"Üzleti szempontból sikeres volt az erdélyi könyvkiadók és könyvkereskedők szereplése a budapesti könyvhéten - jelentette ki Ferencz Kornélia, a csíkszeredai Corvina könyvkereskedő cég vezetője. Bencze Tibor, az Erdélyi Magyar Könyvklub igazgatója hasonlóan vélekedett. Ekkora érdeklődés még sosem volt. A legkeresettebb könyvek a helytörténeti kiadványok, a gyermekkönyvek, a szakácskönyvek és a vadászkönyvek voltak. Idén szűknek bizonyult az erdélyi kiadók két sátra. - - A mi forgalmunk idén 1 millió Ft fölött volt, s ez többnyire a két csíkszeredai kiadó, a Pro Print és a Pallas-Akadémia kiadványaiból származott - hangsúlyozta Bencze Tibor. - Ferencz Kornélia külön kitért a Harry Potter-sorozat kiadójával folytatott beszélgetésre, amelyből kiderült, hogy a sorozat négy kötete több mint 300 ezer példányban kelt el eddig, a legújabb kötet példányszáma is meghaladta a 30 ezret. A két csíkszeredai könyvkereskedő kitért arra, hogy a rendezvény sikeréhez nagymértékben járult hozzá a Kossuth Rádió. /Erdélyiek a legsikeresebb könyvhéten. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 21./ A könyvhéten jelen voltak könyveikkel az erdélyi s az Erdélyből elszármazó írók, s jelen volt a régió történetével. Ilyen volt Balogh László Románia története című nagy összefoglaló munkája (Aula Kiadó) vagy Romsics Ignác A trianoni békeszerződés (Osiris Kiadó). Szilágyi István nagyregénye a Hollóidő (Magvető), amely a török hódoltság korában játszódik, az Erdélyből elszármazott Bartis Attila önéletrajzi motívumokból építkező A nyugalom (Magvető), című regénye, Vári Attila Cselédfarsang (Palatinus) regénye. Kovács András Ferenc új verseskötete a Téli prézli (Jelenkor), a felismerhető jellegzetes KAF-hangvétellel. Sütő András Erdélyi változatlanságok (Kossuth Egyetemi Kiadó), címmel új esszégyűjteménnyel jelentkezett, Kányádi Sándor Virágon vett vitéz (Holnap Kiadó) című, gyermekeknek szóló gyűjteményével volt jelen. Új tanulmánygyűjteménnyel jelentkezett Kántor Lajos (Felnőnek a legkisebb fiúk, Polis), sikere volt Gaál György Kolozsvár című kultúrtörténeti kalauzának (Polis). A Mentor jelentette meg Egyed Emese monográfiáját Bartsay Ábrahám testőríróról (Adieu, édes Bartsaym), érdeklődést keltett a Molter Károly-levelezés második könyve (Argumentum-Polis) és Láng Gusztáv Dsida Jenő-monográfiája (Kriterion), valamint a Vissza a forrásokhoz című interjúgyűjtemény, amelyben fiatal kritikusok, irodalomtörténészek faggatják a Forrás első nemzedékének tagjait - életről, irodalomról. Az Erdélyi Híradó öt kötetben jelentette Méhes György válogatott műveit. A mese- és színműíróként számon tartott Méhes nemrég töltötte be nyolcvanötödik esztendejét. /Erdélyi vonatkozások a könyvhéten. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 23./"

Idén a kolozsvári Bálint Tibor, a Marosvásárhelyről Budapestre származott fiatal Bartis Attila és Garaczi László részesült Márai Sándor-díjban. Az elismeréseket hagyományosan a magyar kultúra napján maga Rockenbauer Zoltán, a kultúrtárca vezetője nyújtotta át a millenniumi könyvkiállításon, Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban. /Márai-díjat kapott Bálint Tibor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./

A budapesti Szent István bazilikabeli búcsúztatása után szülőfalujában, Gyergyószárhegyen köszöntek el július 24-én utolsó útján Bartis Ferenc költő, író, újságírótól rokonai, jó barátai, ‘56-os sorstársai, író barátai. – Mostantól fogva az egész világ ismeri Szárhegy nevét – foglalta beszédébe Ferencz Ervin házfőnök, ferences szerzetes. – Hite éltette a legnagyobb kínzások között is, adott neki erőt, kitartást, vigasztalást és hősiességet akkor is, amikor minden kecsegtető ajánlat ellenére is ellen tudott állni a politikai csábításoknak. Vállalta az összmagyarság napi gondjait az egész világon. Szüleinek csodálatos emléket állít az írásaiban, férfikorában sem szégyellt kezet csókolni nekik. Mert élt benne az ősi törvény. Ember volt azokkal szemben is, akik meggyötörték, megalázták emberi mivoltában – búcsúztatta a szerzetes. Kis emléktárgyakkal, írásokat rejtő, sírba tett papírokkal búcsúztak tőle tisztelői, köztük az író fia, az íróként Magyarországon és nyugatabbra is elismert Bartis Attila. Bartis Ferencet először halálra ítélték, majd ezt több évtizedes börtönbüntetésre változtatták. Tíz évet töltött romániai börtönökben. 1984 óta Budapesten élt. Főbb művei: Konok szeretet (1970), Kegyetlen szépség (1975), Fohászok és titkok föltámadás előtt (1996), Ellopták a világ lelkét (1998), Rovások az idő mestergerendáján (1998), Akarjatok élni szabadon (1999), Fekete tűzijáték (2003), Az összmagyar eszme (2005). /Barabás Márti: Hazatért Bartis Ferenc. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./

Dragomán György A fehér király című könyvének kiadói jogát tizenkét ország kiadója vásárolta meg – közölte az író jogát gondozó Magvető Kiadó. A fehér király című könyv egy kiskamasz egy évének történetét meséli el tizennyolc, egyenként is teljes műnek tekinthető novellában. A sodró lendületű alkotás a nyolcvanas évekbeli Erdély és Románia alternatív tükrének is tekinthető – olvasható a kritikákban. A Magvető Kiadó közleménye kitér arra, hogy Bartis Attila A nyugalom című regényének jogát egy németországi kiadó után amerikai könyves műhely vásárolta meg. /Dragomán György könyvsikere. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 3./

Március 2-án Kolozsváron mutatták be a szerző jelenlétében Bartis Attila marosvásárhelyi származású író A nyugalom című regényének román fordítását: Tihna címen idén adta ki a Paralela 45 Kiadó. A román fordítás készítője Anamaria Pop. Iulia Popovici bukaresti irodalomkritikus szerint a nemzetiség, a hovatartozás kérdése egyike a könyv visszatérő motívumainak. /K. B. : Nyugalomba burkolózva. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

