A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évzáró irodalmi estet tartottak Székelyudvarhelyen
Bartis Attila, Filip Florian és Kemény István estje zárta az irodalmi évet Székelyudvarhelyen. A szerzőkkel Murányi Sándor Olivér beszélgetett a G. Caféban az alkotás folyamatairól, valamint a nyelvi korlátokat túlszárnyaló barátságokról, de az ezek miatt kialakult közösségi feszültségekről és a politikai korrektségről is.
Szép számú érdeklődő előtt zajlott a csütörtök esti irodalmi évzáró a G. Caféban, amelyen idén Bartis Attila erdélyi íróval, a bukaresti születésű Filip Florian íróval és a budapesti Kemény István költővel beszélgetett Murányi Sándor Olivér. A marosvásárhelyi Bartis Attila 1984-ben családjával Budapestre költözött, miután apját, a Gyergyószárhegyen született Bartis Ferencet megfosztották román állampolgárságától. A székelyudvarhelyi irodalomkedvelő közönség idén a tíznapos G. Feszt nyitóestjén is találkozhatott az íróval, akkor A nyugalom című regényéről faggatta Murányi Sándor Olivér, most viszont A vége című legújabb regényébe nyújtott bepillantást az író.
Murányi egy friss olvasói kritikát olvasott fel Bartis Attila A vége című új regényéről, valamint annak budapesti fogadtatásáról. Az Írók Boltjának eladási listáját vezető regény német kiadása mellett egy New York-i is várható. Arra a kérésre, hogyan tud együtt élni a folyamatos sikerrel, egyszerűen annyit válaszolt, hogy nyilván örül neki, hiszen „bolond, aki nem”. Ám ezen túl nem foglalkozik ezekkel, hiszen eközben színházi munkájával „kínlódik”. A siker Bartis Attila szerint olykor segít, máskor pedig teher, hiszen ha nem megy a munka, akkor a múltbéli sikerek megbéníthatják.
Filip Florian teljes mértékben a fikció hívének tekinti magát, úgy véli, nem lenne vonzó számára az írás, ha csupán személyes élményeit kellene felsorolnia alkotásaiban. Olykor belefoglal elemeket saját gyerekkorából, ám ezt is a gyerekkori varázs jegyében teszi. Mint kiderült, a szerző Ioan Slavici leszármazottja. Felidézte, hogy felmenője fogsága alatt kérvényezte a börtön igazgatóságától fogva tartásának meghosszabbítását, hogy tudja befejezni írását. „Napjainkban tragikomédiába illők a híres politikusfoglyaink, akik könyveket írnak a börtönben. Lényegében ez az egyetlen romániai alkotói pályázat. Írnak egy-két könyvet, és hirtelen kiengedik őket” – mondta, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között.
Murányi kérdésére válaszolva Kemény István költő elmondta, a slam poetryt nem kell magyarázni, hisz Erdélyben egyébként is nagyobb népszerűségnek örvend, mint Magyarországon. Szerinte folyamatos megújulás van ebben a műfajban, amelyet ő a színházi produkció és a hagyományos költészet közti átmenetnek tekint.
„Nem lehet radírgumival élni, hogy ami nem tetszik, azt kiradírozzuk az életünkből, ami meg tetszik, azt felpántlikázzuk” – fogalmazott Bartis Attila, aki szerint meg kell tanulni elfogadni és méltósággal kezelni a különböző helyzeteket. Fontosnak tartja, hogy társadalmi diskurzusok folyjanak a konfliktusokról, de a megoldás az egyén szintjén kezdődik. Bartis Attila egyébként úgy véli, hogy az irodalmi közéletben túlmitizálják barátságát Filip Floriánnal, mert a népek megbékélését látják benne.
