Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Becsei Pál
3 tétel
2015. május 23.
Csomagban átcipelt múlt
Beszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel
– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája.
Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat.
– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci…
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok.
Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet?
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?
– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében?
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?
– Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet.
– Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását?
– Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel
– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája.
Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat.
– Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci…
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok.
Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet?
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években?
– Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében?
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak?
– Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet.
– Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását?
– Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 30.
Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 20.
Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)