A nyugalom című, Bartis Attila regényéből készülő filmdráma az MTV Zrt. és az UNIO Film Kft. közös koprodukciós gyártásában készül. Az alkotás Alföldi Róbert első nagyjátékfilmje. Bartis Attila regényéből Garaczi László és Alföldi Róbert közösen írta a film forgatókönyvét. Bartis Attila marosvásárhelyi születésű, József Attila-díjas író a kilencvenes évek egyik nagy irodalmi felfedezettje: A séta című kisregény (1995) és A kéklő pára című, 1998-as elbeszéléskötete után 2001-ben jelent meg A nyugalom, amelyből 2003-ban egy átdolgozott színdarab készült (Anyám, Kleopátra, Nemzeti Színház, rendezte: Garas Dezső). A nyugalom mára többek közt németül, angolul, franciául, lengyelül és románul is olvasható. /Bartis-regény vásznon, képernyőn. = Krónika (Kolozsvár), aug. 23./

Márai Sándor regénye, az Eszter hagyatéka jelent meg nemrég román fordításban Mostenirea Eszterei címen a Curtea Veche bukaresti könyvkiadó gondozásában. A fordító ezúttal is Anamaria Pop, aki az előző Márai-könyv, A gyertyák csonkig égnek román fordítását is jegyezte (Lumanarile ard pana la capat, Humanity Könyvkiadó 2004). A Mostenirea Eszterei is egy új sikertörténetnek ígérkezik, ahogy azt Radu Ciobanu neves irodalomtörténész méltatja a Romania Literara című irodalmi hetilap egyik augusztusi számában. Az Eszter hagyatéka német és olasz fordítását 2000-ben az év könyvének nyilvánították Németországban és Olaszországban. Akkoriban a Die Zeit című lap többek között a következőket írta: “A 20. század irodalma, melyet már eltemetettnek és kiszikkadtnak hittünk, most egy posztumusz ajándékot kapott egy olyan új nagy mester személyében, akit a jövőben olyanok mellé állítunk, mint Joseph Roth, Stefan Zweig, Robert Musil, vagy éppen olyan néhai félistenek mellé, mint Thomas Mann, Franz Kaffka. Az ő neve: Márai Sándor. ” Anamaria Pop nemcsak a Márai-regények kitűnő román tolmácsolója, hanem a kortárs magyar irodalom elkötelezett népszerűsítője is. Fordításában adta ki a pitesti-i Paralela 45 Könyvkiadó a marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő Bartis Attila (a nemrég elhunyt Bartis Ferenc erdélyi író fia) A nyugalom című regényének román változatát (Tihna). Bartis Attila ma az egyik legtöbb nyelvre lefordított kortárs magyar író, aki a Déry Tibor- és József Attila-díjak mellett 2002-ben éppen a Márai Sándor nevét viselő irodalmi díjat is megkapta. /Toró Tibor akadémikus: Új Márai Sándor-regény románul. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 9./

„Rafi Lajos verseit olvasni időutazás”, állapította meg Kemény István budapesti író Gyergyószárhegyen, a csatornakészítő roma költő Földhöz vert csoda című első verseskötetének bemutatóján. Rafi Lajost /sz. Marosvásárhely, 1970/ egyéves korában költözött Gyergyószárhegyre. Több magyarországi irodalmi folyóiratban közölt verseket. Hat gyermek édesapja, és ősei mesterségéből, a bádogosságból tartja el családját. Rafi Lajos legtöbb esetben papírfecniken őrzött verseit Kemény István szerkesztette kötetbe, és a budapesti L’Hartmann Kiadó gondozásában, a magyarországi Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával jelentek meg. A költő az esten elsősorban Kemény István, Bartis Attila és András László magyarországi íróknak, valamint Márkos András képzőművésznek, Ferencz Ervin ferencrendi szerzetesnek és Danguly Ervin művelődésszervezőnek köszönte meg az őszinte hangú biztatást. /Jánossy Alíz: Vátesz és megváltó. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./

Józsa Márta, az Amíg a nagymami megkerül című regény szerzője (a Kolozsvár Társaság meghívottjaként) vállalta a közönséggel való találkozást. A hatvanas évek Kolozsvárjának gyermekkori emlékei, a rá következő évtized eszmélése, majd a nyolcvanas évek elejétől beszűkülő mozgástér és az ellenzékiség emléke szerepel a Magyarországon élő szerző regényben. „A történetek díszletek, ürügyek és keretek ahhoz, hogy valamit mondjunk a világról” – tisztázta Józsa Márta, elhárítva, hogy önéletrajzi regényről van szó. A televíziós szerkesztő-dokumentumfilm-készítő-író látás- és láttatásmódja a filmezéshez szokott szem „kameraállásait” idézi. Újszerű Erdély-képe abba a vonulatba illeszti a regényt, amelyet Bartis Attila, Dragomán György művei fémjeleznek. A regény magyarországi fogadtatására utalva Kőrössi P. József, a kötetet gondozó Noran Kiadó vezetője jelezte: elsőként a Holmi közölt részleteket belőle, ami ritkán fordul elő a rangos irodalmi folyóiratnál. /Nem(csak) Erdély-regény. = Krónika (Kolozsvár), márc. 14./

Bartis Attila marosvásárhelyi születésű fiatal írónak számos kötete jelent meg. Korábban Nyugalom című regénye látott napvilágot román nyelvű fordításban (Tihnea), most pedig A séta jelent meg Plimbarea címen, a kolozsvári Marius Tabacu fordításában, a bukaresti Polirom Kiadónál. Ennek Marosvásárhelyen volt a bemutatója, a várbeli 74 Színház kávézójában, több román értelmiségi jelenlétében. Silviu Lupescu nyitotta a méltatások sorozatát. majd a szerző olvasott fel egy részletet a könyvéből magyarul, utána ugyanezt tette román nyelven a fordító. /Nagy Botond: Mese az egyszerű, elmesélhetetlen meséről. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Bartis Attila erdélyi származású író A séta regényének román fordítását mutatta be a Polirom Kiadó a hét végén Bukarestben. Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, a kommunista diktatúra éveiben el kellett hagynia az országot, de az 1989-es rendszerváltás óta sűrűn jár haza. A regényt Marius Tabacu fordította. Rendszeresen hazajár, mesélte Bartis Attila, két-három hónapot tölt évente Erdélyben. Bartis Attila fényképész is, fotósként elkezdte megteremteni azt a világot, amiről a regény egy része szól. /Székely Zita: Séta – több szűrőn át. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