Az irodalmi évzárón a meghívottak felolvastak műveikből, az est végén pedig dedikálták könyveiket. Murányi elárulta, jövőre egy újabb román szerzővel, Mircea Cărtărescuval találkozhat az udvarhelyi közönség.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Bartis Ferenc: volt rab, de szolga soha
Összesen tíz évet ült börtönben többek között azért, mert 1956-ban a kolozsvári Házsongárdi temetőben felolvasta az Utószó című versét. A nyolcvanas években fiával együtt kitoloncolták Romániából, haláláig Budapesten élt. Egy évtizede hunyt el Bartis Ferenc költő, író.
Bartis Ferenc: Utószó (részlet) Hogyha sírunk: kiröhögnek, Hogyha kérünk: fel is kötnek, Hogyha küzdünk: odalöknek Történelmi kárörömnek - És mégis élünk Magyar, szavad világ értse: Anyanyelvünk létünk vére; Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége, vége… - És mégis élünk!
Az 1936. július 4-én Gyergyószárhegyen született Bartis Ferenc (írói álneve „Karda”) neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, de legfőképpen a kisebbségben élő magyarság jogainak betartása iránti küzdelemmel.
A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. Alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte 1956-ban. Alighogy elkezdődött a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Bartist is jócskán megérintette ennek szele, és november elsején, több társával együtt kivonultak a Házsongárdi temetőbe, ahol Dsida Jenő kriptájánál elszavalta az Utószó című, de És mégis élünk! sorú refrénjéről híressé vált versét. 1957-ben többedmagával letartóztatták és bebörtönözték. Hét év szigorított börtönt kapott, 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. „Bár voltam rab, de szolga soha!” – vallotta később Bartis Ferenc. Megpróbáltatásairól a Rácsok között Romániában című kötetében számolt be.
Tanulmányait csupán 1968-ban tudta befejezni, amikor tanári képesítést szerzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román–francia szakon.
Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De mindenekelőtt költő volt, 39 könyve jelent meg, költeményeit sokan megzenésítették.
1984-ben települt át Magyarországra, amikor a román diktatúrában megfosztották állampolgárságától.
Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot.
Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen temették el.
Őserő és tele hamutartó
Ahányszor csak találkoztam Bartis Ferenccel, mindig az volt az érzésem, egy tornádó vagy maga az ősrobbanás jön velem szembe. Ennyi energiát egy emberben sem azelőtt, sem azután nem láttam. Különös személyiség volt, olyan tűzzel égett, amilyen csak azoknak adatik meg, akik igaz hittel teszik a dolgukat ebben az árnyékvilágban. A sors ajándéka, hogy a korkülönbség ellenére (apám lehetett volna) Ferivel a kétezres évek legelején igazi bensőséges baráti kapcsolatba kerültem. Igaz, ahogyan én emlékszem, vele kétféle viszonyba kerülhetett az ember: vagy barátjává fogadott, és mindenben, amiben tudott, segített – ez volt a többség –, vagy ellensége voltál – ahogyan a „smasszerek”, akik a börtönben megalázták, süketre verték, a szekusok, akik fél életén át üldözték, vagy a besúgók, akiknek bűneit sosem felejtette el. Jellemző volt Bartis Ferencre: ha elromlott mondjuk a vízcsapja, biztos, hogy erdélyi származású mesterembert hívott, hogy megjavítsa. És bevallom: rövidre sikeredett budapesti karrieremet nagyrészt neki köszönhettem. Vas utcai lakásán olykor órákig beszélgettünk, ha múltjáról, szülőföldjéről mesélt, már-már transzba esett. Emlékezetes marad számomra, hogy ilyenkor egy tányér nagyságú hamutartót megtöltött csikkekkel, észre sem vette, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hangja zengett a szobában, úgy tűnt, megszűnt körülötte a világ, mimikájából, gesztusaiból is le lehetett olvasni azt a szenvedést, amit az elveszett és elvesztett Erdély iránt érzett. Sosem tudta megbocsátani a román hatalomnak, hogy megfosztotta állampolgárságától, gyakorlatilag földönfutóvá tette, és fiával, Attilával együtt – felesége, Margit akkor már nem élt – elüldözte őket szülőföldjükről. De a sors megbosszulta magát: Bartis munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os forradalom hőse kitüntetéssel is elismerték új hazájában, fia, Attila jelenleg az egyik legismertebb magyar író és fotóművész.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből,  a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak? 
