Az ortodox egyház hihetetlen ütemben terjeszkedik, különösen a (még) színmagyar vidékeken. Vásárolják a telkeket, földterületeket hektárszámra vagy kapják adományként. Bámulatos gyorsasággal épülnek az ortodox templomok. Az elmúlt tizenhat évben több mint tízezer (!) ortodox templom épült. Ezeknek a templomoknak a nagy része magyar lakosságú vidékeken épült. Nagyvárad, Szent László városa a múlt század elején még 95%-ban magyar lakosságú volt, románok a templomaikkal együtt csak a perifériákon léteztek. A két világháború, majd a bolsevizmusból nagyromán sovinizmussá váló rendszer alatt a város képe teljesen átalakult, a magyarság mára 28%-os kisebbséggé vált ősi városában. Egész városnegyedeket töröltek el a föld színéről. Elvettek több görög katolikus vagy római katolikus templomot, és az ortodoxoknak adták.    Épülő katedrálisukat a középkori vár elé helyezték. A városban ezzel egy időben legalább tíz másik ortodox templom épül vagy készült el a közeli hónapokban.    Amikor a református egyház nagy nehezen visszakapta egykori leánynevelő intézetét, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium eredeti épületét – mellesleg teljesen lepusztítva –, a szomszédos „Szentháromság” ortodox plébánia sietve és törvénytelenül rátette a kezét az iskola sportpályájára, mondván, hogy az mindig is az övék volt. Valójában a templom sem volt az övék, hisz azt a görög katolikusoktól vették el, ők pedig a használatra (!) kapták a római katolikus püspökségtől.  Ez a templom Várad legrégebbi temploma, 1698-ban épült, mikor a várost a töröktől visszafoglalták. Ma ortodox templom, s ezt buzgón reklámozzák is a várost bemutató prospektusok, csak éppen az előtörténetét nem teszik hozzá.     /Barta Béla: Nagyváradi helyzetkép. Ortodoxia a Dnyesztertől a Tiszáig? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), nov. 21./

A múlt héten ismeretlenek eredeti magyar neveikkel látták el Nagyvárad egyes utcáit. Többek szerint a tettesek megunták az RMDSZ tétlenségét, az RMDSZ helyi vezetője viszont természetesen nem díjazza az akciót. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi elnöke korábban kijelentette: az EMI polgári engedetlenségre is kész a magyar utcanevekért. Körös utca, Kapucinus utca, Zöldfa utca, Szent László tér – ezek az elnevezések jelentek meg Nagyvárad belvárosában, ezek azonban nem a helyi tanács által kihelyezett utcanévtáblák, hanem fekete festékkel, titokban az épületek falára rótt írások. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezetének elnöke azt nyilatkozta: nem tudja, kik lehettek a „tettesek”, de mint mondta, „úgy látszik, a kezdeményezésünknek hatása volt abban, hogy valakik ezt megcsinálták. Mi továbbra is folytatjuk hivatalos küzdelmünket az utcaelnevezések ügyében, de úgy látszik, egyesek megunták azt a módot, ahogyan mi küzdünk”, tette hozzá. Barta Béla, az EMI váradi alelnöke úgy értékelte, hogy ez minden bizonnyal üzenet az RMDSZ-nek, hogy tegyen többet a magyar elnevezésekért. Szabó Ödön, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke az eset kapcsán kijelentette: „Vannak olyan típusú lehetőségek, melyekkel élni lehet. Jogos az, hogy legyenek magyar feliratok a városban, de azzal nem értek egyet, hogy éjjel valaki partizánakciószerűen felírja az épületek falára az elnevezéseket; már csak azért sem, mert azok az épületek lehetnek műemlékek, templomok is. Az épületek tulajdonosai biztos, hogy ennek így nem örülnek”. (A Bihari Napló nyomán) /Visszakapták nevüket Nagyvárad utcái. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 18./

Nagyváradon és Marosvásárhelyen sem szerelték fel a kétnyelvű utcanévtáblákat. Amíg a jelenlegi polgármester van funkcióban, nem is fogják, jelentette ki Biró Rozália nagyváradi alpolgármester. A helyi tanács tavaly szeptemberben határozott arról, hogy a táblákra az utca román neve mellé a tér, utca, sugárút magyar felirat is felkerül. Az eredeti, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete által javasolt elképzelés szerint – amelyet az RMDSZ-frakció terjesztett be és támogatott – a táblákon az utcák régi magyar neve is szerepelt volna. A román tanácsosok azonban csak az említett változatot voltak hajlandók megszavazni. Az önkormányzat még ezt a határozatot sem ültette gyakorlatba. Petru Filip polgármester kijelentette: „Nem foglalkoztunk vele, mert nincs sok olyan város Romániában, ahol magyar feliratok lennének. Nem akartuk, hogy ez konfliktust szüljön, amire eddig Nagyváradon nem volt példa, és nem is hiányzik. Szatmárnémetiben sincsenek magyar feliratok az utcanévtáblákon, pedig ott RMDSZ-es polgármester van. Ott mért nincsenek?” Biró Rozália szerint ha majd őt választják polgármesternek, akkor megoldódik az ügy. Az EMI már többször is megkereste az önkormányzatot az ügyben – nyilatkozta Barta Béla alelnök. „Nem válaszoltak a kérdéseinkre, és amikor időpontot kértünk, egyszerűen leráztak” – fogalmazott. Az EMI aláírás-gyűjtési akciót indított annak érdekében, a város főtere a jelenlegi Unirii helyett újra Szent László király nevét viselje. „Több ezer aláírás gyűlt össze, két héten belül benyújtjuk ezeket az RMDSZ-frakciónak, hogy terjessze a tanács elé” – mondta az alelnök. Biró Rozália megerősítette: az RMDSZ-frakció felvállalja az ügyet, de szerinte kevés a valószínűsége, hogy a tanács elfogadja a javaslatot. „A húsz román tanácsos nemmel, a 7 magyar természetesen igennel fog szavazni” – vélte. Közben Marosvásárhelyen a magyar nemzetiségű önkormányzati képviselők azért küzdenek, hogy álljon le az utcanévtáblák lecserélése. A polgármesteri hivatal megbízottjai mintegy tíz nappal ezelőtt kezdték el az új feliratok kihelyezését, amelyeken románul és magyarul is feltüntetik az utca, tér, sétány megnevezést, azonban a név csupán az állam nyelvén jelenik meg, például: „Piata Trandafirilor tér”. Az új típusú feliratokat egy elfogadott tanácsi határozat következtében helyezték ki. A múlt hónapban fogadott el a testület határozatot, az utcanevek pontos román és magyar nyelvű lajstromával. Bakos Levente, a fordításokkal megbízott alpolgármester kérdőre vonta a városháza illetékesét, aki azt válaszolta, hogy ő alkotmányosan és törvényesen járt el. Az utasítást Dorin Florea polgármestertől kapta. Florea a valós kétnyelvűség ellen foglalt állást, mondván, hogy semmi kifogása a tér vagy utca szavak ellen, viszont ezeknek csakis egyetlen, hivatalos megnevezésük lehet. /Pap Melinda, Szucher Ervin: Politikai táblaháború. = Krónika (Kolozsvár), nov. 21./

Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete december 6-án tüntetést szervezett Nagyszalontán a tiszteletbeli szlovák konzulátus épülete előtt. A tüntetésen Nagy József Barna nagyváradi EMI-elnök köszöntötte a megjelenteket. Elmondta, december 5-én szerettek volna tüntetni, de azon a napon nem volt fogadóóra a konzulátuson. 2004. december 5-én a csak nevében magyar kormány kampányának következtében sikertelen lett a magyar állampolgárság visszaadásáról szóló népszavazás. Számunkra azóta ez a nap nem a széthúzás, ellenkezőleg, az összetartozás napja, hangsúlyozta. Csomortányi István, nagyváradi EMI-alelnök ismertette a Benes-dekrétumok történetét, a „reszlovakizálást”, valamint a jelenlegi magyarellenes jelenségeket. Barta Béla elnökségi tag a törvényekből olvasott fel néhányat, majd Nagy József Barna olvasta fel azt a felhívást, amelyet eljuttatnak a szlovák kormánynak, európai képviselőknek, sajtónak stb. Nagy hangsúlyozta, hogy a Benes-dekrétumok ez évi megerősítésében súlyos felelőssége van a magyarországi kormánynak is, melynek a lehető legerélyesebben fel kellene lépnie a határon túlra szakadt magyarok védelmében. A megmozdulás végén szerették volna átadni felhívásukat a konzulnak, de a hivatalos fogadóóra ellenére sem nyitották ki az ajtót, nem vették át a felhívásukat. A barátságtalan gesztus után a polgármesteri hivatalba mentek át, hogy nekik is átadják felhívásukat, illetve felkérjék őket arra, hogy továbbítsák azt a konzulnak. Az RMDSZ-es alpolgármester fogadta a küldöttséget, de ellenséges volt velük. Többek között azt rótta fel az EMI-seknek, miért nem írták meg román és szlovák nyelven is felhívásukat. Erre elmagyarázták a tisztségviselőnek, hogy Európában a magyar is egyenrangú nyelv az említettekkel, és ő, mint a város magyar alpolgármestere minősíthetetlenül kezeli az egész ügyet. A tiltakozáson a helybeliek mellett a Magyar Polgári Egyesület nagyváradi küldöttsége is részt vett. /(emi): Tiltakozás a Benes-dekrétumok ellen Nagyszalontán. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 19./

