Követésre méltó kezdeményezés Nagyiratoson
Megható megemlékezés a világháborús hősökről
Az első világháború kirobbantásáról emlékeztek meg szombaton délután Nagyiratoson, az RMDSZ helybeli szervezete és a római katolikus egyházközség közös rendezvényén. A falu bejáratánál álló emlékkeresztet Jézus Krisztus megfeszítésének évfordulóján, 1933-ban emelte a helyi római katolikus közösség. Az eseményre a keresztet, illetve annak környékét is példásan rendbe tették.
Papp Attila polgármester a településnek a rendszerváltás óta első ilyen jellegű megemlékezését a világháborút elindító szarajevói merénylet évfordulójára időzítette. A község lakosságából szép számmal, hatvannál többen vettek részt, köztük többen olyanok is, akiknek elődei a háború áldozatai között voltak. Ők virágot is hoztak.
A megemlékezés a Forray Népdalkör szolgálatával kezdődött. A ft. György Zoltán plébános celebrálta szertartáson az első világháborúban a településről elesett negyven férfi áldozatvállalásáról beszélt. Mint kifejtette, valamennyien tették a hazával szembeni kötelességüket, hittek abban, hogy szolgálatukkal hasznára válnak az egész nemzetnek, annak a közösségnek, amelyből származtak. Ezt követően felolvasta az emlékkeresztre erősített három márványlapon szereplő negyven személy nevét. Megemlítette: sokukról azt sem lehet tudni, hol van a végső nyughelyük. A Mindenható jóindulatát kérte, hogy mindnyájan elnyerjék méltó jutalmukat a túlvilágon.
Megható pillanat volt, amikor Bartha Mária (Maris) az alkalomra írott versét olvasta fel.
A Szózat elhangzását követően Ujj János aradi helytörténész szólt a világháború kitöréséről, az azt követő több mint négy év véres csatáiról, amelyek annyi szenvedést hoztak az emberiségnek. És azokról az első és második világháborús emberáldozatokról, akiknek nem maradtak utódaik. „A leszármazottaik hiányoznak ma a nemzetiségi iskoláink padjaiból” – sommázta a következményeket.
Az emlékmű megáldását követően elhangzott nemzeti imánk, majd a nagyiratosi hívek nevében ft. György Zoltán plébános, az RMDSZ helybeli szervezete nevében Papp Attila polgármester, Barta Szabolcs községi tanácsos és Nagy Tivadar RMDSZ vezetőségi tag, míg a Forray Népdalkör nevében Nagy Melinda elnök és Búza Erzsébet koszorúzták az emlékművet, a továbbiakban a hősök leszármazottai is elhelyezték a kegyelet virágait.
Szép kezdeményezés volt, reméljük, hagyományteremtő szándékkal. Más magyarlakta településeken is követhetnék a nagyiratosiak példáját. Ahol a világháborús hősöknek még nem állítottak emlékművet, sürgősen tegyék meg, mert közösségépítő hatása mindenképp meghozza gyümölcsét.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Visszatérnek a lazarista szerzetesek Váradra
Szerda este Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében címmel konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállításmegnyitót tartottak a Püspöki Palotában, mely tavaszig tekinthető meg.
Az egybegyűlteket Böcskei László megyés püspök köszöntötte. Felidézte, hogy a 2014. november 30. és 2016. február 2. között zajlott Megszentelt Élet Évében az elmúlt hónapokban számos olyan rendezvényt szerveztek, melyek a kolostorokban és rendházakban élőkre hívta fel a figyelmet, a mostani azonban több ennél, hiszen arról szól, mit tettek az elmúlt évszázadokban, illetve tesznek még napjainkban is a váradi egyházmegye területén élő szerzetesek és nővérek, hozzájárulva ezáltal a társadalmi, kulturális, szociális és intézményi fejlődéshez. Dr. Kovács F. Zsolt atya, a püspökség irodaigazgatója úgy vélte, talán a „rendben vagyok, földön járok, égre nézek” mondat lehetne a legtalálóbb mottója a szimpóziumnak.
