Messze van a Putna töve
Már csak azért is messze, mert ott volt Magyarország és Románia hivatalos, közös megegyezés alapján kijelölt országhatára. „Ott kell meghúzni a határt, ahol a szomszédos települések tulajdonjogi területei találkoznak” – hangzott az általános vélemény a már 1791-ben állandósult határokról. Ennél helyesebbet nem lehetett volna kitalálni.
Nem ezt tették azonban politikus-geográfusaink az 1968-as megyésítéskor, amikor Vráncsa és Bákó megye határát feltolták a Kárpátok főgerincére, s hatalmas erdőket, legelőket e két megyéhez csatoltak. Idegenvezetőnk, Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök egy évtizede hadakozik a foksányi törvénykezőkkel, de sajnos talpalatnyi területet sem sikerült visszaszereznie a 2400 hektárnyi erdővagyonból. Átlátható a ma ott ítélkezők akarata: telekkönyv ide, telekkönyv oda, közel negyedszázada tarolják Bereck, Ozsdola, Gelence és a szomszédos községek hivatalos erdőbirtokait. A Putna festői völgye pedig hallgat. Ez jelölte a határt a Gór-havastól a Putna tövéig, nyugati partján egy hegyormon pedig avar takarja Putna várának sejtelmes romjait, amely határainkat őrizhette. „Könyvet lehetne írni mindenről, ami itt rólunk beszél – részletezte Páll István. – A két világháború emlékeiről, a Kádár út nevéről, amelyen székely kádárok vándoroltak Greşuba és Tulnici-ba, s hordóikban hozták a szub-kárpáti dombok levét zimankós, hideg hazájukba.” Ha utunkat a Lipséről Vráncsa megye irányába lejtő műúton folytatjuk, délkelet felől emelkedik a Jáhoros- és Lipse-patak által közrefogott 1182 méter magas Kovás- vagy Kovácskő-tető. A szájhagyomány szerint e hatalmas sziklában a székely rovásírás jegyeit lehet felismerni. Leérkezünk a völgybe. Most is áll az egykori határnál a Nyáguly-féle ház, itt a dombocska, ahol a magyar határőrbódé (s a román pichet) állt, lent pedig a Jáhorosi borvizes feredő, amelyben ozsdolai pásztorok kúrálták lábukat. Vráncsa megye Putna völgyének védelme céljából Putna-Vráncsa Natura 2000-es területet létesített, de mint láttuk, gyors ütemben irtják itt is az erdőket, teherkocsik százai szállítják Tulnici felé a rönkfát.
A történelemmé ványolódott régi adatokról a Putna tövétől három km távolságra lévő Greşuban, egy kávé és lélekerősítő mellett beszélgettünk Páll Istvánnal. Népes falucskává fejlődött ez a hegyek közötti szomszédtelepülés, új szállodát, új görögkeleti templomot emeltek az erdőmunkások egykori telepén. „A havasok vízválasztó vonalán túl, a magas, büszke Szemerkés keleti oldalán ered a Putna vize, hol csak csempészek által ismert titkos ösvényeken lehet továbbjutni... Jáhorosnál, a mostani határvonalon már belül, régi erődnek látszanak romtöredékei. A nép ezt most is Plájások várának nevezi. Hogy védművek voltak, mutatják az ott nemrég nagy mennyiségben talált fegyverek... Az összeszűkülő völgy egy most csak alapjában felismerhető fallal volt zárva, mi mutatja, hogy a szoros védelmére egykor kiváló gond volt fordítva” – írta Orbán Balázs 1868-ban. Ásatások nélkül nehéz lenne megmondani, hogy a völgyet elzáró falakat, az ott feltételezett erődöket mikor építhették. Erdély és a Havasalföld közti határ mentén a Kárpátok tetején lévő hegyi átjáróknál nagyon régi időktől fogva őrség működött. L. I. Marienburg Erdély nagyfejedelemségről 1813-ban írt földrajzában a Keleti-Kárpátokban negyedszáz hegyi átkelőhelyet jelöl meg. A moldvai fejedelmek már a középkorban megteremtették a plájások szervezetét, melynek éppen a határok őrizete volt a célja. A háromszéki őrjáratok parancsnoka 1591-ben a lécfalvi Várhegy, 1672-ben pedig Bodza