Közel egy évszázad után ismét van nagyharangja a ditrói templomnak
„Hazaérkeztem 2016” – olvasható az aranyozott felirat egyik szalagon, amely az újonnan öntött ditrói harangot díszíti, egy másikon feketével az évszám: 1917. A harang a 99 évvel ezelőtt összetört Szent István nevű elődjének mására készült Székelyudvarhelyen, szombati hazaszállításakor mint rég várt falustársat fogadták, ünnepelték a ditróiak.
Hatalmas tömeg gyűlt össze szombaton délelőtt Ditró Szárhegy felőli bejáratánál – a nagyharang fogadására sereglettek ki a helyiek. Tapssal, ének- és zeneszóval üdvözölték az egyháztanácsosok és hívek egy csoportja által kísért teherautót, amelynek nyitott rakteréből kimagaslott a régen várt nagyharang. Székelyudvarhelyről érkezett, Lázár Imre öntőmester műhelyéből. Elődje mására készült, amit kilencvenkilenc éve, az első világháború idején „soroztak be” – azóta üres a Jézus Szent Szíve templom déli tornya. 22 mázsás volt a Szent István nevét viselő régi, és ekkorára rendelték az újat is. A 110 kilós harangnyelv és a felszereléséhez szükséges szerkezet növelték tömegét – pontosan 25 mázsára. Az adatot Baróti Sándor plébános jelentette be az útközben, Újfaluban történt mérés alapján.
„Történelmünk során a harang és az ember kapcsolata nagyon furcsán alakult. A harang sokszor életeket mentett, és hogyha ágyúvá változott, akkor életeket oltott. Kívánom, hogy ez a harang a megüresedett toronyból soha többé ne kerüljön le, soha ne oltson életet, mindig zengje Ditró büszkeségét. Szívet melengető és fület recsegtető hangjával hívjon mindenkit misére, hirdesse azt, hogy egységes a ditrói nép” – hangzott Puskás Elemér községvezető üdvözlőbeszéde.
Szavalat és az egyházi kórus éneke után az ünneplő tömeg sorokba rendeződve, lovas fogatok felvezetésével, gyalogosan kísérte a harangot a nagytemplom udvarára. Itt daruval emelték le, és még mielőtt a templom előtti állványra helyezték volna, megkongatták. Az ünneplők tapsa jelezte, elégedettek a Jézus Szent Szíve névvel ellátott nagyharang mély zengésével.
Ezt a hangot mindenkinek meg kell hallani – biztatta a ditróiakat Baróti László-Sándor plébános. „Ha a harang szól, sokszor süketek vagyunk. Nem figyelve szavára, elmulasztjuk a szentmisét, amely építi a közösségünket, amely erőt ad arra, hogy mindennapi feladatainkat keresztény módon oldjuk meg. Ne torzsalkodjunk, ne húzzunk szét, hanem fogjunk össze és építsük közösségünket!” – fogalmazott. Felhívta a figyelmet, hogy az önazonosság megőrzéséhez a keresztény és a magyar gyökerekből kell építkezni, újjászületni. „A harangszó, amelyet hallani fogunk, bennünket megtisztulásra, újjászületésre és összefogásra fog felszólítani” – hangsúlyozta.
A régen várt nagyharang megérkezését kultúrműsorral ünnepelték. Vers- és mesemondók, néptáncosok és mazsorettesek, illetve a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar előadásai követték egymást a templom udvarán. Az ünnepség kínálkodással zárult, ahol az egybegyűltek megkóstolhatták azt a kürtőskalácsot is, ami füzérbe formálva virággirlandokkal együtt díszítette az új harangot hazafelé vezető útján.
A nagyharang június 3-ig tekinthető meg a templom bejárata előtt, ekkor, Jézus Szent Szíve ünnepén, a 11 órakor kezdődő búcsúünnep keretében áldják meg, és helyezik a toronyba.