A konferencia első előadója dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános volt, aki a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységéről beszélt. Többek közt megtudtuk tőle, hogy a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek Szerzetesközössége 151 éve tevékenykedik Erdélyben. A rendet Paul Jozef Nardini atya alapította- akit sanyarú gyermekkora szociálisan érzékennyé tett- Pirmasensben, a székhelyet 1869-ben tették át Mallersdorfba. A kolostori élet alapja Szent Ferenc Harmadik Rendjének szabályzata, a nővérközösség pedig a Szent Család oltalma alatt áll. Erdélybe 1864. november 19-én érkezett az első hat nővér Nagyszebenbe, az intézmény fejlődése, koedukációs oktatási rendszer kialakítása céljából. Nagyváradon az egészségügy és az oktatás területén tevékenykedtek, 1895-ben Schlauch Lőrincz püspök kérvényezte, hogy a megyei kórházban vegyék át a betegek ellátását. 1897. január 1-től 15 nővér 250 beteget gondozott naponta, és a kórház kapacitása és a betegek száma évről évre nőtt. 1903. október 1-jétől a helyi gyermekkórházban is átvették a betegápolást, kezdetben 20 beteg mellett 5 nővér dolgozott, de számukra egyre gyarapodott. 25 év eredményes munka után az anyaház vissza akarta vonni a nővéreket, de néhányan még itt maradtak. Ezzel párhuzamosan közben Bognár István apátkanonok 3 nővért kért a szeminárium konyhájába, akik 1898. november 1-jétől elkezdték a munkát. Az I. világháború után Széchenyi Miklós püspök feloszlatta a papi szemináriumot, de utódja, Bjelik Imre újraindította, és szintén nővéreket kért a háztartás vezetésére. A II. világháború utáni 1948-as államosításkor a kongregáció intézményes befagyasztása is megtörtént, zaklatásokra került sor az iskoláikban, és kilakoltatták a nővéreket, akik annak ellenére, hogy le kellett tegyék a szerzetesi habitusukat, a külső formák hiányában is igyekeztek eleget tenni hivatásuknak. 1989 után az itt élő nővérek házukat a kongregációnak ajándékozták, melyet renováltak, és 1999 augusztusában felszenteltek. Jelenleg a Dózsa György utcai Kis Szent Teréz Házban 4 nővér gondoz 12 gyermeket, illetve 2012. október 11-én Böcskei László megáldotta a Brassói utcai Szent Ferenc Napközi Otthont.
Vincés nővérek
Barta Szabolcs lazarista szerzetes rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatja be. Felvezetőjében arról beszélt, hogy lett az alapító, 19 évesen pappá szentelt Páli Szent Vince törtető, pénzéhes és karrierista fiatalemberből olyan személyiség, akit Franciaországban a szegények atyjaként, és a szeretet apostolaként tiszteltek. 1617-ben alapította a Szeretetegyesületet (mely a Caritas elődjének is nevezhető), 1625-ben a Missziós Társaságot (lazaristák), 1633-ban pedig a Szeretet Leányai Társulatot (vincés vagy irgalmas nővérek). Előbbiek működési területe a missziók, a papság képzése, valamint a szegényekkel, rászorulókkal való foglalkozás, utóbbiaké a betegápolás, az oktatás-nevelés és a karitatív szolgálat volt. 1878-ban Grazból indult egy nővércsoport Nagyváradra Nogáll János kanonok, későbbi püspök meghívására. Szolgálati helyük lett a Szent Vince Intézet, az Inmaculata Intézet, a velencei iskola, a Szent László Intézet, a Szent József kórház, a Katalin-telep, valamint Szentjobbon és Bélfenyéren is tevékenykedtek. A kommunizmus évtizedei után 1990-ben újrakezdték, 1996-ban költöztek be új tartományi házukba a Mioriţei utcában, ahol jelenleg 12-en élnek. A lazaristák 1940-ben érkeztek Váradra, a Katalin -telepre, ahol korábban a vincés nővérek végeztek lelkipásztori munkát. Népmisszióval, hittanoktatással foglalkoztak, pártfogolták a szegényeket és a munkásembereket. 1997-ben az utolsó lazarista atya is elhagyta Váradot, idén nyáron azonban a tartományi gyűlésen úgy döntöttek, jövőre visszatérnek a Katalin-telepre. Az amúgy váradi születésű Barta Szabolcs atya néhány napja már meg is érkezett, jelenleg a Szent László plébánián akkomodálódik.