Önrendelkezés, egyetem, nyelvi jogok, népesedés, Wass Albert, történelmünk, kultúránk, nemzeti önvédelem: az Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ által folyamatosan felszínen tartott témák, rangos szakértők előadásában, hatalmas érdeklődés mellett – a második legnagyobb magyar ifjúsági rendezvénnyé lépett elő a vasárnap véget ért IV. EMI-tábor. Több előadó a nemzeti gondolat erdélyi zászlóvivőjeként értékelte az eseményt és a mögötte álló fiatalokat az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában, Gyergyószentmiklóson. Az autonómiáért vívott küzdelméről számolt be Garda Dezső képviselő. Elmesélte, hogyan ellenezte és próbálta megakadályozni az RMDSZ kezdettől fogva a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumának benyújtását. Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat folyóirat egyik szerkesztője megállapította, az akkori tájba simuló magyar politikusokhoz hasonló utat jár „a Markó-féle társaság” is, akik a hatalom és a pénz érdekében kiszolgálják a román politikát. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója „népesedési riadót” fújt. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró. Előadást tartott többek között Jókai Anna, Wittner Mária, Csath Magdolna, Raffay Ernő, Czakó Gábor, Buzánszky Jenő, Wass Endre és Bartha József. Jókai Anna rámutatott: lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez az állapot sem marad fenn tovább – szögezte le az írónő. Levetítették a Wittner Máriáról készült filmet, jelen volt maga a szabadságharcos is. A Hóhér, vigyázz! végén a népes nézőközönség álló vastapssal köszöntötte Wittner Máriát és a film egyik készítőjét, Siklósi Beatrixot. Eva Maria Barki az autonómiáról beszélt. Szilágyi Zsolt rámutatott, hogy a délszláv válság minden rendezési terve az autonómiára alapult, mely a térség stabilitását volt hivatott biztosítani. Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnöke tartott előadást Szélárnyékban erősödve címmel. Böjte Csaba atya arra szólította fel hallgatóságát, hogy „fejezzük be a Trianon utáni nyavalygást”, teremtsünk élhető életet magunknak, és oldjuk meg bátran, amit Isten kér tőlünk. A magyar nyelvhasználati lehetőségek Erdélyben című előadáson Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Soós Sándor EMI-elnök, Bagoly Zsolt alelnök és Barta Béla, a szervezet partiumi régiójának elnöke ismertette a helyzetet. A táborban összesen 15 ezren voltak jelen. /Bagoly Zsolt: Közel tizenötezer látogatóról számoltak be. Erdélyt ébresztgették az EMI-táborban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 21./

Az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete nemzetgyalázással vádolja a nagyváradi Magyar Diákszövetség kiadványát: a Pár Sor ingyenes hetilapot. Lovassy Cseh Tamás váradi EMI elnök elmondta: az NMD a fiatalokat habpartikkal butítja, és ami a Pár Sor március 9-iki és március 16-iki számában megjelent, az már kimeríti a nemzetgyalázás fogalmát. Az elnök itt a ‘48-as magyar forradalom 12 pontjának kiforgatását említette példaként, melynek a Pár Sorban megjelent, újraértelmezett verziójának egyes pontjai újságban nem visszaadható alpáriságról tesznek tanubizonyságot. Ezt az ezer példányban készült lapot ingyen terjesztik iskolákban, szórakozóhelyeken, ezért az EMI-sek megkérik az iskolákat és a szórakozóhelyek vezetőit, hogy ne engedjék ott terjeszteni ezt a kiadványt, Debreczeni Sándort és Kiss Arnoldot, a lap felelős kiadóját és főszerkesztőjét pedig felszólítják, hogy a sajtón keresztül kérjenek bocsánatot a Pár Sorban megjelentekért. Barta Béla EMI-alelnök egy az NMD-sek által készített szórólapot is említett, mely Kossuth Lajost és Petőfi Sándort részeges tivornyázókként ábrázolja. „A Pár Sort a Communitas támogatja; ott nem olvasta senki el, hogy mit akarnak kiadni az NMD-sek?” – kérdezte Lovassy Cseh Tamás. Kiss Arnold, a Pár Sor főszerkesztője a 12 pont újraírásával kapcsolatban leszögezte: az az írás arról szólt, hogy mit kíván a magyar egyetemista, „ez egy parafrázis volt, amely a szórakozást szolgálja, és nem kívánta senkinek sem a nemzeti érzületeit sérteni.” A főszerkesztő leszögezte, hogy iskolákban nem terjesztik a lapot. /Pap István: Nemzetgyalázás vagy szórakoztatás? = Erdon.ro, márc. 26./

Harmadik alkalommal indult kerékpárral szeptember 6-án a váradi bazilika elől az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezetének tucatnyi tagja. Céljuk, hogy az Érmelléken át egészen Érmihályfalváig karikázva felhívják a civil szféra és a politikum figyelmét az itt élő magyarság önrendelkezési jogára, az Érmellék áldatlan helyzetére. „1940-ben, szeptember 6-án vonult be a magyar honvédség Nagyváradra. Ezzel az időponttal kötöttük össze immár hagyományossá vált, figyelemfelkeltő akciónkat, mivel ezt sem civil, sem politikai szervezetek nem vállalták fel. Azért járjuk be éppen az Érmelléket, mert Székelyföld mellett ez egyike azon területeknek, ahol többségben él a magyarság, és ezért a vidék sajátos jogállásának a kérdését indokolt felvetni” – összegezte Barta Béla, az EMI alelnöke. A fiatalok minden településen megálltak, plakátokat ragasztottak ki, és szórólapokat osztogattak. A szórólapokon pontokba szedve taglalták, mit jelent az érmelléki magyaroknak az önrendelkezés. /Sükösd T. Krisztina: Az érmelléki magyarságért karikáznak az EMI-sek. Biciklitúra az autonómiáért. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 7./

Váradi magyar utcanévtáblák ingyen
Nagyvárad – Történelmi magyar utcaneveket – azaz nem tükörfordításokat – tartalmazó utcanévtáblákat készíttet az érdeklődőknek Váradon az EMI, mégpedig ingyen – emlékeztettek mai sajtótájékoztatójukon.
Reagált az erdélyi Magyar Ifjak (EMI) arra, hogy az RMDSZ bejelentette: rajta keresztül némi térítés ellenében magyar megnevezést tartalmazó utcanévtáblát lehet rendelni, amely azonban a román elnevezés fordítását tartalmazza, történelmi magyar utcanevet nem. Az EMI-sek mai, váradi tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: hasonló ötletük nekik volt, mégpedig 2007 szeptemberében, ráadásul pont olyan dizájnú táblákat javasoltak akkor, mint most az RMDSZ, s a meghirdetett akciójuk azóta is él. „De végül is nem az a fontos, hogy kié volt az első ötlet, hanem az, hogy végre jó irányba kerültünk. Ez némi elégtétel. Ugyanakkor kérjük az RMDSZ-t, ne ijesztgesse a lakosságot azzal, hogy a történelmi magyar utcanevek feltüntetése illegális, hiszen az általuk javasolt tükörfordításos megoldás sem teljesen hivatalos”. Barta Béla hozzátette: Váradon senkit nem büntettek meg eddig magyar utcanévtáblák kihelyezéséért, az EMI kezdeményezésére eddig mintegy 30-an rendeltek ilyen feliratot.
Folytatják
Emlékeztettek viszont, hogy amikor ők pár éve felszereltek ilyen táblákat, akkor a városvezetés leszereltette azokat, „az RMDSZ pedig azt mondta, hogy ez nem megoldás, s illegális”. Csomortányi jelezte: „örülünk, hogy az RMDSZ immár elismeri, hogy az ilyesmi mégsem illegális”. Nagy József Barna ugyanakkor feltette a kérdést, ha csak a tükörfordításos eljárást alkalmazzák, akkor mi lesz például a román személyekről elnevezett utcák fordítása (pl. Vasile Alecsandri), vagy az olyanokkal mint a Stânişoarei (Esztenácska?).
Emlékeztettek, hogy az EMI révén változatlanul lehet magyar utcanévtáblákat rendelni, mégpedig olyanokat, amelyekben a történelmi magyar elnevezések szerepelnek, s ezekért fizetni sem kell. Az igénylési formanyomtatványokat az Illyés Gyula könyvesboltban lehet kérni, s az igényléseket 30 napon belül teljesítik, de hívhatóak telefonon is, a 0740-256790-en.
Barta Béla egyébként azt szorgalmazta, hogy mindennek dacára rendezzék hivatalosan a magyar utcanevek ügyét, hogy ne a polgároknak kelljen ilyesmikkel foglalkozni. Ugyanakkor újságcikkekre hivatkozva azt mondta, „Kiss Sándor annak idején 100 millió lejt ígért ilyesmire, ha valaha lesz táblakihelyezési akció”…
Szoborügy
Az EMI tájékoztatójának másik témájaként bejelentették, hogy levelet küldenek Biró Rozália váradi alpolgármesternek. Lapunkban is megírtuk, hogy a Szent László térre több román személyiség szobrát tervezik elhelyeztetni az illetékesek, az RMDSZ pedig végül azt javasolta, hogy ott a Holnaposoknak álló szoborcsoport is helyet kapjon. Az EMI mostani levelében arra emlékezteti az alpolgármestert: „Nagyváradon már létezik Ady Endre-szobor, utca, líceum, emlékmúzeum” – viszont kiszorulnak nagyjaink, mint például Pázmány Péter, Vitéz János, Rómer Flóris, Bunyitai Vince”. Az EMI azt javasolja, hogy a Szent László téren szent Lászlónak állítsanak szobrot, főleg, hogy a középkorban már volt Váradon lovasszobra. Elismerik, hogy Szent Lászlónak is van már szobra Váradon, de szerintük a reprezentativitás megkíván egy további ilyen alkotást, főleg hogy ez a személyiség alapította a várost, s itt is temették el. Mindezért az alpolgármester asszonytól konkrét lépéseket kérnek.
erdon.ro

