Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bartha János
14 tétel
1991. szeptember 3.
A sajtóban különféleképpen írják a moldvai csángó falvak nevét, Külsőrekecsint például Külsőrekecsinynek, Külsőrekecsénynek stb. Az Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetének munkaközössége Szabó T. Attila egyetemi tanár irányításával 1949 és 1951 között összegyűjtötte a moldvai csángók nyelvtérképének anyagát és rögzítették helységnevek magyar alakját. Bartha János javasolta, hogy ezt használják a megnevezésnél. /Bartha János: Szabófalvától Ploskucénig. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./
2002. február 15.
Kossuth Lajos születésének 200. évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepségsorozatot rendeznek minden magyarlakta területen. Szatmár megyében a Szent István Kör is bekapcsolódik a megemlékezések szervezésébe, jelezte Thoroczkay Sándor, a kör elnöke. Kossuth életének jelentősebb momentumait felidéző előadásokat szerveznek. Szeptember 19–én Bartha János debreceni egyetemi tanár tart majd előadást. Az emlékév programjai között szerepel egy Kossuth–emlékplakett kiadása is. /Elek György: A Szent István Kör is készül a Kossuth–évre. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 15./
2002. április 24.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége /AESZ/ valamint a Maros Megyei Tanfelügyelőség megszervezte A magyar nyelv napjai elnevezésű rendezvényt ápr. 19-20-án, ezúttal Marosvásárhelyen. A szakmai konferenciát követően Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője elsőként a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedő nyerteseit díjazta. A nyertes csapatok nyáron az illyefalvi Napsugár-táborban vehetnek részt. A díjkiosztó ünnepségen az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége valamennyi szervezőnek, pedagógusnak oklevelet nyújtott át fáradságos munkájáért. Ez volt az AESZ immár tizedik rendezvénye. Péntek János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az AESZ elnöke hangsúlyozta: ragyogó rendezvény volt a magyar nyelv ünnepe. A marosvásárhelyi Magyar Nyelv Napjai mérce lesz az elkövetkező rendezvényeken. /(mezey): Mindannyian gazdagodtunk. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 23./ Két verseny zajlott. Az egyiket - a mesemondó versenyt - a kisiskolásoknak és a pedagógiai líceumi tanulóknak, leendő tanítónőknek szervezték. A másikon /KAVA, azaz Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn/ 12 csapat vett részt. A tanároknak, tanítónőknek szervezett szakmai konferencia keretében több előadás hangzott el. Péntek János, a Babes-Bolyai Egyetem nyelvészprofesszora az AESZ elnöke elmondta: az Anyanyelvápolók Szövetsége az idén töltötte be tízedik esztendejét. 1990 előtt a háromszéki magyar szakos pedagógusok szerveztek - nem nyilvánosan - anyanyelvi tábort, ez volt az előzmény. Az AESZ minden évben egy-egy nyelvésznek odaítéli A Nyelvőrzés Díját, melyet ezúttal az idén a marosvásárhelyi 75 éves Bartha Jánosnak adományoztak. (Korábban Murádin Lászlót és Asztalos Lajost tisztelték meg a kitüntetéssel.) /Máthé Éva: A magyar nyelv napjai ? Marosvásárhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 24./
2002. július 2.
"Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének /AESZ/ 7. füzeteként jelent meg korlátozott példány-számban két esztendővel ezelőtt a Román-magyar közigazgatási szójegyzék című kötet. Az azóta eltelt időszakban tovább dolgozott a Román-magyar közigazgatási szótár megteremtését célként kitűző munkacsoport, ennek eredménye a nemrég Sepsiszentgyörgyön megjelent kötet, az Illyés Közalapítvány és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával kiadott szótár. Előszavában Péntek professzor - a szótárt kiadó AESZ elnökeként - leszögezte, hogy elsősorban azoknak a közigazgatási, önkormányzati hivatalnokoknak az igényeit szeretnék kielégíteni, akik természetesnek tartják és vállalják a magyar nyelvű ügyintézést. - Az AESZ hírlevelének, a Hírhordónak júniusi számában Komoróczy György számolt be "A Magyar Nyelv Napjai Marosvásárhelyen" című áprilisi rendezvényről. - Murádin László a 75 éves Bartha János munkásságát méltatta. /Nyelvőr. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 2./"
2002. augusztus 15.