és Ojtoz várának kapitánya volt. „Ozsdola a Vráncsai passusban lévén, mindenkor mind német és magyar strázsákat terheltetett” – írja egy 1690-ből származó okmány. A Via Vrancha-ról Apor Péter jóvoltából már 1431-ből írott okmány szól, ezt a fontos átkelőhelyet nevezik ma Kádár-útnak a környékbeliek. Itt halad át a Kárpátok gerincén a Foksány felé tartó országút, ebből ágazik le a Putnát követő erdőipari út, amelyen – körülbelül három km távolságra – a nyugatról lefutó Bábovics-patak tövénél van a Putna festői és sziklás völgyszorosa, s az erdőipari munkások egykori élelmiszerüzletének alapfala. A Putna két oldalán teraszosan kialakított hegyoldalakon emberi kéz nyomai látszanak. Itt lehetett a szorost elzáró erőd, a nép nyelvén a Plájások vára. – Szőcs István berecki lakos 1915–1923 között munkavezető volt a Putnában. 1921-ben, egy vadászat alkalmával mésszel rakott romtöredékre bukkant a Bábovics és az Asztag-patak közötti éles és meredek hegyorron – közölte néhai Bedő László nyugalmazott tanár Bereckben. Itt kellene a szakembereknek keresni Putna-Plájások várának romjait. Addig is, miként azt Orbán Balázs írta, a romok felett „némán ül a történelem múzsája, legfeljebb csak a regéknek csalékony tündére beszél előttünk érthetetlen nyelven”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonai hagyományőrzés a Tekse alatt
Nem volt könnyű az élet, de könnyen viseltük – fogalmazta meg a zalánpataki Farkas József, amikor a régmúlt időkről és unokájáról, Préda Barnáról kérdeztük.
Azt mondta, amit lehetett, mindent elmesélt unokájának, ennek köszönhető, hogy már gyermekként érdeklődött a régi katonai egyenruhák iránt, és húszévesen úgy ismerte a hadtörténet helyi vonatkozásait, mintha maga is részt vett volna valamilyen hadi eseményben.
Tavaly avatott kis helyi múzeumában a népi hagyományok tárgyi emlékei mellett kiállította a zalánpataki családoktól összegyűjtött katonai emlékeket is, és büszke arra, hogy ősei között voltak magas rangú tisztek és hősök is. Préda Barnának közel háromszáz katonai fényképből álló gyűjteménye van, amelyet a faluban talált házról házra járva. A családok ragaszkodtak a fotókhoz, az eredetit megőrizték, de megengedték, hogy a fiatal gyűjtő lefotózza. Ezeket elektronikus formában tárolja, amit kinyomtatott, abból album készült, és megtekinthető a helyi múzeumban.
Elmondta, hogy a nagytatájától kapta az ilyen irányú indíttatást, aki sokat mesélt neki. „Kezdtem a legendákat meseszerűen elmondani, valósággal beleöröklődött, amit mondtam” – fűzi hozzá Farkas József.
– Üknagymamám testvére, Kasléder János főtörzsőrmester volt az Osztrák–Magyar Monarchiában Fogarason – meséli Préda Barna. – Részt vett a háborúban, kikerült Magyarországra, az őszirózsás forradalom is ott érte, és onnan hazajött Erdélybe. A felszerelése egy része Magyarországon maradt, itt négy kitüntetése és a kalapcímer látható. Nagyon sok kitüntetést vásároltam itt, Székelyföldön és Magyarországról, olyanokat, amelyeket megkaphattak idevaló katonák is. Dédnagytatám őrvezető volt mindkét világháborúban. Galíciában megsebesült, hazahozták és itthon, Erdélyben ápolták. Aztán 1916-ban betörtek a románok, és a sebesültekből létrehozták az erdélyi portyázó különítményt. Sebesültként ismét felvette a harcot a románokkal, 1917-ben Olaszországba került és ott fogságba esett. Aztán szabadult, a négyéves magyar időben ismét behívták, leventeoktató volt, harcolt Csobánosban mint 13-as székely határőr, és ott vesztette el hősi halált halt fiát. Haladt a csapatokkal, Idecs pataka előtt az ötven év fölöttieket elengedték és hazajött.