Még több magyar névtábla Váradon!
Nagyvárad – Visszateszi az EMI a központból leszerelt magyar utcanévtáblákat, sőt, jóval többet is ki fog helyezni. A lakosságnak ingyen készítenek magyar táblákat. Ugyanakkor az önkormányzattól kérik a rendezést – majd bíróságtól.
“Egyértelműen ludas Biró Rozália nagyváradi RMDSZ-es alpolgármester abban, hogy leszerelték a magyar utcanévtáblákat, s ezt a kijelentésemet bármikor vállalom” – nyilatkozta az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének sajtótájékoztatóján az utóbbi képviselője, Nagy József Barna. Sőt, szerinte az alpolgármester nyilatkozatai nem is hitelesek a témában. Az EMI mai tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: “nem az ombudsman a ludas az ügyben, felkerestük, s kiderült, ő csak ajánlást tett a törvények betartására – ezt megküldte a városvezetésnek, amely viszont leszedette a táblákat.” Egyes információk szerint egyébként a feljelentő kérvényében még csak nem is szerepelt, hogy vegyék le a táblákat, ő csak annyit kért, hogy tudassák vele, mi az utcák hivatalos elnevezése…
Ellentétben
Mint megírtuk, pár napja 5 magyar utcanévtáblát szereltek le Váradon, az önkormányzat döntése alapján. Ezeket az EMi helyezte ki pár hónapja. Azóta 8-ra emelkedett az eltávolított táblák száma – mert a leszerelők kezdetben hármat ottfelejtettek. Az első táblákat még visszaadták a tulajdonosoknak, később azonban utasítást kaptak a városházáról, Ioan Nicu Seractól, hogy senkinek ne adják vissza a hanem vigyék el mindet.
Az ügy fontos eleme, hogy az EMI a történelmi megnevezések használatát tartja megoldásnak, az RMDSZ szerint viszont csakis tükörfordítások használhatóak, minden más szabályellenes. Csomortányi jelezte: “az RMDSZ és az EMI álláspontja tehát szöges ellentétben áll egymással, s mivel ez az utcanév-küzdelem sok más erdélyi magyar városban is napirdenden van, az RMDSZ-féle hozzáállás egyenesen káros és hátráltatja a megoldást”.
Nem hátrálnak meg
Az EMI-sek tárgyaltak azóta az önkormányzat képviselőjével, Mircea Ghiteával is. Ő lényegében azt mondta nekik: nem fognak razziázni a városban, csakis bejelentések alapján vesznek le táblákat, ha azok formailag, vagy a rajtuk szereplő megnevezést tekintve nem szabályosak. Készek akár az RMDSZ-féle, tükörfordításos táblákat is leszedni, mert arra sincs önkormányzati határozat. Nagy a káosz viszont a városban a román nyelvű utcanévtáblákkal is, ezekhez mégsem nyúlnak. Pedig számtalan formájú, színű, betűtípusú van kitéve mindenfelé. Erre Ghitea azt mondta, végülis a formailag nem szabályosak maradhatnak, a szerintük tartalmilag kifogásolhatókat is csak bejelentésre veszik le…
Az önkormányzat vonatkozó szabályozása sem egyértelmű tehát, s a románutcanévtáblák is sokfélék, azokhoz mégsem nyúlnak – figyelmeztetett az EMI-t képviselő Barta Béla. A szervezet képviselői bemutatták az 1995/33-as számú jogszabályt, amely határozottan keretet teremt a történelmi magyar utcanevek megjelenítésére, sőt, ennél több jogot is biztosít. Mi több, ez a törvény egy európai normatíva romániai ratifikációs okmánya… Nagy József barna hozzátette: “az önkormányzat sért tehát törvényt, amikor leveszi a táblákat, s nem az EMI, s nem azok a polgárok, akik kiteszik ezeket”.
A szervezet tagjai bejelentették: nemsokára kivétel nélkül az összes olyan táblát visszaszerelik, amelyet az önkormányzat eltávolíttatott. Sőt, “év végéig más számos további magyar történelmi utcanevet tartalmazó táblát szerelünk fel Nagyváradon”. Ezzel párhuzamosan egy sokadik beadványt is küldenek az önkormányzatnak, kérve, hogy rendezzék az ügyet és tüntessék fel hivatalosan a történelmi magyar utcaneveket is. Hozzátették: “ha ezt is lesöprik az asztalról, bírósághoz fordulunk”.
Igényelhető
Az EMI vezetői megismételték: változatlanul ingyen készíttetnek bárkinek történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat. Igényelni az Illyés Gyula könyvesboltban lehet, vagy a 0740/256-790-es számon. erdon.ro

