"Udvarhely Szék /Székelyudvarhely/ címmel hetilap indult az Impar Kft. gondozásában. Az első számban Homoródi György állandó színház Székelyudvarhelyen történő megalapításának esélyeit mérlegelte. A helyi tanács pártolja a tervet, pénzt is kiutalt, de még meg kell nyerni a vállalkozókat. A színháznak az 1989-ig folyamatosan működő Népszínház tevékenységét kellene folytatni. Gyergyószentmiklóson sikeresen működik a Figura Színház, Csíkszeredában bejelentették állandó társulat megalakulását, miért maradna le ebben a nemes versengésben Székelyudvarhely, teszik fel a kérdést a lokálpatrióták. A második számban Bartók Lajos "...de ez már történelem" című, Székelyudvarhelyen megjelent önéletírását. /Lapszemle. = A Hét (Bukarest), okt. 15./ Ugyanerről: Aug. 21-én jelent meg a hetilap első "hivatalos" száma. /D. L. /Dénes László/: Nő a fű a sajtóprérin. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 8./"

Erdőd monográfiájának a megírására több éve kérte fel a település szülötte, Schupler Tibor atya a helytörténeti munkák szakértőjeként is ismert dr. Bura Lászlót. A szerző két éve kezdte el az anyaggyűjtést. – Nagy kihívás Erdőd történetét megírni, hiszen egy olyan településről van szó, amelynek létezését nyolcszáz évre vissza lehet vezetni, mondta Bura László. A szerző az olvasmányosságra törekszik. Aki egy-egy adott témakörben el szeretne mélyülni, az a 7 oldalas könyvészet alapján teheti meg azt. Dr. Bura László elsősorban azt a folyamatot követte végig, hogyan alakult ki lakott terület a valamikori erdőség helyén, és az miként alakult át-fejlődött a történelem folyamán. Az 1820-1840-es években évente 110-140 magyar és sváb gyerek született, míg ma 40 alatt van ez a szám – annak ellenére, hogy a város lakossága megtöbbszöröződött. Erdőd több neves szülöttét felsorolta a kiadvány, Szendrey Júlia és Bakócz Tamás mellett Joseph Baber világhírű zeneszerzőt, Bartók Lajos költőt, drámaírót és Nagy Dezső gépészmérnököt, a Magyar Posta egyik egykori vezetőjét. /Fodor I. : Készülőben Erdőd monográfiája. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 16./

Kölcsey-kultusz Szatmár megyében
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro