"Jún. 22-én évadzáró előadását tartotta a kolozsvári Magyar Opera. Átlagban havi nyolc előadást tartottak, de volt, amikor kevesebbet. Ez a kevés viszont kiváló színvonalat ért el. Volt szimfonikus koncert, opera-, operett- és balett-bemutató, azonban a nézettségi mutatók nem jók, félházzal játszottak. A közönséghiánynak több oka is van: a kolozsvári magyarság természetes fogyása, továbbá a közömbösség és fásultság, a szellemi igénytelenséget, amely a tévé csatornái elé köti az embereket. Simon Gábor igazgató tájékoztatott az évadról. Az évadot Kodály Zoltán: Székelyfonó című operájával kezdték, a Mátyás király-szoborcsoport leleplezésének századik évfordulója alkalmával Fadrusz-emlékműsort mutattak be, megemlékeztek Dohnányi Ernő zeneszerzőről is. A társulat egy része a Budapesti Őszi Fesztiválon szerepelt a Demény-kamaraoperákkal. Erkel Ferenc: Sarolta című vígoperájának kolozsvári bemutatója sikeres volt, februárban olaszországi vendégszereplés következett, volt még Kriza-emlékhangverseny, áprilisban volt az Orbán-kamaraopera bemutatója. Májusban Beethoven: Fidelióját, júniusban pedig Adam: Giselle című balettjét mutatták be. Gondot jelent a férfiénekesek hiánya. Sikeres volt a balettkar tavaszi görögországi vendégszereplése. Az igazgató elégedett a végzősök - Gombár Annamária, Borsos Edith, Vigh Ibolya, Haraszti Zsombor - vizsgaelőadásával, de hiányolta, hogy a Zeneakadémia egyetlen tanára sem jött el, még az előadásra sem. Roppant költséges műfaj az opera, egy új előadás színrevitelének költsége többszáz millió lejre tehető. Errea román állam nem ad pénzt. Évek óta a bemutatók sikeres anyaországi pályázatok révén valósulnak meg. Július elején újabb Erkel-opera - a Brankovics György - CD-felvételére készülnek. Aug. 20-án az énekkar Budapesten fog szerepelni egy nagyszabású koncerten, ahová több magyar nyelvű énekkar hivatalos, az esemény színhelye a Hősök tere lesz. /Hintós Diana: Évadzárás a kolozsvári magyar operában. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./"

Rendkívüli koncertet tartott december 17-én a Csíki Kamarazenekar, Kodály Zoltán és Kálmán Imre születésének 125. évfordulója tiszteletére. Az ünnepi alkalomból nagy összetételű – 45 tagú – zenekar a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar közreműködésével előadta Beethoven 5. szimfóniáját, és részletek csendültek fel Kodály Zoltán és Kálmán Imre operettjeiből. /Koncert Csíkszeredában. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 18./

Kristófi János képeiből nyílt kiállítás Nagyváradon. Annak szentelte életét, hogy vászonra vigye a nagyváradi magyar élet képeit, méltatta a festőművészt Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi székházában tartott kiállítás-megnyitón az idős festőművészt két fia – ifj. Kristófi János és István – köszöntötte egy Beethoven-szonatinával, majd Holló Barna képzőművész méltatta munkásságát és egyéniségét. A tárlat Tőkés László EP-képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy Nagyváradon nemcsak a városkép változik, hanem a közösség is pusztul. Kristófi képre menti a pusztuló valóságot. Kristófi János /sz. Monospetri, 1925. dec. 15./ 1945-ben Kárásztelken helyezkedett el mint kántortanító, majd 1954-ben festőtanári oklevelet szerzett Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán. 1955 és 85 között a nagyváradi művészeti népi iskolában festészetet tanított. 1953-tól rendszeresen állította ki vallásos tárgyú képeit. /Fried Noémi Lujza: A kétarcú város festője. = Krónika (Kolozsvár), febr. 11./

Március 28-án Kolozsváron Kurtág György világhírű zeneszerzőnek átadták a díszdoktori címet. Művészi karrierje több pilléren alapszik: komponálás, tanítás, előadóművészet. Eredetileg zongoristának készült, majd komponálni kezdett. Manapság inkább saját műveit, például Bach-átiratait zongorázza. /Nagy-Hintós Diana: Zenei anyanyelvem Bartók és Beethoven. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 1./

Annak idején Kolozsvár zenei életének kimagasló eseményei közé tartoztak Ágoston András hegedűművész és Nina Panieva-Sebesi zongoraművész kamaraestjei. – A Romániai Magyar Zenetársaság a hajdanvolt kamarazene esték emlékét nyolc CD-lemezen örökítteti meg: e két, páratlan tehetségű előadóművész interpretálásában az összes Beethoven és Mozart hegedű-zongora szonáta hallható lesz – mondta el Demény Attila zeneszerző, a zenetársaság elnöke meleg hangú köszöntőjében. /N. -H. D. : Az újra átélt csoda. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./

Színház, zene, film, tánc, képzőművészet és irodalom: címszavakban ez lenne a Biennále felhozatala. A külhoni magyarok kulturális fesztiválját Budapesten a Miniszterelnöki Hivatal 2009 októberében második alkalommal rendezi meg. Október 14. és 31. között Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről és Vajdaságból érkeznek vendégek a magyar fővárosba. A fesztivál nyitókoncertje érdekes lesz, az 1956-os emigránsokból alakult világhírű zenekar, a Philharmonia Hungarica tíz év szünet után újra összeáll, hogy a nemzetközi hírű hegedűművész, Ágoston András vezetésével és Vásáry Tamás karmester vezényletével Kodály és Haydn egy-egy művét, valamint Beethoven V. szimfóniáját szólaltatja meg. A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka Verdi Álarcosbál című műve lesz. Budapesten először mutatkozik be a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhely, továbbá fellép a Komáromi Jókai Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Hon és külhon fesztiválja. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 8./

Kolozsvár volt az utolsó helyszíne annak a rendezvénysorozatnak, amelynek keretében rendkívüli hangversennyel emlékeztek az 1989-es kelet-európai változásokra. Az Európai Unió Kultúra programjának támogatásával létrejött rendezvény helyszínei Miskolc, Kassa és Kolozsvár, mindhárom városban Beethoven művei szólaltak meg. A kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokban ugyanakkor megnyílt Essig Józsefnek az 1989-es eseményeket felidéző fotókiállítása. /Emlékezés Beethovennel az 1989-es eseményekre. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

Sokba kerül a művészeti oktatás?
A Népújságban olvasom, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban kevesebb magyar osztályt kell indítani, mert Matei Dumitru főtanfelügyelő szerint túl sok pénzbe kerül a művészeti oktatás az elért eredményekhez képest.
Eszembe jut két dolog: az egyik, hogy milyen jól jön a gazdasági, pénzügyi és mindenféle válság, tüstént lehet a magyar oktatáson spórolni. A másik, hogy milyen briliáns, hogy a főtanfelügyelő úr birtokában van az az algoritmus, amely segítségével ki lehet számítani a művészeti oktatásba befektetendő pénz és az elért eredmények összefüggését. Az egyik legnagyobb matematikus, Grigore Moisil akadémikus ezt nem tudta/akarta kiszámítani. Ő egy interjúban ezt mondta: akkor lesz jobb a világ, ha az ember meghallgat egy Beethoven-művet, vagy megnéz egy Shakespeare- darabot, és másnap jobban dolgozik. Ő ezt látta, tanár volt.
A történelem nagy civilizációiban (igaz, azok civilizációk voltak) tudták, hogy a fiatal szellemi, lelki, testi felneveléséhez elengedhetetlen a zene, a képzőművészetek, a színjátszás. A legmodernebb agykutatások ugyanezt igazolják. Álljon itt egy idézet az agykutató Freund Tamás akadémikustól: "Ezek az eredmények és következtetések azt igazolják, hogy az érzelemvilág gazdagsága jelentősen befolyásolja tanulási képességünket, kreativitásunkat. Ezért kell oktatási rendszerünkben, elsősorban a középiskolában, jóval nagyobb hangsúlyt kapnia az érzelemvilág gazdagítását szolgáló művészeti és erkölcsi nevelésnek."
Most az általános tantervekből inkább ezek a tárgyak vannak kigyomlálva. Fontos lenne tehát a művészeti oktatás, nem kevesebb, hanem több kellene belőle. Maros megye magyar közösségének mégis kevesebb járna, mint eddig?
Hol itt a hiba?
Mégiscsak nagyon jól tudták a gyulafehérvári nyilatkozatot megfogalmazó hazafiak, hogy mi elengedhetetlen egy közösség élete és megmaradása érdekében: "Teljes nemzeti szabadság az itt lakó nemzeteknek. Minden nemzet önmagát kormányozza saját nyelvén, saját közigazgatással, a saját kebeléből való egyének által."
Kíváncsi vagyok, lesz-e bennünk annyi közösségi igény és akarat, hogy ne apadjon, de inkább növekedjen a magyar művészeti oktatás. És van-e olyan erős érdekképviseletünk, "a saját kebeléből való egyének", aki/akik a magyar iskolaügyet hatékonyan képviselnék.
Addig is arra biztatok minden kedves gyereket, fiatalt és szüleiket, hogy olvassák el újra Freund Tamás gondolatát (pár sorral fennebb), és lépjenek.
Molnár László. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Tavaszi zenehónap
Kezdődnek a XXXX. Marosvásárhelyi Zenei Napok
Ma délután kezdődik Marosvásárhely egyik legrégebbi és legnívósabb fesztiválja, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia által immár negyvenedik alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Zenei Napok. A nagyszabású tavaszi zenei szemle szinte egy hónapon keresztül zajlik a város több helyszínén, számos hazai és külföldi meghívott előadóművész, kamarazenekar, együttes és karmester részvételével, több újdonsággal. Ezek egyike, hogy nem csak klasszikus zenei hangversenyekre, hanem kiegészítő rendezvényekre is sor kerül a május huszadikán záruló fesztiválon: lesz könyvbemutató, teremnévadó ünnepség a Pálffy-házban, rendkívüli dzsesszkoncert, zenés beszélgetés Perényi Miklósról, illetve Ó- és Újszövetségi szövegek zenei remekművekben című zenés-verses előadóest, amelyen Maia Morgenstern színművésznő működik közre.
Ma este fél hétkor a Kultúrpalota előcsarnokában Sebastian Craciun könyvének bemutatójával kezdődik a szemle, amelynek nyitóhangversenyére hét órakor kerül sor a nagyteremben. Az Angliából érkező Alexander Walker vezényletével, a szintén Angliában élő Remus Azoitei hegedűművész közreműködésével W. Boyce, Csajkovszkij és Sosztakovics műveit hallhatja a minden bizonnyal teltházas közönség a 28-as bérletérvényességű koncerten.
A második hangverseny vasárnap 19 órakor kezdődik ugyanott: a Marosvásárhely fiatal tehetségeinek fellépési lehetőséget nyújtó hangversenyen a Művészeti Líceum tanulói muzsikálnak, míg jövő kedden, este hét órától kamarazene koncerten játssza a Tiberius Vonósnégyes Beethoven és Mendelssohn műveit. Szerdán, május 12-én délután öt órakor a Metz Albertről, László Árpádról, Szalman Lórántról és Szabó Csabáról elnevezett, Pálffy-házbeli termek névadó ünnepsége következik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti Kara kórusa, Péter Béla, Fülöp Alajos, Kardos Margit, Csíky Borka, Kecskés Ávéd Csilla, Ávéd Éva, Pásztor Izabella és Molnár Tünde közreműködésével, az eseményen Csíky Boldizsár zeneszerző és Csíky Csaba, az egyetem tanára tart előadást.
A szemlén számos további meghívott lép fel Ukrajnából, Görögországból, Magyarországról és Oroszországból.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Koncert Sólyom László fővédnökségével
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület falusi vagy szórványban élő tehetséges, de szegény sorsú romániai magyar fiataloknak nyújt ösztöndíjat azért, hogy magyar tannyelvű középiskolába járhassanak. Egy-egy ösztöndíj két magánszemély 74,6 lejes vagy 5000 Ft-os havi befizetéseiből tevődik össze. Az Egyesület ösztöndíjpályázatára az idén is csaknem 280 rászoruló tanuló jelentkezett – tehát ahhoz, hogy közülük legalább az 50 legtehetségesebb és legrászorultabb gyerek szeptemberben beléphessen a programba, 100 új támogatóra van szükség.
A támogatótoborzást és egyesületi tartalékalap megteremtését szolgálta az augusztus 26-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében rendezett jótékonysági hangverseny. A hangverseny fővédnökségét Sólyom László úr és felesége, Erzsébet asszony vállalta (ők a tehetségmentő program egészének is fővédnökei). A hangversenyen két fiatal művész – a csellista Zétényi Tamás és a zongorista Kiss Péter – játszott Bach, Beethoven, Schumann, Liszt, Bartók és Kurtág kamaramuzsikájából, nagy sikerrel. A szép számú hallgatóság soraiban a magyar tudományos élet számos kiválóságát fedezhettük fel. A hangverseny, amelyről a Kossuth Rádió több műsora, valamint az MTA hírlevele is beszámolt, anyagilag is sikeres volt. Ugyanakkor még mindig nagyon sok pályázó, sok falusi Nyilas Misi várja a továbbtanulás lehetőségét, ezért az egyesület (e-mail címe: nyilas_misi@yahoo.com) továbbra is kéri mindazok jelentkezését, akik készek áldozni értük és a nemzet felemelkedéséért. Szabadság (Kolozsvár)

A vértanúk vére magvetés
Nagyvárad – Szombaton a székesegyházi Bazilikában Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási Ügyek Kongregáció prefektusa felolvasta XVI. Benedek pápa apostoli levelét, s ezzel a boldogok sorába iktatta Isten szolgája dr. Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt. Az ünnepi szentmisét dr. Erdő Péter bíboros pontifikálta.
Hatalmas, több ezres tömeg gyűlt össze október 30-án a nagyváradi székesegyházi Bazilikában és környéken, hogy jelen azon a rendkivüli rendezvényen, melyen a római katolikus egyház példaképet és közbenjárót állított a világ elé Isten szolgája dr. Bogdánffy Szilárd vértanú püspök személyében. Váradon utoljára Szent László király szentté avatását ünnepelték őseink 1192. február 2-án, tehát több mint nyolcszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ilyen történelmi eseménynek lehessen tanúja erdélyi magyarságunk, illetve a katolikus közösség. Zarándokseregek érkeztek az elmúlt hétvégén a megyeközpontba nem csupán a Partiumból és Erdélyből, hanem többek közt Szerbiából, Magyarországról, Ausztriából, Németországból, Szlovákiából és Ukrajnából is. Ráhangolódásképpen 10 órától Mons. Fodor József általános helynök ismertette dr. Bogdánffy Szilárd életét és tevékenységét. Annak érdekében, hogy a lelkületéről képet alkothassanak az egybegyűltek, azokból a liturgikus írásaiból idézett, melyek 1935-36-ban a Szív és az Apostol folyóirat hasábjain nyomtatásban megjelentek.
Félszáz püspök
Az ünnepi szentmise a főpapság bevonulásával 11 órakor kezdődött, majd Exc. Böcskei László megyés püspök köszöntött mindenkit. A körülbelül húsz percig tartó boldoggá avatási szertartás során Őeminenciája Angelo Amato újonnan kinevezett bíboros, a Szentté avatási Ügyek Kongregáció prefektusa felolvasta XVI. Benedek pápa apostoli levelelét, s ezzel a boldogok sorába iktatta Bogdánffy Szilárdot. Felemelő pillanat volt, amikor a ceremónia csúcspontjaként lehullt a lepel a vértanú püspököt ábrázoló képről, majd Beethoven: Laudate című szerzeménye csendült fel a Bazilika Ének- és Zenekarának előadásában.
A szentmisét csaknem félszáz püspök és több száz pap koncelebrálásával Őminenciája Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke pontifikálta. A szentáldozás után Kovács Zsolt, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója olvasta fel a Szentatya magyar nyelvre fordított üzenetét. A két fél órás szertartás a pápai és magyar himnusszal, majd a kivonulási énekkel (Handel: Halleluja) zárult.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Könyves kaláka” Reményik Sándor emlékére
A XX. század első felének egyik kiemelkedő erdélyi költőjére, Reményik Sándorra (1890–1941) emlékeztek csütörtök este a Kolozsvár Társaság szervezésében. Az elmúlt évtizedekben megjelent Reményik-kötetek gondozói, illetve a Reményik Sándorról szóló fontosabb írások szerzői osztották meg gondolataikat a zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházban egybegyűlt közönséggel. Kezdő momentumként Márkos Albert (hegedű) és Horváth Edit (zongora) Beethoven c-moll szonátájának egyik tételét tolmácsolták.
– A Reményik-recepció sokat változott az eltelt hetven év folyamán – kezdte beszédét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, majd részleteket olvasott fel az Erdélyi Helikon 1941-es novemberi és decemberi számából. Az egyik részlet a Reményik-emlékszámból egy Bartalis János-vers szakasza volt, a másik pedig Bánffy Miklósnak Reményik temetésén elmondott beszéde. – Reményik olyan költő, „aki felett nem múlik el az idő” – összegzett Kántor, majd egyfajta könyves kalákára buzdította beszélgetőtársait, amelynek keretében a Reményik-kötetek szerkesztői, összeállítói bemutathatják a kiadványokat, és elmondhatják: melyik volt az az élmény, amely munkára ösztönözte őket.
Több évtizeden át hallgatni kellett Reményikről
Dávid Gyula irodalomtörténész az eddig kiadott és a még esetleges Reményik-kötetekről értekezett. „Számadását” a Kriterion Könyvkiadó által 1983-ban 43 000 példányban megjelentetett, Kántor Lajos által válogatott és előszavazott Reményik-könyvvel kezdte. – A kommunizmus alatt Reményikről még beszélni sem lehetett, nemhogy kötet kiadásán gondolkodhattunk volna. Ahol ugyanis felbukkanni gyanítottak egy-egy Reményik-verset vagy kötetet, ott az állambiztonság rögtön házkutatást tartott, majd „ingyen kosztot és szállást biztosítottak állami pénzen az illetőnek” – tette hozzá fanyar humorral Dávid Gyula. Megtudtuk: az 1970-es években a debreceni egyetem oktatója, Imre László irodalomtörténész közölt egy tanulmányt Reményik utolsó költői korszakáról; ez tette lehetővé, hogy Reményikről hivatalosan is beszélni lehessen.
– Az 1980-as évek elején a Kriterion Könyvkiadót a megszűnés fenyegette. Ilyen körülmények között adtunk ki egy szűk válogatást a költő verseiből. Az illetékes bukaresti elvtárs erre lejött Kolozsvárra és kérdőre vont engem: hogy mertük kiadni egy ilyen irredenta szerző verseit? Reményik nem irredenta, válaszoltam, majd a Korszerűtlen verseket idéztem, amelyben a költő felszólalt a szélsőjobb előretörése ellen. Reményik-vers szerepel az iskolai tankönyvben is, mondtam az elvtársnak, ám azt elhallgattam, hogy ez nekem tulajdonítható – magyarázta az irodalomtörténész, majd megemlített egy 1995–1996 között összeállított Reményik-válogatást is. Szó esett arról is, hogy még legalább 400 kiadatlan Reményik-vers létezett az 1990-es évek közepén, ám Hátrahagyott versek címen ezt később kiadták. Összegyűjtötték és megjelentették továbbá Reményik publicisztikáját is. Még kéziratos formában van Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése. A budapesti Széchényi Könyvtár hírlaptárából sikerült Reményik rövidprózáit összegyűjteni – ezek is kiadásra várnak.
A vállalt nemzeti és erkölcsi értékek
Édesapja, Lám Béla hagyatékában fellelt és utólag kiadott Reményik-levelekről beszélt Hantz Lám Irén. – Dávid Gyula és én azok közé tartozunk, akik még ismerték a Reményik családot. Nővérem révén ugyanis bejáratos voltam a Reményik-villába. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Mansberg Árvéd és édesapám levelezése elválaszthatatlan egymásról. Családom birtokában levő Reményik-anyagot: fényképeket, leveleket, kéziratos verseket 2000-ben állítottam ki Kolozsvárt, ám Kiss Béla evangélikus lelkész arra buzdított, hogy könyv formában jelentessem meg ezeket. Ennek eredményeképpen olyan Reményik-album jött létre, amely egy emberi Reményik-arcot ad – hangsúlyozta Hantz Lám Irén, majd egy másik könyvről értekezett, amely voltaképpen hat fiatal magyarországi lány levelezését foglalja magába, akik Erdélyben járva megismerkedtek a „kedves, jó kicsi Sándor bácsival”, és ezt követően több levelet írtak neki.
Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész elmondta: a budapesti piarista gimnázium tanulójaként, 16 évesen hallott először Reményikről, amikor osztálytársa – a későbbi híres szobrász – Melocco Miklós behozta a Reményik-verseket írógépen lemásolva. Pomogáts hangsúlyozta: az elmúlt években az Essig házaspár által Erdélyben és magyarországi városokban megrendezett Reményik-konferenciákon többször tartott előadást, amelyek anyaga pár hét múlva jelenik meg Budapesten könyv formájában. – Reményik nagyságát az általa hirdetett közösségi, nemzeti és erkölcsi értékek döntötték el. A magyar költészet mindig is nemzetfenntartó erő volt. Egy olyan kis, veszélyeztetett, szétdarabolt nemzet esetében, mint a magyar, kell ez az erkölcsi pozitívum. A mai költők viszont néha úgy viselkednek, mintha erre már nem lenne szükség – hangsúlyozta Pomogáts.
Bauer Ilona nyugalmazott óradnai tanárnő Reményiknek Radnaborbereken (Beszterce-Naszód megyében) írt, több mint 40 versét rendezte sajtó alá, illetve fordíttatta le románra. Ez az összeállítás pár évvel ezelőtt jelent meg.
A további beszélgetés során rávilágítottak Reményik költészetének gazdagságára és sokszínűségére. Dávid Gyula felidézett egy évekkel ezelőtti óradnai rendezvénysorozatot, ahol Bauer Ilona ösztönzésére magyarul alig beszélő gyermekek Reményik-verseket szavaltak – magyarul. Szó esett még a költő kevésbé ismert, szakemberek által egyedülállónak nevezett szerelmes verseiről, illetve arról, hogy egyes Reményik-versek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy 1919 után kevesebben emigráltak Erdélyből Magyarországra. Zárszóként a Márkos–Horváth duó előadta a Beethoven-szonáta második és harmadik tételét.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

Szobrot állítottak Vályi Gyulának
Újabb, ezúttal marosvásárhelyi születésű tudósnak avattak tegnap délben szobrot Marosvásárhelyen, azon a helyen, ahol korábban M. Eminescu román költő szobra állt. Vályi Gyula kiváló matematikus volt, kidolgozta a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amely alapján elkezdték gyártani a motoros hajókat és a repülőgépeket. Tudományos munkássága és tanári tevékenységének elismeréseként a nevét viselő társaság kezdeményezésére leplezték le műemlékét a várfal tövében.
Az avatóünnepségen, a Vályi Gyula Társaság tagjai mellett, többek között tanárok, matematikusok, diákok voltak jelen. A város képviseletében részt vett Dorin Florea polgármester, Csegzi Sándor alpolgármester és több helyi tanácsos is. A rendezvény dobjátékkal kezdődött. Balázs Oszkár Triók című szerzeményét Domide Nichita, Ciulei Ionut, Ercsei Ferenc, a Művészeti Líceum zene szakos diákjai adták elő Kovács János tanár vezetésével, a líceum kórusa a Gaudeamust énekelte, majd Kilyén Ilka színművész Nagy Attila Da Vinci álma – In memoriam Vályi Gyula című versét tolmácsolta. Miután a műsorvezető Kárp György nyugalmazott színművész néhány szóban ismertette Vályi Gyula munkásságát, az alkotást Csegzi Sándor alpolgármester és Sebestyén Júlia tanárnő, a Vályi Gyula Társaság elnöke, az emlékműállítás kezdeményezője leplezte le. Sebestyén Júlia többek között elmondta: mindenkinek vannak álmai, célkitűzései, ő a tudós professzor emlékének ápolását tűzte ki zászlajára. Ezért alapította 1994-ben a Vályi Gyula Társaságot, és hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emlékműállítás valóra váljon. A tanárnő kifejtette, ez méltó elismerése egy olyan tudósnak, aki az oszloptól nem messze levő házban látta meg a napvilágot, majd innen útja a református kollégiumon keresztül Kolozsvárra, majd Berlinbe vezette, hogy hazatérte után a kolozsvári tudományegyetemen tanítson. Ő dolgozta ki a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amellyel jelentősen hozzájárult a technika fejlődéséhez, megalkotta a másodrendű parciális differenciális elméletet, tanulmányozta a perspektíva tetraédereket.
Sebestyén Júlia megköszönte az alkotónak, Miholcsa Józsefnek, hogy megértette a társaság szándékát, és nemcsak egy mellszobrot, hanem egy különleges alkotást hozott létre, valamint Balogh József öntőmesternek, Keresztes Géza építészmérnöknek és Csegzi Sándor alpolgármesternek, hogy támogatták ötlete kivitelezésében.
Kárp György a matematikus, költő Ion Barbu (Dan Barbilian): Panteism című versét olvasta fel, majd Csegzi Sándor alpolgármester lépett mikrofonhoz. Vályi Gyula a differenciálás és az integrálás elméletét fejlesztette ki. A jövő polgármesterének kell tudnia integrálni – ezt üzeni a szobor – mondta, majd hozzáfűzte: a Bolyai-emlékhelyek felállítása és ápolása mellett most már a Vályi Gyula szobra is megerősíti azt, hogy Marosvásárhely a tudományt, a technikát tisztelő városok sorába került. A szobor a tudományt, a matematikát és a műszakiságot jelképezi. Vályi Gyula matematikusként beépült a Bolyai szellemiségbe, ami több mint matematika, ez már egy elvont és valós értékrend, amely képes közösségünket, de az emberiséget is előremozdítani, jövőképet építeni – mondta többek között az alpolgármester, majd megköszönte Sebestyén Júlia kitartását, illetve a polgármesteri hivatal alkalmazottainak a munkáját, azt, hogy segítettek a talapzat kivitelezésében és a környék rendbetételében.
A beszédek sorát Kilyén Ilka Szőcs Kálmán: Csöndes kiáltvány című versének szavalata zárta, majd Nagy László főjegyző az unitárius, Ötvös József esperes a református és Oláh Dénes esperes a katolikus egyház nevében áldotta szentelte meg, majd a polgármesteri hivatal, a helyi tanács, a Vályi Gyula Társaság, oktatási intézmények képviselői és magánszemélyek megkoszorúzták a szobrot.
Az avatóünnepség végén a Művészeti Líceum kórusa Beethoven Örömódáját énekelte.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Csíky Boldizsár – 75
Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet.
– Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást?
– Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni.
– Nagyzenekarra…
– Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani.
– Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia?
– Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást.
– Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja?
– Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg.
– A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz.
– Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus.
– Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted?
– Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani.
– Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája.
– Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot.
– Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort?
– Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni.
– És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot.
– Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk.
– Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid.
– Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában.
– És az újonnan született mű, amit említettél?
– Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás.
– Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód.
– Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsváron mutatkozik be a Szolnoki Művésztelep
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
A 111 éves múltra visszatekintő Szolnoki Művésztelep első alkalommal mutatkozik be Erdélyben, történelmi és kortárs anyagából összeállított kiállításon, amelynek megnyitójára május 23-án, csütörtökön délután 5 órakor a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 16. szám) kerül sor. Köszöntőbeszédet mondanak: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke; Dr. Kállai Mária Jász–Nagykun–Szolnok megyei kormánymegbízott. A kiállítást megnyitja: Murádin Jenő művészettörténész. A megnyitón elhangzik Beethoven G-dúr vonóstriójának 1. tétele Dénes Anna (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (cselló) előadásában.
Verebes György művészeti vezető így fogalmaz a Szolnoki Művésztelepről: „Jelenlegi működését a folyamatos megújulás jellemzi, a múlt és a hagyomány iránti elkötelezettség és tisztelet jegyében. A 2002. évi újraalakulás óta eltelt időszakban számos neves képzőművész élt a lehetőséggel, hogy a rendelkezésre álló műteremlakásokban hosszabb–rövidebb ideig dolgozhasson. A művésztelep Kert Galériája időszakos tárlatok keretében mutatja be az itt folyó alkotómunka eredményeit, valamint a mai magyar és külföldi képzőművészet jeles alkotóinak munkáit, elhozva ezzel Szolnokra a jelen művészetének keresztmetszetét. A képzőművészeti események mellett zenei és irodalmi előadóestek, tánc- és mozgásszínház, filmvetítések, művészeti és egyéb kulturális témájú előadások, nemzetközi alkotótáborok, szakkörök és fiatal, pályakezdő képzőművészek felkarolása teszik teljessé a szellemi légkört. A Szolnoki Művésztelep történeti és kortárs képzőművészeti anyaga számos alkalommal kerül bemutatásra magyarországi és külföldi tárlatokon, öregbítve a város hírnevét és lehetőséget teremtve aktív kulturális kapcsolatok megteremtésére és fenntartására. Az elmúlt tizenegy esztendő időszakát az azóta sajnos elhunyt Meggyes László és Berényi Ferenc, továbbá Fazekas Magdolna, Hangay Szabó Lászó, Simon Ferenc mint állandó lakók, valamint Kiss Zoltán László, Dömény Boriska, Palkó Tibor, Katona Zoltán, Szalai Kata, Nagy Kriszta, Soós György Georgius, Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó, Szabó György, Király György, Ágotha Margit, Rékassy Eszter, Heinrich Schorno, Meggyes László Vendel, Verebes György, Gránicz Tamás, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, László Dániel, Balogh Zsófia, Ulrike Franz, Benjamin Thaler, Uta Krauss, Anahita Razmi, Dóka Zoltán, Dóró Sándor, Barát Fábián, Szente-Szabó Ákos, Bullás József, Kerekes Elek, Kovács Jenő neve fémjelzi. A folyamatos alkotómunka mellett az egyre szélesebb körű kapcsolatok is biztosítékai a telep változatos, gazdag kulturális életének, amely méltó módon kötődik a nagy elődök által képviselt értékekhez, egyúttal korszerű arculattal jelenik meg a mai magyar és nemzetközi művészeti színtéren. Mindezek eredményeként két éve megalakult a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelynek közel száz főt számláló tagsága tömöríti mindazon művészeket, akik szakmai, szellemi kapcsolatot ápolnak a teleppel, Szolnok várossal és térségével. A Kert Galéria igényes kiállítási programjával méltán tett szert országos hírnévre, az eseménydús, inspiratív, baráti légkör, a nyugalmat biztosító közeg pedig vonzóvá teszi a Szolnoki Művésztelepet az alkotók és művészet iránt érdeklődők számára egyaránt”.
Szabadság (Kolozsvár)