Juszt is lesznek magyar utcanévtáblák! – Az EMI-sek nem hátrálnak az önkormányzat és az RMDSZ elől
Karbantartási akcióként határozták meg a városházi rendeletben azt, hogy a héten leszereltették a Teleki, a Kálvin és a Szamosi Elek utcákban korábban kitett néhány, a történelmi megnevezéseket tartalmazó utcanévtáblát. Ez az eljárás az Erdélyi Magyar Ifjak szerint mintegy szimbóluma annak, ahogy a mindenkori román városvezetőség hozzááll a magyar kisebbség jogos igényeihez. Az ilyesfajta „szemételtakarításhoz” pedig cinikus módon asszisztál az RMDSZ – hangoztatták a civil mozgalom aktivistái tegnapi sajtótájékoztatójukon.
Amint beszámoltunk róla, a hét elején mindenfajta előzetes felszólítás nélkül, városházi megbízólevelet lobogtatva leszerelték a három hónapja az EMI-sek által kihelyezett utcnévtáblákat az egykori Teleki, Kálvin és Imre utcák épületeiről. (Az egykori Imre utcát a bécsi döntést követően Szamosi Elek festőről, Munkácsy Mihály felfedezőjéről nevezték el, ma Malului a román neve.) Összesen öt magántulajdonú táblát visszaszolgáltattak, az Imre utcait viszont magukkal vitték az akciót kivitelező Selina Kft. munkásai, akik azóta további még két feliratot leszereltek. A város magyar alpolgármestere még aznap sietett tisztázni, hogy az önkormányzat ombudsmani ajánlás miatt szedette le az általa is szabályellenesnek minősített táblákat. Az EMI-sek viszont az állampolgári jogok biztosának megyei reprezentánsától megtudták, hogy mindösszesen az szerepelt az ominózus ajánlásban, hogy a városháza a polgári bejelentéseket válaszolja meg harminc napon belül. Így azt a bejelentést is, amelyben valaki (Biró Rozália alpolgármester szerint egy román nemzetiségű illető) a történeti megnevezéses táblákat kifogásolta. (Amúgy a szóbeszéd szerint a városházától mindössze azt tudakolta a „feljelentő”, szabályosak-e a táblák, a leszerelésüket nem kérte.)
Az EMI-sek megkülönböztetést látnak a táblák leszedése mögött. Hiszen az intézkedés formai okokra hivatkozva jogos lehetne, ám városszerte számtalan, a szabványostól eltérő utcanévtábla van (a tegnapi sajtótájékoztatón fényképekkel is igazolták mindezt). Esetleg tartalmi indokkal is jogosan le lehetne szereltetni a táblákat, hiszen azokon nem a helyi tanács által elfogadott elnevezések szerepelnek. Ennek analógiájára viszont az RMDSZ által javallt tükörfordításos feliratokat is le kellene szerelni – hangoztatták az ifjak az önkormányzat műszaki osztályának vezetőjével, Mircea Ghiteával folytatott beszélgetésükre hivatkozva –, mivel a helyhatóság mindösszesen a közterületek megnevezéseinek magyarra történő átültetését hagyta jóvá. Jogellenesnek tartják viszont az önkormányzat ezen álláspontját – mondták az ifjak, s törvényi hátterét ismertették annak, hogy az utcanevek a magyar közösség által használt elnevezéseit is ki kellene tetetnie. Immár sok éve folytatják küzdelmüket annak érdekében, hogy az önkormányzat ne akadályozza közösségünk jogait – emlékeztettek. Beszéltek arról is, hogy például a Sebes-Körös táblát nekik kellett felszereltetniük, mi több, az önkormányzat szereltette le a főtéri kishíd egyik lábánál lévőt. Barta Béla, Csomortányi István és Nagy József Barna elmondta: továbbra is javasolják a történeti megnevezések kihelyezését a lakosságnak (náluk továbbra is ingyenesen lehet ilyen táblákat igényelni), a közeljövőben számos új helyre tesznek ki majd táblákat (a leszedetteket pedig pótolják), valamint jogi útra terelik az ügyet, amennyiben a nemsokára beadandó indítványukkal nem foglalkozik az önkormányzat.
M. T. R. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hullámzás a szimbolikus térben
Ha nem érti a kedves olvasó, miféle képzavaros cím ez, nincs egyedül. Két ismert közéleti személyiség, Ilie Bolojan és Tőkés László szavaiból lett összegyúrva ez a mondat, a provokálás nem titkolt szándékával. Valóban, szimbólumokról van ismét szó, magyar szimbólumokról, méltatlanul meggyalázott, fel és leszerelt, ellopott és visszakövetelt, kiharcolt és gyáva, kompromisszumnak nevezett megalkuvással eltorzított, csúffá tett szimbólumokról. Természetesen Nagyvárad utcáinak, tereinek, sugárútjainak és mellékutcáinak magyar megnevezéseiről van szó. De beszélhetünk eltávolított és eltüntetett szimbólumokról (turul a városháza homlokzatán, magyar címer a színház homlokzatán), ellopott és kifacsart szimbólumokról (a város címere), szétdúlt, eltakarított és cinikus módon elnevezett szimbólumokról és szimbolikus terekről (olaszi és szőllősi temetők és sírkövek).
Jelképek ezek, többszörösen is. Nemcsak egy civilizált nagyváros tartozékai önmagukban, hanem egy kultúra, egy nép önkifejezési eszközei, egy szemléletmód tárgyiasult kellékei, egy életvitel szerves, képi és tárgyi megjelenítései. Olyannyira szorosan kötődnek az őket létrehozó, megalkotó emberekhez, azok kultúrájához, hogy egymás nélkül értelmezhetetlenek. Egyetlen nép sem lehet meg tárgyi jelképek nélkül, amelyek csak rá jellemzőek, és a jelképek, valamint az ezeket hordozó közösségi terek sem lehetnek meg az őket megalkotó kultúra nélkül, hisz ha nincs mögöttük nemzet, nép, kiüresednek, legfennebb régészek s múzeumlátogatók számára lesznek érdekesek. Mi magyarok, gazdag kultúránk révén, mindig is szálka voltunk sokak szemében, s ez mindenkori veszteségeinket okozta, jelképeink rombolásával is járt. A fentebb felsoroltakon kívül rengeteg veszteségünk volt a múltban, de sajnos a hivatalos diskurzus ellenére napjainkban sincs ez másképp. Hisz mi másként lehetne értelmezni az elmúlt húsz év demokratikusnak álcázott kultúrharcát? Erdély és a Partium tájain, lett légyen az szórvány vagy tömbmagyar terület, harcolni kellett (volna) jelképeinkért, szobrainkért, utca- és térelnevezéseinkért. Harcoltak/harcoltunk is, ki-ki tudása, hatalmi helyzete, akarata, tudatossága fokához mérten. Ne legyenek illúzióink, nem állunk nyerésre ebben a harcban. Nem csak azért, mert ellenfeleink számosak és erősek (helyi szinten Petru Filiptől, aki alig várja, hogy húsz százalék alá essen arányszámunk, egészen Bolojanig, aki számára fontosabbak a kátyúk, mint 56 ezer magyar), hanem azért is, mert a mi oldalunkon sem egy a tábor és a zászló...
A lehető legveszélyesebb és legtöbb kárt okozó helyzetben vagyunk: deklaráltan magyar és érdekvédelmi szervezetünk tele van inkompetens, oda nem való, karrierista pártkatonával. Ezt az állítást nem a már jól ismert érvekkel szeretném alátámasztani, hanem egészen friss és látszólag jelentéktelen apróságokkal. A napokban egy fórumon szóba került az RMDSZ eddigi teljesítménye, és ezzel kapcsolatban a váradi magyar alpolgármester a következőket mondta: „Mi értük el, hogy a városháza dísztermében egy emléktáblán a magyar polgármesterek is fel legyenek tüntetve. És mi értük el, hogy látható legyen Várad 1590-es évekből származó metszete, szintén a Polgármesteri Hivatal dísztermében.” Szép, mondhatni túl szép. Mi is itt a gond? Csupán annyi, hogy a mindkét falat díszítő, jelképerejű, történelemben gyökerező kép történelmet hamisít! A polgármesterek listáján két magyar polgármester neve is románosítva szerepel (a Csorba Jánosé és Petrovics Andrásé), azt sugallva, hogy az 1850-es években itt román polgármesterek voltak, ráadásul az évszámok sem stimmelnek, míg Takács Arnold (1854–1855), Miklósi Ferenc (1855–1857), Toperczer Ödön (1857–1860), Lázár Mihály (1862–1865), Stettner Lajos (1866) fel sincs tüntetve. A másik tábla pedig egy szimpla hamisítvány. Német nyelvű, részletes metszet a városról, felirata a következő: Grosswardein, Oradea 1590. Azon felül, hogy az Oradea városnév csak 1920 óta létezik, nem akadt egy városházi magyar érdekvédő, aki szóvá tette volna a szégyenletes hamisítást, vagy legalább egy Nagyvárad felirattal korrigálták volna a sokat emlegetett tolerancia jegyében, vagy akár kemény alku árán. De mit is várhat a bennszülött magyar olyan érdekvédőktől akik nem átallnak az említett fórumon olyan, a várost bemutatni hivatott reklámanyagot osztogatni, amelyben a következő emeletes okosságok olvashatóak: „1980-ban id. Rimanóczy Kálmán megépítette a ma bankfióknak otthont adó szállodaépület Körös-parti szárnyát”, illetve „Nagyvárad, az ország keleti határánál, a Nyugatot és Keletet összekötő kereskedelmi utak kereszteződésében alapították”. Nem elég, hogy nem ismerik a naptárat, sem az égtájakat, de a magyar nyelven is erőszakot tesznek.
Ennyi talán elég is lesz belőlük, és nem csak jelképesen. Ideje váltani.
Barta Béla, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar jogvédő bizottság alakult
A testület az utóbbi időben megszaporodott magyarellenes cselekedetek, erőszakos megnyilvánulások ellenlépéseként, főként az esetek dokumentálására, feltárására, jogorvoslati lehetőségek felkutatására, illetve esetenként jogi képviselet biztosítására alakult meg.
Megalakult a nagyváradi székhelyű Bihar Megyei Magyar Jogvédő Bizottság, amelyet az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezete hívott életre. A testület az utóbbi időben megszaporodott magyarellenes cselekedetek, erőszakos megnyilvánulások ellenlépéseként, főként az esetek dokumentálására, feltárására, jogorvoslati lehetőségek felkutatására, illetve esetenként jogi képviselet biztosítására alakult meg.
Feladata a magyar közösségre és egyénekre vonatkozó törvényes jogok betartatása, mint például a magyar nyelv használata a közigazgatásban, egészségügyben, rendfenntartásban, igazságszolgáltatásban, a helyi és megyei önkormányzatok alárendeltségeibe tartozó – közfeladatot ellátó – vállalatoknál. A bizottság elnöke Varga Korpos Dalma, alelnökök Lajos Annamária és Barta Béla. Jogsérelmek bejelentését a 0770/135-993-as telefonszámon, és a magyarjog.bihar@gmail.com e-mail címen várják.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Az asszimiláció lépcsőfokai
A szakemberek szűk körben sokat vitáznak az erdélyi, partiumi magyar nemzetrész gyorsuló asszimilációjának okain, esetleges lassításának, megállításának módozatain. Az akadémikus vita persze sokszor nem találkozik a hétköznapi életben tetten érhető okokkal.
Az, hogy az immár majdnem száz esztendeje román uralom alatt élő magyarok nemzeti önazonosságával gondok vannak, lassan inkább szomorú közhely, mint újdonság. A tízévente megfeleződő szórványmagyarság éppen úgy hétköznapi realitás, mint az egykor magyar lakosságú nagyvárosok betondzsungelében élő magyarok rohamos elszakadása mindattól, amit magyar önazonosság, műveltség néven ismerünk. Sokan ugyanakkor hajlamosak azt hinni, hogy a még néhány létező magyar többségű területen (Érmellék, Szilágyság és főleg Székelyföld) sokkal jobb a helyzet, ezeken a vidékeken valamiféle kis Magyarország létezik, ahol még a patak is magyarul csobog, és a rigó is magyarul fütyül. 
Ezt az illúziót persze nagyon hamar porrá zúzza a mindennapok szomorú valósága, főleg akkor, ha az embernek van szerencséje egy ilyen településen élni. A gyatra román nyelvtudásnem akadályozza meg a többnyire magyar hivatalosságokat abban, hogy kizárólag románul levelezzenek az adófizetőkkel, akik csak nagy nehézségek árán értik meg, mit is akar a hivatal. 
Ugyanakkor rengeteg román szó, kifejezés, szófordulat kerül át a hétköznapi magyar beszédbe, és ez alól a jelenség alól nem kivételek az értelmiségi szerepkörben vegetálók sem, sőt sok esetben maguk járnak elöl a nyelvrontás folyamatában. A politikum és az értelmiség felelőssége nem hangsúlyozható eléggé ebben a gyászos folyamatban, hiszen az emberek nagy többsége egész élete folyamán mintát követ. Ha az állítólag magyar érdekvédő románul küld neki levelet, beszédébe román kifejezéseket kever, december elsején pedig a többi román párttal együtt ünnepli Romániát, a hétköznapi ember előbb-utóbb ezt fogja természetesnek tartani. Ha pedig a pedagógus nem vigyáz az anyanyelv tisztaságára, nem csöpögteti idejében a rá bízott palántákba a magyar nemzethez tartozás örömét, szépségét, hanem inkább román zászlókat ragasztgat december elseje alkalmával a nyiladozó értelmű nebulókkal, a jövőnk iránya nem lehet kétséges. 
Szakemberek szerint két nemzedéken belül megtörténhet egy közösség nemzetváltása, ha egy bizonyos lélekszám alá fogyatkozik, szilárd nemzeti öntudat és megfelelő vezető réteg nélkül kénytelen élni. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyarok szinte mind ráléptek erre az útra, és ha így folytatódik, sok Nagy, Kiss, Kerekes, Kovács és Szabó fogja kedvelni december elsején a közösségi oldal jókívánságait a századik születésnapját ünneplő Románia számára.
Barta Béla itthon.ma//erdelyorszag

Hatvan éve hunyt el Horthy Miklós, az országgyarapító
Pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1957 február 9-én távozott az élők sorából Magyarország korábbi kormányzója, aki majd negyed századig vezette a trianoni diktátum következményeképpen ezer sebből vérző, ellenségektől körülvett, sokak által a térképről is eltüntetni akart országot.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós személyéről rengeteg dolgot elmondtak már, elfogult, gyűlölködő, vagy éppen tárgyilagosságra törekvő írásokban. Mi, határokon túlra került magyarok nem tudunk és nem is igazán akarunk  a politikai korrektség, vagy a történészi precizitás ismérveinek megfelelni, amikor felrémlik szemünk előtt a kormányzó alakja. Horthy Miklós számunkra egy ikon, aki jelképpé magasztosult személyében hordozza mindazt, ami magyarként számunkra fontos lehet, majd száz évvel a trianoni gaztett után. 
 A kiváló államférfi sokak szerint az egyetlen olyan huszadik századi magyar vezető volt, aki sikerélményt adott nemzetének. Ez ránk nézve hatványozottan igaz, hiszen mi, a trianoni csonka országon kívül rekedt magyarok (illetve nagyszüleink) csupán szűk négy esztendeig érezhettünk ebből valamit. Számunkra a huszadik századból valódi sikerélményt csak az 1940-44 közötti időszak hozott, ez a négy év pedig eltéphetetlenül a kormányzó nevéhez kapcsolódik. 
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkor visszacsatolt területeken ma még azért találni magyar önazonosságú embereket, mert a kormányzó vezette anyaország húsz évi következetes munkával elérte a trianoni diktátum békés, részleges felülvizsgálatát. Képzeljük el, hány magyar élne ma Nagyváradon, Kolozsváron, vagy éppen Marosvásárhelyen, e nélkül a négy év nélkül? Elég ránézni a teljesen szórvánnyá vált, magyar szempontból kiürült dél-erdélyi nagyvárosokra, hogy belássuk annak a négy évnek mekkora közösségmegtartó ereje volt. Ha másért nem (pedig ezer egyéb ok is volna) már csak ezért is a legnagyobbjaink sorában kellene számon tartanunk Horthy Miklós személyét. Ami biztos, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok között osztatlan tisztelet övezi személyét, hiszen minden bizonnyal létező emberi, politikusi hibái mellett egy óriási erényt tudhatott magáénak: mindig, minden körülmények között nemzet javát szolgálta, az általa helyesnek vélt eszközökkel. Ezt pedig napjainkban igen kevés politikusról mondhatjuk el. 
Barta Béla
    
