Szövétnek, 2015 augusztus
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)