Bartis Attila a Szárhegyi Közlöny júliusi számában igyekezett bizonyítani, hogy édesapját, Bartis Ferencet hazug vádakkal illették. Keresztes Márton ugyanis a Szárhegyi Közlöny júniusi számában arról írt, hogy a gyergyószárhegyi kultúrpalotát nem kellene Bartis Ferencről elnevezni, mivel a Rácsok között című könyvében valótlan dolgokat állít, és hogy Bartis Ferenc a börtönben besúgó volt. Keresztes Márton Bartis Ferenc-bírálatában a cikkíróra, az Amerikában élő Szilágyi Árpádra hivatkozott, mondván, hogy Bartis Ferencnek a szamosújvári börtönben tanúsított magatartását jól ismeri. Szilágyi Árpád elment Bartis Ferenc temetésére, mert tisztelte őt, de hozzátette, Bartis Ferenc a börtönben besúgó hírében állt. A börtönbeli besúgókról nincsenek írott bizonyítékok, erre csupán a többi cellatársak következtettek. Bartis Ferenc írásaiban és nyilatkozataiban sok valótlan dolgot állított, nagyokat lódított. Szilágyi Árpád szerint a gyergyószárhegyi kultúrpalota felvehetné a község eddig legszeretettebb volt plébánosa, Ambrus József nevét, akit 1949-ben elhurcoltak és elítéltek. Felvehetné még Czimbalmos Lajos nevét is, akit Ambrus József elhurcolásakor a Szekuritátén agyonvertek. /Szilágyi Árpád: Felelet a mondolatra. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./

Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, ked­den 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kor­társ magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmi­ban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vá­sár­helyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád fa­lu­já­nak is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Meg­próbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvfesztivál: megéri a ráfizetés az erdélyieknek
Több mint 300 könyvújdonság és mintegy 400 magyar író várja a látogatókat a ma délután kezdődő 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenáris Park D és B épületében. A vásáron tíz erdélyi magyar könyvkiadó is részt vesz.
Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke lapunk megkeresésére elmondta: a céh által bérelt közös standon kilenc erdélyi kiadó kínálja könyveit, idén is ott lesznek például a Polis, a Művelődés, a Kriterion, a Pallas–Akadémia vagy a Mentor kiadványai.
A csíkszeredai BookArt Kiadó külön standot bérel, mindkét stand a Millenáris B épületének földszintjén kapott helyet. A BookArt egyébként több kísérő programot is szervezett a fesztiválra: a kiadó standjánál például Kenéz Ferenc, Markó Béla, Márton Evelin és Hajdú Farkas-Zoltán dedikálnak, pénteken az Országos Idegennyelvű Könyvtárban a svájci írókat bemutató sorozat három új kötetét ismertetik Klaus Merz szerző, valamint Ádám Péter, Nádori Lídia és Rácz Péter fordítók jelenlétében. A bemutató moderátora Hajdú Farkas-Zoltán, a kiadó főszerkesztője lesz, a kötetekből Venczel Vera színművésznő olvas fel. Pénteken és szombaton még három BookArt-kiadványt, egy Kenéz Ferenc-, egy Hajdú Farkas-Zoltán- és egy Ernst Jünger-kötetet ismertetnek.
Káli Király István kifejtette: a Romániai Magyar Könyves Céh standjánál nem szerveznek dedikálást, hiszen ezt inkább az ünnepi könyvhétre szokták időzíteni, az egyéb kísérő programok szervezéséről pedig azért mondtak le, mert azokat más helyszíneken, csak költségesen tudnák megoldani. A stand bére százezer forint, a céh elnöke szerint pedig már „a puszta ottlétük is csoda”, nem maradhatnak azonban le a fesztiválról, mert „aki nincs ott, az nem is létezik.” „Minden évben elmegyünk a könyvfesztiválra, hogy ezzel is tudatosítsuk a magyarországi könyvkiadókban és könyvterjesztőkben, hogy létezünk. Az ottlétünk mindig ráfizetéssel jár, az eladott könyvekből nem térülnek meg a költségek, a rendezvény reklámértéke viszont igen jelentős” – magyarázta.
Peter Weidhaas, a Frankfurti Könyvvásár egykori igazgatója az eseményről tegnap tartott sajtótájékoztatón egyébként a világ öt legjobb könyvfesztiválja közé sorolta a magyar fővárosban 1994 óta minden évben megrendezett könyvszakmai mustrát, gratulálva a budapesti rendezvényt szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) vezetésének. Felidézte, hogy az MKKE 1992-ben kereste meg a frankfurti könyvvásár vezetését, hogy segítséget kérjen egy budapesti nemzetközi rendezvény elindításához. Peter Weidhaas rámutatott arra, hogy a magyar irodalomnak a nyelvi elszigeteltségből kellett kitörnie éppúgy, mint más országoknak. Zentai Péter László, az MKKE igazgatója kiemelte, hogy a 20. rendezvény díszvendége Olaszország lesz, a díszvendégíró pedig Michel Houellebecq francia író, aki csütörtök délután veszi át Tarlós István főpolgármestertől a Budapest-nagydíjat. A Goncourt-díjas francia írót Bartis Attila író köszönti laudációval.
A fesztivált Halász János kultúráért felelős államtitkár nyitja meg Áder János köztársasági elnök megbízásából. Kiemelte, hogy a rendezvényen több mint 300 program és mintegy 400 hazai író várja majd a látogatókat. A díszvendégországon túl mintegy 25 országból érkeznek vendégek. Az olasz díszvendégség programjairól Gina Giannotti, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója elmondta: mivel Magyarországon a klasszikus olasz kultúrát jól ismerik, ezért a kortárs olasz irodalmat mutatják be a közönségnek olyan írók részvételével, mint például Tullio Avoledo, Stefano Benni és Nanni Balestrini. A rendezvény idején kerekasztal-beszélgetéseket is szerveznek, az olasz és magyar résztvevők olyan témákat járnak körül, mint a könyvkiadás jövője vagy az olasz könyvpiac helyzete. A díszvendégség keretében lesz olasz–magyar irodalmi est is: Szőcs Géza költő, író és Tomaso Kemeny közösen olvassák fel majd verseiket. Karádi Éva, a Lettre folyóirat főszerkesztője az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljáról elmondta, hogy a rendezvényre 19 író érkezik, Magyarországot Bencsik Orsolya vajdasági író képviseli Akció van! című, az újvidéki Forum, a budapesti József Attila Kör és a Prae.hu közös kiadásában megjelent kötetével. A rendezvény vasárnap a Születésnapi Irodalmi Szalonnal zárul, ahol többek között a 85 éves Benkő Samut és a 75 éves Szilágyi Istvánt is köszöntik.
Varga László
Krónika (Kolozsvár).

Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)

Gondolkodást provokáló előadás
Bartis Attila Marosvásárhelyen született szerző A nyugalom című drámáját mutatja be március 7-én, szombaton este fél nyolckor a kisteremben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
A bemutatót megelőző keddi sajtótájékoztatón Gáspárik Attila színházigazgató beszélt a produkcióról, mérföldkőnek nevezte a színház életében, amely olyan témákat feszeget, amelyekre eddig nem volt példa. Arra a kérdésre, hogy miért esett erre a darabra a választás, Keresztes Attila művészeti igazgató elmondta, a tavaly már dolgoztak Radu Afrimmal, az Ördög próbája című előadáson, ami után megkérdezte a rendezőtől, folytatják-e a közös munkát, Afrim pedig azonnal rábólintott. Bartis Attila A nyugalom című regényével öt-hat éve találkozott Radu Afrim, a könyv bukaresti bemutatóján. Azonnal megszerette, és tervezni kezdte színpadra vitelét.
A szombaton bemutatásra kerülő produkció dramatizált változat, amely A nyugalom című regény és a szintén Bartis Attila által jegyzett Anyám, Kleopátra című színdarab ötvözéséből született a próbafolyamat során.
Az előadásnak nem célja a tabudöntögetés, érzelmileg kívánja megérinteni a nézőt: érzelmeket, erotikát, humort, zenét, szövevényes cselekményt, anya-fiú, nő-férfi kapcsolatokat mutat be a szétesés, a szexualitás viszonylatában.
A sajtótájékoztatón elhangzott, nem a széles tömegeknek szánják a darabot, sokkal inkább egy szűkebb rétegnek, a rendező szavaival azoknak: „akik a jó irodalmat szeretik és nem a könnyű olvasmányokat”. Az előadás igényli a nézői értelmezést, provokálja a gondolkodást – hangsúlyozta Radu Afrim.
Arra az újságírói kérdésre, hogy vajon megérett-e a vásárhelyi közönség egy ilyen produkcióra, elmondták, a színház két lépéssel a közízlés előtt jár, ez egy kísérleti előadás, amely 18 éven felülieknek szól.
A darab főszereplői: Bányai Kelemen Barna és B. Fülöp Erzsébet. Rendező: Radu Afrim, díszlettervező: Adrian Damian, jelmeztervező: Márton Erika, rendezőasszisztens: Berekméri Katalin.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

"Néha jó rosszul emlékezni"
Dragomán György Marosvásárhelyen
Az irodalom hazatalál – ez a címe annak a rendezvénysorozatnak, amelynek keretében kortárs magyar szerzők szülőhelyein és fontos helyszínein forgat kisfilmeket a Litera irodalmi portál. A legutóbbi alkalommal Dragomán György József Attila-díjas írót, az egyik legnépszerűbb kortárs – több mint harminc nyelvre lefordított – szerzőt kísérték el szülővárosába, Marosvásárhelyre a szervezők, ahol e hét szerda estéjén várta telt házas közönség.
A Litera, a Világháló-Irodalom Alapítvány és a Látó szépirodalmi folyóirat közös estjére a G Caféban került sor. Az estet Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője vezette fel, aki elmondta: nagy öröm és megtiszteltetés számukra, hogy amikor valaki színvonalas irodalmi estet szeretne szervezni Marosvásárhelyen, a Látót és a G Cafét keresi meg először.
– Amikor Bartis Attila irodalmi estjét láttuk vendégül, kiderült: az ugyancsak marosvásárhelyi születésű szerző harminc éve nem járt szülővárosában. A családjával 1988-ban emigráló Dragomán Györgynek nem kellett ennyit várnia: a kétezres évek közepén a Félszigeten volt már szerzői estje. Reméljük, hogy az irodalom valóban hazatalál – mondta Szabó Róbert Csaba, majd Nagy Gabriellaa Litera programsorozata kapcsán hozzátette, Az irodalom hazatalál projektet 2011- ben találták ki, akkor Szálinger Balázst kísérték el.
Végül Dragomán György beszélgetőpartnere, Csutak Gabi vette át a szót. Az írói léttel, az egykori Marosvásárhellyel, a kitelepedés kényszerével, a számos fordítással, a három regénnyel (A pusztítás könyve, A fehér király, Máglya), a népszerűséggel kapcsolatos, sztorikban nem szűkölködő, jó hangulatú beszélgetés során elhangzott: Dragomán György egy képzeletbeli Marosvásárhelyt teremtett magának, egy igazi autonóm világot. Íróvá válása is akkor kezdődött, amikor 1988-ban búcsúzni, majd emigrálni kellett.
– Meg kell tanulni jól emlékezni. De mikor emlékszünk jól? Ez az a kérdés, amely a kezdetben is foglalkoztatott. Mert néha rosszul emlékezni jobb, mit jól emlékezni. Apám is írt és közölt az Igaz Szóban. Sokat beszélt arról a regényéről, amit végül sohasem írt meg. Amikor A pusztítás könyvét írtam, valószínűleg ennek a hatására döntöttem el, hogy nem szólok senkinek róla, csak ha elkészültem vele. Elég nehéz volt, mert vagy hat évig írtam. Nem is szoktam belőle felolvasni. Azt a regényt akartam megírni, amit ő nem írt meg. Neki ajánlottam.
Ami az egyetemi éveket illeti, teljes bizonyossággal tudtam, hogy olyan filozófus akarok lenni, aki regényeket ír. A szabadságról akartam elméleteket gyártani, de ezt végül nem tudtam megtenni. Otthagytam a filozófiát, és megírtam a könyvet. A szabadság és a diktatúra viszonya azonban azóta is fontos téma a könyveimben. A második kötetnek, A fehér királynak már minden részletét közöltem írás közben. Többé nem vagyok hajlandó félni, azóta mindent közlök, amit leírok. Ha regény készül. Arról úgyis csak akkor vevődik észre regény mivolta, amikor már bekötve megjelent. Nagyon empirista vagyok, érdekel az idő, a pillanatok és azok felépítettsége. A regény minden egyes szövege önálló novellaként is olvasható, de a szövegek hálószerűen utalnak egymásra. Nem vagyok módszeres író, cédulákra jegyzetelek, ezen cédulákra írt történetek közül sok bekerült A fehér királyba. A koncepció számomra elsősorban technikai nézőpont. Képeket látok, ezekből lesznek a történetek, közöttük sok olyan, amelyek számomra is meglepetést jelentenek. Én azt tanácsolom, hogy aki írni szeretne, próbáljon meg fordítani előtte. Én is konzultálok a fordítóimmal, vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni. Sok mindent, amit leírok, a magyarországi olvasók sem értenek. Például: kalorifer. Beleragadtam a nyolcvanas évek marosvásárhelyi gyereknyelvébe, és erre csak utólag jöttem rá. De nem változtattam semmit, pedig azóta is mindenféle tárgyról kérdezgetnek. De a fordítás nem emiatt rettenetesen nehéz dolog, egy jó szövegnek az idegen kifejezésektől függetlenül is működnie kell. A legnehezebb a ritmus kialakítása, hogy a kötet más nyelven is olyannak tűnjön, mint az eredeti, mintha azon a nyelven is én írtam volna. Iszonyatos munkát végeznek a fordítók, hiszen nagyon fontos, hogy a mondat éle ugyanolyan legyen – mondta a felolvasásokkal színesített beszélgetés során Dragomán György, aki köteteinek népszerűsége kapcsán elárulta: jó látni, hogy az emberek szeretik, tudják szeretni a könyveit.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