http://itthon.ma//szerintunk

Jobbról előzne az RMDSZ Nagyváradon
Az RMDSZ nagyváradi szervezete meglehetősen elhíresült az elmúlt években, a nemzeti szempontból kényes témák miatti érzéketlensége okán. Elég visszagondolni arra, hogyan tették nevetségessé néhány éve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét idétlen félrefordításaikkal.
Éppen ezért is lepett meg, amikor pár napja arról olvastam, hogy a négy tagú nagyváradi RMDSZ frakció harminchat tételből álló javaslatcsomagot nyújt be a város vezetésének. Ebben nem volna még semmi különös, hiszen a kívánságlista nagy része egy helyi szinten ellenzékbe szorult párt vágyálmait tükrözi, amiben könnyen dobálóznak a nagy összegekkel, hiszen pontosan tudják, megvalósulásukra vajmi kevés esély van. Annál érthetetlenebb viszont, hogy miért foglalták bele a harminchat pontba a következőket is:
1. Köztéri lovas szobor Szent László tiszteletére, melyet vagy a nagyváradi várban, vagy a Szent László téren kívánnak felállítani.
2. A történelmi magyar utcanevek kihelyezése a belvárosban, a medgyesi, segesvári nagyszebeni minta alapján.
Emellett a két pont mellett még számos, a nagyváradi magyarság szempontjából amúgy jogos, természetes és hasznos felvetést tartalmaz, melyeknek egy magát érdekvédelmi szövetségként meghatározó szervezet céljai között helye van. Visszás, taszító és hiteltelen ugyanakkor a fenti két pont belefoglalása a listába, hiszen éppen az RMDSZ volt az, mely az egyik ügyet nevetségessé tette és ellehetetlenítette, a másikat pedig eddig semmilyen módon nem támogatta. Mindkét ügy civil kezdeményezésnek indult annak idején, az utcanévtáblák ügyét az Erdély Magyar Ifjak helyi szervezete, a Szent László szobrot pedig nagyváradi polgárok egy csoportja kezdeményezte. A történelmi magyar utcanevek ügyét maga az RMDSZ járatta le elhíresült félrefordításaival, a egy új Szent László-szobor köztéri kihelyezését pedig közel nyolcezer polgár támogató aláírása ellenére söpörte le az asztalról a román városvezetés, úgy hogy az RMDSZ semmilyen érdemi támogatást nem nyújtott az ügyben.
Az a tény, hogy a két kérdéssel most hozakodnak elő, amikor a korábbi hét helyett mindössze négy RMDSZ-es tanácstag ül a nagyváradi városháza dísztermében, több mint beszédes. Az önkormányzati választások óta az RMDSZ viszonya látványosan megromlott Ilie Bolojan polgármesterrel, és a PNL megyei szervezetével. Ennek folyományaként nincs magyar alpolgármestere sem Nagyváradnak, így a fenti, amúgy teljesen jogos kérések megvalósulási esélye nulla. Ebből el is vonhatjuk a következtetéseket:
1. RMDSZ vagy azért kéri most mindkét, a nagyváradi magyaroknak fontos ügy megoldását, mert pontosan tudja, hogy nem lesz belőle semmi, ebben az esetben viszont elmondhatják, hogy ők megpróbálták, de a románok nem akarták. 
2. Az RMDSZ jóhiszeműen kéri, amit kér. Ebben az esetben politikai helyzetértékelésük mondott csődöt, és finoman szólva sem tudnak időzíteni.
3. Az RMDSZ lépéskényszerben van, hiszen huszonhét évig (!) elszabotálta ezeket a kérdéseket, és most attól tart, hogy majd mások oldják meg a kérdést – nélkülük. Erre meg is van az esély, hiszen az Erdélyi Magyar Néppárt és a román városvezetés szemmel láthatóan közeledett egymáshoz, konkrét ügyek mentén.
Akármelyik esetről is van szó, az RMDSZ alaposan eljátszotta hitelét a nagyváradi magyarok előtt, amit a választási eredmények is pontosan mutatnak. Ami biztos, hogy ha a nagyváradiak magyar utcaneveket és Szent László szobrot szeretnének, nem az RMDSZ  háza táján kell kopogtassanak.
Barta Béla
http://itthon.ma//szerintunk

Fehérek, heterók, magyarok
Olvasom az RMDSZ ügyvezető elnökének eszmefuttatását a toleranciáról, demokratikus viselkedésről, a kisebbségekről, a haladásról. A bejegyzett élettársi kapcsolat ürügyén leírt gondolatok, a „toleráns liberális vagyok, amíg azt gondolod, amit én” klasszikus példáját nyújtják.
Porcsalmi Bálint világnézetével, meglátásaival lehet egyetérteni vagy sem, én az utóbbi táborba tartozom. A homoszexuálisok követeléseit az erdélyi magyarság megmaradásával összekapcsolni persze lehet, de pont olyan képzavar és anakronizmus, mint a tordai országgyűlésre hivatkozni ebben a konkrét ügyben. Nagyobb baj, hogy sem Porcsalmi Bálint, sem az RMDSZ nem kapott senkitől felhatalmazást arra, hogy bár magyarázkodva, de a szélsőségesen liberális álláspontot képviselje ebben a kérdésben.
A kérdés csupán annyi: az RMDSZ az erdélyi magyarság valós gondjaival foglalkozzék, vagy egy marginális, de annál hangosabb kisebbség jogaiért álljon ki Románia parlamentjében? Mik a fontosabb, a magyar iskolák, vagy a homoszexuálisok többletjogai? Kit, mit képviselnek az RMDSZ honatyái valójában? A marosvásárhelyi magyar iskolák ügyét, vagy az LMBTQ emberek (?) vélt vagy valós sérelmeit? Mi a fontosabb nekik, egy fogyatkozó, megroppant, utóvédharcokat vívó nemzetrész, vagy a szexuális deviancia támogatása?
Talán el kellene gondolkodni azon, hogy az RMDSZ-t vezető társaság kivel is akar jóban lenni? A történelmi egyházakkal, amelyek egyértelműen a hagyományos, normális családmodellt támogatják, vagy egy kis létszámú, de erőszakos csoporttal, mely a többségre szeretné erőltetni akaratát. Porcsalmi Bálintnak is tudnia kell, hová vezetett a „fejlett” Nyugaton a homoszexuális lobbi rombolása. A klasszikus vicc csattanóját idézve, nem szeretnénk megvárni, míg kötelező lesz…
Végül pedig, csak hogy világos legyen: hogy ki mit művel a hálószobában, az az ő dolga, nem pedig a magyar kisebbség érdekvédelmével foglalkozó szervezeté. Mi ugyanis teljesen demokratikusan és magától értetődően túlnyomó többségben fehérek, magyarok és heteroszexuálisak vagyunk, és ezeket a tulajdonságainkat tartjuk megőrzendőnek, utódaink számára továbbadandónak. Akkor is, ha az RMDSZ csúcsvezetése nem így gondolja.
Barta Béla
http://itthon.ma/szerintunk

