Monográfiát adtak ki Gyimesközéplokról
Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott tanár, a Majláth Gusztáv Károly Általános Iskola egykori igazgatója és Mihók Edit könyvtáros jelentetett meg monográfiát Gyimesközéplokról A gyimesi hegyek kőből vannak rakva címmel. Tankó Gyulával beszélgettünk.
– Hogyan épül fel a könyv?
– Jó pár monográfiát áttanulmányoztunk, és próbáltuk a leghasznosabb formát kiválasztani. Mint minden ilyen típusú kiadvány esetében történni szokott, a földrajzi, természetrajzi leírással kezdtük, majd a település történetét részleteztük. A múlttal főként én foglalkoztam, a jelenről pedig, mint például a gazdasági adatok, turisztikai lehetőségek vagy a lakberendezések szerkezete, a társszerző írt. Én részleteztem az egyházmegye és az iskolarendszer kialakulásának a történetét, és természetesen írtam a Gyimesek gazdag kultúrájáról, az érdekes csángó hiedelemvilágról, illetve a népzenéről és táncról. Ha turista látogat hozzánk, általában azon csodálkozik, hogy a csángó táncrend több mint harminc típusú táncból áll.
– Mi lehet a táncrend ezen gazdagságának a magyarázata?
– A völgy benépesítésével kezdeném, mert ez nyújthat némiképp magyarázatot. Igaz, hogy a kötetcímben az szerepel, hogy Gyimesközéplok monográfiája, de azt kell tudni, hogy Bükk, Középlok és Felsőlok történelme és kultúrája szorosan összefügg. Sokáig nem is voltak különálló települések. Tudniillik ezek a helységek úgy jöttek létre, hogy a Csíkszentmiklósi egyházmegye bérbe adta a földjeit a 17. század elején, akkor jöttek ide az első telepesek. Először Gyimesbükkben épült templom, a Kontumáci templom és sokáig Középlok oda tartozott. Középlokon 1853-ban épült templom, és sokáig Felsőlok idetartozott, az utóbbi a legfiatalabb település, ott épült a legkésőbb templom. Azt viszont, hogy a közigazgatási egységek mikor jöttek létre, nem lehet pontosan tudni, mert mint már említettem, nagyon sokáig a földeket az egyháznak fizetett bér fejében művelték a völgy lakói. Azt tudjuk, hogy 1873-ban jelent meg az a törvény, amely lehetővé tette a földek felvásárlását, de már előző korszakokból találtunk olyan jegyzőkönyveket, melyekből kiderül, hogy kit választottak a falu bírájának. Visszatérve a kérdésére, a tánckultúra sokszínűsége azzal magyarázható, hogy jöttek ide moldvai csángók, csíki székelyek, de Fogaras környékéről is érkeztek telepesek. Ezekből a kultúrákból hoztak létre egy sajátos, gazdag táncrendet.
– Nagy hagyománya van A Tatros forrásánál csángófesztiválnak. Hogyan látja ennek a szerepét?
– Én is benne voltam abban a bizottságban, amely a hetvenes évek elején elindította ezt a csángófesztivált. A fő kezdeményező Bilibók Béla néhai kultúrigazgató volt, a megyei kultúrbizottság részéről pedig Becze Antal támogatta. Azon iparkodtunk, hogy minden csángó népcsoport képviselve legyen, ne csak a gyimesiek. Jöttek vendégek Moldvából, de jött tánccsoport Hétfaluból, illetve Déváról is. A zenén és a tánckultúrán volt a hangsúly. Érdekes, hogy akkoriban még a moldvai csángók egymás között magyarul beszéltek, manapság, ahogy észleltem, főként a fiatalok már csak románul társalognak. A fesztiválnak az volt a szerepe, hogy egymás kultúráját megismerjük. A nyolcvanas években viszont román csoportokat is kezdtek hívni, végül betiltották a fesztivált. Kilencvenben újraindították, és most már azt látom, hogy a csángók mellett sok székely tánccsoport is szerepel ezen a találkozón, illetve Magyarországról is érkeznek vendégek, így már nem kizárólag a csángóké. Mindenképp fontos és ajánlanám azoknak, akik részt vesznek ezen a rendezvénysorozaton, hogy figyeljék meg, formailag mi a különbség a moldvai és gyimesi népviseletek között. Míg az előző inkább romános stílusú, a miénk más balkáni népek népviseletére hasonlít, mint például a görögök, bolgárok vagy említeném még a bunyevácokat.
