Erdély és a globális történelem perspektívái
"Hisz Erdély története a római korban, középkorban, újkorban és főleg a jelenkorban jóval több, mint románok és magyarok közötti traumák és nemzeti harcok férfias története."
Az Euópától ismét elváló Egyesült Királyságban nemrég egy olyan animációt mutattak be, ahol az egykori római provincia, Britannia egyik lakosa fekete bőrűként szerepelt a gyerekeknek szánt filmben. Ez olyan felháborodást keltett néhány véleményvezér és szélsőjobboldali szervezet körében, hogy a világhírű ókortörténész, Mary Beard is csatlakozott a vitához, amely végül trágárkodásba és alpári vitasorozatba fulladt. Az eset kiváló példa arra, hogy még az Egyesült Királyságban sem magától értetődő a történelmi tények és források kontextuális értelmezése és a plurikulturalitás elfogadása. Mary Beard érvei azonban rámutattak arra, hogy ma már elengedhetetlen a nemzeti, nacionalista történetírások helyett a globális történetírás bevezetése. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez és mennyire alkalmazható ez a történelmi megközelítés a nacionalizmustól fűtött és 2018-höz közeledve ismét súlyosbodó Erdély-kérdés traumáinak feldolgozására.
A botrányossá lett BBC animációban Britannia, a mintegy négy évszázadon át római provinciaként ismert terület egy sajátos katona-családjáról szól, ahol a római katona fekete bőrű, felesége fehér, míg gyermekei már egy vegyes kultúrából és etnikumból származó gyerekek voltak. A gyerekeknek szánt animáció a római kori ember életét igyekezett interaktív módon bemutatni, ám az eredmény az lett, hogy Nagy Britanniában és azon túl, az amerikai Alex Jones műsorában is mint a „baloldal történelemhamisításaként” lett értelmezve. A rövid animáció sokakat felháborított, hogy egy 90%-ban fehér emberek által lakott provinciát egy fekete római katona családja szimbolizál. A kritikusok azzal vádolták a BBC-t, hogy a kortárs etnikai és „multikulturális” sokszínűséget és nagy-britanniai kavalkádot akarják múltbeli eseményekre, korszakokra ráhúzni a politikai korrektség érdekében, ezáltal „meghamisítva Nagy Britannia történetét”. Mary Beard, aki talán azon kevés ókortörténészek közé tartozik, aki nyíltan felvállalja a public intellectual, azaz közértelmiség szerepkörét és ezáltal világhírnévre tett szert, azonnal az animáció védelmére kelt és bebizonyította, hogy Britannia, az egykori római provincia etnikailag valóban sokszínű, változatos volt és Mauritániából (a mai Marokkó területéről) vagy épp Africa provinciából (a mai Tunézia Algéria területe) számos katona állomásozott a provinciában. Ezeket a katonákat, ahogy az egykori Líbiából származó római császárokat, így Septimius Severust is aligha kellene fehér emberekként elképzelnünk, hisz ez egyértelműen történelemhamisítás lenne. A szélsőjobboldali gondolkodók és véleményformálók által hevesen támadott cambridge-i professzorasszony szerint ideje lenne az átlagembereknek elfelejteni a fehér ember által dominált nacionalista történetírást, hisz Európa és annak bizonyos régióinak története soha nem kizárólagosan a fehér férfi történetéről szólt – ahogy ezt mi megszoktuk a történelemkönyvekből. Mary Beard a globális történelemszemléletet tartja a megoldásnak. A globális történelem alatt azonban nem világtörténelmet vagy nemzetközi kapcsolatok történetét érti, ahogy azt egykor a XIX. századi pozitivisták vagy enciklopédisták gondolták, de mégcsak nem is az Arnold J. Toynbee féle univerzális történelemre utal. Globális története lehet egy falunak is, egy városnak vagy egy országnak, provinciának: azokat a kulturális, etnikai, gazdasági, politikai és katonai hálózatok (networks) összességét jelenti, amely egy adott mikro vagy makrotársadalmat felépíti. A globális történetírás számos nagy