Ne csak őrizd, gyűlöld!
Parászka Borókától megszokhattuk, hogy írásait az öncélú provokáció, a tudatos manipulálás és a beteges magamutogatási kényszerből fakadó nagyotmondás jellemzi. A magyar olvasó ennek megfelelően a helyén kezeli ezt a tehetséges, ám képességeit rendre a magyarság ellen hasznosító szellemi kútmérgezőt.
Parászka, amióta a szellemi kútmérgezés nyomtatott formában már nem kifizetődő gazdái számára, az interneten folytatja újságírásnak álcázott gyűlöletkampányát, mely kizárólag csak a magyarok, a heteroszexuálisok és általában a normalitás ellen irányul. Az elmúlt években megismert stílust és módszertant most azonban tovább fejlesztette, hiszen felcsapott feljelentőnek is, nem átallva a Facebook egyik zárt csoportjában megjelenő véleményeket eljuttatni a román hatóságokhoz.
Az erport.ro portálon megjelent írása szerint a gyergyószentmiklósi cigányok házainak felgyújtása kapcsán elhangzott keresetlen, és sok esetben kemény véleményeket Parászka képernyőmentéssel összegyűjtötte, majd amint írja, eljuttatta az illetékes hatóságnak. A legszebb pártállami besúgói magatartást idéző hőstettre minden bizonnyal büszke Parászka ezután élvezettel csámcsog az általa összegyűjtött vélemények sokszor valóban nem éppen szalonképes kifejezésein, mintegy demonstrálva, hogy lám a székelyek micsoda vademberek, embertelen, kirekesztő és fajgyűlölő közösség tagjai.
Attól a számára minden bizonnyal ismeretlen ténytől tekintsünk most el, hogy a magyar nyelv igen ékesen vall a cigánysággal való évszázados viszonyunk nem éppen felhőtlen voltáról. Elég csak a cigánykodik, cigányútra megy kifejezésekre utalni. Az viszont sokkal súlyosabb, hogy Parászka liberális vakságában nem tudja, vagy nem akarja meglátni azt a tényt, hogy a magyar – cigány együttélés hatalmas bajokkal terhelt, és ezeknek a bajoknak nem a magyarság az okozója. Az ő szemüvegén keresztül nézve, a cigányok csakis áldozatok lehetnek, a magyarok pedig csakis kirekesztő, a rasszizmust intézményesítő, előítéletes, mucsai és bunkó népek.
Mondhatnánk azt, hogy Parászkának is joga van a véleményéhez, akkor is ha teljesen megalapozatlan, vagy éppen nettó hülyeség. Ez igaz is, és ezt valószínűleg ő is így gondolja, de másokra már nem vonatkoztatja. Szerinte ugyanis a szólásszabadság az, amit neki szabad kimondania, a vélemény pedig csakis akkor szent és sérthetetlen, ha az övével egyezik. Igazi liberális alapvetés, nemde? Az igazság az, hogy Parászka igazi népi demokrata, egy valódi szellemi ÁVH keretlegény (leány, vagy aminek éppen érzi magát), aki egyre fogyatkozó eszközeivel nem csak afelett igyekszik őrködni, hogy neki és gazdáinak nem tetsző nézetek ne láthassanak büntetlenül napvilágot még a közösségi oldalakon sem, hanem szívből gyűlöli is azokat akik nem osztoznak vele a kötelező liberális utópia épp aktuális változatán. Vagyis nagyjából az olvasó, gondolkodó emberek kilencven százalékát.
Beteges gyűlöletének egyik jellegzetes megnyilvánulása a fentebb említett írásának utolsó bekezdése, ahol alig burkoltan utal arra, hogy a cigányok házainak felgyújtásáért Vona Gábor, a Jobbik és az EMI tábor szervezői a felelősek, hiszen az EMI tábor a gyújtogatás helyszínétől néhány kilométerre található. Ez tehát a Parászkai világkép: Jobbikosok a spájzban, ártatlan áldozat cigányok, emberevő rasszista székelyek. Az ilyen esetekben szokták joggal kérdezni: orvos látott már?
Barta Béla / itthon.ma/szerintunk

Revizionista játszóteret fedezett fel Dan Tanasă
A magyarok iránti gyűlöletéről elhíresült blogger - aki egyes források szerint a román titkosszolgálatok provokátora - ezúttal egy nagyszalontai játszótéren vélte felfedezni a magyar revizionizmus jeleit.
A dél-bihari Nagyszalonta testvérvárosa Csepel, egy Romániában egyedülálló „meseparkot” adományozott a hajdúvárosnak. A kreatív, látványos és ötletes játszótéri alkalmatosság szállítását és összeszerelését, valamint a környezete rendbetételét szintén a magyar főváros XXI-ik kerületének önkormányzata vállalta magára. A Szalontai Napok keretében ma délben át is adják a különleges játszóteret, amelynek segítségével Arany János Toldijának történetével ismerkedhetnek meg a kicsik.
Egyes nagyszalontai román „hazafiak” az élő fába is belekötve (ebben az esetben szó szerint) sérelmezik, hogy a játszótéren levő fehér kérgű nyírfák mellé pirosra és zöldre festett támoszlopokat helyeztek ki, melyek így - legalábbis a mindenütt magyar veszélyt szimatoló hazafiak agyában – a magyar lobogó színeit adják ki.
Több sem kellett a magyarok feljelentéséből sportot űző Dan Tanasă nevű önjelölt honmentőnek, azonnal meg isírta nagy olvasottságnak örvendő blogjában, hogy „a játszóteret adományozó Csepel önkormányzata nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy Magyarország zászlaját szimbolikusan megjelenítse és ezáltal egy banális helyszínt, egy játszóteret a magyar sovén propaganda helyévé változtassa”.
A reakció persze nem maradt el, a blogbejegyzés alatti kommentárokban egyesek minden magyar migránst hazaküldenének a zászlójukkal együtt, mások pedig személyesen festenék át a román lobogó színeire a szóban forgó oszlopokat. Az az apróság, hogy a piros-fehér-zöld színkombináció lehetne Mexikó, Olaszország, vagy éppen Írország zászlaja is, vagy talán csak egyszerű véletlen, fel sem merül a világot csak piros-sárga-kék színekben látó koponyákban.
Frissítés: Információink szerint az ominózus oszlopok közül a zöldeket pirosra festette át az önkormányzat. Hiába, a megfelelési kényszer nagy úr.
Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Melyik út vezet itt Budára?
Az RMDSZ elmúlt huszonhét évét figyelemmel kísérve egyre inkább erősödhet az a benyomás, hogy ez egy magyar nyelven úgy-ahogy beszélő alibi párt, amelynek legkisebb gondja az, hogy a romániai magyarok megmaradjanak, netán gyarapodjanak lélekszámban, magyarságban, gazdasági erőben. Ezt a benyomást sokszor nem is a politikai szempontból fontosnak mondott események, hanem látszólag jelentéktelen, de sokatmondó történések erősítették.
zt már megszokhattuk, hogy az RMDSZ kommunikációjában az autonómia többnyire csak választási kampány során kerül elő, majd a kampány végeztével igyekeznek minél hamarabb megfeledkezni róla. Az autonómia, mely az európai tapasztalatok szerint egy kisebbségben élő nemzeti közösség megmaradásának, gyarapodásának egyetlen valódi békés útja (a népszavazásos területi revízión kívül), valahogy sosem időszerű a magát érdekvédelmi szövetségként aposztrofáló szervezet háza táján. Azt, hogy ez miért van így lehet találgatni. A legnépszerűbb válasz erre a kérdésre általában az szokott lenni, hogy az RMDSZ nem akarja veszélyeztetni gyümölcsöző kapcsolatait a román politikummal, ezért sem hozakodik elő a parlamentben holmi autonómiázással.
Autonómia helyett persze kínál nekünk az RMDSZ mást: kötelező női kvótát a politikában, a homoszexuálisok jogainak kiterjesztésén keresztül a hagyományos családkép rombolását, a kultúrában tinglitangli majálisokat, falunapokat és a kutyát sem érdeklő öntömjénező konferenciákat. Van ugyanakkor válaszuk azoknak is, akik holmi nemzetiségi, kisebbségi jogokat kérnek számon az érdekképviseleten: óriási hírverés mellett győzelemként tálalják, hogy sikerült elfogadtatni a magyar nyelvhasználatot a kórházakban (papíron), miközben az általuk uralt önkormányzatokban sem képesek a már meglevő jogokat betartatni, azokkal élni. Aláírásgyűjtést kínálnak az erdélyi magyarnak, mondván majd a FUEN és az Európai Unió megoldja azt, amire ők képtelenek voltak.
Az RMDSZ a közösség valós igényeire adott valós válaszok helyett hosszan sorolhatja, mibe bukott bele, illetve melyek azok az ügyek, melyekbe bele sem vágott, némi hangzatos szócséplést leszámítva. A vásárhelyi katolikus líceum ügye, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli harcok, a székely és magyar jelképek üldöztetése, a mai napig vissza nem szolgáltatott ingatlanok problémája ékesebben beszél minden pártprogramnál, választási ígéretnél és elnöki expozénál.
Nem hátrálunk meg – mondják ők, illetve hazudják, hiszen naponta meghátrálnak egészen kicsiny, de jelképes erejű dolgokban is. Az, hogy Kelemen Hunor a saját pártja kongresszusán nem énekli a magyar himnuszt, vegytiszta meghátrálás, mint ahogyan az is meghunyászkodás, hogy Nagyszalontán az első román soviniszta acsarkodásra azonnal átfestették egy játszótér oszlopait, nehogy véletlenül a magyar lobogó színei akár ebben a formában is bárkinek bántsák a szemét. Itt már nem a meghátrálás ténye a kérdés, hanem az, hogy a hátrálásból ki lehet-e jönni, és ha igen, hogyan, merre? Melyik út vezet itt Budára? Mert amit alternatívaként kínál az RMDSZ, az nem más, mint a nyugaton éppen bukófélben levő liberalizmus, az pedig az erdélyi magyarság számára egy sehová sem vezető zsákutca.
Barta Béla / http://itthon.ma/szerintunk

Egy helységnévtábla margójára
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyarnak immár lassan száz esztendeje hol megtiltják, hol megengedik, hogy szülőfaluja vagy városa elnevezését anyanyelvén is viszontláthassa az adott település bejáratánál. A politikum, amely tájainkon „érdekképviselet” megfelelően rá is játszik erre a százesztendős traumára.
Egy ideális világban mindenki a saját anyanyelvén írhatja, olvashatja annak a településnek a nevét, ahol megszületnie és élnie adatott. Az Erdélyben őshonos magyarság idestova száz esztendeje nincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogot természetesnek, magától értetődőnek tekinthesse. Erről elsősorban a hódítóként érkezett, és a zsákmányra azóta is féltékenyen vigyázó román állam tehet, mely a száz esztendő alatt rájött, hogy a merev tiltás sokszor kevésbé célravezető nemzetpolitikai céljainak elérésében, mint a húzd meg-ereszd meg játék. Ők pontosan tudják, hogy az idő és a demográfia a magyarság ellen dolgozik, ezért ma már kifizetődőbb megengedni, hogy magyarul is olvasható legyen Nagyvárad, Kolozsvár vagy éppen Zilah neve. Kifizetődőbb, mert például a felsorolt településeken egyre inkább súlytalanná válik a magyarság, nem kell tartaniuk semmilyen revíziótól, és ha kegyesen engednek egy ilyen ügyben - akár bírósági döntés nyomán, akár másképp - az kirakatként mindig jól mutat a „példás” román kisebbségi politika Patyomkin falujában.
magát érdekképviseletnek aposztrofáló RMDSZ nem csupán asszisztál ehhez a román politikához, de még rá is játszik. Hatalmas győzelemként, a több évtizedes megfeszített munka eredményeként tálalja propagandasajtójában, hogy Zilah 2017-ben többnyelvű táblákat helyez ki a város bejárataihoz. Aki viszont kicsit is járatos a politikai döntéshozatal berkeiben, pontosan tudja, hogy egy ilyen döntés nem a román önkormányzati képviselők hirtelen született magyarbarátságának következménye, hanem egy sokkal magasabb szinten megszületett alkué. Adunk valamit a magyaroknak, amit az RMDSZ felmutathat mint eredményt, ők pedig cserébe legitimálják a mi politikánkat.
Azon túl, hogy egy ilyen „eredmény” meglehetősen sovány és szánalmas, rámutat egy az RMDSZ politikájában tetten érhető és következetesen megvalósított vonalvezetésre. Az RMDSZ nem más, mint egy kufár, amely a rá bízott közösségi értéket aprópénzre váltja, és amely nem meri vagy nem akarja a valós árat megkövetelni az általa szállított voksokért, politikai legitimációért. Ők úgy vélik, hogy a kis lépések politikája célravezető, hiszen érdekképviseleti maffiájuk fel is mutathat valamit, a politikai porondon is marad (ami a jó élethez szokott politikusok számára létkérdés) és a román hatalom számára is hasznos marad, hiszen nem lép fel az ő szemszögükből túlzott követelésekkel. Az egyedüli vesztes ebben a bizniszben a magyarság, amely huszonhét esztendeig várhat egy magyar helységnévtáblára. Persze csak azok, akik időközben nem vándoroltak el, vagy éppen asszimilálódtak. Ők az igazi fokmérői ugyanis az érdekképviselet hatékonyságának.
Barta Béla; itthon.ma/szerintunk