– Miért egy keservesnek az első sorát választotta könyvcímnek?
– Sehol nincsen annyi keserves, mint itt. Erre a magyarázat talán az lehet, hogy itt a pásztorkodás volt a fő foglalkozás. Aki sokat van egyedül, valószínű, hogy nem kezd pattogó csárdást énekelni. Az egyedüllét szüli a kesergést, ami szólhat viszonzatlan szerelemről, párkapcsolati gondokról, avagy a katonaélet nehézségeiről. Szerintem a legszebb éppen az, amelynek első sorát választottam: „A gyimesi hegyek kőből vannak rakva/ Sok jó édesanya sírva jár alatta,/ Ne sírj, édesanyám, ennek így kell lenni,/ Minden jó családból egynek rossz kell lenni” – így szól ennek a dalnak az első szakasza. Az éneknek összesen tizenhat szakasza van, és ezekben, mintha tömören bele lenne foglalva az itteni emberek életének minden nehézsége, de ugyanakkor a szépsége is.
Szőcs Lóránt
Tankó Gyula, Mihók Edit: A gyimesi hegyek kőből vannak rakva. Gyimesközéplok monográfiája
Székelyhon.ro

Tankó Gyula és a gyimesi szokásvilág
A gyimesfelsőloki Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi író egész életútját meghatározta a gyimesi csángók sajátos kultúrája. Beleszületett abba a szokásvilágba, amelyből később avatott ismerőként igyekezett minél többet meríteni, és megismertetni írásai, könyvei segítségével.
1939-ben született Gyimesfelsőlokon, édesapja kisbíró, apja bíró volt a „kis magyar világban”. „Az oroszok bevonulása után apám volt az első bíró, amíg néptanács alakult, akkor kitették, és elment erdésznek” – elevenítette fel. Alig két éves korában gyermektelen nagynénje és nagybátyja vette örökbe, ez volt a szokás, ha „gyakran jöttek a gyermekek” a családban, de a földet sem akarták idegen kézre juttatni.
„Nevelőapám arra is gondolt, hogy lesz mellette valaki, aki őt felváltja. Vakációimban segítettem nekik a mezőgazdaságban, de a tanítóim arra ösztökélték őket is, hogy adjanak tovább iskolába. Saját gyermeküknek tekintettek, és egész egyetemig iskoláztattak. A nevelőanyám, aki csak négy osztályt végzett, gyönyörűen olvasott fel, emlékszem most is a versekre. Akkor kezdtem én is olvasni, megszeretni a verseket, és ez elkísért mostanig” – emlékezett.
Mint elmondta, Gyimesközéplokon a háború után olyan tantestület volt, akik közül sokakat büntetésből helyezett oda a rendszer. Nevelőanyját – aki nem engedte, hogy pionír legyen, mert akkor, a koreai háború idején valahonnan úgy értesültek, hogy a koreai gyermekeket a nyakkendőjüknél fogva akasztják fel – egy alkalommal elhívták a pedagógiai tanács elé. „Győzködték, hogy engedje meg, legyek pionír. Anyám tiltakozott. Az igazgató azt mondta, ha nem egyezik bele, akkor megállapítjuk, hogy maga egy reakciós. Anyám összehúzta a szemöldökét, s azt válaszolta, az lehet, de én nem tudom, az mi. Mint később megtudtam, alig bírták ki nevetés nélkül, s mikor kiment, az egyik jelenlévő megjegyezte, na, igazgató kartárs, jól megijesztette” – mondta el.
A középiskola elvégzése után az első felvételi vizsgája nem sikerült, most azt mondja, „hála Istennek”, mert akkor a jogra készült. Következett a katonai szolgálat, és a szocializmusból való kiábrándulás. „Elvittek Bukarestbe, majd a Duna-deltába. Akkor láttam meg én, hogy mit jelent a proletárdiktatúra” – emlékezett a politikai foglyokkal való találkozásra, akik több kényszermunka-táborban vágták a nádat.
