Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Béldi Ferenc
4 tétel
2015. június 30.
Évforduló – Az első magyar „bank”: 190 éve alakult a Kolozsvári Gondoskodó
Erdély több intézménye megelőzte a testvérországot: ilyen volt a Kolozsvárott már 1800 körül Societas Musicalisba tömörülő klasszikus zenekedvelők egyesülete, az első kőszínház 1821-ben és a Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére 1825. június 30-án megalakult Kolozsvári Gondoskodó Társaság is, amely kölcsönös biztosító, takarék- és hitelintézetként megelőzte egy évtizeddel a Brassói Általános Takarékpénztárat és másféllel a Fáy András korai, 1825-ös kezdeményezésére csak 1840-ben megalakuló Pesti Hazai Első Takarékpénztárat.
„A felséges királyi Gubernium mellett működő némely tisztviselőkből egybeállott Provisionális Társaság” alapító okirata szerinti célja, hogy valamennyi tag „(...) a maga rendes saláriumából, vagy egyéb jövedelméből, hónapoként (...) bizonyos summát tegyen be (...)”. Az önkéntes takarékképzés a kölcsönös biztosítást szolgálta elsősorban: „olyan cassat igyekeztünk felállítani, melyhez mindegyikünk a maga szükségében folyamodhassék s a maga capitálisát s annak interessét elöregedett állapotjában segedelem gyanánt felvehesse, s maradékainak s legátusainak hátrahagyhassa.” Működésének alapelvei máig korszerűek, s ekként az országnak nemcsak első szövetkezete, hanem első takarékpénztára, beteg-, nyugdíj- és életjáradék-biztosítóintézete.
Ingyen dolgoztak a „bankárok”
A belépési és a havi díj mellett a tagok bármikor betétet képezhettek, helyezhettek el a Társaságnál, kölcsönigénylés esetén elsőbbséget élveztek, a kamatjövedelmet év végén arányosan szétosztották. Betegség, nyugdíjazás, a Gubernium szolgálatából való kilépés és a városból való elköltözés esetén lehetett a betéteket igénybe venni. Végrendelet hiányában a törvényes örökösökre maradt a képzett tartalék, a kiskorú árvák atyjuk betétjét 20, illetve 18 évesen kaphatták ki. A célokhoz illeszkedve a főtevékenység a betétek gyümölcsöztetése volt, főleg hitelezés, szigorú feltételekkel, jelzálogfedezet mellett, 1 évet nem meghaladó időtartamra, 6%-os kamatra.
Az igazgatást a közgyűlés által választott és ennek felelős „intézet” irányította: elnök, pénztáros, ellenőr, titkár, kik kezdetben önkéntesen, ingyenesen töltötték be tisztségüket. Új tagok felvétele ügyében a közgyűlés döntött. A társaság fel nem osztható közalapot is létrehozott, az esetleges üzleti veszteségek fedezésére. Mindezen működési elvek – az önkéntesség, a tagok közti egyenlőség, osztatlan tartalékalap – a világ legelső szövetkezetei közé sorolják a Kolozsvári Gondoskodó Társaságot.
A 124 évig folyamatosan és töretlen sikerrel (növekvő saját és idegen tőkével, emelkedő taglétszámmal) működő Gondoskodóba 1867-et követően, az Erdély és Magyarország egyesülése következtében megszűnt Kormányszék tisztviselői mellett Kolozsvárt lakó állami tisztviselők, állami középiskolai és főiskolai tanárok, városi tisztviselők, ügyvédek és közjegyzők is teljes jogú tagként beléphettek. A szabadságharc évét leszámítva, tetemes veszteségei nem voltak az intézménynek, ezt 1857-ig kiheverte. 1861-ben már 81 tagja és több mint 51 ezer forint tőkéje volt, 1895-ben tőkéi 224 ezer forint fölé rúgtak. A Kormányszék fennállása idején számos főúr szerepel a tagság sorában (gr. Lázár László, gr. Bánffy József, gr. Korniss Károly, gr. Mikó Imre, gr. Wass Albert, gr. Bánffy Béla, gr. Bethlen Gábor, gr. Eszterházi János, br. Jósika Lajos, br. Kemény Ferenc stb.). Névsoruk 1867 után jeles kolozsvári szellemi előkelőségek, egyetemi tanárok neveivel egészül ki (Berde Mózes, Brassai).
Eredeti magánjogi társasági formáját 1924-ben szövetkezeti jogi formára váltotta, s a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége kolozsvári központjához csatlakozva működött tovább 1948 augusztusáig. Megszűntét a bankok, pénzintézetek, magánvállalatok államosítását elrendelő állami intézkedés okozta, egy olyan kommunista rendelet, amely önkényesen kisajátította több ezer más magyar vállalkozással, közel 200 magyar bankkal, takarékpénztárral, a kiválóan működő, több mint 1100 szövetkezetet összefogó hálózattal együtt.
Bölöni Farkas Sándor 1834-es bestsellere
Bölöni Farkas Sándor (Bölön, 1795. dec.14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3.) bécsi útján szerzett tapasztalatait kamatoztatva 1825-ben guberniumi tisztviselők kölcsönös biztosítási intézményeként megalapítja a Gondoskodó Társaságot. De ki is volt Farkas Sándor? Neve elválaszthatatlan Kolozsvártól, ide fűzik unitárius főtanodai (1805–1815) s királyi líceumi jogi tanulmányai (1915–1916), irodalmi munkássága, tisztségei, reformkori eszméi és eszmetársai (köztük Kendeffy Ádám gróf, Biasini, Béldi Ferenc gróf), az általa kezdeményezett (Erdélyi Nemzeti Múzeum) és létrehozott (pl. Kolozsvári Gondoskodó Társaság, 1825) intézmények.
Országos elismerést és akadémiai tagságot (1834) az 1830–1832 között Béldi Ferenc gróffal a nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában) és az Egyesült Államokban megtett hosszabb utazásai idején megírt Utazás Észak-Amerikában című könyve (Kolozsvár, 1834, 1835) hozott. Az útirajzok egyik legkorábbikjaként, a reformkor egyik legnagyobb könyvsikereként az amerikai társadalmat és alkotmányos berendezkedést bemutató és a hazai viszonyokkal egybevető elemzés magyar reformkorra tett hatása a vele kortárs Alexis de Tocqueville-nek az amerikai demokráciáról írt könyve európai fogadtatásához hasonlítható. Az Akadémia nagyjutalmát is elnyerő, két egymást követő évben második kiadást megért útleírás az országgyűlési ifjúságra óriási hatást gyakorolt, a polgárosodás valóságos enciklopédiája kézikönyve lehetett a kor felnövekvő politikus nemzedékének. Az útinapló nyugat-európai része csak 109 évvel később jelent meg teljes terjedelemben (Nyugat-európai utazás, Kolozsvár, 1943). Kolozsváron betöltött tisztviselői hivatását (jegyző és írnok) a művelődés- és intézményszervezéssel kiegészítő életútjának kiemelkedőbb éveit a kiadásra nem szánt, töredékekben fennmaradt Napló [1835-1836] rögzítette, amely 1870-ben jelent meg nyomtatásban.
Szabadság (Kolozsvár)
Erdély több intézménye megelőzte a testvérországot: ilyen volt a Kolozsvárott már 1800 körül Societas Musicalisba tömörülő klasszikus zenekedvelők egyesülete, az első kőszínház 1821-ben és a Bölöni Farkas Sándor kezdeményezésére 1825. június 30-án megalakult Kolozsvári Gondoskodó Társaság is, amely kölcsönös biztosító, takarék- és hitelintézetként megelőzte egy évtizeddel a Brassói Általános Takarékpénztárat és másféllel a Fáy András korai, 1825-ös kezdeményezésére csak 1840-ben megalakuló Pesti Hazai Első Takarékpénztárat.
„A felséges királyi Gubernium mellett működő némely tisztviselőkből egybeállott Provisionális Társaság” alapító okirata szerinti célja, hogy valamennyi tag „(...) a maga rendes saláriumából, vagy egyéb jövedelméből, hónapoként (...) bizonyos summát tegyen be (...)”. Az önkéntes takarékképzés a kölcsönös biztosítást szolgálta elsősorban: „olyan cassat igyekeztünk felállítani, melyhez mindegyikünk a maga szükségében folyamodhassék s a maga capitálisát s annak interessét elöregedett állapotjában segedelem gyanánt felvehesse, s maradékainak s legátusainak hátrahagyhassa.” Működésének alapelvei máig korszerűek, s ekként az országnak nemcsak első szövetkezete, hanem első takarékpénztára, beteg-, nyugdíj- és életjáradék-biztosítóintézete.
