Nagy Olga szerkesztésében megjelent Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon /Kriterion/ című könyv, melyet Kolozsváron mutattak be. A mű több okból is néprajzi kuriózum. Ez az első olyan néprajzi kötet, amelynek kiadását a múlt rezsim megakadályozta. Az eredetileg jelenkutatásnak készült falumonográfia a húsz évvel ezelőtti Havad kultúrájával foglalkozik. Az új szemlélet a műben a kutatók munkájában érhető tetten. Bartos Miklós, Gegesi László János, dr. Zillmann Jenő és Nagy Ödön, ők az akkori Havad értelmiségei, akik Nagy Olgával együttműködve szakképzett kutatókká váltak. Havad példaértékű falu volt hagyománytisztelet, ésszerűség és józanság révén. /Schmidt Daniel: Változó népi kultúra. Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

Megjelent Havad község alapos gyűjtő- és rendszerező munkán alapuló társadalomnéprajzi monográfiája: Változó népi kultúra Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon. Szerk. Nagy Olga. /Kriterion, Bukarest-Kolozsvár, 2000/. Az öt szerző nem csupán bemutatja a falu népi kultúrájának elemeit, illetve különböző területeit (társadalmi, gazdasági, közigazgatási jellemzők, családi élet, nyelv, népi próza, hiedelemvilág, szokások, népi gyógyászat, népi joghagyomány, erkölcsi élet), hanem ezek változásaira is figyel. Bartos Miklós havadi történelemtanár foglalkozik a község múltjával, Gegesi László János /szintén havadi tanár/ a nyelvjárás és a szókészlet változásait mutatja be, dr. Zillmann Jenő orvos a népi gyógyászat területén vizsgálódik, Nagy Ödön ismerteti a havadi családi élet jellemzőit, Nagy Olga Havad teljes népi prózarepertoárjának gyűjtésére és elemzésére vállalkozott, és ő foglalkozik a falu hiedelemvilágával is. - A szerzők közel tíz évig dolgoztak a köteten, amely azonban az akkori körülmények között nem jelenhetett meg. /Szőcs Levente: Változó népi kultúra. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./

"Megjelent a Változó népi kultúra. Társadalom- néprajzi vizsgálat Havadon. Szerkesztette Nagy Olga / Kriterion Könyvkiadó Bukarest-Kolozsvár/ című kötet. A falu történetét Bartos Miklós történelemtanár írta meg. Nagy Ödön (1914-1996) lelkész, Nagy Olga bátyja a szerzője A havadi család, Az élet fordulói, a Jeles napok és a Népi joghagyományok című fejezeteknek, a Havad erkölcsi élete című fejezetet pedig Nagy Olgával ketten jegyezték. - Nagy Ödön Tavaszi néphagyományaink (1938), Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939), Parasztságunk és népi műveltségünk (1944) című munkái mellett több dolgozata kéziratban van. - A falu orvosa volt 1983-ig dr. Zillmann Jenő. Kutatási területe az öngyilkosság falusi környezetben. 1975 és 1980 között négy dolgozatot készített, ezek kiadatlanok. A kötetben Zillmann Jenő vállalta a népi gyógyászat felgyűjtését és feldolgozását. A Nyelv és közösség című fejezet Gegesi László János tanár munkája. A népi próza állapota című fejezetben Nagy Olga az úgynevezett hagyományos, valamint a folklorisztika által be nem sorolt népi prózai termékeket vette számba. - Havad szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen értelmiségijei voltak, vannak. Ezt a kötetet majd újabb követi. A kutatómunka kiterjedt a falu gazdasági életére is. /B.D.: Változó népi kultúra. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 23./"

Az idei Szent György-nap eseménye lesz Erdőszentgyörgy monográfiájának a megjelenése. A település az ötvenes években (1950-1961 között) rajonközpont is volt, városi rangot egy éve kapott. 1950-től Erdőszentgyörgy a Maros Magyar Autonóm Tartomány rajoni központja 1960. december 31-ig, amikor felszámolták az adminisztrációs felosztást. 1968-tól Bözöd és Bözödújfalu is Erdőszentgyörgyhöz tartozik. A városnak 2002-ben 5484 lakosa volt, abból 4149 magyar, 1088 román, 3 német és 244 roma. A monográfus Bartos Miklós történelem szakos tanári oklevelet szerzett, munkájának megjelentetését a testvérváros, Zalaegerszeg segítette /Bartos Miklós: Erdőszentgyörgy, Zalaegerszeg, 2005/. Bodor Péter (1788-1849) a zseniális ezermester feltaláló is Erdőszentgyörgyön született. Ide való volt Kiss János altábornagy (1883-1944), a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette németellenes fegyveres ellenállási mozgalom tagja is. /Bölöni Domokos: A város könyve. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 14./

Erdőszentgyörgyön március 25-én iskolaünnep volt. A középiskola csak félszáz éves, oktatása annál régebbi, az első iskolamesterről 1626-os adat tanúskodik, a román oktatásról az első írásos adat 1869-ből való. 1922-től román nyelvű oktatás folyt a községben. 1940-44 között az állami iskola nyelve a magyar volt. 1955-ben jött létre a magyar középiskola, 1960-ban kapott román tagozatot. Az évfordulón Szent György Iskolaközpont lett a hivatalos neve. Sokan jöttek el a mostani ünnepre, egyes évjáratok öregdiák-találkozójukat is megtartották. Temetőlátogatás, tisztelgés az elhunyt pedagógusok, volt osztálytársak sírjainál, díszgyűlés a kultúrházban, a diákok műsora – ezek töltötték ki a napot. Az egykori tanítványok jó része szintén pedagógus lett, például Erdőszentgyörgyön Magyarosi Erzsébet igazgató és Muica Doina aligazgató. Az ünnepi alkalomra két emlékkönyv is megjelent, egy magyar és egy román nyelvű. Az iskola végzettjei közül számosan szereztek magasabb képesítést, Bartos Miklós tavaly megjelent Erdőszentgyörgy című monográfiája négy biológust, öt állatorvost, tizennégy gyógyszerészt, hét jogászt, négy közgazdászt, harmincöt mérnököt, ugyanannyi orvost, tizennégy lelkészt, hatvanhat tanárt, négy képzőművészt tart nyilván, és itt diákoskodott Koszta Gabriella színművésznő is. Egy volt diák – Fekete Pál –kisplasztikáit, ügyeskedő-művészkedő tanulók munkáit, rajzot, kollázst, festett ikonokat és Bartha Ágnes (1989-93 között a líceum igazgatója) kicsengetésikártya-gyűjteményét tekinthették meg a vendégek. /Bölöni Domokos: Iskolaünnep Erdőszentgyörgyön. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 27./ A megjelent emlékkönyv: „Én iskolám, köszönöm most neked...” Összeállította Kovrig Magdolna. Kiadja az Erdőszentgyörgyi Iskolaközpont és a Bodor Péter Művelődési Egyesület, Erdőszentgyörgy, 2006.