Oklevelek
Az előadások végén Exc. Böcskei László megyés püspök oklevelekkel és az egyházmegye érdemérmének bronz kiadásával ismerte el a szerzetes és nővérközösségek tevékenységét. Ezt követően pedig megnyitották a Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című kiállítást, melyhez Lakatos Attila kulturális referens fűzött néhány gondolatot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Vita Consecrata a nagyváradi barokk palotában
Nyolc évszázad szerzetesrendi történelmét és művészetét dolgozza fel az a kiállítás, amelyet szerdán délután nyitottak meg a nagyváradi római katolikus püspöki palota dísztermében.
A Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című, konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállítás az egyházmegye területén tevékenykedő férfi és női rendek lelkiségét, sokrétű tevékenységét dolgozza fel a középkortól napjainkig, tájékoztat az egyházmegye sajtószolgálata.
A konferencián dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységét, Barta Szabolcs lazarista szerzetes pedig rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatta be.
Amint rámutatnak, az első bencések 11. századi szentjobbi megtelepedése és Szent István jobbjának Biharba hozatala óta, a reformáció és a török hódoltság 1557-től 1692-ig tartó 135 évét kivéve folyamatos volt a szerzetesek jelenléte az egyházmegyében. A különös beccsel bíró Szent Jobb ereklyének maga Szent László király emeltet monostort a Berettyó vidékén.
Általános tapasztalat, hogy Árpád-házi királyaink kereszténység iránti fogékonysága az Európában megjelenő szerzetesrendeket sok esetben már alapítóik életében Magyarországra vonzza, s ezek kisvártatva megjelennek a váradi egyházmegyében, amely a mai határainál jóval kiterjedtebb volt, Kalotaszegtől a mai Békés megyéig terjedt, tájékoztatnak. Kolostorok tucatjai létesültek, a bencések nyomán a premontreiek, a johanniták, a domonkosok, a ferencesek, a pálosok és az Ágoston-rendiek is megtelepedtek Biharban.
„1557 és 1660 két jelentős dátum nemcsak az egyházmegye és a szerzetesrendek, hanem a Körösök és Berettyó vidékének teljes lakossága életében. Fráter György püspök halálával megerősödnek a protestáns mozgalmak és száműzik a római katolikus vallást Biharból, majd Várad várának behódolása 30 évnyi török uralmat, s ezzel a települések pusztulását, a régió kiüresedését, a keresztény értékek megsemmisülését hozza. A törökök 1692. évi váradi kivonulásakor hálaimát mondó Benkovich Ágoston püspök a ragyogó középkori Várad helyén pusztaságot talál” – írják a tájékoztatóban.
Új szerepkör a visszatérőknek
A városba visszatérő szerzetesrendek új szerepkört kapnak, ők látják el az oktatási-nevelési és szociális-egészségügyi teendőket, de korszakformáló tudományos felfedezések is születnek. A bihari egyházmegye területén az újkorban 11 rend tevékenykedett, Debrecenben a piaristák, Váradon a kapucinusok és az irgalmasok, a nőnevelésben élen járó orsolyiták, a vincések és a mallersdorfi ferences nővérek, vagy a városba a közeljövőben visszatérő lazaristák.
Az előadásokat követően Böcskei László megyéspüspök okleveleket és az Egyházmegyei érdemérem bronz kivitelezését adta át az egyes szerzetesrendek képviselőinek, köszönetül tevékenységükért, amelyet Isten dicsőségére és embertársaik javára végeztek a múltban, és végeznek ma is. A főpásztor hangsúlyozta, hogy a szerzetesrendek nem újonnan telepedtek meg Nagyváradon, hanem a kommunista rendszer tilalmai miatt felfüggesztett szerzetesi élet folytatásáról van szó.
Lelkiség és közösségért folytatott munka
„Elbeszélni saját történelmünket nem más, mint dicséretet és köszönetet mondani Istennek minden adományáért” – idézi Ferenc pápa szavait az ismertető, amelyekkel a szentatya 2014. adventjének első vasárnapján megnyitotta a megszentelt élet évét. „A megszentelt élet évében rájuk emlékezünk, akik lelkiségükkel, hitükkel és a közösségért folytatott munkájukkal írták be magukat az egyházmegye, s főként Nagyvárad történetébe” – mutat rá a sajtókommüniké.