munkát és érdekes kutatási eredményt hozott már az elmúlt időszakban különösen a birodalom-kutatások területén (lásd Sebastian Conrad, Mi a globális történelem? Princeton University Press, 2016, Hodos et al., Routledge Handbook of archaeology and globalisation, New York-London, 2017). Sebastian Conrad a Freie Universität világhírű professzora híres könyvében a globális történelemnek három fő aspektusát emeli ki: a mindenség és mindenek történelme, a hálózatok és konnektivitás története és az integrációs folyamatok története. Conrad könyvében rámutat arra, hogy a nagy világtörténetekben valójában nemzetek történetét látjuk felsorakoztatva, egymás mellé, azok interakciója és közös kapcsolati hálózata nélkül. Történetírásunk hagyományai másról sem szólnak, mint a fehér férfi által végzett nagy tettek nemzeti történelmeiről. Conrad szerint, az új történetírás fő szerepe a globális, azaz minden részletre kitérő szemléletről kell szóljon, ahol a történész – elemezzen egy család történetét vagy egy ország, esetleg népcsoport, ha úgy tetszik nemzet történetét – egyszerre kell figyeljen az emberek közötti viszonyra, társadalmi hálózatukra, konnektivitásaikra, az általuk használt tárgyak mozgására és mobilitására, az őket érintő politikai, kulturális, ökológiai és katonai hatásokra és ideológiai változásokra és eszmék mobilitására is. Ez a komplex, sok mindenre kitérő történelem-szemlélet adja a globális történetírás fő újdonságát, amelynek tükrében a Mary Beard féle Britannia római provincia története is egészen új perspektívákat kap és a Mauretániából a brit szigetekre került római katona története egyáltalán nem lesz szokatlan és botrányos.
Ez a szemlélet megoldást hozhat – hozhatna – Erdély történetének értelmezésében is.
T. Szabó Csaba / Transindex.ro

Párhuzamos történelmek: magyar és román narratívák globális perspektívában
"A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak".
Megjegyzések T. Szabó Csaba, Erdély és a globális történelem perspektívái című szövegéhez
Nem szükséges a különösebben alapos jártasság az erdélyi történeti témákban ahhoz, hogy feltűnjön a két meghatározó nemzeti történetírás (ti. a magyar és a román) narratíváit egyesítő, konszenzuális szemlélet szinte teljes hiánya. Oly mértékben éles a választóvonal, hogy ha egy külföldi látogatónak külön-külön felvázolják a két nézőpontot, valószínűleg hajlamos lesz azt hinni, hogy két különböző, és egymástól kulturálisan is nagyon eltérő terület történetéről van szó. Ehhez iskoláskorunk óta annyira hozzászoktunk, hogy jóformán fel sem tűnik, sőt természetesnek érezzük, ami nem is áll távol a valóságtól, hisz ez így van rendjén a nemzeti történetírás belső logikája szerint. Persze mindezt olyan formában ültetjük gyakorlatba, hogy saját nemzeti narratívánk a helyes, a túloldalé pedig hazug propaganda. Ugyanakkor ezeknek a narratíváknak van egy sajátos dinamikája, egy jól meghatározott mederben ugyan, de szinte állandóan mozgásban vannak, nem statikusak, bár néha ezt a látszatot keltik.
Ha egy egyszerű képletben próbálnánk megfogalmazni ezt a jelenséget, akkor azt mondhatnánk, hogy a nemzeti történetírás elsősorban az adott állam nemzeti programjának van alárendelve, a szakmaiság és a kritikai hozzáállás általában másodlagos. Gondoljunk csak nemrég a fennállásának 150. évfordulóját ünneplő Román Tudományos Akadémia mottójára, mely ezt az elvet kiterjesztette a tudományok teljes spektrumára: „Academia Română: 150 de ani în serviciul națiunii române.” („A Román Tudományos Akadémia: 150 éve a román nemzet szolgálatában”). A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a nagyközönség zöme kizárólag ezzel a fajta történetírással találkozik az iskolában és a közmédiában, és ez határozza meg történelmi tudatát.