Kortárstalálkozóra várják augusztus 31-én, vasárnap a Havadon született és távolba szakadtakat, a 65 – 66 éves kortársakat. Ekkor megvásárolható Havad monográfiájának mindkét kötete. Meghívták a falutörténet szerzői csoportjának néhány tagját is: Bartos Miklóst, Gegesi László Jánost és Székely Ferencet. Megemlékeznek azokról a munkatársakról, akik ma már nem lehetnek ott: néhai Nagy Ödön lelkészről, dr. Zielmann Jenő orvosról, Nagy Olga néprajzkutatóról, Molnár Dénes grafikusművészről és Marx József fotóművészről. /Kortárstalálkozó és monográfia. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 27./

OKTATÁSI KEREKASZTAL – Erős magyar intézményrendszer kell
A pedagógusok társadalmi megbecsülésre vágynak, a diákoknak nehezebb a felvételi első osztályba, mint egyetemre.
Mi is ez?
A Közéletre Nevelésért Alapítvány, Transindex és az Erdély FM kezdeményezte, a Janovics Jenő Alapítványnál tartott kerekasztal-beszélgetés témája az oktatási törvénytervezet, ezen belül pedig az általános és középiskolai oktatás volt. A beszélgetésen részt vett Batizán Emese szociológus, CEMO-aktivista, Bartos Miklós, az erdőszentgyörgyi iskolaközpont volt igazgatója, Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője, Beke Gyöngyi, az Erdőszentgyörgyi Iskolaközpont földrajztanára, Csegzi Sándor marosvásárhelyi alpolgármester, tanár, Horváth Gabriella, a Bolyai Líceum igazgatója, Kacsó Erika iskolapszichológus, Talentum Alapítvány, Kupán Edit, a Bălcescu iskola igazgatója, Pethő László, az Elektromaros Líceum tanára, valamint Szigeti Enikő CEMO-aktivista. Moderált Kósa András László szociológus, a Közéletre Nevelés Alapítvány kutatója. Portálunkon a vita szerkesztett átiratát közöljük.
Kósa András: Állandóan változik a tanügyi törvény. Most úgy tűnik, a kormány igazán nagy fába vágta a fejszéjét, és a teljes struktúrát átszabta: kiterjesztette az általános iskolát, a középiskolát három évesre csökkentette, illetve a tankötelezettséget 16 éves korban rögzítette. Továbbá meg lett szabva, hogy általános iskolában csak heti 20 órájuk lehet a diákoknak, míg középiskolában 25 órát lehet tanítani. Hogyan látják, ez sok vagy kevés?
Horváth Gabriella: – A heti 25 órás előírás szerintem irreális: ebben nincsenek benne a magyar órák. Utánaszámolva kiderül, magyar tagozatú líceumok esetében 32-33 körül mozog az óraszám. Ott vannak ugyanakkor a kétnyelvű vagy intenzív osztály-típusok, melyek eleve nagyobb óraszámmal működnek. Ilyen szempontból tehát sajnos nincsen nagy változás.
Az óraszám csökkentését a tananyag átstrukturálásával kellene megoldani: ki kellene venni olyan dolgokat, melyeket később, a szakosodás folyamán ráérnek megtanulni a diákok. Még egy megjegyzés az óraszám-csökkentéssel kapcsolatosan: mivel évek óta folyt a cirkusz emiatt, a minisztériumnak tavaly zseniális megoldása volt: kivett egy testnevelés-órát a heti kettőből, valamint összevonta a rajz- és zeneórát. Nem kell tehát zenekultúra, művészeti kultúra, és testnevelés sem kell. Ez volt a megoldás.
Bartos Miklós: – Szerintem a jelenlegi óraszám túl sok: a tanulók túlterheltek, és ezt el kell kerülni. Az egyik lehetséges megoldás az lehetne, ha általánossá tennék és kiterjesztenék a délutáni oktatást. A foglalkozások egy része átcsúszhatna délutánra, másrészt csökkenhetne a kötelező tantárgyaknak a száma is: enélkül nem tudunk zöld ágra vergődni. Persze mindenki félti a katedráját, de össze lehetne hozni az interdiszciplináris oktatást: meghatározott óraszámot egyik tantárgy keretében, és ugyanazon a vonalon mehetne a rokon tantárgyak oktatása is.
Horváth Gabriella: – Bizonyos humán osztályokban van “tudományok” néven ismert tantárgy, ami matematika, fizika, biológia és kémia kombinációját jelenti. Azonban a tankönyv nem lett lefordítva magyarra, továbbá túlságosan magas szintű: például nagyon sok kemény biológiát tartalmaz, olyasmiket, amiket biológia órán sem tanulnak a diákok. Ilyesmit nem lehet humán osztályoknak megtanítani. Tehát jó lenne ez a tantárgy, de megfelelő tartalommal.
Valóban túlterheltek a diákok?
Pethő László: – A diákok túlterheléséről sokat beszélnek, de én nem tudok egyetérteni ezzel: a diákok nincsenek túlterhelve, a diákok nem tanulnak. Az otthoni tanulás napi 10-15 percet jelent egy átlagos diák számára. Persze vannak csúcsdiákok is: csakhogy számukra szinte lehetetlen megtanulni azt a tananyagot, ami le van írva a tantervben. A tanár sem tudja leadni az anyagot.