G. Feszt: nyolc napon túl tartó kultúrpörgés
Minőségi koncertek, találkozás népszerű irodalmi személyiségekkel, közkedvelt színészek előadásai – a székelyudvarhelyi G. Caféban május 29. és június 6. között mindenből kaphat ízelítőt a látogató, természetesen díjmentesen. A G. Kulturális Egyesület által immár negyedik alkalommal megszervezett G. Feszten helyi, környékbeli és magyarországi, kevéssé ismert előadók és sztárok is jelen lesznek – többen már nem is először.
Akiket egyszer szívébe zárt a székelyudvarhelyi kultúrkocsma közönsége, örömmel járnak vissza fellépni – ez olvasható ki az idei, immár negyedik G. Feszt programjából, amelyet idén nem május elejére, hanem a hónap végére időzített a szervező, a G. Kulturális Egyesület. A rendezvénysorozatot ugyanis rögtön a Mucsi Zoltán, Scherer Péter és az udvarhelyi Katona László színművészek alkotta Nézőművészeti Kft. két előadása nyitja meg május 29-én és 30-án: pénteken és szombaton is este nyolctól lépnek fel, előbb a Nézőművészeti Főiskola című saját produkciót (Mucsi, Scherer, Katona), majd A hal nem hal bele című Emmanuel Robert-Espalieu-darabot (Scherer, Katona) mutatják be a kocsmaszínházban. A Nézőművészeti Kft. korábban két előadását is elhozta Udvarhelyre, először a tavalyi G. Feszten láthatta őket a helyi közönség.
31-én, vasárnap este megkezdődik a hozzáértéssel meghívott együttesek koncertfüzére is a G. Caféban: Alapi István (EDDA Művek, Keresztes Ildikó Band, Alapi István Band) nívó-, Fonogram- és Artisjus-díjas rockzenész csap a húrok közé, zenekara közreműködésével rázva fel a hallgatóságot. Június 1-jén este nyolctól a helyi Városháza Szent István Termébe várják az irodalomkedvelőket: Bogdán Zsolt, a szatmárnémeti színház Jászai- és kétszeres UNITER-díjas színművésze Dsida Jenő verseit adja elő. Kedden este héttől Látó irodalmi estre várják az érdeklődőket a G. Caféba, ahol az azonos nevű szépirodalmi folyóirat szerkesztőivel találkozhatnak a részvevők. Két órával később ugyanott a klasszikusnak számító, több nagy múltú magyar együttes (Európa Kiadó, C. A. F. B. stb.) tagjai alkotta Balaton zenekar ad összetéveszthetetlen hangzású koncertet.
Irodalmi kavalkád
Szerdán este héttől Székelyudvarhely szóbűvésze, Dósa Zoltán pszichológus, író, költő avatja be munkásságába az érdeklődőket, kilenctől a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház vendégelőadására várják az érdeklődőket – a bábjáték ugyancsak a G. színpadán játszódik majd. Csütörtökön folytatódik az irodalmi találkozók sora: este héttől Murányi Sándor Olivér Bartis Attila többszörösen díjazott vásárhelyi íróval, fotográfussal beszélget. Az irodalmi találkozót este kilenctől a Triád zenekar koncertje (G. Café), illetve táncház (Udvarhely Néptáncműhely) követi.
Tánc és a cappella
Június 5-én, pénteken, illetve 6-án, szombaton két stúdióelőadás is szerepel a programban: előbb az András Lóránt Társulat Székek (E. Ionesco) című kortárs táncelőadását, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfus végzőseinek vizsgadarabját kísérhetik figyelemmel a Művelődési Házban. Az előadások után is érdemes lesz benézni a kultúrkocsmába: péntek este kilenctől a Jazzapella együttes nyújt zenei csemegét, másnap este a Soul Buster koncertezik, utolsóként az idei G. fesztiválon.
A tavalyi tapasztalatokból okulva a kocsmaszínházi előadások előtt néhány perccel bezárják a kávézó ajtaját, hogy az előadást ne zavarhassák meg a későn érkezők – hangsúlyozta Bihari Lóránt szervező, hozzáfűzve, minden rendezvényre ingyenes a belépés. Mint megtudtuk, egy nem várt anyagi nehézség miatt a tervezett programból két koncertet ki kellett hagyniuk, ezenkívül le kellett mondaniuk a livestreamről, de terveik javát így is sikerült kivitelezniük.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Ember a mindenségben (A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Bartis Attila A nyugalom című regényéből maga a szerző írt drámát Anyám, Kleopátra címmel, Radu Afrim rendező és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata azonban nem ezt a már dramatizált változatot vitte színre, inkább a regényt próbálta megjeleníteni, hangulatképek által a maga teljességében érzékeltetni a nézőkkel.
Anya és fia a központi figurák, köréjük épül be a történetbe a többi szereplő: a fiú szerelme, akinek titokzatos női betegsége a darab során lelki betegséggé változik, egy kortalan nő, aki a könyvkiadó játékos vezetőjeként könnyedén ujja köré csavarja ügyfeleit, egy életunt prostituált, akit már-már csak a madarak szeretete éltet, egy kocsmárosnő, akinek egyetlen mindent meghatározó élménye volt az életben, és a névtelen tömeg, melyből gyakran szólót játszik valaki, néha többen is. A külföldre emigrált lány, aki évek óta nem ad életjelt magáról, de akinek nevében a fiú leveleket küldözget anyjuknak, nem jelenik meg, de ő a történet egyik motorja.
A nyolcvanas évek közepén járunk, de hiteles korrajznál sokkal mélyebbre szánt, mindenkori emberi kérdésekről szól az előadás. Arról, ahogy vergődünk csapdáinkban, ahogy járjuk vég nélküli köreinket, ahogy mindig többre vágyunk, miközben semmi sem változik a múló évek során. Van, akinek az jutott osztályrészül, hogy gondozza hozzátartozóját, betegét, másnak, hogy gondozott legyen, erről szól a családi élet születésünktől halálunkig. Társas létünk támasz és teher számunkra, igazi érzésekre vágyunk, miközben magunkba zárkózva őrizgetjük titkainkat, tűrünk és szenvedünk azokkal együtt, akik szeretetből vagy kényszerűségből mellettünk állnak. Az előadás másik központi eleme a szerelmi vágy, ahogy szüntelenül keressük, kutatjuk lelkünk, ösztöneink legszebb villanásait, ahogy vágyunk a szerelemre, ölelésre, és ahogy a megtalált kincsek lassan szürkévé fakulnak. Nevetünk rajta, de közben érezzük, mennyire fájdalmas és reménytelen a regénybeli prostituált élete, mennyire végtelenül kilátástalan a közöny, melybe érzelem nélküli kapcsolatai által belesüppedt. A kiadót vezető hölgy saját életkorával való játékai a művészvilágot irányítók hatalmát, szerepjátékait villantják fel, az arcok-álarcok közötti eligazodás nehézségét, a társak és riválisok kiismerését célzó törekvéseinket, mely az érzékeny pontok felfedezése és kihasználása által fennmaradásunk, jobb érvényesülésünk záloga. Zseniális ötlet, miszerint ezt a jelenséget úgy mutatja meg a rendező, hogy a színészek és a közönség kapcsolatába is átemeli: nemcsak láthatjuk, át is élhetjük az átveréseket Afrim meglepő fricskái által. A nők, akik beleőrülnek tehetetlen szerelmükbe, akiket nyomorulttá tehet életük párja egy elszólás miatt; a férfiak, a mindenkori politikai rendszerek irányítói és kiszolgálói, a névtelen tömeg, a néphagyományok gyakorlói, az őrültekháza lakói, a cigarettázók, az olvasók, mi magunk szürke mindennapjainkban… Lehetetlen volna minden oldalról szemügyre venni ezt a furcsa előadást, mely csupa talány és felismerés. Az életet láthatjuk, érezhetjük Afrim színpadán, annak minden jelentőségével, jelentéktelenségével. Átélhetjük a reményt és a reménytelenséget, feloldódhatunk a hitben, és nevethetünk annak banalitásán. Vágyhatunk az érzéki gyönyörökre, és undorodhatunk a szexualitástól. Óceánok, kontinensek, a Föld egy lakásban. A mindenség a benne lakozó életekkel, életek a bennük lakozó világokkal. Lenyűgöző a kezdőkép, a Rubik-kocka, melynek minden oldala fehér, miközben állandóan tekerjük, próbáljuk megtalálni és helyrerakni benne az összefüggéseket. A dolgok relativitása, az egység és megfejthetetlenség. Kopott, penészes, mohától benőtt bútorok, fű a padlócsempe réseiben, vastag pókháló a lámpa körül, szétmálló gondolatok, érzések, igazságok. A színpadon szétázó trutymó és a víz tisztasága.
Nevetve süllyedünk egyre lejjebb a szereplők mindennapjainak gőzölgő mocsarában, míg egyszer csak nyugtalanság vesz erőt rajtunk, és elkezdenek arra vágyni érzékeink, hogy végre lemossák a színpadot és levegőhöz juthassunk. Behálózott bennünket az író, a rendező, a színészek, a díszlettervező, a jelmeztervező… Úgy bontakozott ki előttünk az előadás, akár egy lassan készülő impresszionista festmény, melynek minden meg-megcsillanó eleme éli a maga kis elkent, torz, magányos életét, míg egyszer csak feltűnik a végső forma: az ember a mindenségben. Képtelenség szavakkal körülírni az előadást, de mi más a színház értelme, mint megpróbálni olyan világokba látogatni a szellem, a lélek, az ösztönök, zsigerek birodalmában, ahol az elmesélő, leíró szavak erőtlenekké, fölöslegesekké válnak?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be