A kettősség jegyében
Szeptember 12-én tölti 95. életévét dr. Kovács Endre nyugalmazott biokémia-professzor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapító tanárainak egyike. Kezemben a megadott címmel a Kovács András név láttán elbizonytalanodom, majd kiderül, hogy a 80 éven át viselt Endréből akkor lett András, amikor románból visszafordították magyarra a nevét. Ez nem zavarja, hiszen királyi névről van szó – mondja a humor kedvéért, ami elegánsan szövi át mondatait.
A szeptemberi kora délután fényében a nappali szoba berendezése – az időt kongató nagy faliórával, a csergén levő varrottas párnákkal, s a polcokon sorakozó jól ismert könyvekkel az otthonosság hangulatával vesz körül. A kétféle névből kiindulva a beszélgetés során kibomlik, hogy egész életére jellemző volt a kettősség. Két nevet visel, irataiban két születési hely neve szerepel, két fiút nevelt fel, s "ezermesterként" a mérnöki szakma vonzásában egyetemi oktatóként dolgozott. Feleségét és egyik fiát elveszítette, s bár nagyon megritkultak az ismerősök is körülötte, amíg lehet, szeretné a függetlenségét megőrizni.
Életrajzi adatainak ismertében a kettős születési helyről és iskoláiról kérdezem.
– Konkolyfalván születtem 1918. szeptember 12-én. Színtiszta román falu Désen túl, a Szamos mellett, Nagyilondával átellenben. Románul Negreni-nek hívják, s mivel a Bánffyhunyad melletti Körösfeketetóval azonos a neve, amikor magyarra fordították, a névtárból ez utóbbi tekintélyesebb település nevét írták be. Konkolyfalvára úgy kerültünk, hogy bánffyhunyadi édesapámat körjegyzőként egyik helyről a másikra "dobálták". Kolozs és Szilágy után kerültünk Szolnok-Doboka megyébe, ahol tíz évet töltöttünk. Rezsimváltozáskor a magyar párt felszólította a tisztviselőket, hogy ne tegyenek esküt az új államhatalomra, de apám a hét gyerekkel nem maradhatott állás nélkül. Egy másik kicsi faluba, Drágavilmára helyezték, ahol három község jegyzői teendőit látta el.
Elemi iskoláimat Bánffyhunyadon végeztem, ahol a nagyanyám és nénéim laktak, majd a kolozsvári Református Kollégiumban érettségiztem.
– Miért választotta a kémiát, ami akkoriban még nem tartozott a "divatos" tantárgyak közé?
– Világéletemben gépészmérnök akartam lenni, de érettségi után nem volt anyagi lehetőségem, hogy Temesváron vagy Bukarestben tanuljak. Hogy ne veszítsek évet, 1936-ban beiratkoztam a kolozsvári Ferdinánd Egyetem matematika-fizika és kémia szakára. Amikor rájöttem, hogy nem áll fényes jövő előttem, mivel a hat erdélyi református kollégium reálszakos tanárai mind fiatalok, átiratkoztam az ipari kémia szakra. Ott szerves és szervetlen kémiát tanultam, abban reménykedve, hogy egy laboratóriumban állást találok. 1940-ben a Kolozsvári Egyetem magyar kormánybiztosa felajánlotta a dékáni titkárság vezetését a Ferenc József Tudományegyetem Matematika-természettudományi Karán. Azzal a megjegyzéssel vállaltam el, hogy nem szeretnék az asztalhoz vagy a székhez ragadni, amire azt válaszolta, hogy várjam meg az új évet, s ha valamelyik kémia tanszéken megürül egy állás, oda helyeznek. A szerves kémiai tanszék csábított, ahol dr. Vargha László szegedi egyetemi tanár lett az intézetvezető. Irányításával 1944-ben doktoráltam, s a hadkiegészítőnél csak erre vártak, mert rögtön küldték a behívót, hiába kaptam az egyetemtől a tanársegédi fokozatot.
– Mennyi időt töltött a katonaságnál?
– Két évet katonáskodtam Szatmárnémetiben, Pilisvörösváron, Tasnádon, majd az úgynevezett fronton, a Radnai-havasokban. Bár vegyiharc-századnál szolgáltam, a vegyi fegyverek bevetésére szerencsére nem került sor.
A szíriai helyzet kapcsán naponta hallunk a vegyi fegyverekről, mikor, hol kezdődött a történetük?
– Az első világháborúban már klórgázzal, majd yperittel gyilkolták az embereket. Ez utóbbi kémiai nevén diklór-dietil-szulfid, besorolása hólyaghúzó harci gáz, amelyet 1917-ban használtak a németek először a szövetséges erők ellen, s Ypres belga városról kapta a nevét. Az iperit idegméreg, maró hatása a bőrt, a tüdőt, a szöveteket teszi tönkre. Bepermetezték a területet, s az elpárolgó folyadékot a szél hátán szállíttatták az ellenség állásaira. Ez egy kicsit kétélű dolog, mert ha megfordul a szél, akkor saját maguknak ártanak. Rengeteg harci gáz létezik, vannak gázállapotú, cseppfolyós és szilárd anyagok is.
– A második világháborúban kinek volt vegyi fegyvere?
– Mindkét félnek, csakhogy az 1925-ös genfi egyezmény alapján már nem vetették be.
– Szíriában is hasonlót használtak?
– A szaringázt gyanítják, ami a veszélyes ideggázak közé tartozik. Mindenesetre rendkívül csúnya mindeniknek a hatása.
– Említette a professzor úr, hogy a katonaságot a fogság követte.
– Négy évig voltam munkaszolgálatos az egykori "paradicsomnak" tartott Szovjetunióban. Javarészt ipari létesítmények melletti beszállító üzemeknél dolgoztunk, fakitermelésben, vegyi gyár segédmunkásaként. Miközben a harcsafűrészt húztam a fakitermelő regimentnél, híre ment, hogy egy őrnek megjavítottam az óráját, s attól kezdve a táborparancsnok egy helyiséget adott, hogy műhelyt rendezzek be, ahol órákat kellett javítanom.
– Hol, mikor tanulta meg az órásmesterséget?
– Gyermekkoromban nem egy órát tettem tönkre, amíg érteni kezdtem hozzá.
Egyébként ez volt az első feketemunkám, de csak addig tartott, amíg átcsoportosítottak egyik táborból a másikba azzal a kecsegtető ígérettel, hogy hazaengednek. Ami valójában azt jelentette, hogy legalább egy évet újabb táborban töltünk. Ennek a vezetője kinevezte magát rádióamatőrnek, s rádiójavítást vállalt civileknek. Amikor kiderült, hogy én is rádióamatőr voltam, ezt a feketemunkát is át kellett vennem. Mivel a parancsnok az európai rádiókhoz nemigen értett, a hadizsákmányként szerzett készülékek javítása reám hárult. Volt egy garázsa is a tábornak, s mivel hivatalosan nem foglalkozhattam rádiójavítással, a garázs személyzetébe soroltak be, ami arra volt jó, hogy kitanultam a motorszerelést.
– Az elmondottak szerint tanulságos volt a fogságban töltött idő.
– Valóban, hiszen megtanultam az orosz nyelvet is. Nagy segítségemre volt, hogy a cirill betűket már itthonról ismertem. Drágavilmán, ahol csak a mi voltunk magyarok, értelmiségiként összebarátkoztunk az egyik ortodox pappal, aki édesapám halála után meghívott egy szünidőre. A vasárnapi misén a kántor melletti megtisztelő széken hallgattam végig a szertartást. A jó falusi kántor a szentkönyvet olvasva az ujjával követte a sorokat, én pedig a szavak és az írott jelek közötti kapcsolatot figyelve ismertem meg a cirill betűket. Egy szlovákul is beszélő felvidéki magyar fogolytársam az orosz nyelvtan elsajátításában segített. Egy napon, amikor a vegyi üzemben végzett munkától kifekélyesedett kezem miatt orvosi engedéllyel a táborban maradhattam, annak politikai irányítója rájött, hogy elég jól gagyogok oroszul. Kiderült, hogy olvasni is tudok, s azt a feladatot kaptam, hogy a híreket fordítsam magyarra és románra a fogolytársaimnak. Kezdetben leírtam, majd első látásra fordítottam, s ettől kezdve tolmács lettem.
– Hogyan ért véget a fogság?
– 1948-ban kerültem haza, s rögtön jelentkeztem a Bolyai Egyetem vezetőségénél, de mivel a következő tanév tanszemélyzetét már kijelölték, nem tudtak felvenni. Decemberig reményt vesztve Kolozsvárt töltöttem az időt. A Bolyai Egyetem magyar orvosi kara már Marosvásárhelyen működött. Amikor az adminisztráció szempontjából is függetlenedett, voltak tanárok, akik nem vállalták a költözést, így megürült néhány állás az orvosi karon. Az orvosi kémia előadótanáraként jöttem Marosvásárhelyre. Az 1948–49-es tanév egy félévből állt. Decemberben érkeztem, januárban kezdődtek meg az előadások, s a félév végéig kellett befejezni a tananyagot. Első évben orvosi kémiát a másodikban biokémiát tanítottam.
– Miben különböznek?
– Az orvosi kémia az általános szervetlen és szerves kémiai alapismeretek elmélyítése a középiskolainál magasabb szinten. Bővebben tárgyalta az élettel kapcsolatos vegyületeket, mint például a fehérjéket, főleg az enzimeket, s a biokémia bevezetését jelentette. Marosvásárhelyen nagy segítségemre volt Obál Ferenc, az élettan professzora, akivel baráti viszonyba kerültünk, s a későbbiekben is jól együttműködtünk. A tantárgyat oktató magyarországi egyetemi tanár szerződését az 1949-es félév végén felbontották. Mivel a nyári szesszió után sok diák maradt az őszi pótvizsgára, amikor szabadságra készültem, hogy megnősüljek, Csőgör Lajos rektor azzal örvendeztetett meg, hogy ősszel én kell vizsgáztassam a másodéveseket biokémiából. A szünidő a biokémia tanulásával telt el, majd szerencsésen lezajlottak az őszi vizsgák, s attól kezdve a biokémia előadásokat is én tartottam. Nemsokára csak a biokémia maradt a tantervben, s a rektor a kolozsvári kémiai kar legjobbjai közül öt fiatal végzettet hozott tanszemélyzetnek, akik a későbbiekben nagy segítségemre voltak.
– Nem könnyű tantárgy a biokémia (életvegytan), az orvostanhallgatók egy része tart is tőle. Az átlagember pedig el sem tudja képzelni, hogy milyen sok vegyi folyamat történik a szervezetünkben.
– Az élő szervezet működése és felépítése nem egyszerű. A szervezetünkben zajló vegyi folyamatokat úgy lehet megérteni, ha összefüggéseiben vizsgáljuk azokat, mert nagyon szigorú logika alapján működnek. Bizonyos anyagok vegyi szerkezete pontosan megszabja a szerepüket a szervezetben, és azt is, hogy milyen változásokat szenvedhetnek. A szerkezet és a funkció között szoros az összefüggés.
– Ezek szerint a professzor úr a legbonyolultabb "gép" működését tanította.
– Ha nem adatott meg, hogy az egyszerű gépekkel foglalkozzam!
– Hol van a biokémia és biofizika közötti határ?
– Egy kémiai reakció energiaváltozással jár, az energia pedig fizikai fogalom, amelynek hatására rengetegfajta átalakulás, akár a molekulák alakváltozása is bekövetkezik.
– Az egyetem történetéről készült könyvben olvastam, hogy annak idején változatos témákban folytattak kutatásokat, mint például az anyagcsere és szabályozása, a belgyógyászati betegségek közötti összefüggés, ideg-biokémiai vizsgálatok, a máj toxikus károsodásával összefüggő fehérje- anyagcserezavarok, véralvadás….
– Próbáltunk a felszerelés, a műszerek, s a rendelkezésünkre álló vegyi anyagok biztosította lehetőségek keretén belül, sőt néha egy kicsit talán azon túl is valamit felmutatni. Nem mondom azt, hogy fontos dolgokat fedeztünk fel, de igyekeztünk.
– Szeretnék egy kérdéssel visszatérni a kezdetekre. Kovács Endre professzort a gyógyszerészeti kar alapító tanáraként is számon tartják.
– Az első évben külön felkérésre gyógyszerészeti szerves kémiát tanítottam a gyógyszerészhallgatóknak. Egy pár évre megszakadt a kapcsolatom a gyógyszerészeti karral, majd 1953-ban nem éppen hivatalos kifejezéssel élve a "nyakamba sózták" a dékáni teendőket. Ez nem volt lélekemelő feladat, s ebben a minőségemben 1956-ig tagja voltam az intézet vezetőségének is.
– Ami akkoriban elsősorban pártutasításra történt.
– Rengeteg időt elvesztegettünk fölösleges dolgokkal is. Magamtól mondtam le, s utána következtek a szomorú események, a kizárások, megfenyítések…
– Azt a korszakot nem volt könnyű átvészelni anélkül, hogy ne kényszerüljön kellemetlen helyzetbe az ember.
– Valóban nem.
– Aztán következtek a hatvanas évek.
– Az 1960–61-es tanévben Moghioros és Rautu elvtársak jelenlétében tanszemélyzeti plenáris ülés helyszíne volt a Kultúrpalota. Akkor kezdődött el az egyetem jellegének a megváltoztatása.
– A professzor meddig vezette a biokémia tanszéket?
– 1983-ig, a nyugdíjazásomig. Időközben a gyógyszerészeti karon még tanítottam a biokémiát.
– A karról szóló könyvben olvastam, hogy fontos szerepe volt az egyetemi műhelyekben folyó munka irányításában is.
– A gépek iránti vonzódásom ismerve Andrásovszky rektor bízott meg a finommechanikai műhely szakmai vezetésével. A már meglévő laboratóriumi berendezések javítása mellett a tanszemélyzet részéről igényelt kivitelezhető műszerek megépítésére kellett fordítani azt a felszerelést, amivel a finom- és fenntartó mechanikai műhely rendelkezett. A finommechanikai műhelyben nagyon hozzáértő, rátermett csapat gyűlt össze, s kezdetben komolyabb megvalósításokra is lehetőségünk nyílt, de később fokozatosan lecserélődtek, s a működésünk egyre inkább beszűkült.
– Ezt a szerepet meddig töltötte be?
– Gyakorlatilag a nyugdíjazásomig.
– Akkoriban is kényszer hatására kellett távoznia egy professzornak?
– Megelőztem a kényszert, talán megérezve, hogy családi problémám lesz. Ugyanabban az évben feleségem, Balázs Magda szemész főorvos megbetegedett, s nagyon nehéz három év után 63 éves korában elhunyt.
– Az egyetemi feladatok mellett maradt-e idő valamilyen hobbira?
– Rádiótechnikával, erősítők, vevőkészülékek tervezésével, kivitelezésével foglalkoztam.
– Ha visszagondol, melyek voltak a legszebb évek?
– Egész életemben éreztem, hogy nem a fő foglalkozásom, amire a legtöbb adottságom, tehetségem van. Ezt próbáltam pótolni a hobbival, ami csak részben sikerült.
– Ha most kezdené, mit tenne másképpen?
– Nem is tudom. Ma már a mérnökség is nagyon megváltozott, s mint minden tevékenység, a pénz hatalmának van kiszolgáltatva. Hogy melyik évet tudnám kiemelni? Mindeniknek megvolt a böjtje is. Sokszor rángattak ide-oda, voltam képviselő, de jó ideológus nem vált belőlem soha.
– A professzor úr diszkréten szellemes, kiváló beszélgetőpartner. Nem illik megkérdezni, de 95 évesen ezt a formát hogyan lehet megőrizni?
– Csak neveket ne kérdezzen!
– Azt tartják, hogy idővel egyre bölcsebbé válunk.
– Az ember bizonyos dolgokat kellemetlen tapasztalatai alapján próbál korrigálni. A nagyobb megértést, türelmet, elnézést jelentő bölcsesség alapját ilyen tapasztalatok képezik.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– A szépirodalom és a klasszikus zene. Mostanában Anatole France novelláit olvasom, Bach, Beethoven s Verdi egyes műveit hallgatom szívesen.
– Derűs, boldog születésnapot kívánok, s köszönöm az élményt!
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kövessétek álmaitokat! (Tanévnyitó a helyi egyetemen)
Tizenhatodik tanévnyitóját tartotta tegnap a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozata, amelynek három karán idén százhúsz elsőéves hallgató és huszonkilenc mesteri fokozatra jelentkező fiatal kezdi tanulmányait. Közel ötszázötvenen tanulnak a helyi főiskolán.
Nagy Attila, a kihelyezett tagozat igazgatója akadémiai kötelezettségeire hivatkozva, amelyek Budapestre szólították, levélben köszöntötte az egybegyűlteket. Georgeta Georgiu alprefektus arra hívta fel a hallgatók figyelmét: a tanulás mellett használják ki az egyetem más jellegű szolgáltatásait, kutassanak, szórakozzanak, Antal Árpád polgármester pedig saját példáját említve vázolta, hogy akinek vannak álmai és kitartása azok megvalósításához, az sikerrel jár. Merjetek álmodni, és kövessétek álmaitokat – hangsúlyozta a városvezető. A közgazdaság és gazdálkodástudományi kar részéről Bogdan Laura oktató, a politika, közigazgatás és kommunikációtudományi kar képviseletében Székely Zsolt tanszékvezető köszöntötte az elsőéveseket, a környezettudományi kar vezetője, Bartalis Ildikó pedig elmondta, bár idén nem tartottak felvételit a környezetmérnöki szakon, megkezdik a környezettudományi szak engedélyeztetését. Éljetek egymással békességben, és keressétek itthon a boldogulást – szólt a hallgatókhoz Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese, Ioan Cucu ortodox lelkész pedig megáldotta a kezdődő tanévet. Közreműködött Sebestyén-Lázár Enikő két énekkel és Szilágyi Zsolt Herbert zongorán, az ünnepség Beethoven Örömódájával végződött.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kultúrpalota centenáriuma
Kereken száz éve történt
Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre.
Forgassuk vissza az idő homokóráját!
Idézzük fel, hogyan rendezték meg eleink a város legfontosabb művelődési intézményeit befogadó gyönyörű hajlék ünnepi átadását!
A házavatás napját 1913. október 26-ra tűzték ki.
A szervezők tulajdonképpen az előző napot is az eseményre szánták (egyes dokumentumokban ezért október 25-e szerepel megnyitóként), de a meghívott vendégek érkezése, fogadása és távozása miatt nem minden szigorúan az elképzelések szerint sikerült. Jászai Mari színművész, Jendrassik Jenő festőművész, Róna József szobrász a déli gyorsvonattal, Herczeg Ferenc író, országgyűlési képviselő, Ilosfalvy Lajos műegyetemi tanár, Rákosi Jenő író- főszerkesztő csak délutánra jelezte érkezését. Rajtuk kívül még a szellemi és az egyházi élet számos jeles helyi és országos személyisége meghívást kapott az eseményre. Közöttük volt Márki Sándor történész, Tömörkény István író, szegedi múzeumigazgató, Szabolcska Mihály költő, Szendy Árpád, a budapesti Zeneakadémia professzora.
Már a megnyitó ünnepség-sorozat első napján, 1913. október 25-én este 8 órakor a hangverseny a zsúfolásig megtelt nagyteremben ünnepélyes és emelkedett hangulatban zajlott le. „Magyarország kultúréletének kiváló tényezői ez idő szerint Arad város vendégei. Eljöttek ide, hogy a mi nagy ünnepünk fényét megjelenésükkel emeljék, másrészt pedig, hogy velünk örvendezzenek, amikor legimpozánsabb kultúrintézményünket avatjuk fel, s állítjuk azt a magyar közművelődés szolgálatába” – írta a Függetlenség napilap riportere az eseményről szóló tudósításában (1913. október 26.)
A Philharmonia Egyesület nevében Mandl Vilmos elnök üdvözölte a vendégeket, köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek ezért a gyönyörű létesítményért. Külön méltatta a tervező, Szántay Lajos tehetségét és ízlését.
Az Aradi Nemzeti Színház és a katonai helyőrség (33. gyalogezred) zenészeivel kiegészített filharmonikusok gróf Zichy Géza Ünnepi hangok című kompozícióját mutatták be a szerző vezényletével. Ezután Zellner Sándor dirigált. Schubert h-moll szimfóniájának első tételét, Goldmark Falusi lakodalmak és Bizet L’Arlésienne kompozícióját szólaltatták meg. Végül stílszerűen Beethoven Házavatás nyitányával fejezték be az ünnepi hangversenyt.
Másnap délelőtt, a tulajdonképpeni házavatón a vendégek zsúfolásig megtöltötték a palota nagytermét.
A Himnusz elhangzása után, melyet a dalárdák együttes énekkara adott elő, Jászai Mari elszavalta Herczeg Ferenc erre az alkalomra írt Prológját.
Jankovich Béla kultuszminiszter jelenlétében, aki maga is rövid köszöntőt mondott, ünnepi házavató beszédet tartott Rákosi Jenő író, Varjassy Lajos polgármester, Varjassy Árpád, a Kölcsey Egyesület elnöke, akit a polgármester felkért Arad szellemi életének irányítására, valamint Ioan Ignatie Papp aradi ortodox püspök.
A helyi társadalmi szervezetek, és a meghívott városok képviselői is rövid köszöntő beszédben emelték ki az új intézmény jelentőségét Arad kulturális életében.
Végezetül a palota irányítását nyilvánosan is átadták a Kölcsey Egyesületet évek óta vezető Varjassy Árpádnak. Az ünnepség a Szózattal zárult.
A vendégek a délelőtti rendezvény után látogatás tettek az új művelődési intézmény helységeiben. Megtekintették a ’48-as ereklyemúzeumot, az őskori gyűjteményt, a képtárat, a könyvtárat, illetve Domán Sándor aradi nagykereskedő szőnyegkiállítását a kisteremben és a hódmezővásárhelyiek majolika kiállítását a Palota alagsorában.
Délben a vendégek banketten vettek részt a Fehér Kereszt szálloda télikertjében, délután fogadáson vettek részt a városházán, este pedig megtekintették a Nemzeti Színház előadásában A falu rossza című színművet.24) „Az ünnepi szónoklatok között különösen kiemelkedett Papp I. János román püspök méltányos hangú, okos beszéde, amely a különböző anyanyelvű polgárok közti békés együttműködés szükségességét hirdette. Beszédét nagy ováció fogadta”– kommentálta a házavató mozzanatait a Függetlenség napilap október 28-i száma.
A Românul c. aradi lap október 29-én számolt be az eseményről „Momente de mare sărbătoare ungurească” címmel. A Kölcsey mellett a múzeum, a Philharmonia Egyesület, és az alakuló városi könyvtár méltó otthonra talált. Következtek a dolgos hétköznapok.
Részlet a centenárium tiszteletére Lapok a Kultúrpalota történetéből 1913–1948 címmel, román és magyar nyelven megjelenő, gazdagon illusztrált könyvből.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató és koncert Szovátán
A Bernády Közművelődési Egylet, Szováta város önkormányzata és a szovátai unitárius egyházközség szervezésében március 14-én 18 órától könyvbemutatóra és komolyzenei koncertre kerül sor a szovátai unitárius templomban. A szovátai származású Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, volt háromszéki RMDSZ-es szenátor …nem ilyen lovat akartam című könyvét Bede Ferenc mutatja be, a szerzőt volt osztályfőnöke, Fekete Árpád nyugalmazott tanár méltatja. A rendezvényen a marosvásárhelyi Tiberius vonósnégyes Haydn-, Beethoven-, Mozart-műveket játszik.
Népújság (Marosvásárhely),