Szakoktatás ma
Pethő László: – Én megkérdőjelezem, Romániában van-e jelen pillanatban szakoktatás? A szakoktatás 8 éve kapott egy súlyos, övön aluli ütést, amikor megszüntették a csoportbontást. Szlovákiában 30-as osztálylétszámnál három csoportban folyik a munka; Magyarországon és Szerbiában két csoport van biztosítva. Nálunk megszűntek a csoportok, és ehelyett modulrendszerű szakoktatásra tértünk át: a tizenegyedikeseknek például tizenegy moduljuk van az év folyamán, azonban a modulokat csak az év végén zárják le – és nincs félévi értékelés. Ez szerintem katasztrofális következményekkel jár.
Az új tanügyi törvénytervezet a csoportbontásról nem ír, ugyanakkor a tervezetben olyan aberrációk vannak, hogy a mérnökképzésben nincsen érettségi matematikából és fizikából. Hiába tömjük elmélettel annak a diáknak a fejét, aki nem akar tanulni: annyit érünk el vele, hogy 15 percet fog otthon készülni. Ha a gyakorlat érdekli a diákot, akkor inkább építsen egy villanycsengőt, mint hogy fizika- vagy elektrotechnika feladatokat oldjon. Ehhez képest 5-8. osztályban már nincsen kézimunka-óra.
Hol vannak a tanárok?
Csegzi Sándor: – Nem csak a diák oldaláról kell nézni a problémát: a legnagyobb gond az, hogy nincsenek olyan tanárok, akik eléggé műveltek ahhoz, hogy átfogóbb típusú tantárgyakat le tudjanak adni. A jelenlegi oktatási rendszer nem ezt követi. Romániában ma jószerével nincsen pedagógus-képzés: a szerencsésebbeknek van némi pedagógiai érzéke és meg tud élni a pályán. Akiknek nincsen érzékük ehhez, egy csomó roncs gyermeket nevelnek. Ez szerintem egy fontos aspektus amiről gondolkodni kéne, annak ellenére, hogy a tanügyi törvény-tervezet ezekről a kérdésekről egyáltalán nem beszél.
Iskola és valós világ
Kacsó Erika: – A régi és az új pedagógiai szakkönyvek is azt írják le, hogy az iskola elsődleges célja olyan attitűdök, készségek, kompetenciák kifejlesztése, melyek révén a gyermekek meg tudnak felelni a mindennapi élet elvárásainak. A valóság azonban gyökeresen más: az iskolákban információk leadása folyik, mely nagyon távol áll a kompetenciák fejlesztésétől.
Vannak 9,70-es médiával rendelkező, nagyon jó képességű gyermekek, akik azonban szociális kompetencia szempontjából hátul kullognak. Őket az életre nem készíti fel az iskola. Hiába rendelkeznek megfelelő képességekkel ezek a gyermekek, fontos, hogyan élnek az adottságaikkal: hogyan kommunikálnak, hogyan tudnak kapcsolatokat létesíteni, hogyan “adják el” önmagukat.
Csegzi Sándor: – Megfigyelhető, hogy miközben interneten nagyon jól kommunikálnak a gyermekek, ha négyszemközti beszélgetésre kerül sor, nem tudnak épkézláb mondatokat megfogalmazni, nem tudnak viselkedni.
Kacsó Erika: – Nagyon szépen le van írva mindez a pedagógiai könyvekben, azonban szerintem nagyon nehéz a váltás a pedagógusok részéről. Miután az ember harminc évig alkalmazott egy módszert, nem mehet be, és nem állhat a feje tetejére. Nem megy a bohóckodás, a gyermekek figyelmét felkeltendő. Ahhoz, hogy ez a váltás sikerüljön, a pedagógusnak a mentalitásán, attitűdjén, életfelfogásán, értékrendjén kell változtatni. Ez hatalmas rugalmasságot igényel részéről.
Csegzi Sándor: – '96-ig a magyarországi fizika-kémia versenyeket uralták az Erdélyből jövő diákok: az első tíz helyen alig lehetett magyarországi diákot találni. Mára sikerült lerontani a romániai oktatást, így a magyarországi versenyeken nem tudunk ilyen mértékben tarolni. Ilyen téren tehát nincs előrehaladás. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz irányba tartunk olyan szempontból, hogy lehet, a megélhetésre kezdtük el felkészíteni a diákokat a tantárgyversenyeken való győzelem helyett.
Csakhogy azt látjuk, hogy míg a múltban egy 17-18 éves, érettségizett fiatal már készen állt a munkaerőpiacon való részvételre, addig ma ott tartunk, hogy a fiatalok 27-28 éves korukig tanulnak, és még így sem felelnek meg a piac elvárásainak: a munkahelyükön kell tovább képezni őket.
Kósa András: Kiváltható-e azzal a délutáni oktatás, hogy a civil szervezetek valamilyen oktatási tevékenységet folytatnak a kötelező órákon túl?
Szigeti Enikő: – A CEMO az elmúlt években megpróbálta bevinni az iskolákba az emberjogi nevelést. Ehhez létezik uniós szintű támogatottság, az EU minden országában megjelent egy Compass című könyv, mely több korosztálynak kidolgozott, személyiségfejlesztő és attitűdformáló interaktív gyakorlatokon és közös munkán alapszik. Ez az emberi jogi képzések képzési könyve.
Azonban nagyon fontos, hogy az iskola befogadó legyen: nem ismerem más szervezetek tapasztalatait, azonban mi azt láttuk, hogy vannak akadályok ilyen téren. Nem alakult ki ilyen gyakorlat, dolgozni kell az együttműködésért, fel kell építeni a bizalmat. Egyébként az ilyesfajta kezdeményezések nem csak emberjogi nevelés, hanem más tematikákban – például környezeti nevelés terén – is fontosak lennének.
