"A romák társadalmi felzárkóztatása és integrációja volt a témája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tavaly megnyílt Cigánymissziós Központja nemrégi konferenciáján. A cigányság problémáival foglalkozó eszmecserén lelkészek, cigányszervezetek, pedagógusok, politikusok, szociális munkások vettek részt. A váradi romák közül volt, aki arról panaszkodott, hogy az iskolában a gyermekeit kiközösítik, nem engedik egy padban ülni nem roma gyermekekkel. Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere elmondta, az önkormányzat még mindig keveset tesz a cigányságért, de arra is figyelmeztetett, hogy a befogadás kétirányú, épp ezért a romáknak is sokat kell tenniük, hogy megváltozzék a róluk kialakult kép. A nagyváradi Cigánymissziós Központban napközi működik és szociális konyha, a kisdiákoknak segítenek a tanulásban. Az egész egyházkerület területén szeretnék beindítani a cigánymissziót, mondotta a központot vezető Nagy Barna József. /(Balla Tünde): Cigánymisszióról Nagyváradon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./"

Kézdivásárhelyen a Vigadó zsúfolásig megtelt nov. 15-én, a Népi Akció színeiben induló Magyar Polgári Szövetség és a Székely Nemzeti Tanács választási jelölt- és programbemutató kampánygyűlésén, melyre meghívták Bayer Zsolt budapesti újságírót, Szabó Csilla, Sasvári Sándor, Beregszászi Olga és Homonyik Sándor anyaországi előadóművészeket, akik erdélyi körútjuk első állomására érkeztek. Bayer Zsolt elmarasztalta Markó Bélát és az RMDSZ csúcsvezetőségét, mondván, félrevezetik a magyar közösséget, nem mondanak igazat, visszautasították az SZNT népszavazási kezdeményezését. Ha most az RMDSZ bejut a román parlamentbe, mondotta, a következő négy évben ismét lekerül napirendről az autonómia ügye. Elmondta: a kommunista diktatúra éveiből, a nyolcvanas évekből három nevet ismert: Doina Cornea, Smaranda Enache és Tőkés László – ők nyíltan szembe mertek szállni a Ceausescu-diktatúrával. Bayer a kettős állampolgárság kérdésére is kitért, lélekkufároknak nevezve a mostani magyarországi kormányzó pártokat.  Ezt követően bemutatkoztak a Népi Akció színeiben induló MPSZ-es szenátor- és képviselőjelöltek: dr. Csapó József, Benkő Emőke, dr. Fekete Károly, Benedek Barna József, valamint Bereczki Kinga, Sánta Imre, Benkő Árpád Jenő, Cseh Béla és Gazda Zoltán. Szász Jenő, az MPSZ országos elnöke, Székelyudvarhely polgármestere az RMDSZ tizenöt éves kudarcait, megvalósítatlan választási ígéreteit vette számba. /Iochom István: Főrészvényesek Magyarországon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 17./

A nagyváradi Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) a nagyszebeni 3. Európai Ökumenikus Nagygyűlésre tartottak, mikor a városba érkeztük előtt három rendőrautó megállította őket, a hatóságok elkérték irataikat, és magyarázat nélkül bekísérték őket a rendőrségre. A fiatalok magukkal vitték a Királyhágómelléki Református Egyházkerület német és angol nyelvű szórólapjait, hogy felhívják a résztvevők figyelmét a romániai „kirakatökuméniára”. A rendőrök kihívtak néhány civil ruhás hatósági embert. A rendőrségre kísérték a fiatalokat, ahol három órán át tartották őket, először azzal indokolva az eljárást, hogy a kisbusznak nem volt személyszállítási engedélye. Amikor kiderült, hogy ez a vád tarthatatlan, akkor kijelentették: a kisbusz sötét oldalsó ablakai miatt gyanús, ezért ellenőrzik. Mind a járművezető, mind az utasok személyi okmányait elkérték, jegyzőkönyvet írtak, amit alá akartak íratni az EMI-sekkel. Ezt ők megtagadták. Eközben a Nagyszebenben tartózkodó magyar egyházfők készen álltak arra, hogy testületileg a rendőrségre menjenek tiltakozni, végül a fiatalokat kiengedték. A