Emlékeztet, hogy az egyházmegye papjai, szerzetesei és hívei év elején a görög katolikus egyházzal közösen ülték meg a megszentelt élet világnapját, majd évközben sorra látogatták a rendházakat, közös elmélkedésekkel, lelkigyakorlatokkal erősítették egymás hitét és hivatását, rendezvényeikkel pedig betekintést adtak az érdeklődőknek a kolostorok zárt világába, a szerzetesek tevékenységébe.
A Vita Consecrata szerzetesrend-történeti kiállítás jövő év tavaszáig látogatható, a tárlat zárásaképp a premontrei rendet bemutató előadásra kerül sor.
Krónika (Kolozsvár)

A betegágy mellett eltöltött idő szent idő
„A nővérek ma még betegápolók, de eljön a nap, amikor egészségápolók lesznek” – mondta Florence Nightingale (1820–1910) brit ápolónő, a modern nővérképzés megalapítója, kinek emlékére minden évben május 12-én ünneplik meg az ápolónők világnapját. Szerdán, a világnapra készülve, Nagyváradon gyűltek össze a Caritas Catolica házi-beteggondozói programjának munkatársai, valamint az idősotthonok ápolónői és gondozónői, hogy egy rendhagyó szakmai találkozó keretében közösen ünnepeljenek. Az esemény ünnepi szentmisével kezdődött a Nagyvárad-újvárosi Szent László templomban, ahonnan a résztvevők a plébánia alagsorában berendezett közösségi terembe vonultak.
„Ferenc pápa üzeneteiben gyakran emeli ki a betegágy melletti munka értékességét. Az ilyen szolgálat fáradságos és nyomasztó tud lenni, főképpen akkor, ha hónapokon, vagy éveken át húzódik. Ez a szolgálat azonban az életszentség felé vezető úttá válhat. A betegágy mellett eltöltött idő szent idő” – fogalmazott beszédében az egybegyűlteket köszöntő Nagy Andrea, a nagyváradi Szent Erzsébet Idősotthon vezetője, aki hozzátette – „A mai rendezvénnyel hálánkat fejezzük ki szakápolóinknak, idősgondozóinknak, lelki gondozóinknak, segítő szakembereinknek mindennapi munkájukért”.
A világnapi ünnepség keretében két előadást is meghallgathattak a szakemberek. A rendezvény első felében Barta Szabolcs lazarista atya a beteggondozás lelki vetületeiről értekezett Ép lélek címmel. Előadásában beszélt többek közt arról a lelki többletről. „Ez a plusz túlmutat az elvégzett rutinos munkájukon. Ebben mutatkozik meg az Istentől kapott irgalmas szeretet” – fogalmazott az atya, aki a későbbiekben beszélt még a szakmai kiégés fogalmáról, okairól és tüneteiről, valamint arról, hogy hogyan lehet azt megelőzni és kezelni egy nagy lelki és fizikai terhekkel járó munkakörben. A világnap záróakkordjaként Staharoczky Noémi táplálkozási szakértő a gondozói munka testi vetületeiről és az egészséges életmódról tartott előadást Ép testben címmel. A résztvevő mintegy félszáz szakápolónak ugyanakkor egy bőséges szeretetvendégségre is kedveskedett a Caritas.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Visszatért a lazarista rend a Katalin-telepre
A missziók, a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése céljából alapította meg Páli Szent Vince a 17. században a Missziós társaságot, népies nevén a lazarista rendet, mely augusztus 1-jétől visszatért a váradi Katalin-telepre.
Páli Szent Vince (1589-1660) francia egyházmegyés pap 1625-ben alapította meg a Missziós társaságot, mely később a lazaristák népies elnevezést kapta, mivel Párizsban az anyaház a Szent Lázár-ház volt. A rendnek már a nevében is benne van, hogy missziós társaság, vagyis népmissziók, illetve külmissziók szervezésére hozta létre Szent Vince, ugyanis akkoriban, a 17. században a falvak nagyon elhagyatott állapotban voltak, nemcsak anyagi, hanem lelki szempontból is. A klérus, a papság, a szerzetesség inkább a városokban igyekezett letelepedni, mert ott volt jó élni, és ezért a falvakat elhanyagolták. Szent Vince amikor papként ezt tapasztalta, elkezdett szervezni népmissziókat, melyeknek olyan nagy sikere volt, hogy egyedül már nem győzte, így társakat toborzott maga mellé, s így jött létre a rend. Franciaországban sorra bejárták a falvakat, ott voltak egy bizonyos ideig, egy-két hétig, attól függően, hogy mekkora volt az illető település, vagy milyen szükségletek voltak. Prédikáltak, miséztek, gyóntattak, kibékítették a haragosokat, és megalapították az úgynevezett Szeretet-egyesületeket a szegények megsegítése céljából. Beindult tehát a rend élete, mely még Szent Vince életében a külmissziókkal egészült ki. Az alapító Madagaszkár szigetére küldött misszionáriusokat, valamint Írországba, s aztán a rend szépen lassan elterjedt Európában, és az egész világon. Ezen kívül a Missziós társaság feladatai közé tartozott még a papság képzése, valamint a szegények és a rászorulók megsegítése is.