A forradalom üzenete – a költők látnoki szemével láttatva
Az 1956-os magyar forradalomról, a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcról emlékeztek meg október 23-án a temesvári magyarok. A megemlékezésre egy másik forradalom kultikus helyszínén, a belvárosi református templomban került sor, a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és a Temes Megyei RMDSZ szervezésében. Ünnepi műsorral adóztak a temesváriak 1956 emlékének, v. Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke előadásában, „mert egy nép azt mondta, elég volt” – ’56 a magyar irodalombancímmel.
A Szózat közös eléneklése után a rendezvény vendégeit ft. Fazakas Csaba református esperes köszöntötte. A magyar forradalom emlékére felcsendült Ludwig van Beethoven Egmont nyitány című műve, amely gyakran szólt a magyar rádióban azokban a napokban. Az 1956-os népfelkelés előzményeiről, a mindössze három hétig tartó forradalmi eseményekről és a tragikus következményekről Halász Ferenc történelemtanár, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke tartott előadást, megemlékezve az 1956-os temesvári tüntetésekről, a magyar és román áldozatokról is. „1848–49 és 1956 után egy újabb szabadságharc indult el éppen innen, a temesvári református templomból 1989 decemberében” – mondta Halász Ferenc, hangsúlyozva, hogy utóbb nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna, de 1989 nem volt hiábavaló, előbbre léptünk a szabadságunk és az emberei jogaink területén. „November 2-án éljünk a kiharcolt szavazati jogunkkal” – zárta ünnepi beszédét Halász Ferenc.
Vitéz Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke „irodalmi művekkel tarkított kalandozásra” invitálta a megemlékezés résztvevőit a „sokat látott református templomban”. Utassy József Iszonyú lesz című versével vezette be és Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című látnoki költeményével fejezte be irodalmi kalandozását, felidézve a sztálinista korszak embertelenségét (Illyés Gyula – Egy mondat a zsarnokságról), a magyar forradalmárok eszmélését, a forradalom véres eseményeit (Ratkó József – Fegyvertelenül), az emigrációba kényszerült magyarok keserű sorsát (Márai Sándor – Halotti beszéd). A múlt árnyai kísértettek, amikor előadás közben hirtelen sötétbe borult a templom és az előadó csak gyertyafénynél folytathatta műsorát.
V. Erdei József a nagy magyar költők halhatatlan soraival idézte fel 1956 szellemiségét, adta át a megmaradás üzenetét. „Olvassanak el minden nap egy verset, Faludy György emlékének adózva, aki arra kéri Önöket, hogy „homlokod mögött adj nekem helyet/ tanuld meg ezt a versemet” – mondta befejezésül az előadóművész, aki Ady Endre ritkán hallott versével (Egy harci Jézus-Mária)búcsúzott a hallgatóságtól. A tartásos megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével és szeretetvendégséggel zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Március 15. Aradon – „A magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki”
Az elmúlt évek hagyományait tiszteletben tartva, a román és a magyar himnusszal, valamint az EU hivatalos himnuszának tartott Örömódával (Beethoven) kezdődött vasárnap délután fél ötkor az aradi Megbékélési parkban, a román és a magyar emlékmű közötti téren a március 15-i megemlékezés. A kellemes, kora tavaszi időben összegyűlt maroknyi magyarság a tőle megszokott civilizált formában tett eleget nemzeti kötelezettségeinek, a Szabadság-szobor mellett román és magyar hivatalosságok mondtak viszonylag rövid és visszafogott beszédeket.
Felszólalt Cosmin Pribac Arad megyei prefektus, dr. Donkó Szilvia konzul, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának munkatársa, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács alelnöke és Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus Victor Ponta román kormányfő üzenetét tolmácsolta, melyben a dialógus, az egymás iránti tisztelet és a kölcsönös megbecsülés jelentőségére hívják fel a „magyar szomszédok” figyelmét. Dr. Donkó Szilvia konzul Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak a köszöntését olvasta fel, mondván: a szabadság őrtüzét csak egy egész nemzet összefogásával sikerült évtizedeken át táplálni, a 167 évvel ezelőtti igazságok máig örök érvényűek. „Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csakis a magyarok vívhatják ki. Összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés.” Adrian Ţolea, a megyei önkormányzat alelnöke egyben a várost is képviselte, mivel Gheorghe Falcă aradi polgármester nem tartózkodott az országban. Mint megjegyezte, a két nemzet közös célja a nyugati értékek előtérbe helyezése, ilyen szempontból a jelentős történelmi múlttal rendelkező Arad város és megye a tolerancia, az egymás közötti tisztelet és békés együttélés legjobb példája. Az alelnök fontosnak tartotta megemlíteni az első aradi konzervatóriumot, illetve hogy Aradon épült az első magyar autógyár, vagy, hogy itt rendezték meg az első hivatalos focimérkőzést. Nem hagyta ki az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó küzdelmet sem, melyben szerinte a románok és magyarok együtt kell hogy dolgozzanak a siker érdekében.
Bognár Levente alpolgármester beszédében hangsúlyozta: a szabadságvágy, mely örök és elpusztíthatatlan, mindig erőt adott és Aradot is egyesítette 1848 márciusában, majd 141 év után, 1989 decemberében is. „Az egyetemes szabadság eszméje egyformán illet meg mindenkit, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Ezért tartjuk 89-ben kivívott jogunknak, hogy március 15-én Aradon is, mint mindenütt, ahol magyarok élnek, megünnepeljük 1848 bátor fiait és hőseinket. Magyar közösségünk szabadságvágyának egyik megvalósulása, hogy itt ünnepelhetünk a szabadság szimbólumánál, mely a 13 vértanú tiszteletére 2004 óta ismét köztéren áll. Bár az 1989-es december végi reményteli napok minden elvárása még nem valósult meg számunkra, de az ünnepeinkhez és kulturális örökségeinkhez való jogunkat nem engedjünk megkérdőjelezni, soha senkinek. Szimbólumaink meghatározzák identitásunkat, melyhez egy haladó gondolkozású Európában minden nemzeti közösségnek joga van, és ez bennünket is megillet itt, a 21. században, ahol magyarként élünk több generáció óta. A Szabadság-szobor közösségünk kulturális öröksége, de Arad meghatározó emlékműve is, mint ahogy New Yorknak is szimbóluma az a szabadságszobor, melyet Párizs, a szabadság városa ajándékozott az újvilágnak 1885-ben. (…) Az örök törvényű szabadságot hirdeti mindkét világhírű műalkotás, és mindkettőt a szabadság iránti tisztelet hozta létre. Erre gondoljanak azok, akik kezet mertek emelni Zala György remekművére, itt, az aradi Megbékélési parkban” – mondta Bognár, aki szerint továbbra is várják a felelős hatóságoktól a szélsőséges elmék által vezérelt szoborgyalázók felelősségre vonását.
A beszédek után az Arad megyei magyarlakta települések önkormányzati képviselői, a magyar civilszervezetek, érdekképviseleti tömörületek, pártok, egyházi képviselők, iskolák és magyar intézmények vezetői koszorúk elhelyezése mellett hajtottak fejet a Szabadság-szobor előtt.
A rendezvényt szerencsére komolyabb magyarellenes incidensek nem zavarták meg, a csendőrök azonban kitiltották az egyik aradi székely zászlaját. D. Nagy Károly (a Jelen Ház munkatársa) ugyanis idén már negyedik alkalommal vonult volna ki a térre a magyar és a székely zászlóval, a hatóságok azonban az utóbbit nem engedték meglobogtatni.
Az ünnepi rendezvény előtt a téren a civilszervezetek találkozójával párhuzamosan az RMDSZ játékos foglalkozást szervezett, melynek keretében a legnagyobb népszerűségnek a kokárdakészítés örvendett. A koszorúzás végeztével az ünneplők átvonultak a nagyszínházba, ahol a Tihanyi Várszínpad előadásában az Éljen a magyar című előadást nézhették meg.
Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Segesvár
Szerkesztette: Antalfi Imola
"Élő" vár a segesvári
Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke, városi tanácsos szerint a magyar közösség szempontjából fontos tevékenységeket idén is támogatja az önkormányzat.
– Magyar vonatkozásban a tavaly kiutalt összegeket idén is megszavazta a tanács, így a Gaudeamus Alapítvány 50.000 lejt kap a szolgáltatások támogatására, 25.000 lejre rúg a telek- és épületadóra vonatkozó 0,25%-os kedvezmény, kulturális rendezvényeinek megszervezésére továbbra is díjmentesen veheti igénybe a polgármesteri hivatal dísztermét. Ami pedig többlet: idén az alapítvány még 7000 lej támogatást kap, ugyanis koncerteket, művelődési rendezvényeket is szervez. A Kikerics tánccsoportnak a korfui fesztiválon való részvételéhez illetve népviselet vásárlásához tavaly 15.000 lejjel járult hozzá a tanács, idén is megkapják ezt az összeget, csakúgy mint az egyházak külön- külön a 3000 lejes támogatást. Az önkormányzat a Szász Sándor vezette Spartacus birkózócsapatot is segíti, ahol főként magyar gyermekek sportolnak, tavaly ők 10.000 lejt kaptak egy nemzetközi birkózóverseny megszervezésére.
– Sipos Razvan szerint törvénytelen építkezések történtek a történelmi városrészben, ami veszélybe sodorhatja azt, hogy a várost a világörökség részeként tartsák nyilván. Mit tehet a közgyűlés, hogy ez ne következzen be?
– A városnak óriási gondot jelent, mert az építkezési engedélyek kiadása szünetel, az ilyen ügyekben Marosvásárhelyre kell menni. A megyei főépítésznek rengeteg fenntartása van, azt mondja, nagyon sok törvénytelen dolog történt és emiatt Segesvár lekerülhet a világörökségi listáról. Valószínűleg történtek visszaélések, hiszen ez egy élő vár, ahol rengeteg tevékenység folyik: itt iskolák működnek, templomok vannak, itt található a polgármesteri hivatal és a helyi tanács épülete, a várbeli házak lakottak. Ez Délkelet- Európa egyetlen lakott vára, és valószínűleg az idők folyamán történhettek olyan dolgok az építkezésben, amelyek nem voltak törvényesek. Az a furcsa, hogy ha a megyei főépítész tudott a törvénytelenségekről, miért nem vonta felelősségre a városi főépítészt, amíg itt volt? A tanácsban többször felvetettük, hogy a várban olyan javítások történnek, amelyekbe a főépítész nem egyezett bele. Utólag volt, akit megbüntettek, volt, akit felszólítottak, hogy változtasson, de semmi sem történt. Nem a tanács dolga megoldani ezt a problémát, mi jeleztük a helyzetet. Azt a választ kaptuk, hogy megoldják.
– Tudna említeni példát?
– A várban lévő vagy a történelmi részhez tartozó épületek színezése eredeti kell legyen. Ezt a legtöbben betartották, de sokan nem, akik nehezményezték, hogy az eredeti szín rikító. A szász épületek már csak ilyenek, élénk színűek... A másik nagy probléma, hogy a gépkocsik felhajtanak a várba, pedig a tanács több határozatot is hozott ennek megtiltására.
Az önkormányzat pereli a hulladéktelep adminisztrátorát
A város költségvetését kiegyensúlyozottnak nevezte a városvezetői tisztséget ideiglenesen betöltő Dan Eugen Bândea alpolgármester, aki szerint idén elsősorban a beruházásokra szánnak jelentősebb összegeket.
– A helyi tanács februárban fogadta el az idei költségvetést, ami 51 millió lejes bevétellel, illetve 66 millió lejes kiadással számol. Kiegyensúlyozott, a beruházásokra összpontosító költségvetésről beszélhetünk Segesvár esetében. Elsősorban az utcák korszerűsítését tervezzük: felújítanánk a Nicolae Balcescu, a Nicolae Iorga, a Román, a Mező utcákat, de a későbbiekben több utcát is belefoglalunk a javítási programba. Terveink közt szerepel a polgármesteri hivatal székhelyéül szolgáló épület tetőzetések megjavítása, a sportcsarnok főjavítása, az iparihulladék-telep bezárása, a közlekedési jelzőrendszer korszerűsítése, a víz- és szennyvízhálózat bővítése 12, illetve 14 utcában, a víztisztító telep modernizálása. A költségvetés a következő arányban oszlik meg: közszolgáltatásokra 16,38%, rendfenntartói tevékenységre 1,79%, szociális- művelődési tevékenységekre 39,52%, fejlesztésekre, lakásépítésre, környezetvédelemre 19,63%, gazdasági tevékenységekre 22,68% – jelentette ki érdeklődésünkre az alpolgármester. Kérdésünkre, hogy mi a helyzet a környezetkímélő lerakóval, hiszen a tanács ellenezte, hogy ideszállíthassák a megyeszékelyről származó hulladékot, a lerakó működtetője viszont ellenkezőleg döntött, a városvezető hangsúlyozta, az EU-konform hulladéktelep tulajdonosa az önkormányzat, adminisztrátora pedig a Schuster Ecosal Kft., a szerződés pedig kiegészítő iratokkal van érvényben. – Tekintettel arra, hogy az adminisztrátor nem tartotta tiszteletben a szerződésbeli kötelezettségeket, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács pert indított a Schuster Ecosal Kft. ellen, így minden további döntés a bírósági végzés után várható – tette hozzá.
Az önkormányzatot ért bírálatok kapcsán, melyek szerint a történelmi városrészekben törvénytelenül építkeztek, illetve a városnak jelenleg sincs főépítésze, Dan Eugen Bândea elmondta, a korábbi versenyvizsgák nyomán sajnos nem sikerült betölteni a főépítészi állást, de remélhetőleg lesz, aki szakmai szempontból izgalmas kihívásnak tekinti majd ezt a munkát. A hónap végén újabb versenyvizsgát írnak ki a főépítészi tisztségre. A majdani főépítész munkájának segítése érdekében urbanisztikai bizottságot alakítanak, amelybe rangos szakembereket kérnek fel.
Nők a szabadságharcban
A fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezésében március 8-án a helyi kul- túrotthonban került sor a Nők a szabadságharcban című rendezvényre. Miért éppen erről a témáról szerveztek kulturális műsort? – kérdeztük Szabó Józsefet, az egyesület elnökét, az előadás főszervezőjét.
– Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban csak férfiak játszottak fontos szerepet, de nem szabad elfelejteni, hogy a nőknek itt is különleges szerepet kölcsönzött a történelem. Ez adta az ötletet egy ilyen jellegű rendezvény megszervezésére, és az időpont kiválasztása sem volt véletlen (a nőnap és a közelgő március 15-i ünnepségek). A műsor összeállításában Szilágyi Rita Nők a szabadságharcban című könyve segített, valamint a Fehéregyházán tevékenykedő és az itt élő 12 pedagógus: Balázs Ilona, Csáki Izabella Kinga, Hegyi Izabella, Jakabfi Melinda, Nagy Judit, Oroszhegyi Judit, Simó Éva, Szabó Tünde Hajnal, Széll Júlia, Tordai Mónika, Varga Regina, Volkán Katalin. Tóth Kálmán költő versének sorait Székely Tímea adta elő, háttérzeneként a Kormorán előadásában hangzott el a Nemzeti dal, valamint Brahms-, Massenet-, Beethoven- és Liszt-darabok, Klapka- és Hunyadi- indulók, a Szózat, vetítésre kerültek 1848/49- cel kapcsolatos képek, csatajelenetek, a műsorban ismertetett nők, vértanúk, várbörtönök, sírhelyek képei stb. A műsorban ismertetett vagy megemlített női nevek közt van Batthyányné Zichy Antónia, Reviczky Mária, Teleki Blanka, Leövey Klára, Kossuth Zsuzsanna, Meszlényi Terézia Johanna, Laborfalvi Róza, Szendrey Júlia és még sokan mások. A műsor elején fellépett a segesvári Kikerics néptáncegyüttes László Imola tanárnő vezetésével – mondta Szabó József.
Önálló magyar iskolára van szükség Segesváron
A segesvári Gaudeamus Alapítvány több mint két évtizede tesz a környékbeli magyar közösség megmaradásáért, identitástudatának erősítéséért. Farkas Miklós igazgatót 2013 őszén Tóth Tivadar tanár, önkormányzati képviselő váltotta, akit az alapítványi tervekről kérdeztünk.
A Segesvár környéki, szórványban élő magyar gyerekek, fiatalok művelődési életének a megszervezése, a hátrányos helyzetű bentlakó diákok támogatása továbbra is a fő tevékenysége az alapítványnak, talán még hangsúlyosabban, mint eddig, hiszen a demográfiai mutatók nem túlságosan kedvezőek a magyar közösségre nézve.
– Az alapcélok nem változtak, lényegesen nem változott semmi, ami az alapítvány politikáját illeti, de alkalmazkodni kell ahhoz a helyzethez, ami éppen alakulóban van: csökken a gyermeklétszám. Ez azt jelenti, hogy a bentlakás lehetőségét az általános iskolásoknak is fel kell ajánlanunk. Eddig többségükben líceumi gyerekek voltak a bentlakásban, most viszont arra kell figyelnünk, hogy hogyan tudjuk támogatni már 5. osztálytól a gyerekeket. Egy nemrég készített felmérésből az derül ki, hogy 3-4 év múlva jelentős arányú csökkenésre kell számítani, szinte felére csökken a gyermeklétszám. Főként a magyar gyerekek esetében tartom ezt aggasztónak, mert a román közösségben mindig ott van a roma rész, amely úgy ahogy kipótolja a hiányokat. Ennek ellensúlyozására kértük fel egyrészt a Böjte Csaba által létrehozott alapítványt, hogy nyisson itt egy közösségi házat, ami lassan két éve működik, jelenleg 18 kisgyerek van nálunk elszállásolva. A két évre kötött szerződést várhatóan meghosszabbítjuk. Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehet esetleg beszállítani ezeket a gyerekeket Segesvárra, hogy ne a román iskolát válasszák. Nagyon súlyos a helyzet.
– Ki készítette a felmérést?
– A pedagógusok készítették az egyházak segítségével, összevetve az anyakönyvekkel, a születésszámmal. Ezek a mutatók nem vetítenek előre szép jövőképet. A létszámcsökkenés egyik oka, hogy Segesváron megszűnt a külvárosi magyar iskola. Annyira, hogy idén már I–IV. osztály sincsen, még összevonva sem, csak az óvodai csoport működik, és jövőtől azt is felszámolják. Azok a szülők, akik ott laknak, egyszerűen nem vállalják, vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy naponta behozzák gyerekeiket a távolabbi magyar óvodába, iskolába. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehetne busszal, ingyen ezeket a gyerekeket beszállítani, ezt is felvállalná az alapítvány. Az egyik megoldás az lenne, hogy egyházainkon keresztül felkérjük a testvéregyházakat – a hollandiai, svájci egyházakat –, hogy ha van rá lehetőségük, adományozzanak egy kisbuszt, autóbuszt nekünk, és az alapítvány felvállalná ennek működtetését. Kiemelten fontos a magyar iskola. Úgy gondoljuk, hogy szükség van egy önálló magyar iskolának a létrehozására. Arra törekszünk, hogy iskolaalapítás céljából találjunk támogatót egy ingatlan megvásárlásához, amelynek a fenntartásában természetesen a önkormányzatra is számítunk. Járhatónak látom ezt az utat, nem hinném, hogy az iskola létrehozása különösebb akadályokba ütközne, városi tanácsi szinten sem. A 2012-es tapasztalat azt mutatja, hogy az elmúlt 25 évben jó irányba változott a mentalitás, hiszen már akkor sem az volt a probléma, hogy magyar iskola kellett létrejöjjön, hanem hogy a román gyerekeket el kellett volna mozdítani az épületből. Ha ezzel nem kellene számolni, meggyőződésem, hogy a testület rábólintana a kezdeményezésünkre.
Népújság (Marosvásárhely)