Zárt ablak Európára
Kiparancsolta egy rendőr Nagyváradon a magyar zászlót egy magyarországi menettáncos csoport élén vonuló férfi kezéből, a Nyitott ablak Európára/Fereastră deschisă spre Europa elnevezésű rendezvényen, a tegnapi napon.
A nagyváradiak az évek során hozzászokhattak ahhoz, hogy a debreceni Virágkarnevál dekoratív virágkocsijai egy nappal a hajdúvárosi ünnep után, menettáncosok, és más felvonuló csoportok kíséretében eljutnak Nagyváradra is. Nem volt ez másképpen az idén sem, igaz a menet most nem a megszokott útvonalon vonult, de így talán még több embert elért a látványosság.
Amihez viszont nem lehet hozzászokni, az a román hatóságok hozzáállása a magyar jelképekhez. Idén egy magyarországi menettáncos csoportot felvezető férfi kezéből parancsolta ki az intézkedő rendőr a magyar lobogót, mondván ez itt Románia, tegye el. Azt nem tudni, az intézkedő közeg felsőbb utasításból, vagy saját szakállára intézkedett. A gesztus viszont legalábbis megdöbbentő, egy nyitottságot, európaiságot, magyar-román együttműködést hirdető rendezvényen.
Nem jártak jobban az első nagyváradi augusztus huszadikai ünnepet szervezők sem, egy nappal korábban. A Szent László Egyesület, és a nagyváradi városháza közös szervezésében, a Szent László téren lebonyolított sikeres rendezvény elején megjelentek a helyi rendőrség munkatársai, és a magyar, valamint az árpádsávos zászlók eltávolítására szólították fel a szervezőket, aminek azok eleget is tettek.
A jelek szerint bármilyen jó legyen helyi vagy regionális szinten a magyar-román együttműködés, a régi soviniszta reflexeket a román fél nem tudja, vagy nem akarja levetkőzni.
Barta Béla / http://itthon.ma/erdelyorszag

Csúcs után a lejtő
Csak az nem látja, aki nem akarja, hogy az RMDSZ látványos Fidesz felé fordulása egyáltalán nem értékalapú fordulat, hanem sima pragmatizmus: az Orbán Viktor vezette párt van hatalmon Magyarországon, őket kell „szeretni”. Nincs ez másképpen az EMNP esetében sem, annyi különbséggel, hogy ott a kuruc lelkületű tagság nehezebben emészti meg az RMDSZ irányába tett lépéseket.
Az Orbán Viktor Erdélyi látogatásával egybeeső nagyváradi Kelemen-Tőkés találkozót sokan lelkesedve fogadták, egyesek nagyváradi csúcsról beszélnek, amely majd új fordulatot ad a hosszú évek óta szembeállásba fagyott erdélyi magyar-magyar kapcsolatoknak. Ha ez így is van, vagy inkább csak lesz, annak oka nem a spontán egymásra találás, hiszen senki sem hiheti, hogy hirtelen megváltozott a két tábor vezetőinek, véleményformálóinak képe a másik táborról. Kényszer szülte „magyar egységről” van itt szó, és a kényszer ebben az esetben nem a román politika magyarellenes éle, hanem egy személy: Orbán Viktor.
Mindenki számára nyilvánvaló ugyanis, hogy Tőkés és Kelemen egy asztalhoz ülésére csakis és kizárólag az ő nyomásgyakorlása nyomán került sor. Nyomásgyakorlási eszközei pedig vannak bőven. Világos az is, hogy Orbán Viktort a külhoni magyar politikai erők összeboronálásában nem csupán a jól felfogott magyar érdek vezérli, (ti. egységben az erő a román sovinizmussal szemben) hanem a választások megnyeréséhez igenis szüksége van mindkét tábor szimpatizánsainak minden egyes szavazatára. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha az RMDSZ és az EMNP félretéve az eddigi szembenállást, egyféle üzenetet kommunikál szavazói felé, mégpedig azt, hogy 2018-ban szavazzanak a Fideszre.
Ez az eljárás a Fidesz szempontjából teljesen érthető és logikus, a szavazatmaximálás célját szem előtt tartva. Kérdés ugyanakkor, mennyire lesz tartós és produktív az RMDSZ és ellenzéke „egymásra találása” kitart-e a magyarországi választások után is, illetve mit hoz a konyhára és mit visz el? Nem arról van szó, hogy ne lenne szükség egy nemzetpolitikai minimumra Erdélyben a magyar érdekképviseletet felvállaló szervezetek között, éppen ellenkezőleg. A kérdés inkább az lenyeli-e ezt az összeborulást a Néppárt tagsága és szavazóbázisa, amely tudatosan választotta az értékelvű politikát hirdető EMNP-t, és akkor sem szavazna az RMDSZ-re ha falhoz állítanák? Lehetséges-e és szükséges-e olyanokkal összefogni, akik 27 év alatt egyetlen tartós, nemzetpolitikai szempontból releváns sikert sem értek el a román politika boszorkánykonyhájában, de annál több korrupciós ügyet halmoztak fel, gerinctelen megalkuvást mutattak életbevágó ügyekben, és sok, a kommunista érát idéző árulást követtek el?
Mindenki tudja – vagy tudni véli – hogy az RMDSZ-t a parlamentbe Orbán Viktor személyes kampánya juttatta be. Ő ültette most egy asztalhoz, az értékek mentén politizáló kisebbséget, és az erő pozíciójához szokott párt vezetőjét. Képes lesz-e arra a választásokat esetleg megnyerő Orbán Viktor, hogy ezt a vonalvezetést tovább erőltesse? Össze tudja békíteni a tüzet a vízzel, kőkemény érdekek mentén, és ha igen az jó lesz a még itthon maradt nagyjából egymillió magyarnak? Súlyos kérdések. Okosabbak csak a magyarországi választások után leszünk, de annyit máris leszögezhetünk, hogy ebből a hatalmi játszmából nem sok pozitívum szivárog le a partiumi, erdélyi magyar asztalára, munkahelyet nem teremt, az autonómiát sem hozza el, csupán azt az előítéletet erősíti, hogy a politika úri huncutság, amiből az átlagembernek semmi haszna. Valljuk be, nem teljesen alaptalan ez az elképzelés. Barta Béla / itthon.ma/szerintunk

Fellobogózták Nagyvárad főterét
Ez a cím akár 1940 szeptember hatodika után is születhetett volna, és magyarként akkor még örülhetnénk is neki. Valójában erről szó sincs, a partiumi nagyváros vezetése 1944 október 12 évfordulójára készülődik, ennek szól a román trikolór tömeges megjelenése az egykori Szent László téren.
A román történelmi narratívában ez a dátum következetesen mint a város „felszabadulásának" napja szerepel. Hogy ki alól is szabadították fel a kemény, több hetes harcok következményeképpen benyomuló szovjet és román egységek a várost? A már említett narratíva szerint az „ideiglenes horthyfasiszta megszállás” alól. Valójában persze csak annyi történt, hogy megszálltak egy 91%-ban magyarok lakta várost, amit utóbb Romániához csatoltak, előbb kommunistává, majd pedig három évtized alatt román többségűvé változtattak. Így hát, ha felszabadulásról beszélünk, a várost magyar lakói, ezeréves magyar múltja alól „szabadították fel”.
Ezt a kifordított, és cseppet sem dicsőséges eseménysorozatot ünnepelteti Nagyvárad városvezetése minden év október 12-én, a „város napja" címszó alatt. Sajnálatos, de tény, hogy Nagyvárad magyarságának jó része nem tudja mit is ünnepeltetnek vele, ennél pedig már csak az a sajnálatosabb, hogy egy része a váradi magyaroknak pontosan tudja ezt, de nem érdekli. Pedig a nagyváradi városháza falán található roppant ízléstelen és történelemhamisító emléktábla mindannyiukat megalázza, mint ahogyan az a tény is, hogy a város urai pont ezt a napot választották a város napjává.
Az emléktábla eltávolítása, és egy semleges nap a város ünnepévé történő „kinevezése" a magyar-román megbékélés és harmonikus együttélés előfeltétele kellene legyen. Persze ehhez az is kellene, hogy a nagyváradi magyarokban tudatosuljon, mi is történt azon a bizonyos napon 1944-ben ... Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Mihai Viteazul, az időutazó
Legalábbis ez derül ki a szászfenesi katolikus templomnál elhelyezett tájékoztató tábláról, amely szerint Szászfenest először 1342-ben említik írott források, II Mihály vajda (Mihai Viteazul) ottjárta kapcsán. A gond ezzel csak annyi, hogy a vajda 216 évvel később 1558-ban született.
A tájékoztató tábla egyébként egy uniós pályázatot hirdet. Az EU előírásai szerint a különböző beruházásokra pályázaton megnyert összegeket tájékoztató pannókon kell a lakosság tudomására hozni, részletezve a befektetés célját, időtartamát és az elköltött pénz forrásait, mennyiségét. Nem volt ez másképpen ebben az esetben sem, annyi lényeges különbséggel, hogy sikerült a tájékoztató pannóra egy kapitális sületlenséget is felírni.
Az ilyen típusú beruházásokról általában többnyelvű weboldal is tájékoztatja az érdeklődőket. Ebben az esetben is így jártak el az illetékesek, ám a többnyelvűség igencsak „viccesre” sikeredett: A település katolikus templomáról például ilyen „magyar” mondatokat olvashatunk a tájékoztató weboldalon: „Építészeti értéket növeli a létezése freskók nyúlik a tizenötödik században. Ma a templom egy tökéletes állapotban megőrzése, hogy zárt a szép kőfal az ellen betörései elmúlt idők. A templom látogatható a napokban, amikor a szolgáltatást tartanak vagy kérik a Római Katolikus Plébánia: Fr. Szöcs Bella.”
Nyilvánvaló, hogy az oldal szerkesztői nem sokat erőlködtek a magyar nyelvű fordítással, hanem a Google-ra bízták azt. A kérdés már csak az, hogy az EU ilyen emeletes ökörségek közzétételére adta-e a pénzt, mint ahogyan az is kérdés, hol vannak a Kolozs megyei magyar érdekvédelem szakemberei, vagy éppen a katolikus egyház illetékesei mikor ilyen szégyenletes, történelemhamisító és zagyva „információk” látnak napvilágot történelmünkről, épített örökségünkről? Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Erdély legrégibb templomának romjai a románok kontinuitását bizonyítják?
Még 2011-ben tárták fel a régészek azt a bizánci stílusú templomromot Gyulafehérváron, amelyet a kezdeti vizsgálatok alapján rögtön el is kezdtek Erdély (pontosabban Románia) legrégebbi ortodox templomának nevezni.
Az eléggé visszafogott régészi, történészi nyilatkozatokból két dolgot lehetett kihámozni. Az impozáns templomromok valószínűleg valóban egy bizánci rítusú egyházi központhoz tartoztak, amelyet a Konstantinápolyban 953-ban keresztény hitre tért Zombor gyula – a krónikák második Gyulája – Harka fia, Tétény vezér unokája alapított. Ő volt az, aki az uralma alatt álló erdélyi területekre magával vitte Hierotheosz szerzetest, akit egyes történeti források szerint Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka Magyarország püspökévé szentelt. A szerzetes sikeresen téríteni kezdett. Maga Zombor gyula mindvégig megmaradt a bizánci keresztény hitben, kiváltott és felszabadított sok keresztény rabot, s őrizkedett a Bizánci Birodalom határainak háborgatásától.
A másik szakértői elképzelés Szent István nevéhez köti a templom megalapítását. Szent István nagybátyja, Zombor gyula (a gyula mindvégig méltóságnév) legyőzése után nem tiltotta ki a meghódított országrészből a bizánci szerzeteseket, hanem felkarolta őket, ennek lenne egyik látványos bizonyítéka a feltárt templomrom.
A régészek, történészek óvatos nyilatkozatai nem tartották vissza ugyanakkor a dákóromán kontinuitás híveit attól, hogy a feltárt romokban ne azonnal a románok ősiségének bizonyítékát lássák. Ahogyan a gyulafehérvári ortodox püspök, Irineu Pop fogalmazott: „A most feltárt szenzációs leletek megerősítik a román nép létezését és folytonosságát ezen a területen.” Arra a kézenfekvő kérdésre, hogy hogyan lehet egy, a román szakértők által is két magyar történeti személyiséggel összefüggésbe hozott templomrom a román ősiség bizonyítéka, a püspök nem tért ki...
A gyulafehérvári katolikus székesegyház közvetlen közelében feltárt romokat időközben visszatemették, a terültet füvesítették. Úgy látszik, az ott talált tárgyi emlékek mégsem voltak eléggé románok. Barta Béla / itthon.ma

A hagyományos román hangulatú Nagyváradot dicsérte az amerikai nagykövet
Tette mindezt egy rövid videófelvételen, amit az amerikai nagykövetség Facebook-profilján osztottak meg. Ezek szerint nagyváradi látogatása során nem akadt senki, aki felvilágosította volna a történelmi tényekről a nagykövet urat.
Pedig történelmi tény, hogy a Románia szecessziós fővárosának is nevezett Körös-parti nagyváros ezer esztendeig egy magyar vármegye székhelye volt. És ha ez sem elegendő ok, hogy miért ne tükrözhesse a „hagyományos román hangulatot ”, elegendő lett volna kicsit utánaolvasni kik tervezték a város emblematikus épületeit, hiszen egyetlen román sincs közöttük.
Ha pedig ez sem elegendő, a nagykövet urat egyik vendéglátója felvilágosíthatta volna, hogy a Cion zsinagógától egy kőhajításnyira álló Sas-palota a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme, tele jellegzetesen magyar népi motívumokkal. Vagy talán szólhatott volna neki valaki, hogy a múzeumépület, ami előtt a felvételen elmondja kis expozéját, a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola nevet viselte, építtetői szándéka szerint. Ők pedig semmi román hangulatot nem építettek bele. Barta Béla / itthon.ma/szines

A zselé uralma
„Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva” – mondta állítólag a Dzsugasvilinek indult Sztálin, Lenin temetésén. És milyen igaza volt. A káder ugyanis nem vész el, csak átalakul, és földhözragadt világszemléletével fojtogató zselészerű anyagként beterít korokat, rendszereket, államformákat, a maga képére és hasonlatosságára igyekezve alakítani mindent.
Az adventi időszakban az ember gyomra a szokásosnál is kevésbé veszi be a politika mocskát, talán azért is, mert éppen elég sok ilyen jellegű szenny felgyűlik az emberben az év során, és erre az időszakra már megtelik a lelkünk a sok hazugsággal, trükkel, ármánnyal, aljaskodással. Ha viszont arra kényszerülünk, hogy napi szinten figyeljük a sajtóban az „eseményeket”, az évnek erre az időszakára is jut bőven olyan anyag, amitől elundorodhatunk.
Itt van mindjárt december elseje, amely nap körül mindig nagy a felhajtás, és amely nap természetszerűleg jobban érinti az erre érzékeny, „határon túlra szakadt” erdélyi, partiumi magyart, főleg azért, mert a román politika szélsőségei (úgy 95%) ezen a napon többnyire az ő rovására szoktak hazafit, nemzetmentőt, országegyesítőt és egyebet játszani. Ezt valahogy meg is szoktuk már, lepereg rólunk, a Noua Dreapta nevű gittegylet székelyföldi bohóckodásai sem érdekelik már a kutyát sem ezen a napon. Van viszont valami, ami még megüti az ingerküszöböt, az az eset, amikor a sajátjaink, hivatott vezetőink akarnak katolikusabbak lenni a pápánál, vagyis december elsején románabbak a románoknál.
Mert van ilyen, több mint hinnénk. Elég megnézni, hol és hogyan ünnepelte Erdély elszakítását Magyarországtól a Bihar megyei Margitta (a lakosok 45%-a magyar) polgármestere, az RMDSZ-es Pocsaly Zoltán. Az ember felteszi magának a kérdést, vajon mikor volt őszinte, akkor, amikor egy magyaroknak gyászos emlékű napon mondott „ünnepi” beszédet, vagy akkor, amikor a magyar állampolgárságot felvéve hűséget esküdött a magyar hazának, és azt nyilatkozta, hogy bár sohase történt volna meg a trianoni diktátum? Vagy pártbéli társa, Nyakó József, Mihályfalva (a lakosok 85%-a magyar) polgármestere mikor volt őszinte, akkor, amikor az általa vezetett hivatal megszervezte az Érmellék fővárosában megszállásunk „megünneplését”, és ott beszédet mondott a békés egymás mellett élésről, (mintha a tolvaj és a meglopott, az erőszaktevő és áldozata békésen élhetne egymás mellett)a kölcsönös tiszteletről? Vagy akkor, amikor a magyarsághoz való hűséget, a helytállást emlegette különféle magyar ünnepségeken? Vagy esetleg akkor volt a legőszintébb, mikor még 2012-ben levelet írt Orbán Viktornak, amiben kifejtette, hogy miért káros, és magyarok közé éket verő a Demokrácia Központok intézményi hálózata? Vagy akkor lesz igazán őszinte, mikor esetleg megköszöni a pénzt, amit a mindenkori magyar államtól nyer majd el a város, mondjuk egy pályázaton?
A politika mocskos dolog, szokták mondani. Tájainkon ez különösen igaz, mert érdekképviseletünk, közéleti „nagyágyúink” gerince valami különös, zselészerű anyagból van, ami lehetővé teszi, hogy ha szükséges kommunistábbak legyenek Marxnál, magyarabbak Horthy Miklósnál, románabbak a legsovinisztább betelepített románnál, vagy éppen olyan „legek” amire megélhetésük, hatalmon maradásuk és földhözragadt világnézetük továbbadása szempontjából éppen szükség van.
A zselé uralma ez, és mivel fejétől bűzlik a hal, a társadalom erre fogékony rétege az ő példájukat követve akar feljebb vergődni, érvényesülni, „valaki” lenni. De csupán annyit érnek el, hogy ők is hozzáteszik a magukét az általános elértéktelenedéshez, a szavak, eskük és ígéretek inflációjához, ezzel emberségünk és magyarságunk válságához. A rossz példa is követhető példa ugyanis, és lassan már csak rossz példa kap teret. Ha hagyjuk. Barta Béla / itthon.ma/szerintunk