Hősök emlékezete
Zalánpatak nem felejti el hőseit, bizonyíték rá, hogy nemcsak Préda Barna könyvében és múzeumában lelhetőek fel a helyi háborús emlékek, hanem az elmúlt években maradandó jeleket is állított a falu. 2013-ban avatták fel annak a zászlónak a talapzatát az iskola udvarán, amelyet 1942-ben állítottak és a román megszállás után, 1947-ben bontottak le, az avató alkalmából a zászlót ezúttal is a felvidéki lévaiak adományozták, mint a négyéves magyar időben. 2016 novemberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború zalánpataki elesettei előtt tisztelgő emléktáblákat helyeztek el a római katolikus templom falára, idén pedig, Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án) kopjafát állítottak Bedő László tanító, magyar királyi zászlós emlékére. – Bedő László zászlóstiszt volt, ő szervezte meg a falu védelmét hetvenhárom esztendővel ezelőtt. Mozgósították a huszonhármas korosztályt, amely kimaradt a sorozásból, és ekkor ő már megfelelő katonai kiképzést kapott a leventeoktatás során – eleveníti fel a múltat Préda Barna. – Hazafutott Barótról, ott volt tiszt, és értesítette az embereket, hogy Köpecnél betörtek a románok. Fegyver volt, mert a háború alatt mindig volt, és megszervezte a védelmet. Eldöntötték, ha jönnek a vasgárdisták, akkor felveszik a harcot. Végül a vasgárdisták nem jutottak el Zalánpatakig, a román csapatok pedig békésen vonultak át a településen, viszont a német és a magyar katonák összecsaptak velük, és akkor jutottak nagy tömegek fegyverhez, mert a románok menekülés közben elhagyták a fegyvert. Szárazajtáról jöttek be román érzelmű fiatalok, és éjjelenként rettegésben tartották a zalánpatakiakat. Lövöldöztek a levegőbe, és a helyiek velük vették fel a harcot, egészen Szárazajtáig kergették őket.
Egyenruhában megváltozik az ember
A Csíkmadarasról vásárolt második világháborús zászlósegyenruha Préda Barna kis múzeumának egyik különleges darabja. Új tulajdonosa csak néhányszor viselte, mintájára saját egyenruhát készíttetett, és abban jelenik meg a különböző történelmi megemlékezéseken. Úgy tartja, az egyenruha tartást ad az embernek, nemcsak külsőleg, de lelkileg is. Két barátjával, a kézdivásárhelyi Szima Csabával és a gelencei Kerekes Áronnal szervezik a 24-es kézdivásárhelyi határvadász hagyományőrző zászlóaljat, közelebbről szeretnének toborzót tartani és az állományt feltölteni:
– Fontosnak tartom a katonai hagyományőrzést, hisz székelyek vagyunk, a székely ősi katonanemzet. Fontos, hogy ezeket a hagyományokat is továbbvigyük, szemléltessük, hogy milyen volt az akkori katonaélet és a felszerelés. Törekszünk ezt minél korhűbben átadni, és úgy tűnik, a gyermekek is szeretik. A hagyományőrző táborok után a szülők elmondják, a gyermek rendben tartja a ruháját, mind megeszi az ételt, amelyet eléje tesznek, nem válogat, sokkal fegyelmezettebb. Ezt az örökséget kötelességünk őrizni és továbbadni, ebben látom a hagyományőrzés lényegét. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)