Magyarországon az 1800-as évek végén jelent meg a rend, 1898-ban alakult meg az első ház Piliscsabán. Akkor még nem létezett önálló magyar tartomány, 1926-ban lett az. Ekkor Budapesten már megépült a központi rendház, ahonnan elterjedt aztán Erdélybe és a Partiumba is. Nagyváradon 1940-től voltak jelen a lazaristák, és volt egy missziós házuk Csíkszeredában, amit béreltek, és Kolozsváron terveztek építeni egy szép templomot, de sajnos közbejött a kommunista rendszer, ezért ez meghiúsult.
Katalin-telep
Az 1920-as években a vincés nővérek kezdtek kijárni a ma Katalin-telepként ismert városrészbe, mely egy szegénynegyednek számított. Kimondottan szegény emberek laktak ott, nyomorúságos körülmények közt, kunyhókban. Sár volt, utcák sem léteztek, egy régi bőrgyár működött ott, és nagyrészt ennek a munkásai laktak ezen a területen. A nővérek a gyerekekkel kezdtek el foglalkozni, vittek egy kis élelmet nekik, zsíros, lekváros kenyeret. Imádkoztak, tanították, és a gyerekeken keresztül eljutottak a szülőkhöz, a családokhoz is. Vasárnaponként litániákat szerveztek, különböző összejöveteleket, ájtatosságokat. Megépítettek egy kis kápolnát, mely a mostani plébániaépület legősibb része. Lassan azonban ezt a kis kápolnát kinőtték, és a ’30-as években kezdték el építeni a templomot, ami 1935-ben készült el, december 8-án szentelte fel Fiedler István püspök. A titulusa Csodásérmű Boldogasszony, róla nevezték el. Amúgy ezen városrészt egyes források szerint maguk a nővérek nevezték el Katalin-telepnek, az érmelátó Labouré Szent Katalinról.
1940-ban érkeztek meg a lazaristák, alapítottak itt közösséget, az első plébános Szedenik Nándor volt, aki negyven évig töltötte be ezt a tisztséget, 1983-ban halt meg. A Missziós társaság tagjai látták el a templomot, illetve a később a plébániát 1997-ig. Az utolsó lazarista plébános Dusik Tibor atya volt, akit megválasztottak tartományfőnöknek, így Budapestre kellett utaznia a központi házba, és akkor fiatal utánpótlás még nem volt. Nem volt tehát kit küldjenek helyette, és a Nagyváradi püspökség vette át a plébánia vezetését szerződés alapján. Ez tartott egészen mostanáig. A közelmúltban, 2015-ben Böcskei László megyés püspök levélben fordult a rendfőnökhöz, azt tudakolva: mi a lazaristák szándéka, szeretnének-e visszatérni vagy sem? A rendi gyűlés úgy határozott, hogy igen. Ezért van tavaly novembere óta Nagyváradon Barta Szabolcs, akinek a nevét Kunay Viktor rendfőnök terjesztette a püspök elé, amit ő jóváhagyott. A várad-újvárosi Szent László-plébániát jelölte ki tapasztalatszerzésre a számára, hogy beleláthasson egy plébánia működésébe, életébe. 2016. augusztus 1-től nevezte ki plébánosnak Katalin-telepre, tehát hivatalosan ettől a dátumtól kezdve vannak jelen a lazaristák ismét Nagyváradon.