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét. 
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban? 
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt. 
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

Kórustalálkozó Kézdivásárhelyen és Csernátonban
A múlt hét végén immár XXIII. alkalommal szervezték meg a Felső-Háromszéki Kórusfesztivált. Első nap, pénteken a kantai Szentháromság-templomban a következő kamarakórusok léptek fel: kézdivásárhelyi Cantus kamarakórus (karnagy: Fórika Balázs), kovásznai Pastorala kórus (Szántó Kinga), székelyudvarhelyi Musica Sacra énekkar (Rózsa Imre), sepsiszentgyörgyi Pro Musica kórus (Sipos Zoltán), sepsiszentgyörgyi Laudate kórus (Lőfi Gellért) és Vox Humana kamarakórus (Szilágyi Zsolt Herbert).
A nagyon színvonalas kórusünnepnek akár a mottója is lehetett volna Bartis Ferenc 1967. március 6. című verse: „Kodály meghalt, / és elpattant egy / Föld s Nap közé kifeszített / ősi, / drága / húr, / amely a mindenségnek / sírt / kacagott, / süvöltött / magyarul.” A Kodály Zoltán szellemét megidéző találkozón a világhírű pedagógus, zeneszerző A szép énekszó múzsájához című művét adta elő közösen a mintegy százhatvan főt számláló egyesített kórus Szilágyi Zsolt Herbert, a Vox Humana kamarakórus karnagyának vezényletével. Az énekkarok fellépése után Vargha Béla főesperes-plébános emléklapot nyújtott át a jelen lévő kórusok vezetőinek. A kórusfesztivál második napjára – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem szombaton, hanem vasárnap 14 órai kezdettel került sor az alsócsernátoni református templomban. Bevezetőben Takács Lajos helybeli református lelkész, valamint Kedves Tibor római katolikus plébános köszöntötte az egybegyűlteket, majd a következő templomi énekkarok léptek fel: az alsócsernátoni, a kézdikővári, a kézdialmási, a nyujtódi, az altorjai, az esztelneki, az ozsdolai, a kézdiszentléleki, a gelencei, a szentkatolnai, a kézdivásárhely-kantai, valamint a Boldog Özséb római katolikus templomi énekkarok, a felsőcsernátoni és a kézdivásárhelyi Hálaadás református énekkarok és a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjasklub Rozmaring kórusa. A jól felkészült kórusok bemutatkozása után az immár hagyományossá vált közös énektanulás következett, amelynek során a mintegy háromszázötven fős egyesített kórus Kodály Zoltán Miatyánk című művét tanulta meg és adta elő. A csodálatosan szép dalos ünnepet emléklapok kiosztása és nemzeti imánk közös eléneklése zárta.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Isten és a nemzet szolgálatában
Erdélyi tanúságtevők
Szombaton a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatták be Frigyesy Ágnes budapesti újságírónő Az Úr csodásan működik címet viselő, Ferenc Béla Ervin és Bíró János Antal ferences szerzetesek, valamint Tőkés István református teológus életútját ismertető riportkönyvét. A szerzővel lapunk munkatársa, Bedő Zoltán beszélgetett.
Társalgásukból a jelenlévők megtudhatták, hogy Frigyesy Ágnes értelmiségi családban született 1963-ban Kecskeméten. Felmenői között pedagógusok, jegyzők, jogászok, földbirtokosok, iskolaalapítók és művészek találhatók, így családja nem tartozott a kommunista rendszer kedveltjei közé. Első diplomáját a kaposvári Tanítóképző Főiskolán, a másodikat a szegedi Tanárképző Főiskola magyar szakán szerezte. Újságírói pályára hét év tanítás után, a rendszerváltás után lépett. Munkatársa volt többek között a Kecskeméti Lapoknak, az Új Magyarországnak, a Film, Színház, Muzsikának, a Honismeretnek, a Magyarok Világszövetsége lapjainak: a Világszövetségnek, a Magyarok Világlapjának és a Világlapnak. Nemzeti elkötelezettségű, keresztény újságírónak tartja magát, ezért cikkei központjában sorskérdéseink állnak, és az evangéliumi örömhír közvetítője szeretne lenni. Jelmondatának Kodály Zoltán eme kijelentését választotta: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.”
Saját bevallása szerint a könyv megírásával e három erdélyi tanúságtevőnek szeretett volna emléket állítani, és helytállásukat példaként az elkövetkező nemzedékeknek felmutatni. Közülük kettővel bensőséges kapcsolatban állt, ezért a velük készített interjúk tulajdonképpen egy-egy őszinte beszélgetés írásban rögzített formái.
A kommunista börtönökben sokat szenvedett Ervin atyát néhai Bartis Ferenc, szárhegyi születésű költő jóvoltából ismerte meg Budapesten. Kölcsönösen ráéreztek a lelki rokonságra, így az évek során hosszú beszélgetésekkel fűszerezett ismeretségük érzelmi kötődéssé mélyült. Tőkés Istvánban némiképp az elvesztett nagyapját vélte felfedezni, és talán e jól érzékelhető rokonszenv hatására alakult ki barátság közöttük. Olyannyira, hogy szekusdossziéjának feldolgozását is rábízta.
Bíró Antal atyával Csaba testvér gyergyószentmiklósi, Szent Annáról elnevezett gyermekotthonának a felszentelésekor találkozott, aki már akkor a bizalmába fogadta. Ennek ellenére vele nem volt könnyű interjút készíteni, mert beszéd helyett inkább írásban szerette megfogalmazni mondanivalóját.
Tölgyesi Erik gitárjátéka, Karola húga csengő hangja, valamint az idézetek Damokos Kinga, Józsa Zsuzsa és Tölgyesi Erik általi tolmácsolása hangsúlyosan hozzájárult az est emelkedett hangulatához.
(berecki) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Meg kell tanulni belakni a szülőföldet
Az Úr csodásan működik című interjúkötetét egy hosszabb székelyföldi körutat követően a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatják. Frigyesy Ágnes budapesti újságíróval hitéletről, a szakma szeretetéről és nemzetpolitikáról beszélgettünk.
Frigyesy szerint az újságíró elválaszthatatlan a civil embertől
– Három egyházi személyiséget szólaltatsz meg új interjúkötetedben. Hogyan esett a választás Tőkés Istvánra, Ferencz Béla Ervinre és Bíró János Antalra?
– Anyai és apai ágon keresztény, a kommunizmusban meghurcolt, nehéz sorsú családba születtem, ezért fiatal lánykorom óta érdekeltek az elmúlt rendszerben üldözött emberi sorsok. Ervin atyáról először Bartis Ferenc költőtől hallottam, majd első alkalommal Vekov Károly történész vitt el Szárhegyre. Később magam tértem vissza Ervin atyához, s elsőként készítettem vele interjút a kommunista diktatúra néma évtizedei után. 13 évnyi börtön mellett is megőrizte hitét, humorát és magyarságát. Ha csak tehettem, mindig meglátogattam. Tőkés István református lelkészt és teológus professzort fián, Tőkés Lászlón keresztül ismertem meg. Miután nagyapámat, a temesvári születésű Vásonkeői Várkonyi Lászlót – akivel életében sokat beszélgettem és nagyon szerettem – elveszítettem, István bácsi a távolság ellenére kicsit nagyapám helyett nagyapám lett. Bíró János Antal atyát Böjte Csaba ferences rendi szerzetesen keresztül ismertem meg a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthon felszentelésekor. Antal atya mellé ülve azonnal mesélni kezdett életéről, s nem kellett sok idő hozzá, hogy az ember rájöjjön: benne is egy lánglelkű, ám nehéz sorsú prédikátorra leltem. Amikor Andrea nevű, református lelkésznő barátnőmnek meséltem e három tanúságtevőről, nyomban feltette a kérdést: miért nem írod meg életútjukat? Ezzel az inspirációval kezdtem munkához két évvel ezelőtt.
Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők című kötetemben nemcsak beszélgetések olvashatók, hanem értékes naplórészletek, levelek és eredeti családi fotók is megtalálhatók.
– Mennyire ismerik az emberek a sokat szenvedett egyházi személyiségek életútját?
– Nem nagyon ismerik őket, de ez nem a nagyközönség hibája. A kommunista diktatúra évtizedeiben ezeknek az embereknek és családjuknak hallgatniuk kellett szenvedéseikről. Én is csak otthon hallottam nagyszüleim, szüleim sorsáról. Anyai ngyapám a Magyar Királyi Ludovika Akadémia kiváló diákjaként kezdte katonai pályafutását, ám a II. világháború megtörte pályáját, csakúgy, mint a Felvidékről származó anyai nagyanyám és családja sorsát. Ők földbirtokosként hagyták maguk mögött a gömöri, alsóvályi családi vagyont, és a sors Kecskemétre vetette őket. Már fiatal lánykoromban erősödött bennem a vágy, hogy az úgynevezett „reakciós, X-es, klerikális” családunkban megismert, tönkretett életutaknak példát állítsak cikkben vagy könyvben. A rendszerváltozáskor úgy éreztem, számomra megadatott a kibontakozás lehetősége.
– Számos egyházi rendezvényen megfordulsz, interjúid többsége eleve lelkészekkel, katolikus szerzetesekkel készült. Honnan ez a vonzódás a téma iránt?
– Ez is családi örökség, ugyanis hívő katolikus családból származom, ahol mind anyai, mind apai ágon a férfiak a piarista kegyesrendi egyházi iskolában tanultak. Így adódott, hogy gyermekkorom óta jártunk szentmisére. Később épp egy piarista atya jóvoltából jutottunk el Göncre, a szintén sokat szenvedett Balogh Pista bátyámhoz, volt tábori lelkészhez, aki több ezer dögcédulát hozott haza a hadifogságból és értesítette a hozzátartozókat. Pista bácsi rendkívüli egyéniség volt, kemény, szikár jellem, aki maga köré gyűjtötte és sajátos módon nevelte a fiatalokat. Tizenéves koromtól kezdve, ahogy engedték – két-háromévente – apámmal és nővéremmel bejártuk Európát, s megtapasztalhattuk, hogy ahol élnek egykori piaristák vagy azok barátai, mindig akadt szállás a megfáradt vándoroknak. Otthonról azt hoztam, hogy a bajban lévő ember mindig segítséget kaphat keresztény testvéreitől. Így történt ez akkor is, amikor megszűnt a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége lapja, és állás nélkül maradtam. Ekkor kezdtem egy emigrációs interjú-sorozatba a Lakitelek Alapítvány támogatásával, s így ismertem meg Szőke János szalézi szerzetest, aki akkor tért haza az emigrációból. Érdeklődő telefonhívásomra, hogy lenne-e nála munkahely számomra, visszahívott, s így kerültem – komoly ajánlások mellett – a Liechtensteinből hazahozott Mindszenty Alapítvány Levéltárába. 33 évesen e felső Svábhegyi úti villában mélyült el a hitem, majd három év múlva, lelkileg megerősödve kerültem az akkor újrainduló Kis Újság egyházi rovatának élére, mint a Hitélet rovatvezetője. – Hogyan látod az egyházi témák iránti érzékenységet? – A Kis Újság egyházi rovata nagyon népszerű volt. A kisgazdák civil hetilapjában foglalkoztunk egyházi témákkal az ökumené szellemében. Ekkor alakultak ki remek kapcsolataim a történelmi egyházak képviselőivel. Talán legszebb három évemet töltöttem a lapnál, de sajnos ez a hetilap is megszűnt. Személyes élményem, hogy az embereknek nagy szükségük van a tiszta, szép gondolatokra, pozitív hírekre, fotókra. Komoly „rajongói köröm” van a Facebookon, szeretik a fotóimat, írásaimat, sikere van a könyvnek is.