Jó lenne, ha a civil szervezetek aktivistái nem csak ad hoc módon jelennének meg, hanem folyamatos jelenlétük lenne az iskolákban. Egyébként én szülőként is hiányolom az extrakurrikuláris tevékenységeket: gyermekem nagyon sok körre jár iskolán kívül.
Olyan tevékenységek ezek, melyeket iskolák is könnyen megszervezhetnének: sem a gyermeknek, sem pedig a tanítónak nem jelentene plusz terhet, az iskola pedig szélesíthetné a tevékenységi körét. További szempont, hogy használni lehetne a tantermeket – az iskolán kívül a civil szervezetek ugyanis sokkal szerényebb infrastruktúrával rendelkeznek.
Kósa András: Hadd kérdezzem meg, van-e értelme a 16 éves tankötelezettségnek ebben az értelemben, vagy az csak valamiféle fejkvóta, iskolafenntartási szempontból szükséges?
Pethő László: – Van. Tanítani kell a gyerekeket, de minőségi oktatás kell. Jelenleg nincsenek minőségi tanárok, sem a modern, sem pedig a szó klasszikus értelmében. Áprilisi tréfaként például a gyerekek eltüntették az egyik tanár régi, megsárgult cetlijét: az beleőrült, hogy cetli nélkül ő honnan adja le az anyagot?
Bartos Miklós: – Még Andrei Marga minisztersége idején volt egy olyan elképzelés, hogy a német modellt vezetik be. Ennek az a lényege, hogy megmarad az óvodai-elemi oktatás, és az elemi oktatáshoz kapcsolódik az 5.-6. osztály. Hatodik osztályban aztán szétválik a tanítás, szak- illetve elméleti oktatásra. A jó képességűek elméleti líceumban folytatják tovább tanulmányaikat, míg a gyengébbek szakmát tanulnak.
Bodolai Gyöngyi: – Szerintem a 16 éves tankötelezettség a legnagyobb problémája ennek a törvénynek. Ceauşescu idején is volt ilyen próbálkozás: vidéken bevezették a kötelező tíz osztályt, aminek az lett az eredménye, hogy a tizedik osztály után tömegesen hagyták ott az iskolát a diákok. Szerintem bűn egy jó képességű gyereket még egy évig egy olyan vidéki településen, olyan környezetben tartani, ahol egyedül csak ő akar tanulni. Régebben már 6.-7. osztályban kiválasztották a tehetségesebb diákokat, akik aztán tovább tanulhattak.
Bolognai folyamat és a diákok “parkoltatása”
Bartos Miklós: – Ebben az esetben a tanügyi törvénynek van egy pozitívuma is. Van ugyanis egy olyan kitétel, hogy az egyetemi hároméves, általános képzéshez még hozzáadódik két év mesteri, ami lehetővé teszi a szakemberek kiképzését.
Csegzi Sándor: – Igazából itt a bolognai folyamatról van szó: adnak mindenkinek három évet, aztán elválik, hogy kiből mi lesz. Annyit értek el, hogy most a fiatal nem 18 évesen érik be, hanem 22-23 évesen.
Bodolai Gyöngyi: – A bolognai rendszer azon az elgondoláson alapul, hogy parkoltatni kell a fiatalokat, hiszen nem tudunk nekik munkát biztosítani. Elküldjük őket mesterizni, aztán doktorálni, majd miután letette a doktorátust, a munkaadó azt veti a szemére, hogy túlképzett, nem tudják megfizetni.
Csegzi Sándor: – Ugyanakkor nem biztos hogy mindenki egyetemet kell végezzen. Ráadásul a jelenlegi rendszer olyan aberráns helyzeteket szül, hogy a Bolyaiba első osztályba felvételivel lehet bejutni, míg egyetemre pusztán csak kérvényezni kell a felvételt.
Tanárok megbecsülése
Csegzi Sándor: – Felmerül, hogyan lehetne a jó pedagógusokat megtartani? Meg kell őket fizetni – a pedagógusok közül sokan azért menekülnek a tanügyből, mert nem tudnak megélni abból a fizetésből, amit kapnak. A tanároknak is vannak igényei, méghozzá intellektuális munkájuk révén úgymond költségesebb igényeik vannak. Persze itt nem az autó minőségére gondolok.
Valamikor a pap mellett a tanító volt a legfontosabb ember a faluban. Mindenki ismerte és számon tartotta azt a két-három tanárt, aki kiemelkedett a közösségből. Most ki foglalkozik a tanárokkal? Az új oktatási törvény ilyen szempontból sem hoz megoldást.
Kósa András: Provokatív leszek: mi az a pénz, amivel meg lehet fizetni egy pedagógust? Gondolom, mindenki azt mondaná, ha egy kicsivel többet keresne, már jobb lenne. De ha mindenki többet keres, az infláció révén ez lenullázódik, és akkor újból meg kellene növelni.
Csegzi Sándor: – Nagyon rosszul fejeztem ki magam: nem pénzt kellett volna mondjak, hanem megbecsülést, melynek egyik része az anyagi kompenzáció. A pedagógusok elsősorban társadalmi megbecsülésre vágynak.
Oktatási nehézséggel küzdő gyermekek
Kacsó Erika: – Bár a törvénytervezet megemlíti az oktatási nehézségekkel küzdő gyermekeket, azt hiszem, ezen a téren nagyon rosszul állunk. Nem léteznek ilyen gyermekekkel foglalkozó intézmények, alternatív oktatási eszközök, és a jogi háttér sem világos. Diszlexiás gyerekekkel például országos szinten egyedül a mi iskolánk foglalkozik.
Pethő László: – Az a baj, hogy miközben ezek intelligens, értelmes gyerekek, a sor végén kullognak, majd kiszorulnak az oktatási rendszerből, mert nem képesek felvenni a versenyt a többi diákkal.