Nem lesz egyedül
Barta Szabolcs mindenfajta értelemben hazatért Nagyváradra, hiszen itt született, nőtt fel, és az érettségi után került a lazaristákhoz Budapestre. A Katalin-telepen keresztelte a már említett Szedenik Nándor atya, ebben a templomban volt első áldozó, bérmálkozó, sőt itt szentelték pappá 2005-ben, tehát eddig minden szentséget itt vett fel. Nem egyedül fog szolgálni, ugyanis a lazaristáknál szabály, hogy közösségben élnek, tehát hosszú távon lazarista nem élhet egyedül, ezért ősszel érkezni fog egy rendtárs Magyarországról, aki egyébként szintén erdélyi származású. Ketten fogják tehát ellátni a Katalin-telepi plébániát, illetve a filiát, Biharszentjánost.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Triduum: Máriás nép vagyunk
Nagyboldogasszony ünnepére készülve triduumot szervezett a váradi székesegyházi főplébánia, melynek első alkalmakor, szombat este Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök volt a szónok.
A szentmise bevezetőjében Mons. Fodor József általános helynök, a Székesegyház plébánosa arra hívta fel a figyelmet: a Boldogságos Szűzanya tiszteletére gyűltek össze, hogy készüljenek az ő legnagyobb ünnepére, arra gondolva, hogy a Szent Fia az örök boldogságban részesítette, amikor megdicsőítve, testestől-lelkestől felvette a mennybe. Ugyanakkor ez az ünnep Mária anyai segítségét tárja elénk, hogy mi is az ő nyomdokaiba tudjunk lépni, hiszen „Máriás nép” vagyunk. Szent István ugyanis, amikor 1038-ban meghalt, és nem tudta, hogy kire bízza az országát, hiszen fia, Imre herceg már nem élt, és így nem volt törvényes utóda, a Boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlotta a nemzetét, és népünk több mint ezer éve tartja ezt a hűséget. Forgách Pál váradi püspök is, aki 1752-ben lerakta a Székesegyház alapkövét, a Nagyasszony tiszteletének jegyében tette. Ezért is imádkozzunk tehát, hogy a Boldogságos Szűzanya egész életünkben legyen a példaképünk, a közbenjárónk, az égi patrónánk- tanácsolta a vikárius.
Rendkívüli jelenés
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Elmélkedését Barta Szabolcs lazarista szerzetes arra építette, hogy idén van a fatimai jelenések 100. évfordulója, és ezekről hónapról-hónapra megemlékeznek a Székesegyházban. Mária 4. jelenésének tervezett időpontja 1917. augusztus 13. kellett volna legyen, azonban nem úgy alakult, ahogyan meg lett hirdetve, ezért ez egészen rendkívüli, drámai a jelenések sorában. Az történt ugyanis, hogy az előző, 3. jelenésekor Mária arra kérte a három gyermeket, hogy a következő hónapban jöjjenek el, mert ismét találkozni, beszélni akar velük. Készült is mindenki, a sokadalom már előző nap összegyűlt Cova da Iriában, imádkozott, énekelt és izgatottan várta, hogy mi fog történni. A körzeti prefektus felajánlotta a gyermeknek, hogy kocsival elszállítja őket, azonban fondorlatos módon nem a helyszínre, hanem ellenkező irányba vitte, a saját házába, ahol különböző módszerekkel- halállal fenyegetőzve és édes szavakkal egyaránt- próbálta rávenni őket arra, hogy árulják el a titkot, illetve mondják azt, hogy hazudtak, és a jelenések csupán hazugságok. A Szűzanya azonban olyan lelkierőt adott a gyermekeknek, hogy hajlandók voltak akár az életüket is áldozni az ügyért, de akkor sem árulták volna el a titkot. Nem volt hát mit tennie, a prefektus ezért előbb börtönbe zárta, majd kénytelen volt szabadon engedni őket. Közben persze a helyszínen összegyűlt nép haragos lett, hogy nem történik semmi csodás jelenség, de egy isteni jel lecsillapította a kedélyeket. Mária azonban nem mondott le a tervéről, és néhány nappal később, augusztus 19-én egy másik, közeli helységben megjelent a nyájat legeltető egyszerű pásztorgyermekeknek.