"Tizenegyedik évébe lépett az 1991-ben alakult Szatmárnémeti Szent István Kör, emlékezett Thoroczkay Sándor elnök. Egyre többen jelezték, hogy szeretnék megismerni népük történelmét a honfoglalástól napjainkig. Ekkor vállalta fel egy csoport történelemtanár, hogy az RMDSZ-en belül kialakít egy csoportot, melynek tagjai megpróbálnak eleget tenni ennek az igénynek. A spontán szerveződés egy önálló civil szervezetté nőtte ki magát, így jött létre a Szent István Kör. Hagyományosan a névadó ünnepét, azaz aug. 20-át ünnepi előadással ünnepelik meg. Ilyenkor előadásokat a magyar történetírás neves alakjai, ilyen előadó volt Csetri Elek, Egyed Ákos, Imreh István, Fodor István, Bartha János és még sokan mások. A Szent István Kör egyéb rendezvényeket is szervez, havi gyakorisággal. /Elek György: Tizenegyedik évébe lépett a Szatmárnémeti Szent István Kör. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 15./"
2002. október 7.
"Okt. 5-én harmadik alkalommal találkoztak Baróton az erdővidéki második világháborús frontharcosok és foglyok. A baróti református egyházközség szervezésében hagyományossá vált bajtársi összejövetelre közel háromszázan jöttek el, hogy a harctereken vagy fogolytáborokban életüket vesztett, illetve az évtizedek során azóta elhunyt társaikra emlékezzenek és emlékeztessenek. Boér Imre nyugalmazott tanár, volt frontszolgálatos a magyarhermányi katonák sorsát mutatta be, de szólt a gyimesi, csobánosi és Úz-völgyi véres csatákról is. Dr. Szőts Dániel nyugalmazott orvos, a frontharcosok sepsiszentgyörgyi elnöke az átélt borzalmakról beszélt. A frontszolgálatosok és a földvári foglyok nevében a nagybaconi Benedek József, az olaszteleki Bartha János, a bibarcfalvi Veress András, a bölöni Nagy Dénes, a köpeci Józsa Vilmos, a szárazajtai Nagy B. Imre szólt az emlékezőkhöz. /(hecser): Emlékezés igaz történetre. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./ "
2008. május 22.
Erdővidéken amikor bányaszerencsétlenségben odaveszett vájárt, csillést temettek, felhangzottak a bányászhimnusz. Hatvanötre rúg az áldozatok száma 1950-től napjainkig. Baróton ma is élő bányamérnökök – Bartha János és Kiss Dezső – munkálkodtak azon, hogy minél teljesebb legyen a lajstrom. Most Barót városi RMDSZ-választmánya vörös andezitből készült klasszikus obeliszkre helyezi el azoknak a névsorát, akik évtizedekkel ezelőtt életüket vesztették a szénbányák mélyén. Május 24-én Baróton temető ravatalozókápolnája előtt ismét felhangzik a bányász fúvószenekartól a bányászhimnusz. /”Bányásznak halni szép halál, /egekbe szállni fel, fel, /Szerencse fel!”/ Emlékezésre hívja az áldozatok maradékait. /Kisgyörgy Zoltán: Egekbe szállni fel, fel, szerencse fel! A Géza-bányában elhunyt bányászok emlékköve a köpeci temetőben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 22./
2013. február 23.
Tüntetésre húzódozva, kormányba igyekezve (Merre tart az RMDSZ?)
