Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) Csíki Területi Szervezete megalakulása óta szívügyének tekintette a tehetségkutatást, a tehetségek nyilvántartását és támogatását a moldvai csángómagyarok körében. Idei tehetségkutató útjukat egyeztették Hegyeli Attilával, a moldvai magyar oktatás felelősével és Róka Szilviával, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének bákói elnökével. Pusztinán a megnézték a nem hivatalos magyartanítást. Frumószán Vass Ibolya tanít, Külsőrekecsinben hárman tanítanak magyart. Bende Edit két hónapja érkezett. Szarka Felícia házában folyik az iskolán kívüli oktatás. A csíkdánfalvi Szász Csilla immár itt tanít. A moldvai csángómagyar gyermekek havi rendszerességgel megjelenő lapja a Reverinda. /Zsigmond Márton: Moldvában jártunk. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 6./

TÍZ ÉV MÉRLEGE
Magyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett.
A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. /Tíz év Moldvában. Csángó Oktatási Program 2000-2010, Zelegor, Kézdivásárhely/ A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen. Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában. Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást. A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését, a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi.
Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul...
Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert a valóság korántsem dicső. Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli.
Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon.
Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot.
Nagyon előrehaladott az asszimiláció, a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül.
Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli. A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat (Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel. Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus. A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van.
“Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende.
A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva, fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol.
A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal.
A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották. A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított.
A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak” – pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli.
A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat? Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként.
“Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli.
B. D. T. Transindex.ro

Ahol dombok szorításában él a magyar nyelv (Székelyes csángók között)
"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, va­lamint másfelől Aknavásár tömb­románsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalom­mal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli ma­gyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)