Hazajött, elhelyezkedett, Csíkszentmihályon kultúrigazgató lett, és közben tanított. „Így jutottam el a tanügybe, mert a régi tanáraim is biztattak. Elvégeztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola magyar-román szakát, majd Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetemen szereztem diplomát. Amikor államvizsgáztunk, jött az itteni főtanfelügyelő, Becze Antal, megkérdezte, a csíkiak közül ki szeretne haza menni tanítani – akkor még nem volt kényszerű elhelyezés. Azt monda nekem: fiúka, te jössz haza, én elintézem” – emlékezett. Legelőször a gyimesközéploki központi iskolában tanított, Hidegségre kinevezték iskolaigazgatónak, két év múlva pedig a központi iskola igazgatója lett. „Iskolát építettünk, és úgy kezdtük az építkezést, hogy senki sem tudott róla, az iskolánál mindenki segített, gyűjtöttek egy bizonyos összeget, egy építésztechnikus elkészítette a rajzot, és a tanácsot kész tények elé állítottuk, a pénzt is átadtuk. Akkor építették a középloki nagy bútorgyárat, onnan is kaptunk építkezési anyagot, a fát a szülők hozták, elkészült az iskola és hozzá a műhely. Utána megfenyegették az néptanácselnököt és engem is, hogy bezárnak, de 1975-ben ezt csak így lehetett megvalósítani” – elevenítette fel. Több mint negyven évet tanított, és közel harminc évig volt iskolaigazgató.
Tankó Gyula életét meghatározta a gyimesi szokásvilág, a tánc és az ének. „Én ebbe beleszülettem, mert úgy szervezték a közösséget, hogy mindene volt a tánc és a népdal. A szórakozás is erről szólt, ez megmaradt, és beleivódott a gyermekekbe. Nekünk külön mulatságot rendeztek, akár gyermeklakodalom, akár serketánc, minden olyan természetes volt, hogy nem kellett tanítani. Egy-két ember megmutatta, a lakodalomba is elvittek, a táncban is ott lehettünk. Ha jó szeme és ritmusérzéke volt valakinek, elsajátította azt, ha nem, a nagyobb testvérek tanították, még az istállóban is gyakorolták. Természetes volt, mint a népdalok éneklése is. Én közben szerelmese lettem a keserveseknek. Jött Kallós Zoltán bácsi, énekeltem neki, a táncokat végigfilmezték” – emlékezett.
Tankó Gyula szerint a több mint ötven keservesből fel lehet építeni az emberek sorsát. Néprajzi gyűjtéseinek alapját a megélt hagyományok jelentik. Írásaiban, köteteiben ez az egykor virágkorát élő szokásvilágot igyekezett felvillantani, amely, mint mondja, időközben lassan megváltozott, a táncok, énekek a mindennapokból felkerültek a színpadra. „Az én gyermekkoromban a tánc úgy kezdődött, hogy a zenész felült az őt megillető helyre, húzni kezdte a lassú magyarost, vagy ő vagy a felesége elkezdte az éneket, s akkor mindenki énekelt, és mindenki a saját sorsára gondolt azzal a keservessel, s ez egy közösséget összeölelt” – emlékezett.
Számos dolgozata, tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, könyveiben a gyimesi csángók életvitelét, szokásai örökítette meg, de gyűjtött népi humort, és társszerzője Gyimesközéplok monográfiájának is. Több alkalommal díjat nyert a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Néprajzi Múzeum, valamint intézmények néprajzi gyűjtő pályázatain.
A Kriza János Néprajzi Társaságnál került kapcsolatba Nagy Olga folklórkutatóval, aki – miután elolvasta első könyvét – azt írta róla, hogy látszik az, hogy nem idegen jött gyűjteni a vidékre, hanem a szerző magától kérdezi azt, amit leír. Legújabb, megjelenés előtt levő könyvében azt igyekszik bemutatni, hogy a régi táncok, énekek, szokások által meghatározott csángó életforma miképpen változott, alakult át. „Nagyon szerencsés korban születtem, akkor amikor még a csúcson volt mindez. Azt éltem meg, ahogy minden lassan kimarad, megváltozik, és a színpadra kerülnek a táncok, énekek. Ott is gyönyörűek, a világ csodálja, de tanítani kell. S nekünk nem kellett, mert belénk ivódott” – zárta a beszélgetést Tankó Gyula.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csík­somlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Ká­rolynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Ká­roly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fe­jér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)