Az eseményeknek három fő tanulsága van- hangsúlyozta a szentmise szónoka. Az egyik, hogy a gonosz ravasz, fondorlatos, rafinált módon működik, és mindig próbálkozik azzal, hogy megkísértsen minket, ezért fontos, hogy hogyan viselkedünk, és hogy helyes, jó döntéseket hozzunk. A második, hogy a Szűzanya valóban az égi édesanyánk, soha sem adja fel, hogy szóljon, segítsen, jó útra tereljen bennünket. A harmadik pedig, hogy ha valóban Isten gyermekeinek akarjuk vallni magunkat, akkor a szavait nem csak hallgatnunk kell, hanem tettekre is kell váltanunk annak tudatában, hogy felelősek vagyunk egymásért.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

A Csodásérem egy jel és üzenet
Vasárnap este a nagyváradi Katalin-telepi plébániatemplomban lezárult az a lazarista előadássorozat, amelyben a 400 éves jubileumi év alatt a rend alapítóját, lelkiségét, működését mutatták be.
Az utolsó előadás a Csodáséremről szólt, és Barta Szabolcs CM, magyar tartományfőnök tartotta. Hangsúlyozta: az érem egy jel, egy üzenet, tehát nem csupán egy ékszer, amit mondjuk a nyakláncunkon hordunk, esetleg díszítő elem, hanem mennyei eredetű, azaz nem emberek, a vincés nővérek, vagy a lazaristák találták ki, hozták létre, hanem a Szűzanya, a mi égi édesanyánk ajándékozta nekünk, és az ő anyai szeretetének a szimbóluma. A tanú a Katalin-telep névadója, Labouré Szent Katalin volt, ő az, akinek a Szűzanya megjelent, Párizsban, 1830-ban, amikor még fiatal, újonc nővér volt.
Katalin egy francia faluban, Fain-les-Moutiers-ban született egy eléggé tehetősebb családban, a 11 gyermek közül a 9-ik volt a sorban. Kilenc éves korában elveszítette az édesanyját, egy ideig a nagynénje nevelte, utána viszont visszakerült a szülői házba, és már egészen fiatalon, 11-12 évesen a kishúgával együtt nagyon sok mindent át kellett vennie a háztartásban. Annak idején nem voltak háztartási gépek, tehát kemény fizikai munkát kellett végeznie, így ehhez hamar hozzászokott, egyáltalán nem volt tehát egy ábrándozó típus, mert a körülmények másra kényszerítették. Az édesapja nagyon szerette őt, ezért egyáltalán nem örült annak, amikor Katalin előállt azzal, hogy mivel az egyik testvére nővér, ő is be szeretne lépni a rendbe.
Gyermekkorában volt egy álma: egy templomban egy idősebb pap misézett, ő utána elment a betegeket ápolni, és visszafelé találkozott a tisztelendő atyával, aki megszólította és megdicsérte, hogy milyen szép dolog gondoskodni a rászorulókról. Egy kisebb kitérővel – apja Párizsba küldte, hogy dolgozzon az egyik testvére vendéglőjében, hátha meggondolja magát – majdnem 24 éves korában jelentkezett nővérnek abba a Rue du Bac 140 alatti rendházba, mely ma is áll. Meglepődött, amikor meglátta rendalapító Páli Szent Vince szobrát, akkor tudatosult benne, hogy az álmában látott férfi ő volt.
Rendkívüli
A rendházban történt meg az, amire senki sem számított: 1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka, majd november 27-én megjelent a Szűzanya Katalinnak. Az első jelenés azért roppant fontos – magyarázta Barta Szabolcs – mert Mária leült egy karosszékbe, abban helyet foglalt, tehát fizikailag megérintett egy e világi tárgyat. És ha ez még mindig nem lett volna elég, jött a folytatás is: Katalin melléje térdelt, és a kezét a térdére helyezhette, tehát szó szerint, fizikailag megérintette a Szűzanyát. Ez egészen rendkívüli, egyedi a Mária-jelenéseknél, és ez is a feltámadás egyik bizonyítéka, annak, hogy Mária is testestül-lelkestül felvétetett a Mennybe. Az pedig, hogy Katalin fizikailag megérintette őt, azt bizonyítja, hogy Máriának nem csak a lelke van odaát, hanem a megdicsőült teste is.
A második jelenés időpontja 1830. november 27-e volt, amikor a képeken kívül kirajzolódott az az írás is, ami a Csodásérem fohásza lett: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”, illetve egy minta alapján megfogalmazódott az éremkészítésre vonatkozó kérés a Szűzanya részéről.
A prezentáció utolsó részében a lazarista tartományfőnök az említett rendházban, illetve a kápolnában általa készített fényképeket vetítette le. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro