Hargita Megye Tanácsa, valamint a Megyei Kulturális Központ támogatásával jelent meg Bögöz falu monográfiája. A kötet tanulmányírói között neves történészek, néprajzkutatók találhatók. Dr. Kardalus János, a kötet szerkesztője leszögezte: tartozott ezzel szülőfalujának. Az első kötet szerzői /Dr. Vofkori László, Ferenczi Géza, Jékely Zsombor, Vetési Sándor, Tamás Géza, Péter Albert, Bencze Domokos, Kiss Ferenc, Csomor József és őmaga/ olyan emberek, akiknek valamilyen módon közük van a faluhoz. Második kötetre is számítani lehet. /Kristó Tibor: Bögöz falu monográfiája. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 14./

Nem engedünk a 148-ból!
A megteremtett világban semmi sem jelezte sem az éjszakai csillagos égbolton, sem a mindennapi kemény munkára hívó földön, hogy fordulat előtt áll a falu, Ragyás. De mi haszna is lett volna minden jelzésnek annyi minden után és közben, amit átvészelt a falu népe?! Így hát csak arra lettek figyelmesek, hogy Bencze Huba egyik napról a másikra hazatért Kolozsvárról, de nem mint a várva várt református pap, hanem valami más.
– Immár válik meg, mi végre – mindössze ennyit mondott a falu eleje nyugtázatként. Mert a többi a várakozás idejére halasztódott.
Annyi volt csupán a tény, hogy a fiatalember itthon, de civilben, nem a falu papjaként. A papnevelő teológia befejezése után. Még apja, Bencze Dénes is csak a vacsoránál kérdezett tőle valamit, noha már a reggeli vicinális vonattal megérkezett, az állomásról pedig maga szállította csomagostól szekérrel haza az ő derék, teológiát végzett fiát.
– Már nem tehettem semmit, apám. Akár kegyelmet is kértem volna, hogy dolgozhassak a népemért. De hát ítélet sem hangzott el! Egyszerűen nem adott templomot és szószéket a püspök.
Kolozsváron szervezkedni a magyarságért a második világháború alig eltakarított, füstös romjain – vakmerő vállalkozás. A győztes szovjet csapatok nyomán bántatlanul ereszkedtek be falvakba, városokba, bankokba és pincékbe a román gárdisták, éppúgy, mint 1916-ban. Tizenöt év múlva csapott le aztán újból és már fényes ruhákban a titkos honőrség a felállítgatott vörös demokráciában, jogot és kenyeret hirdetvén minden emberfiának. Bencze Huba, és néhány egyetemista már akkor fenyítést kapott. A legsúlyosabb a papi fölavatás megtagadása.
A falu népe megértette a helyzetet, csak azt nem tudta az elején, hogyan is szólítsa a végzett embert, aki az apja mellett is dolgozott a gazdaságban, irodákban is, noha teológiát végzett; csak nem pap volt, hanem a falu mindenese. A kommunista eszme közös gazdálkodásra parancsolta-agitálta a népet. Bencze Huba szószék nélküli apostol akkor ismét igyekezett a nép, a falu javára fordítani a közös gondokat.
– Apám, emlékezzék Balázs Ferencre, arra az apostolra, aki a két nagy háború között megjárta a világot, minden tudását, tapasztalatát hazavitte Mészkőre, az Aranyos menti székelyek közé, szövetkezeti ismereteit Dániából hozta-vitte a nép fölemeltetésére. Sikere is volt. Most ismét megpróbálhatjuk Székelyföldön, a kommunista Romániában a közös cselekvést, az összefogást… Odalett, apám, a híres nemes földműves székelység minden legendáival. Csak a rettenetes munkaszeretet, a dologidő maradt… Hátha…
Az 1960-as évek úgy lettek oda, hogy sem Bencze Huba, sem a faluja, Ragyás nem kérte a szószéket. Más papot se kapott a falu 148 házának lakossága. Szállott az ige a falu fölött, s át a szomszédságba is, hogy „nem engedünk a 148-ból!”
Magyarul írta ki maga Bencze Huba saját kezűleg a maga szervezte s tető alá hozott kollektív székházára, hogy Földműves Szövetkezet. Egyéb semmi. Tudomásul vette a hatalom, hogy önként és 100%-osan lépett be a lakosság a közösbe, mely ugyan semmiben nem hasonlított a többihez, de megvolt. Mindenki dolgozott, épített, osztozott, adózott, de nem a hazai regula szerint! És ez volt a baj. Meg az, hogy Bencze Huba a beszolgáltatást is a falu javára csavarta.
– Úgy vitték el, mint kölyökkutya a tollseprűt – két térdére könyökölve csak ennyit mondott a falusfeleknek Bencze Domokos, az apja. 
A párthatalom pedig csak annyit két hónap után, hogy jobb, ha meghúzza magát a vénember is, míg jó dolga van, mert a fia államellenes szövetkezést szervezett, most azt üli. A székházra pedig kiírták románul, hogy Vörös Csillag Kollektív Gazdaság. A leggazdagabb volt a vidéken.
Két esztendő után szabadult Bencze Huba, 1989 karácsonyán, már maga is vénülten. Apja még élt, pislákolt egymaga az ágyban, menye s négy unokája között. A csűr, a pajták üresek.
– Apám, drága jó apám, csak nyugton, nyugton… Még ezt a demokráciát is megpróbáljuk… Hátha.
A 90 felé járó embernek sem a szeme, sem a szája nem mosolygott. Néhány ránc mozdult el az arcán, mintha azt jelezné: „Nosza, szólj Bözödinek, Balázs Ferencnek…” A 148-ból már csak 18 házban van élet…
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)