Szigeti Enikő: – A magyarországi rendszerben a diszlexiásokat differenciáltan értékelik: a tanár nem ugyanazokat a módszereket használja számonkéréskor. Az osztályon belül is lehetőséget kapnak a többiekkel együtt dolgozni. A törvény Romániában nem beszél diszlexiáról, hanem “különleges szükségletekkel rendelkező gyermek” megfogalmazás van érvényben: kicsit olyan ez, mintha Romániában nem lennének diszlexiás gyermekek. Ezt tehát még nem sikerült tudatosítani a civil szférának.
Kacsó Erika: – Mi írtunk ez ügyben a minisztériumba, de nem jött válasz rá.
Bartos Miklós: – Ceauşescutól származik az az elgondolás, hogy fel kell számolni az oktatási nehézségekkel küzdő gyermekek számára létesült iskolákat, mert Romániában nincsenek ilyen gyermekek. Képzeljék el hogy ha Marosvásárhelyen is gondot jelent ezeknek a gyermekeknek a kezelése, akkor mi a helyzet a falusi iskolákban?
Kósa András: – Hadd világítsam meg a kérdést finanszírozási oldalról. Járjon-e a tanulási problémákkal küzdő gyermekek után nagyobb fejkvóta? Elvileg ez indokolt lenne, hiszen nagyobb odafigyelést, ráfordítást, több pedagógust igényelnek. Csakhogy a magyarországi példa azt mutatja, hogy ahogy bevezették a diszlexiások után járó magasabb fejkvótát, egyes vidékeken 200 százalékkal nőtt a diszlexiás gyermekek száma.
Helyi iskola vs. iskolaközpont
Csegzi Sándor: – A mostani finanszírozási rendszer lehetőséget ad arra, hogy egy közösség – akár egyház vagy civil szervezet – fenntartsa a saját iskoláját. Így nem a tanfelügyelőség fogja eldönteni, hogy egy osztály megmarad-e hat gyerekkel vagy sem. Ebben én főként a kisebbségi oktatás szempontjából nagy lehetőséget látok, hiszen ilyen körülmények között a szociális igények mellett a tehetséggondozást is lehetne kezelni.
Kósa András: Épp Erdőszentgyörgy kapcsán merül fel a kérdés, hogy ha a megye hatáskörébe kerülnek a középiskolák, akkor például egy erdőszentgyörgyi líceum leépülhet, pusztán amiatt, hogy a megyei önkormányzat politikai összetétele nem kedvező?
Bartos György: – Valószínű, hogy a megyei tanácsnak való alárendelés ellehetetlenít erdőszentgyörgyi, szovátai vagy nyárádszeredai líceumokat. Amúgy távlatilag szerintem iskolaközpontokat kellene létrehozni – nem lehet középiskolákat fenntartani vidéken akkor, amikor a tanács saját alkalmazottait sem tudja fizetni.
Gondot okoz a gyermekek száma is: míg korábban Erdőszentgyörgy környékén még három általános iskola volt, mára már egyet is alig tudnak fenntartani a törvényben megszabott osztálylétszámmal. Sem Gegecen, sem Rigmányban, vagy Havadon nincs több tíz-tizenöt helyben dolgozó családnál. Rajtuk kívül mindenki a központok felé igyekszik, mivel itt lehet megélhetésre szert tenni. A megoldás tehát az, hogy buszokkal vigyük a gyerekeket a legközelebbi iskolaközpontba. Rosszabb esetben a bentlakás is felmerülhet.
Kósa András: Az iskolaközpontok létrehozása ellentmond annak a törvénytervezetben szereplő megjegyzésnek, vagy ha úgy tetszik, kiskapunak, miszerint bármely közösség fenntarthatja a tanintézményét. Kolozs megyében például szintén hiába próbálják megszervezni az iskolaközpontokat, a szülők inkább a helyi román iskolába íratják gyereküket, hogy ne kelljen ingázzanak. Kolozsváron egyébként kiürülőben vannak a nagy múltú tanintézmények, mert a város akkora lett, hogy komoly logisztikai kérdéssé vált valamelyik külvárosból naponta eljuttatni a gyermekeket a Brassaiba vagy Apáczaiba.
Kupán Edit: – Szerintem már csak azért is meg kellene tartani az iskolákat, mert a jövő a vidéken maradásról szól, arról, hogy az emberek helyi szinten szervezik meg életüket. Persze most finanszírozás szempontjából nem könnyű, de ezt az átmeneti időszakot át kell tudni vészelni.
Bartos Miklós: – Csakhogy itt felvetődik az, hogy mennyire hatékony egy vidéki iskola mondjuk Bözödön? Milyen tanerő kerül ki Bözödre, és milyen színvonalon zajlik az oktatás? Nem jobb behozni a gyermekeket az iskolaközpontba? Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy az iskolaközpont-modell elsősorban magyar többségű vidéken működik, ilyen szempontból a szórványvidék problémás. Illetve az elemi oktatást mindenképpen helyben kell tartani, hiszen az a falu, ahol megszűnik az elemi oktatás, el van veszve.
Iskolafenntartás
Csegzi Sándor: – A törvénytervezetben eléggé homályosan van megfogalmazva, hogy pontosan hogyan is alakul majd a tulajdonviszony? Egyes paragrafusokban azt olvashatjuk, hogy az iskola állami tulajdon. Máshol kimondják, hogy a központi tulajdon mellett egyes esetekben a megyei és helyi tanács is tulajdonos lesz. Kérdés, hogyan lesz ez leosztva – erre valamilyen metodológiát ki kell dolgozni.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy finanszírozást tekintve jobb helyzetben lesz bármelyik líceum, ha átkerül a megyei tanácshoz. A megyei tanács kasszájába ma kevesebb pénz folyik be, mint a városi kasszákba, tehát ha fejkvótát kell adni, akkor a város könnyebben elő tudja teremteni a szükséges pénzt, mint a megye.
Az iskolákkal együtt mindenképpen központi támogatás is szükséges: ha ma megkapnánk az iskolákat és csak az önkormányzaton állna a finanszírozás, akkor bebukna minden iskola. Az egészségügyi minisztérium például az iskolaorvosokkal együtt átadta a vonatkozó költségvetést is – ennek így van realitása. Ha azonban ez nem így alakul, akkor visszafele léptünk.