Bartók Bélára emlékezett Nagyszentmiklós
Bartók a határokon át is összeköti a magyarokat
Nagyszentmiklóson az utóbbi évtizedekben a március idusán megtartott Nemzeti Ünnepet követően, március 25-e is ünnepnappá nemesült, mert az egyetemes kultúra korszakalkotó jelentőségű személyisége, Bartók Béla születésnapját szülővárosában immár a zene egyik ünnepnapjaként tartják számon.
A Pro Bartók Társaság és Tamás Sándor fő szervezőnek köszönhetően immár másfél évtizede alkalomról-alkalomra hallhatják a zene kedvelői Bartók és a világ zeneirodalmának gyöngyszemeit. A hagyományt betartva, az idei Bartók-napon koszorút helyeztek el a Jecza Péter szobrászművész által alkotott, és 1993-ban felavatott, Bartók-szobornál a Pro Bartók Társaság, a helyi Polgármesteri Hivatal, a topolyai (Vajdaság) és zsombói (Magyarország) küldöttségek, a Temes megyei és a helyi RMDSZ szervezetek, a Révai Miklós Egyesület, a Máltai Segélyszolgálat helyi fiókszervezetének képviselői és magánszemélyek.
A koszorúzás ünnepélyes pillanatait követően, a felújítás alatt álló Nákó-kastély nagytermében Ioan Mihailescu, Dragos és Manuela Iana-Mihailescu zongoraművészek, Doru Roman és Szabó Zsolt (ütőhangszerek) közreműködésével ünnepi hangversenyt adták elő. A hangversenyen helybéli egyházi és világi tisztségviselők mellett nagy számban vettek részt a helybéliek mellett temesvári zenekedvelők is.
A rendezvény díszvendége volt dr. Kerek Ferenc szegedi egyetemi tanár, Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Pro Bartók Társaság művészeti vezetője. Köszöntőbeszédében Tamás Sándor, a Pro Bartók Társaság elnöke igazi eurorégiós rendezvényként értékelte az idei Bartók Napot, ezzel teljesítve az egyesület célkitűzését, mely Bartók zenei örökségének országhatárokat felülírva hivatott népszerűsíteni és megismertetni. „Annak ellenére, hogy az idei nem kerek évforduló, hiszen Bartók Béla 134 évvel ezelőtt született városunkban, mégis különleges emlékezés az idei, mert egyrészt szeptemberben lesz a nagy zeneszerző halálának hetvenedik évfordulója, és ezáltal a zenei világ érdeklődésének homlokterébe került Bartók zenei öröksége, több helyszínen szerveznek hangversenyeket és más rendezvényeket, másrészt mindannyiunk örömére, a Pro Bartók Társaság tizenötödik alkalommal szervezi meg Bartók Béla születésnapján az ünnepi Bartók-Napot.
Kis üröm is vegyült örömünkbe amiatt, hogy a Román Rádió Vándorló Zongora akciója keretében három évvel ezelőtt Nagyszentmiklósra eljutott Blüthner koncertzongora áprilisban ismét útra kel, hogy más hazai kisvárosokban szólaljon meg. A fenti ok miatt, nagyon örülünk annak, hogy a két koncertzongora ittléte lehetővé teszi számunkra azt, hogy ezen a hagversenyen Bartóknak viszonylag ritkán játszott szerzeményének hangjait szólaltassuk meg. Abban reménykedünk, hogy a Nákó-kastély felújítására szánt európai pénzből sikerül egy zongorát is vásárolni, mert nagy szükségünk van egy jó hangversenyzongorára – mondta Tamás Sándor, aki az elmúlt másfél évtized gyorsmérlegét megvonva fejtette ki meggyőződését, mely szerint sikerült a legfontosabb célkitűzést, Bartók elmékének és szellemiségének ápolását, életművének népszerűsítését és bemutatását maradéktalanul teljesíteni. „A kezdetektől fogva hangsúlyosan jelen voltak a hangversenyek reperoárjában Bartók alkotásai, a legegyszerűbb daraboktól kezdve, a nápdalfeldolgozásokon keresztül, a maihoz hasonló rendkívül összetett darabokig. Az is része volt az elképzelésünknek, hogy ne csak a nagyszentmiklósiakat, hanem az egész régiót megszólítsuk, és az idén ez sikerült is, a temesvári vendégeink mellett szegedi, makói, kiszombori és vajdasági vendégeket fogadhattunk.” – mondta Tamás Sándor.
Dănuţ Groza nagyszentmiklósi polgármester a résztvevőknek ismertette, hogy egy Mórahalommal közösen megnyert, határon átnyúló európai uniós pályázat keretében újítják fel a Nákó-kastélyt: „Az uniós projektnek két összetevője volt. Az első a kastély tulajdonosainak járó összeg kifizetését célozta, mert a Nákó-kastély egyik szárnyát visszaszolgáltatták az örökösöknek. Megegyeztünk velük az árban, megkapták a kért összeget, és a kastély jelenleg teljes egészében a város tulajdonában van. A projekt másik összetevője a kastély külső felújítására vonatkozik. Reméljük, hogy az idei nyár végéig sikerül befejezni a külső felújítást, és a jövőben egy másik európai uniós pályázat keretében szeretnénk a kastélybelsőt is felújítani annak érdekében, hogy a régióba látogató turisták programjába is bekerüljön a kastélylátogatás, Nagyszentmiklós többi nevezetességével együtt” – mondta a polgármester.
A Bartók-napi ünnepi hangversenyen elsőként az ifjú Ioan Mihailescu zongoraművész tolmácsolásában hangzottak fel Beethoven 12. zongoraszonátája dallamai, majd az előadóművész Chopin fokozott lírai hangvételű cisz moll Scherzóját adta elő. A lírai zenei vonalvezetés jegyében, a romantikus hangzás folytatásaként rendkívüli élményt, hamisítatlan zenei csemegét biztosított a Mihailescu házaspár előadva Rahmaninov hat négykezes zongoradarabját.
A hangverseny kiemelkedő és egyedi – Bartók zsenijét egyértelműen kiemelő – darabját képezte, az 1937-ben szerzett Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című, a zeneiséget a végletekig kiaknázó darab. Az előadók ihletett megfogalmazásában keltek életre a változatosságuk ellenére is összeforrt zenei egységet alkotó hol mélyen gomolygó, hol játékos, sőt humoros fordulatokkal telített dallamok, a váratlan cintányérütések, a zongorák hömpölygő dallamait kiteljesítő xilofon, pergődob, trangulum és sok más ütőhangszer hangjai tartalmas és különleges zenei élményt biztosítva. Makai Zoltán
hetiujszo.com
Erdély.ma