Az RMDSZ nem lehet társszervezője a marosvásárhelyi autonómiatüntetésnek, mert úgy véli, az pártpolitikai üggyé vált, és eltolódott az EMNP irányába, de a kézdiszéki polgármesterekkel együtt Tamás Sándor is jelen lesz a március 10-i nagygyűlésen – ezt nyilatkozta a felső-háromszéki polgármesterek találkozóján, amelyen részt vett a tüntetést kezdeményező Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs is. A Kézdialmáson tartott munkaülésen emellett szó esett a pályázati kiírásokról és a közelgő március 15-i ünnepségekről is. Az ülést megelőzően Izsák Balázs négyszemközt beszélgetett Tamás Sándorral, majd közösen ismertették a tervezett tüntetéssel kapcsolatos elképzelésüket. Több polgármester azon a véleményen volt, hogy az SZNT-nek egyedül és nem egy politikai párttal közösen kellett volna megszerveznie az autonómiatüntetést. Izsák Balázs elmondta: azt szeretnék elérni, hogy a térség lakói – nemzetiségtől függetlenül – jobban éljenek, és saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását, példaként a dél-tiroli modellt említette. Tamás Sándor kifejtette, bár az RMDSZ háromszéki szervezete nem társszervezője a rendezvénynek, igyekeznek minden segítséget megadni, hiszen Székelyföld autonómiáját ők is rendkívül fontosnak tartják. Molnár István, Kézdialmás polgármestere az összefogás fontosságára hívta fel a jelenlevők és a két politikus figyelmét. Ezt követően vetített képes előadáson ismertették a pályázati lehetőségeket. Bartha János mérnök, a kézdivásárhelyi városháza pályázatíró irodájának munkatársa a közeljövőben kiírandó európai uniós pályázati lehetőséget ismertetett, amelyhez 10–15 önkormányzat társulása szükséges. A megyei önkormányzat elnöke a községi elöljárók kérésére elmondta: jövő csütörtökre hívja össze a megyei közgyűlést, ekkor szavaznak az idei költségvetésről. Előző nap Borbély László jelenlétében a háromszéki polgármesterekkel tartanak találkozót. Azok a községek kapnak több pénzt, amelyeknek pályázataik vannak – hangsúlyozta –, a megyei tanács hozzájárul az önrész kifizetéséhez. Tamás azt is elmondta, hogy Háromszéken húsz község várja uniós vagy más nemzetközi, illetve a román kormány által finanszírozott pályázatai eredményét. A találkozón jelen levő Olosz Gergely szenátor azt taglalta, hogy a jelek szerint az RMDSZ hamarosan kormányra kerül, hiszen egyre mélyül az ellentét a kormánykoalíciót alkotó két nagy párt között. Sajnos, az államapparátus is teljesen lebénult – mondotta a honatya –, senki nem mer tenni semmit. A parlamenti munka is akadozik, országszerte teljes fejetlenség uralkodik, ilyen káosz, mint amilyen most uralkodik, még nem volt – fűzte hozzá. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere a március 15-i rendezvények kapcsán elmondta, hogy a város díszmeghívottja Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes lesz, aki huszárok és kézdiszéki polgármesterek kíséretében lóháton vonul végig a Gábor Áron téren, majd közösen állnak díszőrséget az ágyúöntő hős szobránál. A tervezett forgatókönyv szerint az ünnepség nem tart többet egy óránál.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Az RMDSZ nem lehet társszervezője a marosvásárhelyi autonómiatüntetésnek, mert úgy véli, az pártpolitikai üggyé vált, és eltolódott az EMNP irányába, de a kézdiszéki polgármesterekkel együtt Tamás Sándor is jelen lesz a március 10-i nagygyűlésen – ezt nyilatkozta a felső-háromszéki polgármesterek találkozóján, amelyen részt vett a tüntetést kezdeményező Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs is. A Kézdialmáson tartott munkaülésen emellett szó esett a pályázati kiírásokról és a közelgő március 15-i ünnepségekről is. Az ülést megelőzően Izsák Balázs négyszemközt beszélgetett Tamás Sándorral, majd közösen ismertették a tervezett tüntetéssel kapcsolatos elképzelésüket. Több polgármester azon a véleményen volt, hogy az SZNT-nek egyedül és nem egy politikai párttal közösen kellett volna megszerveznie az autonómiatüntetést. Izsák Balázs elmondta: azt szeretnék elérni, hogy a térség lakói – nemzetiségtől függetlenül – jobban éljenek, és saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását, példaként a dél-tiroli modellt említette. Tamás Sándor