Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Halványodó emlékezet
Egy tucat emlékező gyűlt össze tegnap a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban a kommunizmus áldozatainak kopjafájánál, hogy koszorúzva, gyertyákat gyújtva idén is leróják kegyeletüket a pontosan 67 évvel ezelőtt az akkori hatalom által ki- és áttelepítettek emléke előtt. 
A megemlékezést a dálnoki Beczásy Tánya szervezte, aki maga is elszenvedője volt az akkori eseményeknek, de Szotyorból, Uzonból, valamint Sepsiszentgyörgyről is érkeztek. Beczásy Tánya szerint, noha évről évre kevesebben gyűlnek össze, úgy érzik, szükség van ezekre az eseményekre, hiszen ők az utolsók, akik még fel tudják idézni, mit jelentett 1949. március 3-a, hiszen átélték az akkori terrort és borzalmakat. Manapság már egyre kevesebben ismerik, pontosan mi is történt 67 évvel ezelőtt, és mintha nem is szívesen beszélnének arról a korszakról. Incze Sándor nyugalmazott református esperes – akinek érmelléki rokonai szintén átélték a meghurcoltatást, áttelepítést – szerinte„egy igazán sötét korszakról” lehet beszélni, a ma emberének fogalma sem lehet, mit jelentett, amikor az éjszaka közepén a milícia kiver az ágyadból, majd akaratod ellenére menned kell, istállóban, disznópajtában, viskókban élned, egyszerűen azért, mert a rendszer úgy gondolja, osztályellenség vagy. Éppen ezért fontos nem csak emlékezni, de gyermekeinknek, unokáinknak elmesélni az akkor történteket, hiszen lassan, de biztosan feledésbe merül minden. Az emlékezők az Úr imádságával, a Miatyánkkal zárták a megemlékezést.
Hatvanhét évvel ezelőtt a 87. számú törvény megjelenését követő nap hajnalán a román kommunista hatalom országszerte mintegy 3500–5000 földbirtokos családot hurcolt el kényszerlakhelyre. Erdélyben Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt és Dévát jelölték ki számukra. A Háromszék megyei földbirtokosságot Sepsiszentgyörgyre, majd másfél év múlva Dobrudzsába hurcolták.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)