nagyszebeni rendőrség szóvivője, Luciana Baltes szerint közlekedési rutinellenőrzésről volt szó. Arra, hogy akkor miért zaklatták a busz utasait, a szóvivő nem tudott mit mondani. Amióta elkezdődött az ökumenikus rendezvény, az országutakon egymást érik a szúrópróbaszerű ellenőrzések. Tőkés László királyhágómelléki református püspök elmondta: üldözéses filmbe illő jelenet volt, ahogyan félrehúzták, és körülzárták a kisbuszt. Az eljárás okát firtató kérdésre sokáig csak annyit mondtak, hogy „gond van velük”. Hosszasan kérdezgették a fiatalokat, hogy miért jöttek, kik ők, mit akarnak. Tőkés László szerint az EMI-tagokat zaklatták, személyi jogaikban sértették. Megakadályozták, hogy mint református és unitárius fiatalok, részt vegyenek az ökumenikus ünnepségen. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület közleménye szerint tudomásukra jutott, hogy a nagyszebeni hatóságok „börtön- és pénzbüntetést” helyeztek kilátásba Tőkés László számára, amennyiben „bojkottálná” az Ökumenikus Nagygyűlést. Az egyházkerület szerint eleve nem bojkottálásról, hanem békés, tiltakozó demonstrációról volt szó a nagyszebeni református templom előtt, amiről a békesség kedvéért utóbb lemondtak, ehelyett szórólappal keresték meg a városban jelenlévő küldöttségek tagjait. Az egyházkerület tiltakozik a hatóságok fenyegetése ellen, amely szerintük egyazon sorba illenek a Nagy-Románia Párt (PRM), illetve a Román Ortodox Egyház képviselőinek a Tőkés László püspök és munkatársai ellen irányuló törvényhatósági zaklatásaival. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Rendőrökbe botlottak az EMI-sek Nagyszebenben. Tőkés: zaklatták, személyi jogaikban sértették a fiatalokat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 6./ A Kárpát-medencei magyar delegációt ért folyamatos hátrányos megkülönböztetések miatt a nagyszebeni 3. Európai Ökumenikus Nagygyűlésről való kivonulást fontolgatják a testület tagjai. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese elmondta: az ökumenikus találkozón több atrocitás is érte őket, emiatt állásfoglalást intéznek a nagygyűléshez. Az erre érkező reakciótól teszik függővé, hogy mit tesznek. A magyar református küldöttek nevében több magyarországi és erdélyi püspök és főgondnok is tiltakozott, mivel a rendőrök Nagyszebenben az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület öt nagyváradi tagját tartóztatták fel. „Szirénázó rendőrfelvezetővel haladtunk a parkolóig” – idézte fel a történteket Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezetének elnöke. Bekísérték őket a Szeben megyei főkapitányságra. A jegyzőkönyvbe a menetlevél, illetve a kiosztásra szánt tájékoztató kiadványokról szóló igazolvány hiányát foglalták bele. A rendőrök jelentős pénzbírsággal fenyegették őket a menetlevél hiánya miatt, abban az esetben, ha nem írják alá a jegyzőkönyvet. Az EMI tagjai ügyvédjük javaslatára csak úgy írták alá a jegyzőkönyvet, hogy belefoglalták azt is: az aláírók nem értenek egyet a benne foglaltakkal. A fiatalokat nem engedték be a konferencia helyszínére, viszont a szórólapokat sikerült bejuttatni a terembe. A rendőrség hivatalos nyilatkozata szerint csupán rutinellenőrző munkát végeztek, és csak pár percig tartották fenn az utasokat. Az eset után a magyar református küldöttek nevében több magyarországi és erdélyi püspök és főgondnok nyilatkozatban tiltakozott. „Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a karhatalom mondvacsinált okokra hivatkozva, jogtalanul korlátozta a református fiatalok személyi és szabadságjogait. Ez megdöbbentette a svájci, holland, német és osztrák egyházak delegátusait is. A Európai Egyházak Konferenciája szervezőstábja is fellépett a rendőrségen a fiatalok szabadon engedéséért” – áll a nyilatkozatban. /Demeter Kinga-Erika: Diszkrimináló ökuménia. = Krónika (Kolozsvár), szept. 6./ „Először a jármű okmányaiba kötöttek bele, majd nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva a gépkocsi sötét ablaküvege volt a gond. Rendőrségi túlkapás történt, de beszélünk jogászokkal, és nem fogjuk annyiba hagyni, hiszen korlátoztak szabadságjogainkban” – nyilatkozta Nagy Barna József, az akció egyik önkéntese. Az Erdélyi Magyari Ifjak /EMI/ közleménye szerint feltehetően törvénytelen lehallgatás nyomán volt tudomása a román hatóságoknak a készülő akcióról, a magyarázat nélküli bekísérés ennek a megakadályozását szolgálta. Nagyszeben polgármestere vélhetően a királyhágómelléki egyházkerület meghirdetett akciója miatt nem adott engedélyt magyar sátor felállítására, ahol népművészeti kiállítást terveztek. Adorjáni Dezső erdélyi evangélikus püspök sérelmezte, hogy a rendezvény diszkriminálja a magyarokat. Az ígéret ellenére sem vált a rendezvény egyik hivatalos nyelvévé a magyar nyelv a többi nyelv mellett, pedig jóval több magyar képviselője volt a rendezvénynek, mint esetleg olasz vagy francia. Adorjáni Dezső evangélikus püspök látszat-ökumenizmusnak nevezte a rendezvényt, „ahol az ortodox egyház nyomul az első helyekre megmutatni, ki az erősebb”. /Illyés Judit: „Kirakatökuménia” és káosz Szebenben. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 6./

A nagyszebeni III. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen részt vevő református küldöttek nem kaptak hivatalos visszajelzést a rendezvény szervezőitől tiltakozó nyilatkozatukra – jelezte Tonk István, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. A küldöttek azért tiltakoztak, mert a rendezvényen többször is hátrányos megkülönböztetésben részesültek a magyar résztvevők. A legfelháborítóbb esetet az öt nagyváradi fiatal jogtalan rendőrségi feltartóztatása jelentette, akik szórólapos tiltakozásba szerettek volna kezdeni a nagygyűlésen a Loránttfy Zsuzsanna Református Gimnázium sportpályájának ügyében. A feltartóztatottak egyike, Nagy Barna József is, Erdélyi Magyar Ifjak elnöke, elmondta, bíróság elé kívánja vinni az ügyet. Markó Béla, az RMDSZ elnöke elmondta: személyesen járt közbe azért, hogy engedjék el a fogva tartott fiatalokat. Tőkés László megköszönte, hogy Markó odafigyelt az ügyre. /Marad a diszkrimináció? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 7./

„Tudom, munkám nem vész el”
Scheffler János mártír püspök emlékezete
Július 3-án Szatmárnémetiben boldoggá avatják az 1952. december 6-án Jilaván mártírhalált halt Scheffler János püspököt. Az életáldozata óta eltelt közel hatvan év igencsak megritkította azok sorát, akik személyesen ismerhették őt, azokét, akik személyes kapcsolatban voltak vele.
Ebben a kegyelemben részesült dr. Cserháti István nyugalmazott vásárosnaményi plébános, egykori szatmári egyházmegyés pap, akit anyaegyházához való hűségéért, a szatmári katolikus oktatás újraindításához való áldozatos hozzájárulásáért, hatvanéves papi jubileuma alkalmából a szatmári egyházmegye Scheffler János-díjban részesített.
A nyíregyházi papi otthonban készített interjúban Isten szolgája Scheffler János püspökhöz fűződő emlékeiről kérdeztük.
- A neves személyiségekkel való első találkozásunk mély nyomot hagynak emlékezetünkben. Kérem, idézze fel annak körülményeit!
- A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke voltam, amikor 1942 tavaszán a szentatya dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári tudományegyetem kánonjogi tanárát kinevezte az újraegyesített szatmári egyházmegye főpásztorává. A szentelési szertartáson a püspöki konviktus kórusának tagjaként vettem részt.
