolt szép világán, nevethettek a nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulatának friss Petőfi-feldolgozásán – merész választás volt A helység kalapácsa, amely eredetiben csak megszállottak olvasmánya, de a kisdiákok élénk figyelme igazolja a rendezést –, és a sort a házigazda Cimborák kamaszoknak szóló játéka, a Cyber Cyrano zárja. Itthon már megszoktuk a színvonalat, természetes, hogy jó a saját bábszínházunk, de ezúttal nem csupán játékuk miatt érdemlik meg az elismerést, hanem ezért a bábos seregszemléért is, ami az épp zajló színpadi történeten túlmutatva főként arról szólt, hogy kimeríthetetlen szellemi kincsestárral rendelkezünk, mérhetetlenül gazdagok vagyunk. Ezt a gyermekek még egész jól értik.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dsida életébe nyerhettünk bepillantást
Szerda este Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Színház fiatal művészének Tarka-barka strófák című egyéni előadásán vehetett részt a verskedvelő nagykárolyi közönség.
Az est folyamán Dsida Jenő versei, levelei és egyéb írásai révén betekintést nyerhettünk a költő életének legfontosabb eseményeibe. Hallhattunk a költő iskolai éveinek szigorú magyartanáráról, Juhász Péterről, aki ráébresztette a magyar nyelv szépségeire, de szó esett Dsida pártfogójáról, Benedek Elekről is, a kolozsvári Pásztortűz irodalmi folyóiratnál eltöltött évekről, valamint Móra Ferenccel ápolt szoros barátságáról. És természetesen a szerelemről, házasságról is, szerelmes verseit, leveleit feleségének Imbery Melindának címezte.
Az előadás révén a fiatal művész célja az, hogy a szélesebb közönséghez szóljon, szeretné minél több ember szívébe belopni Dsida egyszerű, tiszta életszemléletét, élővé varázsolni a klasszikus költőt. A kiváló előadást hosszas tapssal jutalmazta a hálás közönség.
szatmar.ro

VII. Hunyad Megyei Magyar Napok Vajdahunyadon
Kőműves Kelementől Dsidáig
Sokszínű, tartalmas délutánnal indult a Hunyad Megyei Magyar Napok immár hetedik rendezvénysorozata Vajdahunyadon.
A szeles, borongósnak ígérkező idő nem igazán kedvezett a huszárvárba tervezett szabadtéri előadásoknak, majálisnak, a szervezők lélekjelenlétének köszönhetően azonban nagyszerűen sikerült alkalmazkodni az időjárás szeszélyeihez. Kofity Zoltán helyi RMDSZ-elnök és Takács Aranka RMDSZ-tanácsos rövid köszöntője után a Hunyadi vár kápolnájába invitálták a közönséget, a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Szivárvány Nyugdíjas kórusának előadására. A hirtelen adódó helyszín tökéletesnek bizonyult: a hatszázéves falak között régóta nem szólt magyar ének. A bukovinai székely dalok pedig tisztán csendültek fel, Lengyel Izabella karvezető irányításával. A kórus nevében Gáspár Juliánna köszöntötte a hallgatóságot, ismertetve a kórustagok által viselt 1930-as években kialakult csángós öltözetet. A Kóka Rózália, Sebestyén Ádám, Zsók Béla gyűjtéséből származó bukovinai dalok mellett a kórus tagjai egy múlt században lejegyzett történetet, illetve Kőműves Kelemenné balladáját is előadták.
A dévai Renaissance együttes történelmi táncjátékát már a huszárvárban felállított színpadon tekinthette meg az egyre gyarapodó közönség.
És közben új programmal is gyarapodott vajdahunyadi rendezvénysor. A másnapi előadásra érkező Marosán Csaba kolozsvári színművész jóvoltából egy ad-hoc Dsida-estre is sor került a Hunyadi János építtette várkápolnában. A kommunizmus éveiben szamizdatban, gépírással terjesztett Dsida-versek, levéltöredékek, röpke feljegyzések vasárnap szabadon szárnyaltak a kápolna falai között, felidézve a szigorú, de nagyra becsült magyartanárnak, Juhász Péternek, az apaként tisztelt Móra Ferencznek, Benedek Eleknek, illetve a nagy kortársaknak – Kosztolányi, Reményik, Áprily, Molter Károly, Tamási Áron, Berde Mária, Kemény János, Kós Károly, Tompa László – az emlékét. Dsida Imbery Melindához címzett szerelmes versei is helyet kaptak Marosán Csaba összeállításában, mellyel az elmúlt időszakban már keresztül-kasul járta a Kárpát-medencét. Mint mondta, megfordul mindenhol, ahol „sok, sok éhes ember van együtt, és kéri a verset, mint a kenyeret…!”. Marosán Csaba következő, immár betervezett vajdahunyadi előadására hétfőn délután került sor a hely Magyar Kulturális Központban.