Tripla siker A nyugalomnak Sepsiszentgyörgyön
Három kategóriában jutalmazták a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A nyugalom című előadását szerdán este Sepsiszentgyörgyön, az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál díjkiosztó ünnepségén.
A Bartis Attila azonos című műve nyomán készült produkció elnyerte a legjobb előadásnak járó nagydíjat, az Atelier-trófeát, Radu Afrimot a legjobb rendezésért, B. Fülöp Erzsébet színművészt pedig a legjobb női alakításért részesítette elismerésben a szakmai zsűri (Claudiu Groza, Oana Stoica, Cristina Rusiecki, Radu Dinulescu, Marius Deac).
Szabadság (Kolozsvár)

Három díj a Nyugalomnak
Három kategóriában díjazták a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Nyugalom című előadását az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál díjátadó ünnepségén, Sepsiszentgyörgyön.
A szakmai zsűri Radu Afrim rendezőt a legjobb rendezésért, B. Fülöp Erzsébetet a legjobb női alakításért részesítette elismerésben.
A legjobb előadásnak járó nagydíjat a Tompa Miklós Társulat nevében Keresztes Attila művészeti igazgató vette át.
A Bartis Attila szövegeiből készült előadást bő egy hete telt házzal játszotta a társulat a sepsiszentgyörgyi fesztiválon.
Népújság (Marosvásárhely)

Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Szövétnek, 2015 augusztus
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Három erdélyi magyar társulat az országos színházi fesztiválon
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepli az országos színházi fesztivál, a romániai színházi élet legrangosabb seregszemléje. A Bukarestben pénteken kezdődött jubileumi mustrán három erdélyi magyar társulat hat előadása is szerepel.
Az október 23. és november 1. között zajló fesztiválra Marina Constantinescu színikritikus válogatta az előadásokat. Összesen 44 produkciót láthat a közönség, többek között Andrei Serban, Silviu Purcarete, Victor Ioan Frunza, Mihai Maniutiu, Tompa Gábor, Alexandru Dabija, Alexandru Darie, Felix Alexa, Bocsárdi László, Radu Afrim, Claudiu Goga és Cristi Juncu rendezők által jegyzett előadásokat.
Három erdélyi magyar társulat kapott meghívást az évfordulós seregszemlére. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással vesz részt a fesztiválon, az Albu István által rendezett Karamazovokkal és a Radu Afrim által színpadra állított Nyugalommal, amely Bartis Attila azonos című regénye alapján készült. Ez utóbbit nagy várakozás előzte meg, ugyanis az internetes jegyértékesítésen erre fogytak el leghamarabb a jegyek.
A fővárosban mutat be szintén két előadást a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a Silviu Purcarete által rendezett Moliendo cafét viszi színre koprodukcióban a Temesvári Állami Német Színházzal, valamint a szerb Kokan Mladenovic rendezte Koldusoperát, amely John Gay azonos című műve nyomán készült.
A rangos seregszemlén a Kolozsvári Állami Magyar Színház is részt vesz. A közönség elsőként Tompa Gábor rendezésében Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabot nézheti meg, majd a Sinkó Ferenc által jegyzett #hattyúdal című produkciót.
Tompa Gábornak egy másik munkája is ott lesz Bukarestben: az Alfred Jarry Übü király című drámája nyomán készült UbuZdup! is megtekinthető a Kolozsvári Román Színház előadásában. A seregszemlére meghívást kapott a Temesvári Állami Német Színház Elektra című előadása is, amelyet a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László állított színpadra.
Népújság (Marosvásárhely)

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Évzáró irodalmi estet tartottak Székelyudvarhelyen
Bartis Attila, Filip Florian és Kemény István estje zárta az irodalmi évet Székelyudvarhelyen. A szerzőkkel Murányi Sándor Olivér beszélgetett a G. Caféban az alkotás folyamatairól, valamint a nyelvi korlátokat túlszárnyaló barátságokról, de az ezek miatt kialakult közösségi feszültségekről és a politikai korrektségről is.
Szép számú érdeklődő előtt zajlott a csütörtök esti irodalmi évzáró a G. Caféban, amelyen idén Bartis Attila erdélyi íróval, a bukaresti születésű Filip Florian íróval és a budapesti Kemény István költővel beszélgetett Murányi Sándor Olivér. A marosvásárhelyi Bartis Attila 1984-ben családjával Budapestre költözött, miután apját, a Gyergyószárhegyen született Bartis Ferencet megfosztották román állampolgárságától. A székelyudvarhelyi irodalomkedvelő közönség idén a tíznapos G. Feszt nyitóestjén is találkozhatott az íróval, akkor A nyugalom című regényéről faggatta Murányi Sándor Olivér, most viszont A vége című legújabb regényébe nyújtott bepillantást az író.
Murányi egy friss olvasói kritikát olvasott fel Bartis Attila A vége című új regényéről, valamint annak budapesti fogadtatásáról. Az Írók Boltjának eladási listáját vezető regény német kiadása mellett egy New York-i is várható. Arra a kérésre, hogyan tud együtt élni a folyamatos sikerrel, egyszerűen annyit válaszolt, hogy nyilván örül neki, hiszen „bolond, aki nem”. Ám ezen túl nem foglalkozik ezekkel, hiszen eközben színházi munkájával „kínlódik”. A siker Bartis Attila szerint olykor segít, máskor pedig teher, hiszen ha nem megy a munka, akkor a múltbéli sikerek megbéníthatják.
Filip Florian teljes mértékben a fikció hívének tekinti magát, úgy véli, nem lenne vonzó számára az írás, ha csupán személyes élményeit kellene felsorolnia alkotásaiban. Olykor belefoglal elemeket saját gyerekkorából, ám ezt is a gyerekkori varázs jegyében teszi. Mint kiderült, a szerző Ioan Slavici leszármazottja. Felidézte, hogy felmenője fogsága alatt kérvényezte a börtön igazgatóságától fogva tartásának meghosszabbítását, hogy tudja befejezni írását. „Napjainkban tragikomédiába illők a híres politikusfoglyaink, akik könyveket írnak a börtönben. Lényegében ez az egyetlen romániai alkotói pályázat. Írnak egy-két könyvet, és hirtelen kiengedik őket” – mondta, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között.
Murányi kérdésére válaszolva Kemény István költő elmondta, a slam poetryt nem kell magyarázni, hisz Erdélyben egyébként is nagyobb népszerűségnek örvend, mint Magyarországon. Szerinte folyamatos megújulás van ebben a műfajban, amelyet ő a színházi produkció és a hagyományos költészet közti átmenetnek tekint.
„Nem lehet radírgumival élni, hogy ami nem tetszik, azt kiradírozzuk az életünkből, ami meg tetszik, azt felpántlikázzuk” – fogalmazott Bartis Attila, aki szerint meg kell tanulni elfogadni és méltósággal kezelni a különböző helyzeteket. Fontosnak tartja, hogy társadalmi diskurzusok folyjanak a konfliktusokról, de a megoldás az egyén szintjén kezdődik. Bartis Attila egyébként úgy véli, hogy az irodalmi közéletben túlmitizálják barátságát Filip Floriánnal, mert a népek megbékélését látják benne.
Az irodalmi évzárón a meghívottak felolvastak műveikből, az est végén pedig dedikálták könyveiket. Murányi elárulta, jövőre egy újabb román szerzővel, Mircea Cărtărescuval találkozhat az udvarhelyi közönség.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Saját darabját rendezi meg Bartis Attila Marosvásárhelyen
Saját darabját rendezi meg Bartis Attila író a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban; a bemutató kettős premiernek számít, hiszen a Rendezés című drámát először állítják színpadra, a szerző pedig első alkalommal mutatkozik be rendezőként.
Bartis Attila az MTI-nek elmondta: azt követően kapta a felkérést, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tavaly bemutatta A nyugalom című regénye alapján készült előadást, amelyet Radu Afrim rendező jegyzett. A bemutató után részt vett egy beszélgetésen, ahol megfogalmazta, szeretne egyszer rendezni, a színház vezetősége ezt követően kérte fel a számára rendhagyó munkára. 
Az író elmondta: sokkal régebben felmerült benne a rendezés vágya, de teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy megvalósulhat. Kifejtette: annyira közel érzi magát a színházhoz, hogy ő egy „köztes lény”, aki nem teljesen színházon kívüli civil, de nem is tekinthető belső embernek. A színházzal való kapcsolatának hosszú előtörténete van – tette hozzá –, a szoros kötődés már gyermekkorában kialakult Marosvásárhelyen, ahol a színművészeti egyetem mellett nőtt fel. Szabadság (Kolozsvár)