Kósa András: Hogy látja a Bolyai aligazgatója ezt a fejkvótás-fenntartós-épület-tulajdonjogos kérdéskört?
Horváth Gabriella: – A Bolyai számára ez egy kettős helyzet: az épület nem a miénk, nem állami, hanem egyházi tulajdon, de ugyanakkor két állami iskola működik benne. A fejkvóta nekünk is jár ugyanúgy, mit bármelyik más iskolának. Számításaink szerint a jelenlegi fejkvótával nem kerülünk bajba, azonban sok iskolának gondot fog okozni a fejkvóta. A Művészeti Líceumnál kiszámolták, fél évre elég az összeg, mivel ott nagyobb az önköltség. A városi és vidéki kis iskoláknál biztosan lesznek gondok, hiszen ha a fejkvóta rendszer a jelenlegi állapotában marad, akkor sem tanárok fizetésére, sem iskolafenntartásra nem lesz elég pénz.
Mi az, hogy magyar osztály?
Pethő László: – Fel kell tenni a kérdést, pontosan mit is értünk a magyar osztály megnevezés alatt? A tanügyi törvény szerint magyar osztályokban a román irodalmon kívül minden tárgyat magyarul oktatnak. Maros megyében, ahol a magyar ajkú lakosság számaránya 43 százalék, a szakoktatásban a szaktantárgyak 80 százalékát románul oktatják, román ajkú kollégák. Ez eleve jogtalan, arról nem is beszélve, hogy ez megyei szinten 30-35 magyar mérnök számára jelentene állást. A román kolléga amúgy lehet, hogy jó tanár, de az Elektromaros líceum diákjainak 40 százaléka nem vásárhelyi: vajon hány felső- vagy közép-nyárádmenti diák ért annyira románul, hogy a szakszöveget megértse?
Kacsó Erika: – Sajnos nem csak a szaktantárgyakat, hanem elemi osztályokba az idegen nyelvet, választott tantárgyat, informatikát románul tanulják a diákok.
Szigeti Enikő: – Ha a finanszírozás helyi szintű lesz, lehet, hogy ez megváltozhat. Sokat jelent az, hogy az ember olyan hivatalnokhoz fordulhat, akiről tudja, hogy érti a problémáját. Nehéz elmagyarázni egy más közösségben élő, más problémákkal küszködő embernek azt, hogy miért gond az, hogy a gyermekem már első osztályban román anyanyelvű tanárral tanulja az angolt, vagy hogy a tornatanár is románul beszél és a gyerek nem érti mit mond.
Kósa András: Egy iskolavezetőnek milyen mozgástere van ebben a kérdésben?
Kupán Edit: – Szerintem a legfontosabb az, hogy a szülők tudják, milyen jogokkal rendelkeznek. Tudják, hogy nekik joguk van ahhoz, hogy a gyerekeik az anyanyelvükön tanulják ezeket a tantárgyakat. Mivel az igazgató általában nem akar konfliktushelyzetbe kerülni, ezért rendszerint a szülők kell lépjenek.
Csegzi Sándor: – Nem kell elfelejteni, hogy a szülő egyben választópolgár is. Tehát a szülőnek nem csak annyi szerepe lesz, hogy bemegy és vitatkozik az igazgatóval vagy a tanfelügyelővel, hanem eljöhet a polgármesteri hivatal elé és elmondhatja, hogy legközelebb a szavazatát másképp irányítja.
Szigeti Enikő: – Maros megyében a magyar gyermekek opciói igencsak leszűkültek. Marosvásárhelyen két iskola, a Bolyai és a Művészeti Líceum között lehet választani, illetve ha a szakoktatásra esik a választás, akkor nagyjából román nyelven fog tanulni a gyerek négy éven át.
Míg több helyen zajlik román nyelvű művészeti oktatás, a Művészeti Líceumban lecsökkentették az osztályok létszámát. 15 helyet szerettek volna biztosítani, annak ellenére, hogy ebben a líceumban bizonyítottan 20-25 gyermek szeretne tovább tanulni ötödikben és kilencedikben is. Azoknak a gyerekeknek, akik nem jutnak be a művészetibe, nagyon leszűkül a mozgásterük: a Bolyain kívül nincsenek erős és jó magyar gimnáziumok. Ugyanakkor nem feltétlenül akar mindenki a Bolyaiba menni.
Second hand érzés a diákok között
Pethő László: – Marosvásárhelyen akkut problémává vált az, hogy nincsen magyar szaklíceum. Itt-ott van ugyan egy-egy magyar osztály, azonban egy magyar tantestület kialakításához minimum három párhuzamos magyar osztály kellene működjön a szaklíceumokban. Más a hangulat egy olyan iskolában, ahol a feliratok magyarok, mindenki magyarul beszél. Ezekben a szaklíceumokban egy second hand érzés alakul ki a magyarokban.
Horváth Gabriella: – Amikor mi, bolyaisok elmegyünk egy vegyes tannyelvű iskolába, akkor gyakran meglepődünk, hogyan is tudnak kollégák létezni egy ilyen vegyes iskolában. A szünetben a gyerekek meghúzódnak a folyosón vagy az udvaron, rosszabb esetben az osztályteremből sem mennek ki, mert nem beszélhetnek magyarul. Épp ezért nem rossz a magyar szakiskola ötlete, ahol tömöríteni lehetne ezeket az osztályokat.
Szigeti Enikő: – Normális helyzetben nem célszerű szegregálni, elkülöníteni a gyermekeket, hiszen sokkal jobb, ha a magyar és román gyermekek együtt vannak: így tanulhatnak egymástól. De mivel a tapasztalat azt mutatja hogy a két tannyelvű intézményeken belül is elindul egy furcsa szegregálódás, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a magyar közösségnek egy erős saját intézményrendszert kell kialakítania. Ezekkel a feltételekkel, ezzel a bánásmóddal a magyar gyermekek nyelvi jogai sérülnek a rendszerben. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem anyanyelvükön tanulják a szaktantárgyat, a magyar gyermekek nem tudják ugyanazt a szintet hozni, mint a román nyelvű diákok.