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyek a Millenárison
Háromszéktől Sóvidékig minden székely tájegység a legjobbat, a legszebbet vitte a II. Székely Fesztiválra a magyar fővárosba május 5–8. között, és elkápráztatta a Millenáris Park egyre gyarapodó közönségét. Idén Háromszék, tehát mi voltunk a fesztivál díszvendége. Szomszédaink, a csíkiak, gyergyóiak, udvarhelyszékiek is bemutatkoztak.
Virtuális székely fürdővilág
A csütörtöki előzetes a régiónkat bemutató tudományos konferencia volt székelyföldi gyógyturizmus témával. A természetes gyógytényezőket, ásvány- és gyógyvizeinket, mofettáinkat e sorok írója ismertette színes szemléltetőeszközökkel, mélyebben betekintve kincseink kihasználásának érdekes históriájába. A legújabb székelyföldi befektetésekről – Borszék születő kezelőközpontjáról, az alakuló Hargita megyei síparadicsom-láncolatról – Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke beszélt, A borvíz útja program háromszéki kezelőközpontjainak kezdőajánlatait Demeter István, az Aquasic igazgatója részletezte. A Székely Sóvidék gyógykincseiről, a szpeleoterápia bővítési elképzeléseiről pedig a székelyföldi származású Domokos István újságíró, a háromnapos rendezvény főszervezője, a Székely Szeretetszolgálat kurátora beszélt meggyőző érvekkel. A moziterem közönsége témába vágó filmekkel ismerkedett. Láthatták a Simon József– Vargyasi Levente–Kinda István mesterségekről készített kisfilmjeit, megismerhették Benedek Elek falujának működő vízimalmát, Olasztelek kovácsmesterét, a zabolai bácsokat és a nagyborosnyói téglavető cigányok életét.
Kapunyitogatás vidámsággal
Pénteken a Millenáris Park óriási színpadának tetején nyugati szél lebegtette a nemzeti és a székely lobogót. Tamás Sándor és Borboly Csaba, Kovászna, illetve Hargita megye tanácselnöke mondott köszöntőbeszédet. Tamás Sándor arról győzte meg a hallgatóságot, hogy a „székelyföldi borvízkincs valóságos nagyhatalommá fejleszthető”. Mihozzánk, vendégeihez szólt Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere, székelyföldi élményeivel színezve beszédét, majd Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, a rendezvény fővédnöke további támogatásáról biztosítva megnyitotta a fesztivált.
Vásári forgatag
Sátrak százaiban kínálták a legkiválóbb portékákat: népviseletet, emlék- és dísztárgyakat, kegyszereket. Szabócentivel méregette az atillákat rendelő férfiembereket Dávid Alpár bodosi szabómester. Odébb a legkiválóbb kisüstiket, párlatokat kínálták, a Küküllő mente legjobb borait, és Délkelet-Erdély gasztronómiai különlegességei illatoztak. A gyergyói Anita vendégház konyhája 21 ezer adag töltött káposztát adott el, a borzontiak nem győzték túrós puliszkával kiszolgálni a hazai ízek után tolongó nosztalgiázókat. A székely kolbásszal együtt fogyott az állítólag török eredetű készítmény, a mititej is. A sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglő hideg füstön ízesített húsaiért, húskészítményeiért, a háromszéki pityókás kenyérért, tejtermékért, sajtokért, ordákért és túróféleségekért kígyóztak a sorok. A közelben székföldi mézeit ajánlotta Fülöp László árapataki méhész, odébb Szántó József kézdivásárhelyi mézeskalácsos kínálta áruját. Kovászna Megye Tanácsa, a megyei művelődési központ, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, az Aquasic és a Vadon Egyesület pultjánál Előpatak természetes állapotban palackozott ásványvizét kóstolgatták, a gyomorbetegek a málnási Mária lúgos gyógyvizet bemutató standnál sorakoztak, ahol Tóth Árpád tulajdonos elmondta, hogy a porcelánüvegből készült palack segítségével ez a gyógyvíz megtartja állandóságát, s mint ilyen, rendelkezik országos állandósági bizonylattal. Itt állt a kívánságok fája egy nyereményjáték alapjaként, amelyre olyan személyek akasztották rá kívánságaikat, akik vidékünkre szeretnének ellátogatni nyáron. A nyertes egy Kommandóra készülő személy volt, akit a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület utaztat megyénk legmagasabban fekvő festői vidékére. Itt állították ki a háromszéki medvét is. Gyerekek százai pózoltak előtte, s miközben készült a fotó, szüleik arról meséltek, milyen is lehet egy mackómama, akit bocsai társaságában zavar meg hirtelenjében az ember. Standunknál feltehették a látogatók azt a különleges szemüveget, amelyben látni lehet Háromszék rangos rendezvényeinek helyszínét, az Óriáspince-tetőt, majd a Szent Anna-tavat és több más mesebeli honi táj többdimenziós virtuális képét. A Kovászna Megyei Művelődési Központ megyénk kézművestermékeinek keresztmetszetét külön sátorban mutatta be. Ott volt a székely péktermékeket készítő bodosi Dávid család, a széles körben ismert Ségercz Ferenc hangszerkészítő-muzsikus, Bagoly Zoltán csernátoni fafaragó, Haszmann Gabriella bútorfestő, Tóth Ilona és férje étfalvi új kerámiások. A látogató asszonyok között sikert arattak a bölönpataki fűzfacsigolya és gyékénykosarak, amelyek készítési módját Drăgan Alexe községi roma tanácstag ismertette, aki az ünnepre való tekintettel Alexe helyett Endre néven mutatkozott be vásárlóinak. Akinek kedve tartotta, ebben a sátorban nekifoghatott kézműveskedni. A háromszéki kézművessátrat meglátogatta Varga Mihály miniszter.
A színpadon
Három napon át szólt a zene, az ének, és ropták a táncot a Millenáris színpadán. Az Evilági Együttes A medve nem játék című mesével átszőtt, gyermekeknek szóló interaktív koncertje közönségsikert aratott, Csinta Samu kollégánk Plakátballada című egyszemélyes könyvbemutatója is sikeres volt; a szerző dedikált.
Csíki, gyergyói és udvarhelyszéki szomszédaink az ünnepi asztalterítés mesterei voltak, flekken, kolbász és a legkiválóbb ételek özönét ontották, sátraiknál gyakran kínaiak, japánok és vietnamiak lestek a számukra különlegesnek tűnő falatokra, értetlenül duruzsoltak a kemény párlatok hatása alatt. Szombat az „elcsángáltaké” volt. Gyimesi és moldvai csángók énekei és tánczenéje elhallatszott a Széll Kálmán térig. Ott volt a színpadon Petrás Mária Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, fellépett a Virággyöngy moldvai csángó együttes és vezetőjük, Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó és a Népművészet Mestere.
A Székely Fesztivál ezrekre rúgó látogatói között voltak, akik tolókocsival is eljöttek naponta, mert „ott kell lenni, fel kell őket pártolni”. Idős asszonyságok felöltötték régi székely ruhájukat, mások csángó ingeiket. Munkájuk miatt városban rekedt fiatalok mondták: gyertek, együnk egy jót, énekeljük ki magunkat, mint otthon! Az alkalmi énekes csoportok között olykor felhangzott a zalánpataki Préda Barna hegedűje. A borzonti sátor mögötti flekkensütők fölött megszólalt egy jelzőhang, bekapcsolt a főépület füstriasztója.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagybacon nem felejt
Pünkösd hétfőjén huszonhatodik alkalommal emlékeztek a nagybaconiak arra a 147 egykori falustársukra, akik a világháborúkban életüket áldozták a haza védelmében. A felszólalók arra kérték a Fennvalót, ne engedje, hogy megismétlődjenek a közösségek számára ily fájdalmas események. Az istentiszteletet követően a református imaház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblánál az egykori honvédelmi miniszter családjával kapcsolatot ápoló, az emléktábla elkészítését szorgalmazó Dimény Olga szólalt fel. Szólt a vezérezredes életútjának főbb állomásairól, méltatta emberi nagyságát, kiemelte az országegyesítő csapatokat vezető katonai erényeit, majd arról a korszakról beszélt, amikor merészség kellett ahhoz, hogy valaki ember maradhasson az embertelenségben. A koszorúzást követően a helyi fúvósok zenéje mellett a megemlékezők a rossz idő miatt nem a főtéri emlékművekhez, hanem a kultúrházba vonultak. Simon András polgármester a két világháború nemzetünket és országunkat kicsinyebbé tevő hatásáról beszélt. Mint mondotta, a nagybaconiak igencsak kivették részüket a világégések ütközeteiből, ezt példázza, hogy az emlékművekre 147 nevet véstek fel, majd a múltidézés fontosságát hangsúlyozta: az ilyen alkalmak segítik a hozzátartozók megnyugvását, a fiatal nemzedék pedig történelmet és hazaszeretet tanul. Mihály Réka a közösséget ért fájdalmat állította beszéde központjába. Mint mondotta, mindenkinek volt vesztesége, mindenkinek volt halottja, érthető tehát, hogy amikor alkalmuk adódott, nyomban nekifogtak az emlékművek felállításának: „Mindenszentek estéjén virágerdő és gyertyák százai borítják; ide mindenki eljön kegyeletét leróni, hiszen aligha van olyan család, amelynek valamelyik őse ne veszett volna oda.”
Simon András polgármester felköszöntötte a honvédő harcokban részt vevő és a mostani eseményen jelen levő Virág Mihályt, Baló Andrást és Mokán Ferencet, a gyengélkedő és ezért a megemlékezésről távol maradó id. Kiss Árpádnak és Nagy B. Sándornak erőt és egészséget kívánt. Az ünnepi műsoron felléptek a Konsza Samu Általános Iskola II. osztályos tanulói, a Benedek Elek Művelődési Egyesület kórusa, a Pásztortűz néptánccsoport készülőben levő táncszínházi produkciója részletét adta elő. Áldást mondott Molnár Sándor helybeli református lelkész.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Veteránokat köszöntöttek
Nagybacon nem felejti el hős katonáit
Hétfőn, pünkösd másodnapján Nagybaconban 26. alkalommal ünnepelték meg a hősök napját. A több mint negyed évszázados hagyomány szerint ez az a nap, amikor a falu népe megemlékezik az első és második világháborúban elesett katonákról, köszönti a még élő veteránokat, és megkoszorúzza Nagybaczoni Nagy Vilmosnak, Magyarország volt honvédelmi miniszterének (a II. világháború idején) emléktábláját.
A délelőtti istentisztelet után az ünnepségen résztvevők a református kultúrháznál gyülekeztek, ahol Mihály Réka tanítónő, a helyi Benedek Elek Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte őket, majd Dimény Olga tanárnő vette át a szót, aki az egykori vezérezredes életéről, hitvallásáról beszélt. A tanárnőnek férjével, Dimény János iskolaigazgatóval (Baróti Szabó Dávid Líceum) együtt nagy szerepe volt az emléktábla elhelyezésében, ők azok, akik ma is tartják a kapcsolatot Nagybaczoni Nagy Vilmos családjával, miután 2002-ben felkeresték a Klotildligeten (Magyarország) élő lányát, elbeszélgettek vele, de más idős személyekkel is, akiknek emlékezetében még elevenen éltek a lófő székely vezérezredes tettei, cselekedetei. Azért, hogy azokat a fiatal nemzedék is megismerhesse, elhatározták, hogy Nagybaconban is emléktáblát állítanak tiszteletére, mely elképzelés 2004-ben valósult meg a baconi tanács segítségével. A dombormű Bodó Levente alkotása.
– Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született, de ezer szállal kötődött Nagybaconhoz. Itt töltötte gyermekéveit, itt kötött házasságot Nagy Katalinnal. Később, élete során előszeretettel használta a Nagybaczoni nemesi előnevet, hogy ezáltal is még ismertebbé váljon a falu neve a nagyvilágban. Egész élete példakép számunkra. Ízig-vérig becsületes ember volt, mindig az elesettek, a gyengék pártján állt. Nem volt sem jobb-, sem baloldali, hanem keresztény volt és magyar – mondotta róla Dimény Olga.
A Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának rövid előadása és a dombormű megkoszorúzása után a rossz idő miatt az ünnepség a kultúrotthonban folytatódott. Itt Simon András polgármester köszöntötte a megemlékezés résztvevőit, majd Mihály Réka a faluközpontban levő hősi emlékmű történetéről beszélt, mely mai alakját csak a ’89-es rendszerváltás után nyerte el. Addig szervezett formában emlékezni sem lehetett a világháborúban elesettekre, mondta a tanítónő.