Ingyen dolgoztak a „bankárok”
A belépési és a havi díj mellett a tagok bármikor betétet képezhettek, helyezhettek el a Társaságnál, kölcsönigénylés esetén elsőbbséget élveztek, a kamatjövedelmet év végén arányosan szétosztották. Betegség, nyugdíjazás, a Gubernium szolgálatából való kilépés és a városból való elköltözés esetén lehetett a betéteket igénybe venni. Végrendelet hiányában a törvényes örökösökre maradt a képzett tartalék, a kiskorú árvák atyjuk betétjét 20, illetve 18 évesen kaphatták ki. A célokhoz illeszkedve a főtevékenység a betétek gyümölcsöztetése volt, főleg hitelezés, szigorú feltételekkel, jelzálogfedezet mellett, 1 évet nem meghaladó időtartamra, 6%-os kamatra.
Az igazgatást a közgyűlés által választott és ennek felelős „intézet” irányította: elnök, pénztáros, ellenőr, titkár, kik kezdetben önkéntesen, ingyenesen töltötték be tisztségüket. Új tagok felvétele ügyében a közgyűlés döntött. A társaság fel nem osztható közalapot is létrehozott, az esetleges üzleti veszteségek fedezésére. Mindezen működési elvek – az önkéntesség, a tagok közti egyenlőség, osztatlan tartalékalap – a világ legelső szövetkezetei közé sorolják a Kolozsvári Gondoskodó Társaságot.
A 124 évig folyamatosan és töretlen sikerrel (növekvő saját és idegen tőkével, emelkedő taglétszámmal) működő Gondoskodóba 1867-et követően, az Erdély és Magyarország egyesülése következtében megszűnt Kormányszék tisztviselői mellett Kolozsvárt lakó állami tisztviselők, állami középiskolai és főiskolai tanárok, városi tisztviselők, ügyvédek és közjegyzők is teljes jogú tagként beléphettek. A szabadságharc évét leszámítva, tetemes veszteségei nem voltak az intézménynek, ezt 1857-ig kiheverte. 1861-ben már 81 tagja és több mint 51 ezer forint tőkéje volt, 1895-ben tőkéi 224 ezer forint fölé rúgtak. A Kormányszék fennállása idején számos főúr szerepel a tagság sorában (gr. Lázár László, gr. Bánffy József, gr. Korniss Károly, gr. Mikó Imre, gr. Wass Albert, gr. Bánffy Béla, gr. Bethlen Gábor, gr. Eszterházi János, br. Jósika Lajos, br. Kemény Ferenc stb.). Névsoruk 1867 után jeles kolozsvári szellemi előkelőségek, egyetemi tanárok neveivel egészül ki (Berde Mózes, Brassai).
Eredeti magánjogi társasági formáját 1924-ben szövetkezeti jogi formára váltotta, s a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége kolozsvári központjához csatlakozva működött tovább 1948 augusztusáig. Megszűntét a bankok, pénzintézetek, magánvállalatok államosítását elrendelő állami intézkedés okozta, egy olyan kommunista rendelet, amely önkényesen kisajátította több ezer más magyar vállalkozással, közel 200 magyar bankkal, takarékpénztárral, a kiválóan működő, több mint 1100 szövetkezetet összefogó hálózattal együtt.
Bölöni Farkas Sándor 1834-es bestsellere
Bölöni Farkas Sándor (Bölön, 1795. dec.14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3.) bécsi útján szerzett tapasztalatait kamatoztatva 1825-ben guberniumi tisztviselők kölcsönös biztosítási intézményeként megalapítja a Gondoskodó Társaságot. De ki is volt Farkas Sándor? Neve elválaszthatatlan Kolozsvártól, ide fűzik unitárius főtanodai (1805–1815) s királyi líceumi jogi tanulmányai (1915–1916), irodalmi munkássága, tisztségei, reformkori eszméi és eszmetársai (köztük Kendeffy Ádám gróf, Biasini, Béldi Ferenc gróf), az általa kezdeményezett (Erdélyi Nemzeti Múzeum) és létrehozott (pl. Kolozsvári Gondoskodó Társaság, 1825) intézmények.
Országos elismerést és akadémiai tagságot (1834) az 1830–1832 között Béldi Ferenc gróffal a nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában) és az Egyesült Államokban megtett hosszabb utazásai idején megírt Utazás Észak-Amerikában című könyve (Kolozsvár, 1834, 1835) hozott. Az útirajzok egyik legkorábbikjaként, a reformkor egyik legnagyobb könyvsikereként az amerikai társadalmat és alkotmányos berendezkedést bemutató és a hazai viszonyokkal egybevető elemzés magyar reformkorra tett hatása a vele kortárs Alexis de Tocqueville-nek az amerikai demokráciáról írt könyve európai fogadtatásához hasonlítható. Az Akadémia nagyjutalmát is elnyerő, két egymást követő évben második kiadást megért útleírás az országgyűlési ifjúságra óriási hatást gyakorolt, a polgárosodás valóságos enciklopédiája kézikönyve lehetett a kor felnövekvő politikus nemzedékének. Az útinapló nyugat-európai része csak 109 évvel később jelent meg teljes terjedelemben (Nyugat-európai utazás, Kolozsvár, 1943). Kolozsváron betöltött tisztviselői hivatását (jegyző és írnok) a művelődés- és intézményszervezéssel kiegészítő életútjának kiemelkedőbb éveit a kiadásra nem szánt, töredékekben fennmaradt Napló [1835-1836] rögzítette, amely 1870-ben jelent meg nyomtatásban.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. július 31.
Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrék
Egy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében.
Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk.
Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is.
1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.)
Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.]
Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak.
A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören.
Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére.
Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát.
Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.)
A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842).
Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra.
Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról.
Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését.
Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.)
A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak.
Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését.
Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár)
Egy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében.
Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk.
Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is.
1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.)
Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.]
Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak.
A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören.
Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére.
Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát.
Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.)
A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842).
Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra.
Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról.
Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését.
Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.)
A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak.
Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését.
Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár)
2016. szeptember 6.
A Kolozsvári társasági egyesületekről
Kolozsváron már az 1830-as években léteztek különféle zártkörű vagy magánjellegű olvasóegyletek, könyvkereskedések, könyvkölcsönzők, melyek mind a szellemi élet utáni vágyakozást elégítették ki. Az ekkoriban alakult olvasóegyletek közül a legjelentősebbek: Könyvtári Egyesület, a Nőegylet (amelynek jóval szélesebb tevékenységi köre volt), a késő reformkorban létrejövő Reading Club és a Kolozsvári Olvasótársaság.
A reformkori években alapították a város két kaszinóját is. Az egyik az 1833-ban létrejövő Kolozsvári Casino, melynek a kezdeményezője Bölöni Farkas Sándor volt, aki Nyugat-Európában és Észak-Amerikában tett utazásai során gazdag tapasztalatokat gyűjtve a városba hazaérkezvén Kendeffy Ádámmal és Béldi Ferenccel közösen nekifogtak a kaszinó megalapításához. Béldi Ferenc, az első gyűlésen mondta: „hogy több honfitársaival Kolozsvárott is egy casino létesítését óhajtván, melynek célja: a miveltebb társalkodás, nemzetiség előmozdítása, a közértelem és közérzés terjesztése.” A városban csak úgy emlegették, hogy az „úri casino”, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része. Ennek ellenére a Kolozsvári Casino alapszabályai szerint az egyesületük mindenki számára nyitott volt. A taglistát figyelembe véve is jól kivehető, hogy a részvényesek egy részét a városi polgárság tette ki, (ekkoriban még Tauffer József is tagja volt a kaszinónak, a későbbiekben ő lesz a Polgári Társalkodó kezdeményezője), a másikat pedig a nemesi származásúak.