kifejtette, bár az RMDSZ háromszéki szervezete nem társszervezője a rendezvénynek, igyekeznek minden segítséget megadni, hiszen Székelyföld autonómiáját ők is rendkívül fontosnak tartják. Molnár István, Kézdialmás polgármestere az összefogás fontosságára hívta fel a jelenlevők és a két politikus figyelmét. Ezt követően vetített képes előadáson ismertették a pályázati lehetőségeket. Bartha János mérnök, a kézdivásárhelyi városháza pályázatíró irodájának munkatársa a közeljövőben kiírandó európai uniós pályázati lehetőséget ismertetett, amelyhez 10–15 önkormányzat társulása szükséges. A megyei önkormányzat elnöke a községi elöljárók kérésére elmondta: jövő csütörtökre hívja össze a megyei közgyűlést, ekkor szavaznak az idei költségvetésről. Előző nap Borbély László jelenlétében a háromszéki polgármesterekkel tartanak találkozót. Azok a községek kapnak több pénzt, amelyeknek pályázataik vannak – hangsúlyozta –, a megyei tanács hozzájárul az önrész kifizetéséhez. Tamás azt is elmondta, hogy Háromszéken húsz község várja uniós vagy más nemzetközi, illetve a román kormány által finanszírozott pályázatai eredményét. A találkozón jelen levő Olosz Gergely szenátor azt taglalta, hogy a jelek szerint az RMDSZ hamarosan kormányra kerül, hiszen egyre mélyül az ellentét a kormánykoalíciót alkotó két nagy párt között. Sajnos, az államapparátus is teljesen lebénult – mondotta a honatya –, senki nem mer tenni semmit. A parlamenti munka is akadozik, országszerte teljes fejetlenség uralkodik, ilyen káosz, mint amilyen most uralkodik, még nem volt – fűzte hozzá. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere a március 15-i rendezvények kapcsán elmondta, hogy a város díszmeghívottja Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes lesz, aki huszárok és kézdiszéki polgármesterek kíséretében lóháton vonul végig a Gábor Áron téren, majd közösen állnak díszőrséget az ágyúöntő hős szobránál. A tervezett forgatókönyv szerint az ünnepség nem tart többet egy óránál.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2016. április 15.
Udvarhelyi gyárak akkor és most
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
2016. november 29.
A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 18.
A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak. – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket. Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet.
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát!
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket.
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van?
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak. – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket. Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet.
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát!
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket.
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van?
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 12.
Emlékplakett Gaál Sándornak
Vízre száll az EMT
Huszonhatodik alkalommal kerül sor a hét végén az EMT-napokra. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) idei vezető témája a vízhez kapcsolódik. A Nagyjaink nyomában sorozatban Gaál Sándor mérnök, fizikus, feltaláló emlékére avatnak emlékplakettet.
Ma 14 órakor, a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi kirendeltségének falán felavatják az érdemtelenül elfelejtett Gaál Sándor fizikus emlékplakettjét. Az éppen 45 évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön elhunyt kiváló szakember az egyébként rangos Zeitschrift für Physik tudományos szaklap szerkesztőinek hibája miatt nem lett világhírű, netán Nobel-díjas fizikus, hisz a ciklotron elvét bő egy évvel korábban kidolgozta, mint a Berkeley Egyetem professzora, Ernst Lawrence, aki 1939-ben kapta ezért a legmagasabb tudományos kitüntetést. Az annak rendje és módja szerint iktatott dolgozat azonban nem jelent meg (a szerkesztők összekeverték a már kidolgozott lineáris gyorsító és a merőben új ciklotron elvét), és így Gaál Sándor neve ismeretlen maradt a nagyvilág előtt.
A feltaláló munkásságát Miholcsa Gyula mutatja be, az emlékplakettet Vargha Mihály készítette.
A szombati tudományos ülésszak munkálatai (helyszín a Míves Ház előadóterme, 9 óra 30 perc) a vízhez kapcsolódnak: a víz szerepe a környezetünkben, a víz útja a kutaktól a csapig, a víz gyógyító ereje, a vízszennyezés és vízkészlet problémája, öntözés, árvízvédelem. Az előadók között találjuk dr. Albert István orvost, Makfalvi Zsuzsa tanárt, Ugron Noémi, Sándor László, Bartha János, Puskás Melinda és Csákány László mérnököket.
Az EMT-napok kirándulással zárul, ezúttal a Nyergestetőre. Indulás vasárnap 10 órakor a Sugás áruház elől.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Vízre száll az EMT
Huszonhatodik alkalommal kerül sor a hét végén az EMT-napokra. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) idei vezető témája a vízhez kapcsolódik. A Nagyjaink nyomában sorozatban Gaál Sándor mérnök, fizikus, feltaláló emlékére avatnak emlékplakettet.
Ma 14 órakor, a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi kirendeltségének falán felavatják az érdemtelenül elfelejtett Gaál Sándor fizikus emlékplakettjét. Az éppen 45 évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön elhunyt kiváló szakember az egyébként rangos Zeitschrift für Physik tudományos szaklap szerkesztőinek hibája miatt nem lett világhírű, netán Nobel-díjas fizikus, hisz a ciklotron elvét bő egy évvel korábban kidolgozta, mint a Berkeley Egyetem professzora, Ernst Lawrence, aki 1939-ben kapta ezért a legmagasabb tudományos kitüntetést. Az annak rendje és módja szerint iktatott dolgozat azonban nem jelent meg (a szerkesztők összekeverték a már kidolgozott lineáris gyorsító és a merőben új ciklotron elvét), és így Gaál Sándor neve ismeretlen maradt a nagyvilág előtt.
A feltaláló munkásságát Miholcsa Gyula mutatja be, az emlékplakettet Vargha Mihály készítette.
A szombati tudományos ülésszak munkálatai (helyszín a Míves Ház előadóterme, 9 óra 30 perc) a vízhez kapcsolódnak: a víz szerepe a környezetünkben, a víz útja a kutaktól a csapig, a víz gyógyító ereje, a vízszennyezés és vízkészlet problémája, öntözés, árvízvédelem. Az előadók között találjuk dr. Albert István orvost, Makfalvi Zsuzsa tanárt, Ugron Noémi, Sándor László, Bartha János, Puskás Melinda és Csákány László mérnököket.
Az EMT-napok kirándulással zárul, ezúttal a Nyergestetőre. Indulás vasárnap 10 órakor a Sugás áruház elől.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 15.
26. Erdélyi Magyar Tudományos Napok
A víz maga az élet
Érdekes, jó hangulatú, számos új ismeretet is tartalmazó előadásokat hallgathatott, aki részt vett a 26. EMT-napokon. Nagy kár, hogy az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT) által idén az éltető víz köré szerveződő előadássorozatra alig kéttucat ember volt kíváncsi.
Szakács Zoltán megyei EMT-elnök felvezetőjében említést is tett arról, hogy sikertelenül próbálnak kapcsolatot teremteni az ifjúsággal, mi több, a felnőtt műszaki értelmiség is erősen „kopik”. Makfalvi Zsuzsa, a Székely Mikó Kollégium tanára a Föld vízkészletéről szólva rámutatott arra, hogy – arányait tekintve – nem biztos, helyes az, ha arról beszélünk, hogy mennyi víz van a Földön, sokkal jobban megfelelne a valóságnak, ha azt mondanánk, van néhány (kontinensnek nevezett) sziget a vízben.
– Ha a Földön lévő összvízmennyiséget 100 vedernek vesszük, akkor ebből 99,5 veder a világ-óceánban, a kőzetekben, a jégtakaróban és más, ember által nem elérhető helyen van. Amiből mi élünk, az egy fél veder víz, s ennek is nagy része a felszín alatt van, valójában hozzáférni egy-két decihez tudunk – mutatott rá az előadó az arányokra. A gyógyvizek hasznosítása ivókúra formájában című előadásában dr. Albert István a Benkő-borvíznek a gyomorműködésre kifejtett felette hasznos hatásáról beszélt, és azt mondta: epe-, vese-, hasnyálmirigy-megbetegedésekben önálló orvosságként, vagy gyógyszer kiegészítőként használható.
Ugron Noémi, a sepsiszentgyörgyi vízművek mérnöke azt az utat vázolta, amit a víz a kutaktól a csapig megtesz, és úgy fogalmazott: Háromszéken jó minőségű, ivásra mindenkor alkalmas víz folyik a csapokon. Kérdésre válaszolva leszögezte: semmilyen alapja nincs annak, hogy Sepsiszentgyörgy alacsonyabban fekvő részein gyengébb minőségű víz folyna, mint máshol. Sándor László, a vízművek főmérnöke az árvizekről, azok okairól és a védekezés módozatairól beszélt. Külön kitért a hódokra, akik ugyan „okleveles hidrotechnikai mérnökök” lehetnének, de megkeserítik az árvízvédelmi szakemberek munkáját.
– Szép dolog a környezetvédelem, csak erről nem lesz egyszerű meggyőzni annak a falunak a lakosságát, amelyet – mondjuk – egy hódgaléria mentén bekövetkező gátszakadásban elönt a víz – vélekedett a szakember.
A főmérnök érvekkel cáfolta azt a felvetést, hogy a folyószabályozásra költött eurómilliókból inkább kárpótlást kellene adni az esetleges árvizek károsultjainak.
A mezőgazdasági kultúrák öntözéséről Bartha János mérnök beszélt. Kiderült: ahhoz, hogy a legjobb termőföldnek számító Szépmezőn versenyképes módon lehessen krumplit termeszteni, nagyjából ugyanakkora vízmennyiséggel kell még öntözni a növényt, mint amennyi átlagosan, csapadék formájában, természetes módon lehull. Már, ha lehull, mert az országos meteorológia szolgálat statisztikája szerint az elmúlt 100 évben mindössze 10, csapadék szempontjából normális esztendő volt – fejtegette a szakember.
Puskás Melinda kertészmérnök a szobanövények vízháztartásáról mondott érdekes adatokat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A víz maga az élet
Érdekes, jó hangulatú, számos új ismeretet is tartalmazó előadásokat hallgathatott, aki részt vett a 26. EMT-napokon. Nagy kár, hogy az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT) által idén az éltető víz köré szerveződő előadássorozatra alig kéttucat ember volt kíváncsi.
Szakács Zoltán megyei EMT-elnök felvezetőjében említést is tett arról, hogy sikertelenül próbálnak kapcsolatot teremteni az ifjúsággal, mi több, a felnőtt műszaki értelmiség is erősen „kopik”. Makfalvi Zsuzsa, a Székely Mikó Kollégium tanára a Föld vízkészletéről szólva rámutatott arra, hogy – arányait tekintve – nem biztos, helyes az, ha arról beszélünk, hogy mennyi víz van a Földön, sokkal jobban megfelelne a valóságnak, ha azt mondanánk, van néhány (kontinensnek nevezett) sziget a vízben.
– Ha a Földön lévő összvízmennyiséget 100 vedernek vesszük, akkor ebből 99,5 veder a világ-óceánban, a kőzetekben, a jégtakaróban és más, ember által nem elérhető helyen van. Amiből mi élünk, az egy fél veder víz, s ennek is nagy része a felszín alatt van, valójában hozzáférni egy-két decihez tudunk – mutatott rá az előadó az arányokra. A gyógyvizek hasznosítása ivókúra formájában című előadásában dr. Albert István a Benkő-borvíznek a gyomorműködésre kifejtett felette hasznos hatásáról beszélt, és azt mondta: epe-, vese-, hasnyálmirigy-megbetegedésekben önálló orvosságként, vagy gyógyszer kiegészítőként használható.
Ugron Noémi, a sepsiszentgyörgyi vízművek mérnöke azt az utat vázolta, amit a víz a kutaktól a csapig megtesz, és úgy fogalmazott: Háromszéken jó minőségű, ivásra mindenkor alkalmas víz folyik a csapokon. Kérdésre válaszolva leszögezte: semmilyen alapja nincs annak, hogy Sepsiszentgyörgy alacsonyabban fekvő részein gyengébb minőségű víz folyna, mint máshol. Sándor László, a vízművek főmérnöke az árvizekről, azok okairól és a védekezés módozatairól beszélt. Külön kitért a hódokra, akik ugyan „okleveles hidrotechnikai mérnökök” lehetnének, de megkeserítik az árvízvédelmi szakemberek munkáját.
