Bihar megyében nagy az érdeklődés a magyarországi oktatási támogatás iránt – tájékoztatott Bartha Annamária irodavezető. Április 30-ig a 20 ezer forint értékű oktatási támogatást és a 2400 forintos taneszköz vásárlási segélyt kérhetik a magyarul tanuló gyermekeket nevelő családok. A 2800 forintos oktatási segítségért pedig az egyetemi hallgatók járulhatnak országszerte a tanácsadói kirendeltségekhez. /(Lakatos Balla Tünde): Biharban nagy az érdeklődés az oktatási támogatás iránt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./

A marosvásárhelyi óvónőképző 50 év távlatából
50 évvel ezelőtt, 1966-ban nyitotta meg kapuját a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum, ötéves képzési idővel, egy-egy magyar óvónői és tanítói osztály, illetve két-két román osztály számára. Mi, az első végzős óvónői osztály, 45 évvel ezelőtt, 1971. május 25-én ballagtunk, és utánunk már csak öt évfolyam végzett.
A marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum tízéves történetének nem kizárólag az eltelt évek száma ad különleges alkalmat és indokot a megemlékezésre. Városunkban és Erdély-szerte évszázados tradíciókkal rendelkező középiskolák működtek és működnek.
A tíz év jelentőségét leginkább a vállalt küldetésben kereshetjük: jól felkészült magyar óvónőket és tanítókat képezni többnyire a három székely megye számára. Hiszen a jó óvoda, iskola legfontosabb feltétele a jó pedagógus, aki hivatásáért él, alkot, érte lelkesedik és nevelő munkájában örömet talál. A mi képzőnk – ma már kijelenthetjük – ezt a küldetését, a pedagógusképzést becsülettel teljesítette a nehéz körülmények ellenére is. A kezdeti nehézségeket – épület- és szaktanárhiány – mi, növendékek szinte fel sem fogtuk, csupán azt éreztük, hogy az első két évben a Bolyai Farkas középiskola szeretettel befogad bennünket, otthont ad a vidékről érkező diákoknak is. Tanáraink számára is nagy kihívást jelenthetett egy olyan iskolában tanítani, amelyiknek nem volt hagyománya, hiszen 1956-ban megszüntették a szászrégeni magyar tanítóképzést, óvónőképző pedig a megyében addig nem működött. Ennek ellenére a nemes cél érdekében nagy lelkesedéssel, odaadással talán velünk együtt tanulták e képzés csínját-bínját, rakták le a rögös út köveit és élvezték munkájuk szépségét, sikerességét.
Osztályunk nagyszerű közösséggé formálódott, nem számított, hogy nagyvárosból vagy kicsi székely faluból jöttél, hogy milyen családból származol, esetleg árva vagy-e. A szeretet, egymás elfogadása, megbecsülése és segítése volt e közösség célja. A tanulás és az óvodai mintatanítások mellett a sok kirándulás, a kézilabda-bajnokságok, színházi előadások, koncertek és nem utolsósorban a diákbulik tették felejthetetlenné diákéveinket. A sok diákcsíny elkövetése után néha jött Erzsike néni számonkérése, büntetése, de még ma is a fülemben cseng Kádár tanárnő kiállása mellettünk: Ne bántsátok, ezek a lányok megállják az életben a helyüket!
És ez így is lett. Nem dicsekvésként, de bárhova kerültünk, kicsi székely falukba, városokba, megyeközpontokba, a Gyimesekbe, valamint Budapestre, Németországba, nyomot hagytunk növendékeink lelkében, abban a közösségben, ahol éltünk, amelyet becsülettel szolgáltunk. Osztálytársaim szakmai tekintélyre tettek szert a 40 év alatt, közülük sokan óvodavezetők lettek, módszertani-pedagógiai köröket vezettek, képzők gyakorló óvodáiban tanítottak, és valamennyien megszerezték a tanügyben elérhető legmagasabb fokozatot. A 40. osztálytalálkozó óta minden évben találkozunk, mert jó együtt lenni, felidézni diákéveinket, elbeszélgetni családról, unokákról, sorsokról, fél évszázadot megélt barátságunkról.
50 év távlatából szemlélve úgy érzem, hogy nagyszerű emberek neveltek, alapos ismereteket és műveltséget közvetítettek, és nekik köszönhetünk nagyon sok mindent. Hálánk jeléül szeretettel sorolom fel tanáraink nevét: Mester Judit és Bartha Anna osztályfőnökök, Varga Erzsébet, Sebestyén Teréz, Kádár Sarolta, Vészi Mária, Hőgyes Károly, Nagy Géza, Milosits Béla, Klára József, Baltag Emil, Rozsnyai Enikő, akik sajnos már csak fentről figyelhetik tanítványaik életét, és az örökifjú Tímár Katalin és Tőkés András.
1976-tól az Erdély több városában működő magyar tanítóképzőt, beleértve a marosvásárhelyit is, egy tollvonással megszüntetik, így a kezdeti lendületes fejlődés megtorpan. Tulajdonképpen a másfél milliós magyar közösség óvodáinak és iskoláinak az elsorvasztásáról volt szó, erre törekedett a Ceausescu-rezsim. Az óvónők és tanítók utánpótlását csupán a székely- udvarhelyi és a nagyváradi képzők látták el, nem rajtuk múlt, hogy nagyon sok magyar óvodában és iskolában szakképzetlen, illetve román anyanyelvű óvónők és tanítók tanítottak egészen 1990-ig.
Kovács Júlia
Népújság (Marosvásárhely)