FAZAKAS LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsváron már az 1830-as években léteztek különféle zártkörű vagy magánjellegű olvasóegyletek, könyvkereskedések, könyvkölcsönzők, melyek mind a szellemi élet utáni vágyakozást elégítették ki. Az ekkoriban alakult olvasóegyletek közül a legjelentősebbek: Könyvtári Egyesület, a Nőegylet (amelynek jóval szélesebb tevékenységi köre volt), a késő reformkorban létrejövő Reading Club és a Kolozsvári Olvasótársaság.
A reformkori években alapították a város két kaszinóját is. Az egyik az 1833-ban létrejövő Kolozsvári Casino, melynek a kezdeményezője Bölöni Farkas Sándor volt, aki Nyugat-Európában és Észak-Amerikában tett utazásai során gazdag tapasztalatokat gyűjtve a városba hazaérkezvén Kendeffy Ádámmal és Béldi Ferenccel közösen nekifogtak a kaszinó megalapításához. Béldi Ferenc, az első gyűlésen mondta: „hogy több honfitársaival Kolozsvárott is egy casino létesítését óhajtván, melynek célja: a miveltebb társalkodás, nemzetiség előmozdítása, a közértelem és közérzés terjesztése.” A városban csak úgy emlegették, hogy az „úri casino”, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része. Ennek ellenére a Kolozsvári Casino alapszabályai szerint az egyesületük mindenki számára nyitott volt. A taglistát figyelembe véve is jól kivehető, hogy a részvényesek egy részét a városi polgárság tette ki, (ekkoriban még Tauffer József is tagja volt a kaszinónak, a későbbiekben ő lesz a Polgári Társalkodó kezdeményezője), a másikat pedig a nemesi származásúak.
FAZAKAS LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 17.
Néprajzi bált nyitott a EKE, 120 évvel az első után
Úrinők, professzorok, ügyvédek báloztak népviseletben egykor
a hihetünk a krónikáknak, szombaton immár harmadszor született újjá a kolozsvári néprajzi bál: minekutána „a főúri körök kezdeményezéséből” az 1860-as években született „nagyfényű néprajzi jelmez bál” mintájára az Erdélyrészi Kárpát Egyesület 1896-ban gr. Béldi Ferenczné bálelnök révén megszervezte első néprajzi bálját, majd 45 évvel később (1941-ben) a másodikat, tegnapelőtt az EKE országos szervezete harmadszor is nekifutott a szép emlékű kezdeményezésnek.
A 19. század végén a néprajzi bál abból a felismerésből született, hogy tudatos odafigyelés nélkül a népviselet, a népi kultúra tárgyi emlékei örökre elveszhetnek. Így jeles közéleti személyiségek, főúri családok, a kolozsvári és az erdélyi társadalom színe-java fogott össze annak érdekében, hogy divatba hozzák mindazt, ami népies. A mozgalom oly sikerrel járt, hogy az első bálon összegyűlt 1500 forinttal megalapozták az 1902-ben a Mátyás szülőházában megnyílt néprajzi múzeumot.
KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár)
Úrinők, professzorok, ügyvédek báloztak népviseletben egykor
a hihetünk a krónikáknak, szombaton immár harmadszor született újjá a kolozsvári néprajzi bál: minekutána „a főúri körök kezdeményezéséből” az 1860-as években született „nagyfényű néprajzi jelmez bál” mintájára az Erdélyrészi Kárpát Egyesület 1896-ban gr. Béldi Ferenczné bálelnök révén megszervezte első néprajzi bálját, majd 45 évvel később (1941-ben) a másodikat, tegnapelőtt az EKE országos szervezete harmadszor is nekifutott a szép emlékű kezdeményezésnek.
A 19. század végén a néprajzi bál abból a felismerésből született, hogy tudatos odafigyelés nélkül a népviselet, a népi kultúra tárgyi emlékei örökre elveszhetnek. Így jeles közéleti személyiségek, főúri családok, a kolozsvári és az erdélyi társadalom színe-java fogott össze annak érdekében, hogy divatba hozzák mindazt, ami népies. A mozgalom oly sikerrel járt, hogy az első bálon összegyűlt 1500 forinttal megalapozták az 1902-ben a Mátyás szülőházában megnyílt néprajzi múzeumot.
KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár)