„Tudom, munkám nem vész el”
Scheffler János mártír püspök emlékezete
Július 3-án Szatmárnémetiben boldoggá avatják az 1952. december 6-án Jilaván mártírhalált halt Scheffler János püspököt. Az életáldozata óta eltelt közel hatvan év igencsak megritkította azok sorát, akik személyesen ismerhették őt, azokét, akik személyes kapcsolatban voltak vele.
Ebben a kegyelemben részesült dr. Cserháti István nyugalmazott vásárosnaményi plébános, egykori szatmári egyházmegyés pap, akit anyaegyházához való hűségéért, a szatmári katolikus oktatás újraindításához való áldozatos hozzájárulásáért, hatvanéves papi jubileuma alkalmából a szatmári egyházmegye Scheffler János-díjban részesített.
A nyíregyházi papi otthonban készített interjúban Isten szolgája Scheffler János püspökhöz fűződő emlékeiről kérdeztük.
- A neves személyiségekkel való első találkozásunk mély nyomot hagynak emlékezetünkben. Kérem, idézze fel annak körülményeit!
- A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke voltam, amikor 1942 tavaszán a szentatya dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári tudományegyetem kánonjogi tanárát kinevezte az újraegyesített szatmári egyházmegye főpásztorává. A szentelési szertartáson a püspöki konviktus kórusának tagjaként vettem részt.
- Kispapjelöltként 1942 karácsonyán ölthettem fel a kék reverendát, és beköltöztem a püspöki szemináriumba.
- Attól kezdve rendszeresen ministrálhattam a főpásztori ünnepi szentmiséken. A püspök úr különös figyelmet fordított a teológusok és kisszeminaristák lelki életére. Rendszeres időközönként beszélgetésre hívott bennünket, amelyek során érdeklődött a családi háttérről, a hivatásunk alakulásáról. Szülőfalum, Túrterebes plébánosa, néhai Barna József a püspök úr baráti köréhez tartozott. Kiváló tanulmányi eredményeim mellett bizonyára az ő kedvező jellemzésének is része volt abban, hogy az érettségit követően magához hivatott és közölte velem, hogy még két jelölttel együtt a budapesti Központi SzEMInáriumba küld, azzal a gondolattal, hogy annak elvégzését követően Rómába mehetek tanulni. Akkor nem gondolhattunk arra, hogy döntésének mily súlyos következményei lesznek életem, papi sorsom alakulására.
- A front, a háborút lezáró békekötés…
- Baljós idők voltak. Budapesten is utolért a háború. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, eső félévi vizsgáimat követően hazajöttem. Kértem a püspök urat, hogy otthon folytathassam tanulmányaimat. De ő kitartott amellett, hogy visszatérjek, mondván, hogy a háború után is szükség lesz jól képzett papokra. 1947-ben még hazatérhettem, de újból visszaküldött, immár a lázári „zöldhatáron” át. A békekötést követően a határokat lezárták, én pedig kívül rekedtem. A püspök úr annak előtte még ellátogathatott az elszakított területekre, sőt, 1947. június 8-án Mátészalkán pappá szentelhette Zólyom Sándor teológust. Ezen én is jelen lehettem. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Biztató szavai ismételten erőt adtak a folytatáshoz. Az újra létrehozott Csonka–Szatmár egyházmegyét apostoli kormányzóként irányító Barót Mihály vállaji kanonok-plébánost Körösbányáról levélben utasította, hogy bennünket, szatmári egyházmegyés teológusokat felszenteltessen és intézkedjen papi szolgálatunk megkezdéséről. Felszentelésünket követően Tircsi Istvánnak és nekem meleg hangú levelet írt: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ez úton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet, és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém, és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan a család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart bennünket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jólesik, hogy a közért áldozhatom magamat – egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek, fiataloknak – mindnek — meg azt üzenem: sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon alaposan sajátítsátok el… 1950. VI. 21. Atyád” Mennyi csodálatos gondolat, mennyi lelki erő, mennyi biztatás, milyen mély hit és hűség, mily emberi nagyság rejlik a lényeget virágnyelven kifejező atyai levélben! Ez volt az ő áldása nekünk. Emlékeimben Scheffler János az egyházmegyéért és híveiért bátran kiálló, ahhoz és a Szentszékhez az áldozatok árán is hű főpásztorként él, aki papjait jó atyaként szerette, akként gondoskodott róluk.
- Amíg csak tehette… Szelleme, tanításának kisugárzása viszont tovább élt. Miként s miben nyilvánult ez meg?
- Történelme során az 1804-ben megalakult szatmári római katolikus egyházmegye is kialakíthatta azokat a sajátos, rá jellemző vonásokat, amelyek a szétszakítottság ellenre is tovább éltek. Az a tény, hogy a két világháború közt, majd a második után is évtizedekig Csonka–Szatmár néven külön identitásként éltük életünket, már maga is összeforrasztott bennünket. Ezt az összetartozást valóságosan is megpecsételte püspökünk mártírhalála. Elhurcoltatásáról mi is értesültünk. Halálának időpontja sokáig titokban maradt, de annak híre megerősített hivatásunkban, elszántságunkban, erőt adott az egyházellenes intézkedések kivédéséhez, elviseléséhez. Az idők során kialakult, körvonalazódott egy bizonyos szatmári szellem, szatmári lelkiség. Miben nyilvánult az meg? Varga János szabolcsi főesperes ifjú teológusok körében hirdetett pályázatot e sajátos habitus leírására. Kutatásaik, felméréseik egyik legfontosabb következtetése: a szatmári papok testvéri közösségben élnek, a papi közösség volt/lett az ő megtartó erejük. Ennek az éltető forrása volt a mártír püspök emléke, életáldozata.
- Miként ápolhatták azt oly időben, amikor nyilvánosan még a nevét sem ejthették ki?
- Épp az említett szoros papi közösség adott erre lehetőséget és alkalmakat. 1950-ben a csonka–szatmári apostoli kormányzóság három esperesi kerületének papi testülete harminc plébánost és hét káplánt számlált. Mindannyian mélyen fájlaltuk a főpásztor halálát s azon voltunk, hogy emlékét híven ápoljuk. Sorainkban akkor még több olyan plébános működött, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak, kiknek élő emlékeik voltak róla. Egységünk erősítését, az anyaegyházmegyéhez való kötődésünk ébren tartását szolgálta László (Franzen) Károly kéziratban maradt tanulmánya – Adatok a csonka–szatmári egyházmegyéről (1920–1952) –, amely történeti megalapozást, hátteret adott az együvé tartozás eszméjének. (Dokumentumértékű munkája nyomtatásban is megjelent a 2002-es szatmárnémeti római katolikus naptárban.) Az ő buzgólkodása és kezdeményezése révén – Tircsi István és jómagam közreműködésével – szerkesztettük meg 1960-ban a boldoggá avatásáért könyörgő imát, amelyet a debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképével és titokban terjeszteni Magyarországon és az anyaegyházmegyében, az alábbi szöveggel: Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy fiad szentséges szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy téged szerető népednek pásztora legyen. – Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. — Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen! Egyszerű imaszöveg – mondhatjuk ma, de akkor a kommunista rezsim börtönében halálra kínzott főpásztorra emlékezni bizony nem volt kockázatmentes cselekedet.
Emléke ébren tartásának volt egy másik vonulata is: a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából mi, római katolikus papok is elzarándokoltunk oda, amit később rendszeresítettünk, anélkül, hogy azt nagydobra vertük volna. Ennél kisebb léptékű volt ugyan, de egyazon célt – a mártír püspök emlékének ápolását, az ő tanítása szellemében folyó közösségépítést és megtartást – szolgáltak a Tircsi István kezdeményezte, névnapi összejövetelként álcázott decemberi fehérgyarmati emlékmisék, amelyeken az évek során mindinkább fogyóban levő „szatmári papi közösség” tagjai vettek részt.
- Az 1990-es politikai fordulat új irányt szabott Scheffler János püspök kultuszának ápolásának…
- Igen. Valóban lejárt a titkolózások ideje, nyíltan szólhattunk róla. 1990 után az anyaegyházmegye új főpásztora, néhai Reizer Pál kezdeményezte a boldoggá avatást. A magyarországi részeken, immár új egyházkormányzati keretben, a debrecen–nyíregyházi egyházmegyében imáinkkal támogathattuk a kezdeményezést. A fehérgyarmati emlékmiséket sem kellett névnapi összejövetelekkel álcázni. 1997. december 6-án Reizer Pál szatmári és Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök közösen celebrált szentmiséje nem csupán egy szép ünnep volt, tiszteletteljes megemlékezés, hanem azt is jelképezte, hogy a magyarországi egyházmegye is fölvállalta János püspök örökségét, mártíriumának tiszteletét, boldoggá avatásának imáinkkal való kieszközlését. A közös megemlékezés szép példája volt a 2010. május 5-én Mátészalkán, a Szent József-templomban a két egyházmegye népes papi közössége asszisztenciájával, Bosák Nándor püspök által bemutatott szentmiseáldozat. Abban a templomban, amelynek előterében bronz dombormű emlékeztet János püspök utolsó nyilvános jelenlétére, az 1947. június 8-án celebrált papszentelésre. A püspök homíliájában Scheffler János életáldozatának máig ható értékeire hívta fel a figyelmet: amikor boldoggá avatásáért imádkozunk, tulajdonképpen magunkat akarjuk bátorítani, hogy figyeljünk tanítására, a magunk feladatára, arra a külső és belső egységre, amely megerősít bennünket. Feladatunkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha hivatásunkat az egyház iránti hűségben, az egymásért való felelősség jegyében bontakoztatjuk ki, ha azon az úton haladunk, amelyet az ő hűsége, a szeretetből való építkezés, a cenzus ecclesiaticus elve világít meg számunkra.
Imáink meghallgatásra találtak. Ez év július 3-án Szatmárnémetiben nemcsak az anyaegyházmegye, a kiszakított részek, hanem Erdélyben, Magyarországon és a világon szétszórtságban élő magyar katolikusok együtt adnak hálát Istennek a kegyelemért, mely János püspököt a boldogok sorába iktatja. Boldog vagyok, hogy megérhettem a szentatya döntését, s ha jelen lehetek az ünnepen, életem legszebb napja lesz. Hiszem, hogy János püspök égi közbenjárása megújító erővel hat majd az egyházmegye katolikus híveire, bebizonyosodik a keresztényüldözés korában született mondás: a mártírok vére a kereszténység magva. János püspök munkája nem veszett el. Bizalommal fordulhatunk égi közbenjárásáért.
Máriás József. Vasárnap (Kolozsvár)