– Szép dolog a környezetvédelem, csak erről nem lesz egyszerű meggyőzni annak a falunak a lakosságát, amelyet – mondjuk – egy hódgaléria mentén bekövetkező gátszakadásban elönt a víz – vélekedett a szakember.
A főmérnök érvekkel cáfolta azt a felvetést, hogy a folyószabályozásra költött eurómilliókból inkább kárpótlást kellene adni az esetleges árvizek károsultjainak.
A mezőgazdasági kultúrák öntözéséről Bartha János mérnök beszélt. Kiderült: ahhoz, hogy a legjobb termőföldnek számító Szépmezőn versenyképes módon lehessen krumplit termeszteni, nagyjából ugyanakkora vízmennyiséggel kell még öntözni a növényt, mint amennyi átlagosan, csapadék formájában, természetes módon lehull. Már, ha lehull, mert az országos meteorológia szolgálat statisztikája szerint az elmúlt 100 évben mindössze 10, csapadék szempontjából normális esztendő volt – fejtegette a szakember.
Puskás Melinda kertészmérnök a szobanövények vízháztartásáról mondott érdekes adatokat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 5.
A reformáció, Debrecen és Erdély kapcsolatáról nyílt kiállítás a Déri Múzeumban
A reformáció 500. és a Magyar Református Egyház létrejöttének 450. évfordulóját köszöntő idei debreceni programok záró rendezvényeként a Déri Múzeumban hétfő este megnyitották A hit megtartó ereje – Az erdélyi fejedelemség és Debrecen című kiállítást.
Papp László polgármester szerint Debrecen, a kálvinista Róma történelmi hagyományaihoz és tradícióihoz híven maradandót alkotott az évfordulókhoz kapcsolódóan: a megemlékezések csúcspontja volt a II. Helvét Hitvallást megerősítő zsinat megrendezése, a reformáció emlékművének felállítása, s a megemlékezések méltó lezárása a Déri Múzeum kiállítása. Kósa Lajos, a város volt polgármestere, a megyei jogú városok fejlesztéséért felelős tárca nélküli miniszter beszédében azt elemezte, hogyan lehetséges, hogy „a magyarság itt van még mindig a Kárpát-medencében, amikor óriási birodalmak tűntek el a süllyesztőben”.
A miniszter a nyelvet, az államot, a hitet és a családot nevezte a magyarság megtartó erejének, mint ahogy „a hit megtartó ereje tette lehetővé, hogy Európa megmaradjon, ilyen legyen”.
Kósa Lajos szerint Európában a nemzetek közösségét kell erősíteni, s amikor azt látjuk, hogyan adják fel a hit szimbólumait, különösen fontos a közös alapok erősítése, e nélkül „széthullás a vége”.
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője a kiállítás témájára utalva azt mondta, hogy „Debrecen fénykora egybeesik az erdélyi fejedelemség aranykorával”. A kiállítást megnyitó Bartha János emeritus professzor a reformáció, Debrecen és Erdély történelmi kapcsolatát elemezte. Angi János múzeumigazgató elmondta: a március 31-ig nyitva tartó tárlaton láthatóak a református szellemiségű Debrecen tekintélyes támogatóinak, a mélyen hívő Bocskai István, II. Rákóczi György, Bethlen Gábor és Apafi Mihály erdélyi fejedelmeknek a relikviái.
Bocskai István hadi lobogója, Rákóczi György aranylemezekkel díszített sodronyinge a magyar történelem legféltettebb műkincsei közé tartoznak – mondta, hozzátéve: a Román Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött műtárgyak – Bocskai István jogara, Bethlen Gábor díszszablyája, ezüst- és aranyberakással ékesített sarkantyúja – a fejedelmi udvar védelmét élvező uralkodó elit fényűző életébe engednek bepillantást.