Szótalanul sokatmondó beszéd
A tárgyak nem hazudnak. Nem azért, mert a mostoha természet megfosztotta őket az élőlények hangképző szerveitől, ezért aztán bonyolult metakommunikációs fifikákhoz kell folyamodniuk, ha szólni szeretnének, nem, nem ezért.
Egyszerűen azzal, hogy vannak, azzal mondanak szótalanul is olyan sokat. Úgy beszélnek a régmúlt eseményeiről, a hajdani történésekben élő emberek hétköznapjairól, hogy nem tekintgetnek-kacsintgatnak a mába, nem azt figyelik, hogy vajon mit szólnak néma szavaikhoz a pénzosztó illetékesek, s ha nekik tetszik, akkor vajon a kisember nem fogja-e visszautasítani mondandójukat.
Én viszont máris annak a tulajdonságnak, amit a tárgyak beszédében úgy feldicsértem, éppen az ellenkezőjét művelem, holott egyáltalán nem ez a célom: egy olyan könyvvel szembeni csodálatomat szeretném kifejezni, ami az írott szó és rajzolt-fotózott ábrák tolmácsolásával közvetíti a tárgyak örök igazmondását.
Köszönet a szerzőnek, Kónya Ádámnak (1935–2008), hogy megírta a Háromszéki színes szőttes című összeállításban szereplő jegyzeteit-tanulmányait, és köszönet a kolozsvári Korunk-Komp-Press Kiadónak, hogy 2014-ben megjelentette ezt a jelen és az eljövendő idők történészei és néprajzkutatói számára alapvető munkát.
Ahogy a meghallgatás helyett eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna „elmesélni" egy-egy Mozart-, Beethoven- vagy Bartók-művet, úgy erről a – tárgyként is művészeti hatást keltő – kötetről sem tudok másként beszélni, mint vagy egy szóban (csodálatos!), vagy olyan szóáradatban sorra venni nemcsak a nagyobb fejezeteket, hanem mindenik alegységet is, hogy az merénylet volna az olvasó türelmével szemben csakúgy, mint a szerkesztőével.
Ezért hagyatkozom a hátsó borítón olvasható információra, miszerint „A Háromszéki színes szőttes a Kónya Ádám kötetben eddig meg nem jelent néprajzi, művelődés-, tudomány- és helytörténeti írásait közreadó sorozat (Emlékképek, 2010, A csillagos ég szabad szemmel, 2011) harmadik kötete.
Az értekező gyűjtemény sokszínű leírása a közel hatszáz fotóval és kétszáznál több ábrával – a szerző 1960–70-es években készített rajzaival, felvételeivel – Háromszék szőtteseinek, varrottasainak színes világát idézi: az egyházi építészet, a népi lakóházak, kisnemesi udvarházak, főúri kastélyok emlékeit, az utóbbi fél évszázadban elpusztított vagy a felismerhetetlenségig átalakított építészeti kincseinket.
Közben felvillantja szellemi múltunk kiemelkedő személyiségeit, Háromszék néprajzi értékeit, illetve a településeink mai arculatát kialakító eseményeket. Üzenete közérthető és egyértelmű: tiszteljük okosabban, védjük tudatosabban értékeinket."
Nem akarom fölöslegesen megnyújtani ezt a lényegre törő összefoglalást, azért teszek csak annyit hozzá, hogy aki ismeri Háromszéket és környékét, annak azért, aki pedig nem ismeri, annak éppen azért ajánlom könyvespolcának díszhelyére Kónya Ádám kötetét.
Kónya Ádám: Háromszéki színes szőttes, Korunk-Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tiberius Quartet és Zonda Attila (gitár): komolyzenei koncert a nagyváradi várban
A Tiberius Vonósnégyest (Molnár Tibor – hegedű, Lokodi Károly – hegedű, Molnár József – brácsa, Zágoni Előd – cselló) 1994-ben fedezte fel Devich Sándor a kolozsvári “Gh. Dima” Zeneakadémián.
Az ő segítségével több híres mesterkurzuson vettek részt, mindenhol teljes ösztöndíjjal. A hollandiai Orlando Fesztiválon ismerték meg Isabelle Bensát, a Bordeaux-i Vonósnégyes-verseny szervezőjét, aki a londoni Amadeus mesterkurzusra ajánlotta őket, amelyen aztán négyszer is részt vehettek. A Tiberius Quartet elvégezte a Holland Vonósnégyes Akadémiát is a lehető legmagasabb pontszámmal. A vonósnégyes Ausztriában (2004) elnyerte az Erste Wiener Klassik Preis-t. A kvartett 2008 áprilisától megkapta a Marosvásárhelyi Filharmónia Állami Vonósnégyese státust. Pályafutásuk során a világ számos országában és városában megfordultak már, ezúttal pedig Nagyváradon, a Szent László Napokon lépnek fel, közreműködik Zonda Attila gitárművész. A koncert szombaton, június 27-én, 17 órától kezdődik a nagyváradi vár Királyfia-termében. Programon: Luigi Boccherini: e-moll gitárkvintett G 451
Beethoven: B-dúr vonósnégyes, op. 18, No. 6.
(I. Allegro con brio; II. Adagio, ma non troppo; III. Scherzo. Allegro; IV. La Malinconia. Adagio;
V. Allegretto quasi Allegro).
Szervező: a Partiumi Magyar Művelődési Céh.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt.
Szent László Egyesület
erdon.ro

Forró falunap Zsobokon tervekkel
Először szerveztek falunapot a zsobokiak: a kultúrotthonuk udvarán tavaly felépített tágas színpad nem akármilyen fedelét avatták ezzel a sokszínű ünnepléssel.
Az európai országútról lekanyarodó zsoboki út mintegy hat kilométerének több mint fele már aszfaltozott. A központban nagy a nyüzsgés így dél körül. A színpad előtti zöld pázsit szabad, a közönség a művelődési ház oldalán kifeszített árnyékolók alatti padokról követi a gazdag műsort. Hátul a gyereksátorban gyöngyöt fűznek, amott kürtöskalácsot sütnek a zsoboki pékség szorgos dolgozói, ami nem kis teljesítmény ebben a fullasztó rekkenőségben. A falunap fő motívumát szolgáltató igen összetett színpadfedél állja a próbát: a helybeliek által megépített szerkezet, a díszesre mintázott oromzatú tető esőtől-napsugártól oltalmat kínál a fellépőknek. Égető napsütés ide vagy oda, a pázsit is lassan benépesedik, egyre többen vagyunk. A holland fiatalok az asztalok alatti fűbe heveredve keresnek némi menedéket a Nap elől. A fellépőknek – de bárkinek, aki megkívánná – sorban felállított üstökben rotyog a bográcsgulyás a színpad mögötti fák némi enyhet adó árnyékában. A kultúrotthonban jóval hűvösebb van, ott ebédelnek sorra a vendégek, a falakról a napokban véget ért képzőművészeti alkotótábor színes-változatos képeiben visszaköszönnek a vidék kék vakolt tornácos házai, virágok, arcok, életek, hangulatok.
A reggeli áhítat és áldás után a Szilágy megyei hatóságok RMDSZ-es és önkormányzati képviselői köszöntik az ünneplőket. A zsoboki gyerekek sokat táncolnak, kalotaszegi magyar és román táncokat, később modernet is. A Transylvanian Saxophone Quartetnek ezúttal csak két tagja lép fel, Mozart, Schuman és Beethoven mellett filmzenével is. A gyerekek hangszeres-zenei nevelésével foglalkozó kolozsvári InstruMentor Egyesület nagyobbak számára szervezett sztánai nyári táborát záró műsort is itt mutatják be: a 9–14 évesek egyetlen hét alatt megtanult hangszeres dalokat adnak elő, népdalokat és filmzenét egyaránt, aztán az ebédre várva később is bele-belecsapnak a húrokba, belefújnak a furulyákba.
K. E.
Szabadság (Kolozsvár)

Filharmonikusaink évadkezdő hangversenye. In memoriam Halmos György.
A hosszú, forró nyári vakáció után végre újraindul Kolozsvár megszokott komolyzenei élete. Új évadot kezd a fennálásának 60. évfordulóját ünneplő Transilvania Filharmónia zenekara, eddig ismeretlen Wagner-operával várja vissza közönségét a magyar opera, és fokozatosan újraélednek a román opera és a zeneakadémia zenés estéi is. Filharmonikusaink szeptember 18-i hangversenye – Marius Tabacu igazgató születésnapi köszöntője után – az ünneplés és az emlékezés emelkedett hangulatát hordozta.
Hatvan év hosszú idő egy zenekar életében. Az egykori művészekre, akik a zenekart alapították és hírnevét rövid idő alatt megalapozták, már csak mi, az idősebbek emlékezünk. A mostani, megfiatalodott zenekar nemes feladata, hogy – Reményik Sándor gondolatait idézve – ápolják és adják tovább az a lángot, amelyet egykoron elődeik városunk zenei életében fellobbantottak.
A péntek esti „visszatekintés” alkalmat adott a Halmos György (1915–1985) művészi egyéniségére való emlékezésre is, aki a kezdetektől fogva a filharmónia szólista-zongoraművész státusát töltötte be. A régi lapok krónikáit kutatva akadtam rá Balla Zsófiának a Halmos György 70. születésnapjára készített köszöntőjére, amelyből a II. világháború borzalmait túlélő, megpróbáltatott sorsú, mindig és minden időben helytálló, kissé befeleforduló, de annál érzőbb lelkű, hatalmas művész portréja tárul elénk. Balla Zsófia a zongoraművész életrajzi vallomásából egy nagyon jellemző részletet ragadott ki: „A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni.”
Mi, akik még hallhattuk, emlékezetünkben most is őrizzük gondosan kicsiszolt, fenséges nyugodtsággal, művészi alázattal és őszinteséggel megszólaltatott Beethoven-, Chopin-, Schumann-interpretációit.
Az est műsora Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött. A vészjósló fúvós akkordok előrevetítik a mű drámai alaphangulatát, ami Verdi nyitányában a lírai érzékenységgel alkot egészet. A lírai pillanatok szépsége nemcsak a szélesen éneklő dallamívekben rejlik, hanem abban is, ahogyan meghökkentő hirtelenséggel a legzaklatottabb zenekari tuttikat oldani tudják. A tömör zenekari hangzásban a fúvósok és ütősök a súlyos drámaiságot erősítették, míg a dallamhordozó, éneklő szerepet a vonósok és fafúvósok töltötték be. A végzet hatalma Vladimir Lungu fiatal karmester felpörgetett tempójú vezényletével színekben gazdagon csendült fel.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

Megtartó gyökerek
1956. október 23-án a pesti utcára vonulóknak Petőfi és Kossuth szelleme adott halálmegvető bátorságot, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom erkölcsi ereje és a Felséges fejedelem, II. Rákóczi Ferenc valamint mindazok üzenete, akik vérüket ontották és életüket áldozták a nemzet szabadságáért.
’56-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, hogy mit nem akar – nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát –, hanem azt is, amit akar: teljes szuverenitást, a köztársaság és a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban, a föld visszaszolgáltatását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá és nem utolsósorban a nemzet emberi méltóságának visszaszerzését.
Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak lett a szimbóluma Beethoven Egmont nyitánya mellett a lyukas zászló és a Kossuth-címer. Az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának sajátos színfoltja, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, miközben a szovjetekkel harcban álltak, nov. 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján a csoport által ellenőrzött házakra a magyar lyukas zászlók mellé kitűzette a vörös lobogót is. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjeteknek: az igazi munkásforradalom Budapesten, Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán állnak.
A lyukas zászló azóta, bárhol a világon, a diktatúrák elleni harc mellőzhetetlen jelképévé vált.
Budapesten a lyukas zászló alatt harcolók alapjaiban rendítették meg a kommunista rendszer társadalmi igazságosságáról szóló mítoszt. Nem tudni pontosan, mikor. Lehet, hogy akkor, amikor a forradalom első áldozata, az alig 18 éves Vizi János tanuló hősi halált halt, lehet, hogy amikor az értelmiség, a munkásság, a parasztság és a katonaság forradalmi egysége egy közös szívdobbanással valósággá vált, de az biztos, hogy a magyar szabadságharc kegyetlen vérbefojtása ütötte az első léket a kommunizmus hajóján.
Amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten, kő kövön nem maradt, amikor Moszkva belefáradt a vérontásba és – akárcsak Haynau 1849-ben – „helyreállította a rendet”, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza. Mert a magyar forradalom áldozatvállalása és elvérzése történelmi távlatban nem kudarc, hanem egy olyan erkölcsi győzelem, amely megálljt parancsolt a sodródásnak és csak tíz napra ugyan, de természetes medrébe terelte a történelmet!
Az emberiség újkori történelmében a magyar forradalom volt az első, amely megmutatta a szovjet típusú társadalmi rendszer sebezhetőségét és ugyanakkor felfedte a nyugati nagyhatalmak és demokráciák segítőkészsége és cselekvési lehetőségei korlátait.
’56 történetéhez szervesen hozzátartozik az az egy testből, egy lélekből felszakadó együttérzés is, amely révén az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarság kifejezte azonosulását a magyar népfelkelés és szabadságharc eszméivel. Romániában az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Értelmiségiek, egyetemisták, kétkezi munkások, földművesek tettek hitet a magyar forradalom eszméi mellett, fejezték ki szimpátiájukat mindazokkal, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a „tigris karmaiba került’’ Magyarország kiszabadításáért. Az itteni magyarság ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, és reménykedett a totalitárius diktatúra megszűnésében, a kötelező beszolgáltatások, padláslesöprések eltörlésében, a házkutatások, megtorló intézkedések, deportálások felszámolásában. Mindezt a szocializmus keretei között képzelte el, mert még mindig hitt „az emberarcú szocializmusban” – amiért aztán keményen megfizetett. A román legfelső párt- és államvezetés kezdettől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar eseményekkel való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A legfelsőbb párt- és államvezetés attól tartott, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániára is és hasonló megmozdulásokra kerül sor. A legszigorúbb intézkedéseket, totális cenzúrát vezettek be, megakadályozandó a forradalmi eszmék terjedését. Növelték a határőrség állományának létszámát, elrendelték a gyorshadtest riadókészültségét. Diverziós céllal a szolidarizáló megmozdulások megakadályozására ismét felelevenítették az Erdély „elrablásával” való jól bevált riogatásokat. Gheorghiu-Dej kommunista diktatúrája számára a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár, gyanús, hazaáruló” magyar értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló magyar intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, az önálló kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felszámolásához.
De volt a magyar nemzetnek tíz napja, amíg szabadon álmodhatott! Amikor kimondhatták: Elég volt! Amikor egy pillanatra elhihette a nemzet, hogy kezébe veheti a saját sorsát, amikor egy pillanatra a „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!” nem csak iskolai kötelező olvasmány volt!
Álmaik felett a „testvéri” lánctalpak dübögése volt az ébresztő requiem… A nagyhatalmak tétlenségén és árulásán megfeneklett ’56-os forradalom eseményei bizonyítják csak igazán a nemzet élni akarását. Ezek az események az eljövendő generációk számára az örökkön-örökké élő, önfeláldozó hazaszeretetet tápláló nemzetmegtartó gyökerek bizonyságát jelentik.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Ruzitska György műveiből készült CD-felvétel
Ruzitska György (1789–1869) Erdélyben tevékenykedő orgonaművész és zeneszerző összes orgonaművét tartalmazó kottát és CD-felvételt mutattak be Szent András napján a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Orgonán közreműködött Potyó István, a Szent Mihály-templom karnagya és Erich Türk orgona- és csembalóművész, zeneakadémiai oktató.
Potyó István először négy Ruzitska-művet, illetve Beethoven Holdfény szonátájának Ruzitska által készített, orgonára írt változatát játszotta el. A népes számú jelenlévőknek elmondta: a Ruzitska-kotta és CD-bemutató a Musica Transilvanica című projekt keretében valósult meg, amelynek célja az erdélyi zene népszerűsítése, majd ismertette Ruzitska életét és munkásságát. Megtudtuk: a CD-felvételen szereplő művek egyikét-másikát azon az orgonán játszották el, amelyen Ruzitska egykor játszott. Az esemény második részében Erich Türk öt Ruzitska-művet tolmácsolt, majd Ruzitska érdemére is rávilágított. – A barokk korban rengeteg, orgonára írt művet komponáltak. A klasszicizmusban viszont sokkal kevesebbet. A barokk szerzőket, így J. S. Bachot is csak a 19. század második felében fedezhette fel újra a hangversenyszínpadok közönsége. Ruzitska érdeme abban áll, hogy klasszikus stílusú műveket komponált orgonára, és az ilyen jellegű művek hiányzanak az orgonairodalomból. Meg kell említenem azt is, hogy Ruzitska húsz évvel korábban komponált J. S. Bach barokk zeneszerzőnek emléket állító B-A-C-H fúgát, mint Robert Schumann és Liszt Ferenc – magyarázta Erich Türk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)