- Kispapjelöltként 1942 karácsonyán ölthettem fel a kék reverendát, és beköltöztem a püspöki szemináriumba.
- Attól kezdve rendszeresen ministrálhattam a főpásztori ünnepi szentmiséken. A püspök úr különös figyelmet fordított a teológusok és kisszeminaristák lelki életére. Rendszeres időközönként beszélgetésre hívott bennünket, amelyek során érdeklődött a családi háttérről, a hivatásunk alakulásáról. Szülőfalum, Túrterebes plébánosa, néhai Barna József a püspök úr baráti köréhez tartozott. Kiváló tanulmányi eredményeim mellett bizonyára az ő kedvező jellemzésének is része volt abban, hogy az érettségit követően magához hivatott és közölte velem, hogy még két jelölttel együtt a budapesti Központi SzEMInáriumba küld, azzal a gondolattal, hogy annak elvégzését követően Rómába mehetek tanulni. Akkor nem gondolhattunk arra, hogy döntésének mily súlyos következményei lesznek életem, papi sorsom alakulására.
- A front, a háborút lezáró békekötés…
- Baljós idők voltak. Budapesten is utolért a háború. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, eső félévi vizsgáimat követően hazajöttem. Kértem a püspök urat, hogy otthon folytathassam tanulmányaimat. De ő kitartott amellett, hogy visszatérjek, mondván, hogy a háború után is szükség lesz jól képzett papokra. 1947-ben még hazatérhettem, de újból visszaküldött, immár a lázári „zöldhatáron” át. A békekötést követően a határokat lezárták, én pedig kívül rekedtem. A püspök úr annak előtte még ellátogathatott az elszakított területekre, sőt, 1947. június 8-án Mátészalkán pappá szentelhette Zólyom Sándor teológust. Ezen én is jelen lehettem. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Biztató szavai ismételten erőt adtak a folytatáshoz. Az újra létrehozott Csonka–Szatmár egyházmegyét apostoli kormányzóként irányító Barót Mihály vállaji kanonok-plébánost Körösbányáról levélben utasította, hogy bennünket, szatmári egyházmegyés teológusokat felszenteltessen és intézkedjen papi szolgálatunk megkezdéséről. Felszentelésünket követően Tircsi Istvánnak és nekem meleg hangú levelet írt: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ez úton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet, és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém, és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan a család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart bennünket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jólesik, hogy a közért áldozhatom magamat – egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek, fiataloknak – mindnek — meg azt üzenem: sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon alaposan sajátítsátok el… 1950. VI. 21. Atyád” Mennyi csodálatos gondolat, mennyi lelki erő, mennyi biztatás, milyen mély hit és hűség, mily emberi nagyság rejlik a lényeget virágnyelven kifejező atyai levélben! Ez volt az ő áldása nekünk. Emlékeimben Scheffler János az egyházmegyéért és híveiért bátran kiálló, ahhoz és a Szentszékhez az áldozatok árán is hű főpásztorként él, aki papjait jó atyaként szerette, akként gondoskodott róluk.
- Amíg csak tehette… Szelleme, tanításának kisugárzása viszont tovább élt. Miként s miben nyilvánult ez meg?
- Történelme során az 1804-ben megalakult szatmári római katolikus egyházmegye is kialakíthatta azokat a sajátos, rá jellemző vonásokat, amelyek a szétszakítottság ellenre is tovább éltek. Az a tény, hogy a két világháború közt, majd a második után is évtizedekig Csonka–Szatmár néven külön identitásként éltük életünket, már maga is összeforrasztott bennünket. Ezt az összetartozást valóságosan is megpecsételte püspökünk mártírhalála. Elhurcoltatásáról mi is értesültünk. Halálának időpontja sokáig titokban maradt, de annak híre megerősített hivatásunkban, elszántságunkban, erőt adott az egyházellenes intézkedések kivédéséhez, elviseléséhez. Az idők során kialakult, körvonalazódott egy bizonyos szatmári szellem, szatmári lelkiség. Miben nyilvánult az meg? Varga János szabolcsi főesperes ifjú teológusok körében hirdetett pályázatot e sajátos habitus leírására. Kutatásaik, felméréseik egyik legfontosabb következtetése: a szatmári papok testvéri közösségben élnek, a papi közösség volt/lett az ő megtartó erejük. Ennek az éltető forrása volt a mártír püspök emléke, életáldozata.