A kiállításon láthatóak a Déri Múzeum európai hírű numizmatikai gyűjteményeiből a fejedelmek nagy értékű veretei, bibliák, oklevelek, egyházi és világi nyomtatványok. Erdély és a fejedelmek szellemisége ezeken túlmenően Égerházi László fafaragó művész domborművein, a fejedelmek fából készült portréin, címerein és harci díszein is megjelenik.
A hit megtartó ereje című tárlat kísérő kiállításaként a múzeum kupolatermében megnyitották a Kelet-európai Német Kulturális Fórum A reformáció Kelet-Európában: Erdély című, a reformáció Kelet-Európában való elterjedéséről és annak hatásairól szóló vándorkiállítást. MTI; Krónika (Kolozsvár)
A reformáció 500. és a Magyar Református Egyház létrejöttének 450. évfordulóját köszöntő idei debreceni programok záró rendezvényeként a Déri Múzeumban hétfő este megnyitották A hit megtartó ereje – Az erdélyi fejedelemség és Debrecen című kiállítást.
Papp László polgármester szerint Debrecen, a kálvinista Róma történelmi hagyományaihoz és tradícióihoz híven maradandót alkotott az évfordulókhoz kapcsolódóan: a megemlékezések csúcspontja volt a II. Helvét Hitvallást megerősítő zsinat megrendezése, a reformáció emlékművének felállítása, s a megemlékezések méltó lezárása a Déri Múzeum kiállítása. Kósa Lajos, a város volt polgármestere, a megyei jogú városok fejlesztéséért felelős tárca nélküli miniszter beszédében azt elemezte, hogyan lehetséges, hogy „a magyarság itt van még mindig a Kárpát-medencében, amikor óriási birodalmak tűntek el a süllyesztőben”.
A miniszter a nyelvet, az államot, a hitet és a családot nevezte a magyarság megtartó erejének, mint ahogy „a hit megtartó ereje tette lehetővé, hogy Európa megmaradjon, ilyen legyen”.
Kósa Lajos szerint Európában a nemzetek közösségét kell erősíteni, s amikor azt látjuk, hogyan adják fel a hit szimbólumait, különösen fontos a közös alapok erősítése, e nélkül „széthullás a vége”.
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője a kiállítás témájára utalva azt mondta, hogy „Debrecen fénykora egybeesik az erdélyi fejedelemség aranykorával”. A kiállítást megnyitó Bartha János emeritus professzor a reformáció, Debrecen és Erdély történelmi kapcsolatát elemezte. Angi János múzeumigazgató elmondta: a március 31-ig nyitva tartó tárlaton láthatóak a református szellemiségű Debrecen tekintélyes támogatóinak, a mélyen hívő Bocskai István, II. Rákóczi György, Bethlen Gábor és Apafi Mihály erdélyi fejedelmeknek a relikviái.
Bocskai István hadi lobogója, Rákóczi György aranylemezekkel díszített sodronyinge a magyar történelem legféltettebb műkincsei közé tartoznak – mondta, hozzátéve: a Román Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött műtárgyak – Bocskai István jogara, Bethlen Gábor díszszablyája, ezüst- és aranyberakással ékesített sarkantyúja – a fejedelmi udvar védelmét élvező uralkodó elit fényűző életébe engednek bepillantást.
A kiállításon láthatóak a Déri Múzeum európai hírű numizmatikai gyűjteményeiből a fejedelmek nagy értékű veretei, bibliák, oklevelek, egyházi és világi nyomtatványok. Erdély és a fejedelmek szellemisége ezeken túlmenően Égerházi László fafaragó művész domborművein, a fejedelmek fából készült portréin, címerein és harci díszein is megjelenik.
A hit megtartó ereje című tárlat kísérő kiállításaként a múzeum kupolatermében megnyitották a Kelet-európai Német Kulturális Fórum A reformáció Kelet-Európában: Erdély című, a reformáció Kelet-Európában való elterjedéséről és annak hatásairól szóló vándorkiállítást. MTI; Krónika (Kolozsvár)