De egyelőre térjünk vissza az előző gondolathoz: miért érezzük természetesnek, sőt kizárólagosnak a nemzeti történelemszemléletek párhuzamos, gyakran egymással szembenálló létét? Először is abból a tényből kéne kiindulni, hogy Kelet-Közép-Európában számottevő, független történetírás nemigen létezik, ebből kifolyólag az alternatív szemléletek aligha érvényesülhetnek. Nem az „ideológiamentes”, „objektív”, kizárólag szakmai alapú történelmi diskurzusra gondolok, hisz ez máshol sem létezik, és jó eséllyel nem is fog soha.
„Független történetírás” alatt a központi irányítástól független, külön iskolákba ‒ általában egyetemek vagy kutatóintézetek köré ‒ szervezett, saját koncepcióval dolgozó műhelyek létezését értem. Ezek hatása a történelmi diskurzusra ideális esetben jelentős, a téziseik beszivárognak az iskolatankönyvekbe, a közszolgálati televízióba, rádióba, feltűnnek a tömegtájékoztatás különféle eszközeiben, egyszóval eljutnak a nagyközönséghez és befolyásolják a kollektív történelemfelfogást.
Kelet-Közép-Európát nem egy öngyarmatosító reflexből emeltem ki, hanem abból a megfontolásból, hogy ugyan léteznek itt is olyan műhelyek ‒ főleg egyetemeken és kutatóintézetekben ‒ melyek nem elégszenek meg a nemzeti történetírás skatulyájával, ezek hatása a nagyközönségre azonban nem mondható számottevőnek. A különbség talán az, hogy egyes nyugat-európai országokban, gyakran a több százéves múltú egyetemeken kialakuló tudományos fórumok rég lerázták az állam irányszabását.
Itt egy újabb kérdésbe ütközünk: vajon ez egy szerves fejlődésnek az eredménye, vagyis a történelmi lemaradásunknak egy újabb tünete, vagy máshol kereshetjük a magyarázatot? Pár sorral följebb utaltam a nemzetállami ideológia és történetírás szoros kapcsolatára, illetve arra, hogy az állam instrumentálisan használja a történelmi diskurzust nemzetépítési célból, ez a diskurzus pedig aszerint változik, hogy éppen melyek a nemzetépítés aktuális kihívásai. A kelet-közép-európai országoknak nem kell ilyen kihívásokért szomszédba menni, gondoljunk Jugoszláviára, Ukrajnára, a baltikumi orosz kisebbség, a macedóniai albán kisebbségre, és persze a kárpát-medencei magyar kisebbségek köré felépített etnikai feszültségekre. A listát lehetne folytatni. Továbbá fel lehet hozni az illető országok relatív fiatalságát, a létrejöttük zavaros körülményeit és ebből adódóan a határaik képlékenységét.
Románia esetében a nemzeti történetírás legfőbb célja az első világháborút követően létrejött ország egységének a konszolidációja. A hivatalos történetírás irányát a Tudományos Akadémia határozza meg, az újabb és újabb kiadásokban megjelent többkötetes akadémiai traktátushoz igazodnak többnyire az iskolai tankönyvek is. Mindeközben a légkört a „veszélyben a haza” hangulat határozza meg, bár szerencsére korántsem olyan mértékben, mint a rendszerváltást követő évtizedben.
Ezzel szemben a nyugat-európai államok, bár bőven kivették a részüket az időnként véres etnikai és társadalmi konfliktusokból (lásd a 68-as megmozdulások, az Észak-Ír konfliktus, a baszk függetlenségi törekvések, az algériaiak lázadása Franciaországban majd annak vérbefojtása, stb.), olyan szinten nem fenyegette sem a szétesés, sem a külső katonai intervenció (értsd: invázió) mint a fiatal, alig pár évtizedes kelet-közép-európai államokat. Talán ezzel magyarázható, hogy az utóbbi félszázad során jelentős mértékben lazítottak a történelmi diskurzus alakulásának az ellenőrzésén, jóformán törölve azt a nemzetállami politikai arzenálból, így a társadalomtudományok hatására (elsősorban a kulturális antropológia és a szociológia) létrejöttek új történelemtudományi szemléleteket, melyek jobbára át is vették a hagyományos nemzeti történelem szerepét. Ebben a folyamatban jelentős szerepe volt a brit és francia gyarmatbirodalmak felbomlásának, ugyanis ezek létezése alatt a gyarmatosító hatalmak kulturális felsőbbrendűségét és civilizációs küldetését szükséges volt egy erre alkalmas történelmi diskurzussal is alátámasztani.
Érdekes módon az utóbbi évek során a migrációs válság és a globális terrorveszély jelentősen felerősítette a nemzeti revizionista hullámot a történettudományokban, a római Britanniáról szóló filmecske- és a Mary Beard elleni agresszív fellépés ezzel magyarázható. Az amúgy is megromlott közhangulatra korábban rátett egy jókora lapáttal az utálatdiskurzusban és erőszakban rendkívül gazdag Brexit-kampány és persze a "nagytestvér" USA-ban Trump megválasztása. Jellemző a jelenlegi általános szellemi zűrzavarra, hogy az animáció kritikusai a PC kultúra és az ún. „kulturális marxizmus” (bármit is jelentsen ez) újabb megnyilvánulását látják a produkcióban, holott inkább arról van szó, hogy nem azt a standard képet kapták a római múltról, amit az iskolában tanultak annak idején, és amihez hozzá vannak szokva, és amely ráadásul a szigetországban szerves része az angol lakosság nemzeti identitásának. Ugyanakkor folyamatosan azt látjuk, hogy a római múltról felhalmozott friss ismeretek egyre távolabb sodornak attól a hagyományos antikvitás-képtől, amit részben az újkori gyarmatbirodalmak kölcsönös analógiájára építettek fel a múltszázadok neves német, francia és brit klasszicistái. Az olykor túlzásokba eső poszt-koloniális dekonstrukció nem lehet zökkenőmentes a jelenlegi revizionista fellángolás kontextusában. Nem tudni pontosan, hogy hova vezet ez az ellenreakció, de nehéz elképzelni, hogy visszafordítaná a már évtizedek óta tartó trendet.
Romániára visszatérve: pár bukaresti történészt leszámítva (pl. Lucian Boia és Marius Diaconescu) alig akad a szakmán belül, aki egy újfajta narratíva kidolgozásáért nyilvánosan is kiállna. A helyzetet tovább tarkítja az elmúlt években újjászülető „dákológus” protokronista irány (az első fénykorát a 70-es‒80-as években élte) mely kitűnő alkalmat nyújtott a hagyományos „dákó-román” narratívák védelmében történő erélyes fellépésekre.
Summa summarum, egy globális, egységesítő, nemzeti törésvonalakat áthidaló globális perspektíva kialakulásának első számú feltétele a nemzettörténeti narratívaalkotás politikai tétjének megszűnése. Ehhez azonban nem kevesebb kell, mint egy teljesen új nemzetközi helyzet kialakulása (lásd pl. az Európai Unió szorosabbra vonásának az elbaltázott kísérletét). Mindazonáltal építkezni lehet és kell is helyi szinten, ennek azonban a legfontosabb része egy olyan kritikus tömeg létrehozása a szakmán belül mely nyíltan felvállalja az új perspektíva propagálását.
Petruț Dávid
Előzmény: Transindex.ro, 2017. aug. 15.
Erdély és a globális történelem perspektívái
T. Szabó Csaba / Transindex.ro