- Miként ápolhatták azt oly időben, amikor nyilvánosan még a nevét sem ejthették ki?
- Épp az említett szoros papi közösség adott erre lehetőséget és alkalmakat. 1950-ben a csonka–szatmári apostoli kormányzóság három esperesi kerületének papi testülete harminc plébánost és hét káplánt számlált. Mindannyian mélyen fájlaltuk a főpásztor halálát s azon voltunk, hogy emlékét híven ápoljuk. Sorainkban akkor még több olyan plébános működött, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak, kiknek élő emlékeik voltak róla. Egységünk erősítését, az anyaegyházmegyéhez való kötődésünk ébren tartását szolgálta László (Franzen) Károly kéziratban maradt tanulmánya – Adatok a csonka–szatmári egyházmegyéről (1920–1952) –, amely történeti megalapozást, hátteret adott az együvé tartozás eszméjének. (Dokumentumértékű munkája nyomtatásban is megjelent a 2002-es szatmárnémeti római katolikus naptárban.) Az ő buzgólkodása és kezdeményezése révén – Tircsi István és jómagam közreműködésével – szerkesztettük meg 1960-ban a boldoggá avatásáért könyörgő imát, amelyet a debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképével és titokban terjeszteni Magyarországon és az anyaegyházmegyében, az alábbi szöveggel: Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy fiad szentséges szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy téged szerető népednek pásztora legyen. – Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. — Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen! Egyszerű imaszöveg – mondhatjuk ma, de akkor a kommunista rezsim börtönében halálra kínzott főpásztorra emlékezni bizony nem volt kockázatmentes cselekedet.
Emléke ébren tartásának volt egy másik vonulata is: a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából mi, római katolikus papok is elzarándokoltunk oda, amit később rendszeresítettünk, anélkül, hogy azt nagydobra vertük volna. Ennél kisebb léptékű volt ugyan, de egyazon célt – a mártír püspök emlékének ápolását, az ő tanítása szellemében folyó közösségépítést és megtartást – szolgáltak a Tircsi István kezdeményezte, névnapi összejövetelként álcázott decemberi fehérgyarmati emlékmisék, amelyeken az évek során mindinkább fogyóban levő „szatmári papi közösség” tagjai vettek részt.
- Az 1990-es politikai fordulat új irányt szabott Scheffler János püspök kultuszának ápolásának…
- Igen. Valóban lejárt a titkolózások ideje, nyíltan szólhattunk róla. 1990 után az anyaegyházmegye új főpásztora, néhai Reizer Pál kezdeményezte a boldoggá avatást. A magyarországi részeken, immár új egyházkormányzati keretben, a debrecen–nyíregyházi egyházmegyében imáinkkal támogathattuk a kezdeményezést. A fehérgyarmati emlékmiséket sem kellett névnapi összejövetelekkel álcázni. 1997. december 6-án Reizer Pál szatmári és Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök közösen celebrált szentmiséje nem csupán egy szép ünnep volt, tiszteletteljes megemlékezés, hanem azt is jelképezte, hogy a magyarországi egyházmegye is fölvállalta János püspök örökségét, mártíriumának tiszteletét, boldoggá avatásának imáinkkal való kieszközlését. A közös megemlékezés szép példája volt a 2010. május 5-én Mátészalkán, a Szent József-templomban a két egyházmegye népes papi közössége asszisztenciájával, Bosák Nándor püspök által bemutatott szentmiseáldozat. Abban a templomban, amelynek előterében bronz dombormű emlékeztet János püspök utolsó nyilvános jelenlétére, az 1947. június 8-án celebrált papszentelésre. A püspök homíliájában Scheffler János életáldozatának máig ható értékeire hívta fel a figyelmet: amikor boldoggá avatásáért imádkozunk, tulajdonképpen magunkat akarjuk bátorítani, hogy figyeljünk tanítására, a magunk feladatára, arra a külső és belső egységre, amely megerősít bennünket. Feladatunkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha hivatásunkat az egyház iránti hűségben, az egymásért való felelősség jegyében bontakoztatjuk ki, ha azon az úton haladunk, amelyet az ő hűsége, a szeretetből való építkezés, a cenzus ecclesiaticus elve világít meg számunkra.