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az első 70 év
Mint arról tegnapi lapszámunkban olvashattak, sajtótájékoztatót tartott hétfőn délelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, illetve a Tompa Miklós Társulat vezetősége, amelyen beszámoltak a március 10- én tartandó, legújabb premierről – Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát adják elő Mohácsi János rendezésében –, illetve arról a rendezvénysorozatról, amely Az első 70 év (1946-2016) címmel a marosvásárhelyi intézményes színház fennállásának 70. évfordulója előtt tiszteleg.
Utóbbiról Gáspárik Attila, az intézmény vezérigazgatója és Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója számolt be. – Nem varázsszám a hetvenedik évforduló, de nem is tartunk nagy ünnepséget. A program ennek ellenére is gazdag, számos rendezvényre, előadásra várjuk a közönséget. Lesznek olyan rendezvények, amelyeken megünnepeljük a múltat, de leginkább arra koncentrálunk, hogy ez a színház hogy néz ki ma és hogy fog kinézni holnap. Arra, hogy hogyan adjuk majd át az utánunk jövőknek. Többek között öt mikrokiállítást készítettünk a hetven évet meghatározó személyiségek tárgyaiból. Kis, személyes tárlatok ezek, de lesznek vetítések is, a régi előadásokról több mint 20 óra archív anyagot kaptunk a bukaresti TV magyar adásától, ezúton is köszönjük nekik. A műszakról sem feledkezünk meg, róluk is megemlékezünk. Nem csak nyugalmazott színészeket hívtunk meg, hanem a műszak nyugdíjas részét is, ők is a mi családunkhoz tartoznak – remek érzékük van a színházhoz. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy a katolikus és református temetőben nyugvó elődeink sírhelyeit felmértük és a bejárathoz egy-egy kopjafát állítunk, amelyekre feltüntetjük az ott nyugvó, színházhoz kapcsolódó elődeink nevét, ráadásul kialakítunk egy olyan emlékhelyet is, ahol majd koszorúzni lehet. Az eseménysorozat hét napja alatt hét előadást játszunk bukaresti, magyarországi és erdélyi kritikusok előtt – ez nagyon fontos a számunkra, hiszen ők azok, akik megmondják nekünk, hogy hol állunk, hol tart ma a marosvásárhelyi színjátszás. Jó néha külső tükörben megnézni magunkat és ez a külső tükör a későbbi döntéseinket is befolyásolni fogja. Az igazgatók találkozóján itt lesz többek között Gálfalvi Zsolt és Tóth Tamás is, róluk kevesebben tudják, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti igazgatói is voltak egykoron. A kopjafaavatásra a hozzátartozókat, a március 12-én este kezdődő Éjszaka a színházban című programra pedig elsősorban a fiatalokat várjuk, ennek keretében igen sok előadásra, beszélgetésre, kvízversenyre kerül sor a Múzeumok éjszakája nyomán. A programsorozat reggel hat óráig tart, lesznek ágyak, ahol aludni lehet, például az igazgatói szobában: akit oda sorsolunk, az mesét is kap – hallottuk a hétfői sajtótájékoztatón.
Az első 70 év című ünnepségsorozat programját az alábbiakban olvashatják.
Március 10., csütörtök: 17.00 – Volt színházigazgatók 5 órai teája (előcsarnok). 18.00 – Tárgyak 70. Kiállítás a 70 éves marosvásárhelyi intézményes színház meghatározó személyiségeinek személyes tárgyaiból (Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár, Kovács György, Tarr László, Csorba András, Szabó Duci, Ferenczy István, Lohinszky Loránd) – megnyitó (előcsarnok). 19.00 – Molnár Ferenc: Az üvegcipő (rendező: Mohácsi János, Nagyterem). Ünnepi bemutató a marosvásárhelyi intézményes színház alapításának 70. évfordulója alkalmából.
Március 11., péntek: 11.00 – Hangok 70. Színházi előadások hangfelvételeinek lejátszása a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalag-tárának gyűjteményéből – megnyitó (Előcsarnok). 11.30 – Színházmozi – Barta Lajos: Szerelem (1973), rendező: Harag György (Nagyterem). A vetítés után az előadásban szereplő Farkas Ibolya színésznővel és Kovács Leventével, a rendező egykori asszisztensével Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója beszélget. 19.30 – Rendezés (írta és rendezte: Bartis Attila) – dráma, Kisterem.
Március 12., szombat: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 11:00 – Kulissza 70 (megnyitó). A kellékes című riportfilm vetítése. A vetítést követően beszélgetés Abódi Ferenc volt színpadmesterrel és Abódi Anna volt jegyszedőnővel. 18.00 – Most 70 (megnyitó) – fotókiállítás a Tompa Miklós Társulat színművészeiről (előcsarnok). A. P. Csehov: Sirály (rendező: Keresztes Attila) – színjáték, nagytermi stúdiótér. 22.00- 06.00 – Éjszaka a színházban.
Március 13., vasárnap: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlat- vezetések előjegyzés alapján), Előcsarnok. 13.00 – kopjafaavatás és kegyeleti séta. Az intézmény kötelékében elhunyt, Marosvásárhelyen nyugvó művészek emlékére. A megemlékezés a református temetőben kezdődik 13.00 órától, 14.00 órakor folytatódik a katolikus temetőben, majd a 15.00 órakor a zsidó temetőben zárul. 17.00-18.40 – Színházmozi – Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért (részlet, 1977), rendező: Harag György (Nagyterem). Bartis Attila: A nyugalom (rendező: Radu Afrim) – dráma, Kisterem.
Március 14., hétfő: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. Moliere: Tartuffe (rendező: Keresztes Attila) – színmű, nagyszínpadi stúdiótér.
Március 15., kedd: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 16.00-17.00 – Színházmozi – A.P. Csehov: A medve (tévéjáték). 18.00 – Double Bind (írta és rendezte: Alina Nelega és Kincses Réka) – dokumentarista színház, nagyszínpadi stúdiótér. 19.30 – F. M. Dosztojevszkij – Richard Crane: Karamazovok (rendező: Albu István) – dráma, Kisterem.
Március 16., szerda: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. A.P. Csehov: Három nővér (rendező: Harsányi Zsolt), kisterem. A Liviu Rebreanu Társulat előadása (román nyelvű, magyarul feliratozott előadás).
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)