Kupán Edit: A magyar gyermek nem úgy érzi magát mint egy román: végigmegy a folyosón, mindenhol román feliratok, a hirdetések románul jelennek meg, az iskola épületén románul van kitéve a tábla, az iskolai rendezvény románul folyik. Ez igazából rajtunk, vagy az iskola vezetőségén múlik, de gyakran nem tudatosul az emberek nagy részében, hogy ez mennyire fontos.
Transindex.ro,

Kétszáz év után szobrot kapott az angol királynő szépanyja
Vasárnap avatták fel a Kis-Küküllő menti település első köztéri szobrát, amely a kisváros kétségtelenül leghíresebb személyiségének állít emléket, a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonyának”, gróf Rhédey Claudiának. Mindezt történt születésének 200. évfordulóján.
A kastély udvarán állították fel a grófnő szobrát
Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME), a Százfonat Egyesület, a történelmi egyházak és az önkormányzat, továbbá az Európa a polgárokért program és a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően ünnepelhettek vasárnap a település első köztéri szobrának avatásán. Rhédey Claudia legjelesebb szülötte a helynek és kultuszát fel is újították, de olyan név is, amelyből Erdőszentgyörgyön valóságos „márkanevet” is kialakítanának. A jelenlegi angol királynő szépanyja születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású rendezvénnyel készült volna a város, de egyelőre csak egy kis részét, a köztéri szobrot sikerült elkészíteni. De ez semmit nem csorbít az elképzelés megvalósításán fáradozók becsületén, sőt megerősíti őket munkájukban.
Kétszáz éve lámpás
Vasárnap délelőtt ökuménikus istentisztelet keretében emlékeztek az erdőszentgyörgyiek Rhédey Claudiára. Gáspár György református lelkész mint kora legszebb hajadonát és mint Isten hűséges szolgálólányát mutatta be, aki rövid, de beteljesedett élet után oda tért vissza ólomkoporsóban, ahol megkeresztelték és ahol konfirmált. Demeter Erika unitárius lelkész a grófnőt példaként emlegette: az ő tetemét a keresztszüleitől kapott, és az idegen földön mindvégig viselt nyakéke alapján azonosították a múlt században, míg a keresztyén embert a szíve fölött hordozott hite alapján ismerik fel. A grófnő hitével együtt magával vitte szülőfaluját és a Kis-Küküllőt, idegenben is vállalta a szülőföldjét: ez volt az ő otthona és itt talált végső nyugalmat is. Ferencz István plébános előttünk járó lámpásként beszélt a nagyasszonyról, aki ragaszkodott hitéhez, magyarságához, szülőföldjéhez, és kétszáz éve is nekünk világít, példát mutatva.
Avatás és koszorúzás
Mintegy kétszáz személy jelenlétében leplezték le a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonya”, gróf Rhédey Claudia mellszobrát a Rhédey-kastély udvarán. Az ünnepi szavalatok, a Cantuale énekegyüttes és a méltató beszédek után koszorút helyezett el a Bodor Péter Közművelődési Egyesület, a Százfonat Egyesület, a Szent György Lovagrend, az önkormányzat, a helyi önkormányzat és a szobor készítőjének fia. Ezután a kastély pincéjében megnyitották a marosvásárhelyi Novák József képzőművész kiállítását, amely a mintegy nyolcszáz munkát magában foglaló címeranyag egy részét mutatja be a helyieknek, ezzel mintegy „életet és lelket” adva a már restaurált pincéknek.
Egyelőre csak a szobor áll
A szoborállítás igénye már a rendszerváltás első éveiben megfogalmazódott a helybéliekben. A gipsz szobrot 1996-ban készítette el a helyi születésű, de Székelyudvarhelyen élt Székely József (1929–2006) képzőművész. Ez éveken át a Rhédey-emlékszobát díszítette, majd átkerült a Rhédey-kastélyba, ennek restaurálása miatt ma az iskolában kap helyet. Tavaly még abban reménykedtek, hogy Claudia születésének 200. évfordulóján ünnepélyes átadásra kerülhet a restaurált műemlék kastély és az udvarát díszítő szobor is. A már egy éve elkészült programtervezet szerint az avatóünnepség három napos lett volna, és többek között történelmi előadásokat, kiállításokat, kastélybált, könyvbemutatókat, szoborállítást és más kulturális eseményeket foglalt volna magába, a meghívottak listáján természetesen szerepelt az angol királyi család, nevezetesen Károly herceg is. A finanszírozás miatt a kastély javítási munkálatai nem a megfelelő ütemben haladtak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a programtervezetből csak a szoborállítás válhat megvalósíthatóvá, a többi esemény megszervezésére csak a munkálatok befejezése után kerülhet sor – mondta el Hegyi László volt alpolgármester, a Szent György Lovagrend tagja, a BPME alelnöke. Azt is megtudtuk: a szobor bronz mását Sánta Csaba szovátai képzőművész öntötte meg, a talapzatot a csíkszeredai Dóczy András kőfaragó készítette.
Egy perc csenddel Bartos Miklós tanár úr emléke előtt is adóztak a szentgyörgyiek, aki a település múltjának, nevezetességeinek, személyiségeinek felkutatásáért sokat fáradozott, és aki Rhédey Claudia emlékezetét is visszaadta, örökségül hagyta a mai és a következő nemzedékeknek.