Ezután köszöntötték a jelenlevő veteránokat: a 92 éves Baló Andrást, a 91 éves idős Mokán Ferencet és az ugyancsak 91 éves Virág Mihályt. A nagybaconi hadastyánok közül még idős Kiss Árpád és a 96 éves Nagy B. Sándor van életben, akik viszont már nem tudtak eljönni az őket köszöntő ünnepségre.
A megemlékezés a helyi iskola II. osztályos tanulóinak, a Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának, valamint a szintén helybéli Pásztortűz néptáncegyüttesnek az ünnepi műsorával folytatódott, végül a központi hősi emlékmű megkoszorúzásával fejeződött be, minekutána a helyi fúvószenekar kíséretében nemzeti himnuszaink is felcsendültek.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gurul a szerencsekrajcár (A Háromszék Táncegyüttes bemutatója)
„S jöttek a tündérek rettentő ujjongással-vijjogással… Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben” – írja Benedek Elek Szerencsekrajcár című meséjében. A nagy mesemondó nem gondolhatta, hogy története száz év múlva olyan hűen kel életre Sepsiszentgyörgyön, ahogy ő megfogalmazta. Jöttek a tündérek, ujjongtak-vijjogtak, de fergeteges csatákban sem tudták legyőzni a király szolgálatába álló szegénylegényeket.
A Háromszék Táncegyüttes szerdán tartotta Szerencsekrajcár című mesejátékának bemutatóját. Temérdek gyermeke volt a szegénylegénynek, és eljött az idő, amikor már nem bírta tartani őket, és felét szolgálatra küldte. Leányok menjenek-e vagy fiúk? – töprengett az apa (Melles Endre). A leányok névcsúfolókkal illették kiválasztott fiútestvéreiket, anyjuk (Ürmösi-Incze Mária-Terézia) egyenként adta rájuk az útravaló inget. Az apa-fiú táncospárbeszéddel együtt ezek a búcsúzás legszebb pillanatai. Gyurika (Portik Norbert) a legkisebb legény, őt nehezen engedik, de hajtja a belső vágy, hogy ne maradjon le testvéreitől. A család utolsó krajcárjával indítják útnak – hozzon szerencsét a szolgálatban.
Mennek a fiúk hat nap és hat éjjel, míg egy kakaslábon forgó várhoz érkeznek. Beállnának a király szolgálatába, de amíg a vár forog, nem juthatnak be. Gyurika szerencsekrajcárja állítja meg a várat, így kerülnek a király (Melles Endre) elé. Elmondják szándékukat, az eredmény: ezerkétszáz aranyszőrű csikót kell megőrizniük a király ménesében. Megszólal a táltos csikó (Gidró Roland), és elmondja Gyurikának, hogy éjszaka tündérek lopnak a ménesből. Kettejük tánca egyik igen szép jelenete az előadásnak. És jönnek a tündérek rettenetes vijjogással, élükön a főtündér (Ürmös-Incze Mária-Terézia). Nem csak itt látjuk Furik Rita jelmeztervező rendkívül hatásos ruhadarabjait, de ebben a tündérhajszában, valamint a leánykatonák és a fiúk harcában kiemelt látványelemek. A csikórablási kísérlet három éjszakán át tart, a testvérek mindannyiszor megvédik a ménest, és Gyurika elnyeri a király unokájának (Ádám Júlia) kezét, valamint fele királyságát. A szerencsekrajcárban nem csalódtak, a testvérek mind szolgálatban maradtak, és hét héten keresztül tartott a dínomdánom. Az Ivácson László rendezésében, koreográfiai koncepciójában bemutatott mesejáték zenei szerkesztője Fazakas Levente, a Heveder zenekar és meghívottjaik felvételre játszott muzsikája és az előadók gyermekei által mondott szövegek emelték a színpadon látottak hatását. Társrendező Fazakas Misi, a koreográfus munkatársa Melles Endre és Tekeres Gizella, animáció Ferencz Hunor. A felhasznált táncelemek, a mondókák, rigmusok, gyermekjátékok, a tréfás jelenetek olyan mesevilágot teremtenek, amelyben a gyermekek jól érzik magukat, beszólásaikkal részt is vesznek benne, s tán később is eszükbe jut Gyurika és testvéreinek kitartó küzdelme, és gurul majd feléjük is egy szerencsekrajcár. Mindezekért és Benedek Elek meséjének sok színházi ötlettel fűszerezett színpadra viteléért bizton állítható: szerencsés választás volt a Háromszék Táncegyüttes részéről a Szerencsekrajcár.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)