– Hosszú éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztál. Magyar nyelvterületen hogyan lehet ebből a fajta újságírásból megélni?
– Nagyon nehezen. Kitartás, konok hit és kemény akarat kellett hozzá. Többször akartak letéríteni az újságírás útjáról, ám a Jóisten mindig adott erőt, hogy elviseljem a nehézségeket és a sokszor égető anyagi hiányt. Az irigységgel és a liberalizmus erejével is szembesülnöm kellett. Amikor 2005-ben Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek atyától megkaptam a Szalézi-díjat, egy-két héten belül kirúgtak egy egyházi hírportáltól. A főszerkesztőnő remegő kezekkel tett útra. Kirúgásom okát ma sem tudom. De feltehetően balliberális nyomásra távolítottak el többedmagammal a hírportáltól, hisz mi már akkor kedveltük Orbán Viktort. Kirúgásunk idején a kommunisták voltak hatalmon! Talán ez az egy eset is rávilágít arra a kínra és nehézségre, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy megmaradhassak azon a keresztény újságírói úton, amelyen elindultam a rendszerváltozás pillanataiban.
– Makovecz Imrével és Jókai Annával is készítettél életútinterjút, ma már egyikük sincs közöttünk. Hogyan emlékszel a velük történt találkozásokra?
– Nagyszerű emberek voltak. Hitet, tartást, magyarságszeretetet tanultam tőlük. Egyszer Makovecz Imrének panaszkodtam, hogy milyen nehéz a „nemzeti oldalon” tevékenykedő újságírók sorsa, mire ő így válaszolt: ne panaszkodjak, hanem vegyem észre, milyen sok, nagyszerű ember él hasonló nehéz sorban! Jó kis lelki-pofon, lélek-erősítő atyai tanácsadás volt ez.
– Gyakran jársz Erdélyben: hogyan látod az itteni magyarság helyzetét?
– Szerencsére gyermekkorom óta járom Erdélyt, hisz éltek rokonaink Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Főiskolás koromban Homlokodnak gondjai, homlokomnak ráncai címmel írtam szakdolgozatomat Sütő András írói munkásságáról, aki megismerkedésünk után atyai jóbarátomként haláláig értő és aggódó figyelemmel és tanácsaival kísérte újságírói küzdelmeimet. Romániában – így Erdélyben, Székelyföldön – nagyobb változás történt a Ceauşescu-diktatúra óta, mint idehaza. Gyermekkori élményem, amikor bementünk egy-egy élelmiszerboltba, csak buggyant konzerveket találtunk a polcokon. Erdély természeti kincsekben (is) gazdag. Újra föl kellene fedezniük az ott élőknek a benne rejlő lehetőségeket. Böjte Csaba az életre tanítja „árváit”, hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, gyógyteát készíteni, belakni a szülőföldet. Azt hiszem, nem csak az „árvák”, hanem mindenki tanulhat tőle. Istenadta tehetséggel és energiával népesíti be egyre növekvő otthonait és tanítja meg imádkozni, dolgozni, tanulni a fiatalokat! Sikertörténet az övé. – mondhatnánk. De ez a siker – kitartó munkával – másoké is lehet. Tizenhat éves ismeretség után fotóimmal, tudósításaimmal ma is örömmel támogatom missziós munkáját.
