Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bartha Mária
2 tétel
2013. február 20.
Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),
2014. június 30.
Követésre méltó kezdeményezés Nagyiratoson
Megható megemlékezés a világháborús hősökről
Az első világháború kirobbantásáról emlékeztek meg szombaton délután Nagyiratoson, az RMDSZ helybeli szervezete és a római katolikus egyházközség közös rendezvényén. A falu bejáratánál álló emlékkeresztet Jézus Krisztus megfeszítésének évfordulóján, 1933-ban emelte a helyi római katolikus közösség. Az eseményre a keresztet, illetve annak környékét is példásan rendbe tették.
Papp Attila polgármester a településnek a rendszerváltás óta első ilyen jellegű megemlékezését a világháborút elindító szarajevói merénylet évfordulójára időzítette. A község lakosságából szép számmal, hatvannál többen vettek részt, köztük többen olyanok is, akiknek elődei a háború áldozatai között voltak. Ők virágot is hoztak.
A megemlékezés a Forray Népdalkör szolgálatával kezdődött. A ft. György Zoltán plébános celebrálta szertartáson az első világháborúban a településről elesett negyven férfi áldozatvállalásáról beszélt. Mint kifejtette, valamennyien tették a hazával szembeni kötelességüket, hittek abban, hogy szolgálatukkal hasznára válnak az egész nemzetnek, annak a közösségnek, amelyből származtak. Ezt követően felolvasta az emlékkeresztre erősített három márványlapon szereplő negyven személy nevét. Megemlítette: sokukról azt sem lehet tudni, hol van a végső nyughelyük. A Mindenható jóindulatát kérte, hogy mindnyájan elnyerjék méltó jutalmukat a túlvilágon.
Megható pillanat volt, amikor Bartha Mária (Maris) az alkalomra írott versét olvasta fel.
A Szózat elhangzását követően Ujj János aradi helytörténész szólt a világháború kitöréséről, az azt követő több mint négy év véres csatáiról, amelyek annyi szenvedést hoztak az emberiségnek. És azokról az első és második világháborús emberáldozatokról, akiknek nem maradtak utódaik. „A leszármazottaik hiányoznak ma a nemzetiségi iskoláink padjaiból” – sommázta a következményeket.
Az emlékmű megáldását követően elhangzott nemzeti imánk, majd a nagyiratosi hívek nevében ft. György Zoltán plébános, az RMDSZ helybeli szervezete nevében Papp Attila polgármester, Barta Szabolcs községi tanácsos és Nagy Tivadar RMDSZ vezetőségi tag, míg a Forray Népdalkör nevében Nagy Melinda elnök és Búza Erzsébet koszorúzták az emlékművet, a továbbiakban a hősök leszármazottai is elhelyezték a kegyelet virágait.
Szép kezdeményezés volt, reméljük, hagyományteremtő szándékkal. Más magyarlakta településeken is követhetnék a nagyiratosiak példáját. Ahol a világháborús hősöknek még nem állítottak emlékművet, sürgősen tegyék meg, mert közösségépítő hatása mindenképp meghozza gyümölcsét.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
Megható megemlékezés a világháborús hősökről
Az első világháború kirobbantásáról emlékeztek meg szombaton délután Nagyiratoson, az RMDSZ helybeli szervezete és a római katolikus egyházközség közös rendezvényén. A falu bejáratánál álló emlékkeresztet Jézus Krisztus megfeszítésének évfordulóján, 1933-ban emelte a helyi római katolikus közösség. Az eseményre a keresztet, illetve annak környékét is példásan rendbe tették.
Papp Attila polgármester a településnek a rendszerváltás óta első ilyen jellegű megemlékezését a világháborút elindító szarajevói merénylet évfordulójára időzítette. A község lakosságából szép számmal, hatvannál többen vettek részt, köztük többen olyanok is, akiknek elődei a háború áldozatai között voltak. Ők virágot is hoztak.
A megemlékezés a Forray Népdalkör szolgálatával kezdődött. A ft. György Zoltán plébános celebrálta szertartáson az első világháborúban a településről elesett negyven férfi áldozatvállalásáról beszélt. Mint kifejtette, valamennyien tették a hazával szembeni kötelességüket, hittek abban, hogy szolgálatukkal hasznára válnak az egész nemzetnek, annak a közösségnek, amelyből származtak. Ezt követően felolvasta az emlékkeresztre erősített három márványlapon szereplő negyven személy nevét. Megemlítette: sokukról azt sem lehet tudni, hol van a végső nyughelyük. A Mindenható jóindulatát kérte, hogy mindnyájan elnyerjék méltó jutalmukat a túlvilágon.
Megható pillanat volt, amikor Bartha Mária (Maris) az alkalomra írott versét olvasta fel.
A Szózat elhangzását követően Ujj János aradi helytörténész szólt a világháború kitöréséről, az azt követő több mint négy év véres csatáiról, amelyek annyi szenvedést hoztak az emberiségnek. És azokról az első és második világháborús emberáldozatokról, akiknek nem maradtak utódaik. „A leszármazottaik hiányoznak ma a nemzetiségi iskoláink padjaiból” – sommázta a következményeket.
Az emlékmű megáldását követően elhangzott nemzeti imánk, majd a nagyiratosi hívek nevében ft. György Zoltán plébános, az RMDSZ helybeli szervezete nevében Papp Attila polgármester, Barta Szabolcs községi tanácsos és Nagy Tivadar RMDSZ vezetőségi tag, míg a Forray Népdalkör nevében Nagy Melinda elnök és Búza Erzsébet koszorúzták az emlékművet, a továbbiakban a hősök leszármazottai is elhelyezték a kegyelet virágait.
Szép kezdeményezés volt, reméljük, hagyományteremtő szándékkal. Más magyarlakta településeken is követhetnék a nagyiratosiak példáját. Ahol a világháborús hősöknek még nem állítottak emlékművet, sürgősen tegyék meg, mert közösségépítő hatása mindenképp meghozza gyümölcsét.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)