Imáink meghallgatásra találtak. Ez év július 3-án Szatmárnémetiben nemcsak az anyaegyházmegye, a kiszakított részek, hanem Erdélyben, Magyarországon és a világon szétszórtságban élő magyar katolikusok együtt adnak hálát Istennek a kegyelemért, mely János püspököt a boldogok sorába iktatja. Boldog vagyok, hogy megérhettem a szentatya döntését, s ha jelen lehetek az ünnepen, életem legszebb napja lesz. Hiszem, hogy János püspök égi közbenjárása megújító erővel hat majd az egyházmegye katolikus híveire, bebizonyosodik a keresztényüldözés korában született mondás: a mártírok vére a kereszténység magva. János püspök munkája nem veszett el. Bizalommal fordulhatunk égi közbenjárásáért.
Máriás József. Vasárnap (Kolozsvár)

Keresztes Ede-emlékkopját avattak (Lécfalva)
A századik életévét betöltött dr. Keresztes György Pál azzal a céllal látogatott kíséretével Budapestről Lécfalvára, hogy emlékkopját állíttasson édesapja, lécfalvi dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogász emlékére, és részt is vegyen annak felavató-megszentelő templomi ünnepségén. Minderre – korára való tekintettel is – a Bethlen Gábor Alapítványt kérte fel, a pasaréti elöljárók és az alapítvány képviseletének társaságában érkezett Lécfalvára.
Nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség, s mondanunk sem kell, hogy nagy tisztelettel fogadta a helybeli református presbitérium a Keresztesek ősi fészkében. Édesapja volt ugyanis a budapest-pasaréti református gyülekezet megalapítója és templomépítő főgondnoka, aki 75 évvel ezelőtt személyesen adta át azt az országzászlót a lécfalvi avatóünnepségen, amelyet gyülekezete adományozott szülőfalujának 1940. november 3-án. A református templomban Péter Barna József lelkipásztor hirdetett igét: „És íme, én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged, valahová menéndesz, és visszahozzalak e földre...” (1 Máté 28, 10–15), figyelmeztetve a Szentírás szavaival is arra, hogy a tisztes korú vándor, a fiúgyermek egy évszázad után eljutott apja nyugvóhelyéhez, s felkereshette azt a lécfalvi Keresztes-temetőben. „Emlékezetes marad számunkra az istentisztelet – mondták –, a helybeli egyházi vegyes kar, a Kovászna városi ifjúsági fúvószenekar, a lécfalvi gyerekek furulyacsoportjának fellépése, a falu lelkészével, gondnokával és Kertész Barna karmesterrel, református énekvezérrel való találkozásunk. Közösen énekeltük el nemzeti imánkat.” A csernátoni Haszmann fivérek adomány gyanánt faragták ki az emlékkopját, érezve az esemény nemzetiségtörténeti súlyát, és elhelyezték azt a lécfalvi templom cintermének emlékhelyén. Lécfalvi Keresztes Edére emlékeztek, virágkoszorúkat helyeztek el a vendégek: Ajtony Artúr nyugalmazott lelkész, Viczián István geológus, presbiter, Magyary Rozália és Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvezető kurátorai, akikkel Isten szabad ege alatt együtt énekelte a gyülekezet a székely himnuszt. A Keresztesek temetőjében részlet hangzott el Joó Sándor pasaréti lelkipásztor temetési prédikációjából, amelyet 1967-ben mondott Keresztes Ede hamvainak elhantolása alkalmával. A kopjaállító ünnep után újabb barátságok köttettek a megterített asztal mellett, emlékezve arra a nemes ajándékra, amelyben 75 évvel ezelőtt, az 1940-es felszabadulás alkalmával részesült Lécfalva székely-magyarsága.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)