– Tanítói és tanári képesítést szereztél a nyolcvanas években. Mennyire hiányzik a tanári katedra, illetve mi ösztökélt arra, hogy az újságírás mellett dönts?
– Az írás kényszere és szeretete mindig erősebb volt a tanításnál. Ezért hagytam ott hét év tanítás után a gyermekeket és mentem el féléves fizetés nélküli szabadságra. Aztán nem tértem vissza pedagógusnak. Pedig családunkban nagy hagyománya van e pályának, anyai nagyanyám, keresztanyám és anyám is pedagógusok voltak… Anyám vérbeli pedagógusként a legelevenebb gyermekeket is megszelídítette… Hiányoznak a gyermekek, de talán Böjte Csaba „árvái” pótolnak valamit e hiányból. Fotózom, írok róluk, barátságok alakulnak ki közöttünk. Az Úr sokszor megmutatja „arcát”, hogy csodálatosan működik. Nem mindig úgy, ahogy várjuk, de a javunkra fordít mindent. A Székely gyors-Csíksomlyó expressz össznemzeti zarándokvonaton immár negyedik alkalommal gyűjtöttünk adományt pünkösdkor Csaba testvér otthonaiban nevelkedő fiatalok javára. Hivatásomat az első perctől kezdve e gondolatok fűtötték: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, Hazájának szolgálni tud!” (Kodály Zoltán)
– A közösségi oldalakon állást foglalsz aktuálpolitikai kérdésekben is. Hogyan látod a magyar közélet, a magyar belpolitika alakulását?
– Egész családom örömmel fogadta az 1988-as rendszerváltozást. Jómagam azóta formálok véleményt a magyar közéletről. Jelen pillanatban azért imádkozom és imádkozunk többen is – a Facebookon van egy imacsoport is –, hogy az Orbán-kormánynak legyen ereje és ideje végrehajtania küldetését, s megvédje magyarságunkat az iszlamizálódás veszélyétől. És elindulhassunk végre a felemelkedés útján. A jelenlegi keresztény kormány komoly eredményeket ért el a családvédelem, az oktatás, az egészségügy és hagyományaink ápolása terén. Sok középületünk régi pompájában áll, az önkormányzatok adósságait kifizették, a többgyermekes családok komoly anyagi támogatásban részesülnek… Az előző kommunista kormány vajon hová tette az e célokra szánt milliárdokat?
– Ki civilben Frigyesy Ágnes, amikor nem ír?
– Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz azok közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk a munkájuk és a szenvedélyük. Szinte szétválaszthatatlan az újságíró a civil embertől, hisz a fényképezőgép akkor is nálam van, ha nem újságírói munkát végzek. Az „Élet krónikásaként” akkor is megörökítem a szépet, ha épp nem készül illusztráció egy cikkhez. Szeretem a komolyzenét, a művészi alkotásokat, sokat járok múzeumokba, egy-egy tárlat megnyitására vagy koncertekre, de ez is része az újságírói munkámnak. Szeretem a virágokat, az állatokat, az embereket, a tehetségeket. Szeretek utazni. Nagyszerű érzés eljutni a tengerhez, a végtelen közelében lenni… Csodálatos érzés útnak indulni, és még örömtelibb hazaérkezni. Összességében: nagyszerű dolog élni, és minderről hírt adni!
Könyvbemutató Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében 2017. augusztus 18-án, de. 11 órakor, a Bocskai Házban mutatja be Frigyesy Ágnes kötetét dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor. A kötet megvásárolható a helyszínen, Csíksomlyón a kegyszerboltban, vagy Csíkszeredán a Corvina Könyvesházban. Interneten megrendelhető az alábbi email-címen: frigyesy@gmail.com címen.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)