A grófnő üzenete
Ünnepi beszédében Csibi Attila Zoltán polgármester kifejtette: Rhédey Claudia szülőföldszeretete minden ember számára példaértékű. Mindenki büszke, hogy a települést jegyzik az angol királyi családfán, de az erdőszentgyörgyieknek sokkal fontosabb kell legyen az, hogy a grófnő szerette ezt a települést. Az ő üzenete a szülőföld szeretete, az itthonmaradás, az itthon való boldogulás. Olyan otthont kell itt teremtenünk, amelyre büszkék lehetünk. Ugyanilyen fontos ma a nevelés, a hagyományok, a táj szépsége, de olyan szellemiséget és értéket is kell magunk mögött hagynunk, amely biztosítja az utókornak a minőségi megmaradást és a nemzetiség megőrzését. „Álljon ez a szobor minden erdőszentgyörgyinek példaként, olyan példaként, amelyre büszkék lehetünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Rhédey Klaudia
Erdőszentgyörgy nevezetes szülöttei közül kétségkívül a leghíresebb az 1812 szeptemberében született gróf Kisrédei Rhédey Claudia (1812–1841) gróf Rhédey Lászlónak és báró Inczédi Ágnesnek egyetlen felnőttkort megért gyermeke, a mai Windsor-uralkodóház egyik ősanyja, II. Erzsébet angol királynő szépanyja.
A szépségéről és okosságáról híres lány tizennyolc éves volt, amikor I. Ferenc császár és magyar királytól a család meghívót kapott, és egy báli szezonra Bécsbe utazott. A bálon Sándor württembergi herceg és Claudia első látásra egymásba szeretett. Sándor Pál Lajos herceg I. Vilmos württembergi király unokafivére volt, aki az ősi Teck hercege címet is viselte. Öt évi várakozást követően 1835. május 2-án házasságot kötöttek.
Az életvidám, szeretetre méltó asszony csak hat évig élhetett boldog házasságban. Claudia 1841 szeptemberében férje után utazott Grazba, de az út során életét veszítette, október 1-jén Pettau városában elhunyt. Férje soha nem tudta őt elfeledni, ezt íratta koporsójára: „Az asszonynak, ki nekem mindig örömet, boldogságot adott, szomorúságot, könnyeket csak egyszer életemben, mikor egyedül hagyott.” Claudia utolsó kívánsága szerint holttestét hazaszállították Erdőszentgyörgyre. A grófnőt a Rhédeyek sírkamrájába temették el. A monda szerint bebalzsamozott szívét jóval később, férje halálakor, annak koporsójában helyezték örök nyugalomra.
Claudiának és Sándor hercegnek egy fia és két leánya született. Egyetlen fia, Ferenc Teck hercege, királyi családból választott magának feleséget: Mary Adelaide brit hercegnőt. Gyermekeik közül Máriát a yorki herceghez, Györgyhöz adták feleségül, aki 1910-től V. György néven lépett az angol királyi trónra. Rhédey Claudia unokája királyné lett, dédunokái, Edward és VI. György herceg pedig angol király. VI. György idősebbik lánya, Claudia ükunokája, 1952-től II. Erzsébet néven angol királynő.
Claudia sírja fölé unokája, Mary Victoria Teck hercegnő 1905 májusában márvány emléktáblát állíttatott. Mária királyné 1935-ben Fülöp Ferenc erdőszentgyörgyi lelkész levelére vizsgálatot rendelt el, utasítva a bukaresti angol követséget, hogy az azonosítást egy szakértői csoporttal végeztesse el Erdőszentgyörgyön. Felnyitották a sírt, elvégezték az azonosítást, ami a koporsóban lévő nyakék alapján megtörtént. Ezt a nyakéket – a legendárium szerint – Rhédey Claudia a konfirmáció alkalmából keresztszüleitől kapta. Miután idegenbe ment férjhez, a nyakéket állandóan hordta, ez emlékeztette szülőföldjére.
Az angol trónörökös, Károly herceg már ellátogatott Erdőszentgyörgyre, hogy lerója kései tiszteletét szépanyja nyugvóhelyénél. Erdélyi és magyarországi látogatásai során pedig több alkalommal emlegette, hogy magyar vér is csörgedez ereiben. Az erdőszentgyörgyiek az angol királyi geneológia alapján kiszámították, hogy II. Erzsébet angol királynő ereiben 17% magyar, sőt magyar királyi vér is folyik.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Lóháton az ezeréves határon
Hagyományos és új játékokkal, változatos vetélkedőkkel, lovasbemutatóval, lovaglással fűszerezett gyereknapot szervezett a zabolai Négyháznál működő Sacramento Lovasklub. Igaz, az eső beleszólt, így egy héttel csúszott az esemény, a június elseje utáni hétvégére kellett halasztani. Akkor is borongósan indult a nap, de a siker nem maradt el. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is jól érezték magukat, örvendtek a mindenkit megszólító rendezvénynek. Az esemény apropóján Cseh Ferenccel, a lovarda tulajdonosával beszélgettünk az orbaiszéki lovasok életéről.
A Sacramento Lovarda három évvel ezelőtt létesült. Lipicai lovakkal foglalkoznak, az első paripáik a dálnoki ménesből származnak, az ottani vérvonalat viszik tovább. Mént nem tartanak, nincs valódi igény a törzskönyves lóval való fedeztetésre, kicsi állományukban nem éri meg saját használatra tartani, hamar fennállna a rokon kereszteződés. Cseh tudomása szerint Orbaiszék települései között még Zágonban működik lovarda, de a Sacramento Lovasklub és Lovarda edzési lehetőségeit és módszereit tekintve egyedi a környéken.
Húsz gyerek edz folyamatosan náluk, felkészítésüket Bartos Miklós végzi – tudtuk meg a tulajdonostól. Kovásznáról, Kézdivásárhelyről, a környező falvakból jönnek a tanulók, akiket a díjugratás titkaiba is bevezetnek. A kezdők futószárazással indítanak, majd korosztály és tudásszint szerint megszabott csoportokban edzenek. A haladók akár tereplovaglást is igényelhetnek – mondta el Cseh Ferenc. A legjobb diákok mutatták be tudásukat a lovas gyereknapon. Zene, tánc és lovaglás ötvözeteként karusszelt adtak elő, ügyességi versenyen mérkőztek meg, ugratóbemutatót is tartottak. Az ilyen és hasonló lovas eseményeken túlmenően nagy álmokat dédelget Cseh Ferenc: végig akarják lovagolni az ezeréves határt! Megvalósítható az álom, van kapcsolat, minden bizonnyal sor kerül az eseményre – szögezte le a tulajdonos.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)