Pethő Melánia |
Székelyhon.ro

Már csak egy család maradt – búcsú az elnéptelenedett tanyavilágon
Egyetlen tanya, a Köllő családé maradt fenn Cengelléren. Abban a Gyergyóditróhoz tartozó tanyavilágban, ahol egykoron templom, iskola és 50–60 ház volt. A hajdan ott lakóknak jó lenne emléket állítani – vetette fel az ötletet Baróti László Sándor, a Szent Gellért-napi búcsús szentmisén.
Szent Gellért ünnepén a ditrói egyházközség minden évben búcsús szentmisét tart Cengelléren. Autóbusszal és személygépkocsikkal, de még motorkerékpárral is sokan érkeznek ilyenkor a Ditrót Hágótővel összekötő út mentén lévő kápolnához. Az idősebbek ez alkalommal visszaemlékeznek azokra az időkre, az 1950–1960-as évekre, amikor ezt a helyet legalább százötven ember nevezte otthonának. A kommunizmus és államosítás vetett véget a település életének, és egyre kevesebben vannak életben, akik tudnak arról, hol voltak a házak, hogy a mirtuszbokrok alatt német katonák jeltelen sírjai vannak. Baróti Sándor László plébános javasolta, jó lenne valaki kezébe vegye a cengelléri történelmet, felkutassa, hogy az egykori kis településen hol állt az iskola, hol volt kovácsműhely és egyéb mesterek otthona, és legalább egy-egy kővel, márványtáblával jelöljék meg a helyüket. A javaslatot legalább kétszázan hallották, mint ahogy a tanácsot is: az ötletet adják tovább, hátha szándékkal és a kivitelezés lehetőségével találkozik. Nevelni önmagunkat is A szombati szentmisére érkezők Lőrincz Barnabás remetei segédlelkész prédikációját hallhatták Szent Gellértről, az első magyar keresztény tanítóról, aki Imre herceget tanította jóra, szépre, igazra és szentre. „Az a család, amelyik együtt imádkozik, a nehéz körülmények között is együtt fog maradni. A jó átadása a feladatunk gyermekeinkkel szemben, de magunk irányában is: csiszolnunk, nevelnünk kell önmagunkat. Ne tanítsuk meg a gyermeket aggódni és félni, sokkal inkább bízni Istenben, az embertársakban és önmagában” – javasolta a segédlelkész Szent Gellért szellemiségét idézve. A vértanú szentre énekkel emlékeztek a ditrói cserkészek is, akik Bardocz Erzsébet vezetésével minden esztendőben jelen vannak a cengelléri ünnepen.
Amikor letérdelnek a motorosok Szentmiséken szokatlan öltözetű vendégei is vannak ennek a búcsúnak, immár kilenc esztendeje: a galgahévízi motorosok. Idén huszonhárman érkeztek, és Dallos Ferenc e szokás eredetéről is szólt. Kilenc éve annak, hogy a Ditró végében lévő panzió parkolójában az endurós csapat tagjai összetalálkoztak a plébánossal. Ők túrázni, a lelkipásztor a cengelléri búcsúra igyekezett. Viccesen megkérdezte: nem kerülne a poros-sáros öltözékű csapatból pár ember, mert ministránshiány van. Ő lepődött meg legjobban, amikor igent mondtak a meghívásra, szolgáltak, és azóta minden évben visszajárnak. „Mindig van közöttünk nyolc-tíz ministráns. Olyan életet élünk, hogy gyakoroljuk a vallásunkat, és amíg jöhetünk Erdélybe, addig nem kérdés, hogy az őszi endurózásnak ez az utolsó momentuma. Vannak a csapatban nem vallásos emberek is, de ez a búcsú mindenkit megérint. Szégyen, nem szégyen, negyvenévesek vagyunk, de egy-egy könnycsepp mindig kiugrik a szemünkből.” Ajándékot is hoztak a magyarországi motorosok: az egyikük édesanyja két cipős doboznyi zserbót küldött a búcsúsoknak. Ez volt a desszert, előtte pedig a plébános bárányainak egyikéből készült tokány háromszáz főre. Ingyen volt a tálétel, a kenyérért viszont egy lejt kellett fizetni. Abból a pénzből – szokás szerint – a ditrói rászorulóknak vásárol kenyeret Baróti László Sándor lelkipásztor.
Balázs Katalin / Székelyhon.ro