Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. május 7.
A magyarba rúgni napiparancs
Aki egyszer a magyarba rúgott, mintha kedvet kapna... Ez Ady Endre.
Nos, kevés olyan ország van Európában, amelyik nem rúgott bele a magyarba. Újabb időkben Ausztria mintha újabb és újabb kedvet kapna – vagy globális parancsot – a rugdalózásra. Egészen kezdő történészek és mai gyorstalpaló politológusok figyelmét esetleg fel tudjuk hívni, hogy a mai lappangó, fű alatti parancsolatok éppen abból a nyugati forrásból jönnek, amelyek egyszerűen letörölték a történelem színpadáról 1914 és 1920 között a szépecskén fejlődgető Osztrák-Magyar Monarchiát.
Nemrég a bécsi Wiener Burgtheater a Magyar Nemzeti Színházban, Budapesten vendégszerepelt. A házigazda és a vendég közötti egyezséget az előadás utáni közönségtalálkozóra a bécsi társulat felrúgta, és igazgatói parancsra fölolvasott egy politikai jegyzéket, mely pocskondiázta a mostani magyar nemzeti kormány politikáját, kulturális eszmeiségét; hiányolta a demokráciát, a szabadságot. El tudjuk képzelni, mennyire elhűlt közönség hallgatta mindezt egy színművész szájából. Aki nem is mellesleg vendég volt amott.
Dr. (jogász) Eva Maria Barki Karin Bergmann igazgatóasszonynak küldött levelét most olvashattam, kiragadok abból. „Az Ön elődje, Matthias Hermann által megkezdett magyarellenes akciók (...) az Ön vezetése alatt nyilvánvalóan folytatódnak... A kormányellenes pamflet felolvasásakor a megdöbbent közönség nem tudott szóhoz jutni...”
Most innen, Székelyföldről szalad a képzeletünk Pestre, a Nemzeti Színházba: miért nem állt fel azonnal a megdöbbent közönség, és ment volna ki a szabadba? Azért, mert jól nevelt volt. Mert gyáva volt. Mert a bécsi Habsburgok, majd Moszkva, majd az SZDSZ máig úgy nevelte, hogy…
Így nevelte, hogy maradjon ülve ám, s a köpdöső vendéget, az idegent ne vágja ki a házából, ne álljon föl sosem a maga lábára, akkor sem, ha egy megtapsolt és keményen megfizetett színész a képébe vágja megalázott voltát. Nem feledjük talán, hogy Ausztria teljes mellbedobással hurrázott Hitlernek 1938-ban, mellé állt önként, begyűjtötte a zsidóit, és kiküldte őket valahová. És mégis, mégis ama lappangó parancsolatosztogatók Magyarországot, az Orbán-kormányt fasisztázzák máig, az Európai Unióban, a bizottságokban, és íme, a színházaikban is, otthon! Mert egyszer mindenki rúgni akar a magyarba Bukaresttől Strasbourgig.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),
Aki egyszer a magyarba rúgott, mintha kedvet kapna... Ez Ady Endre.
Nos, kevés olyan ország van Európában, amelyik nem rúgott bele a magyarba. Újabb időkben Ausztria mintha újabb és újabb kedvet kapna – vagy globális parancsot – a rugdalózásra. Egészen kezdő történészek és mai gyorstalpaló politológusok figyelmét esetleg fel tudjuk hívni, hogy a mai lappangó, fű alatti parancsolatok éppen abból a nyugati forrásból jönnek, amelyek egyszerűen letörölték a történelem színpadáról 1914 és 1920 között a szépecskén fejlődgető Osztrák-Magyar Monarchiát.
Nemrég a bécsi Wiener Burgtheater a Magyar Nemzeti Színházban, Budapesten vendégszerepelt. A házigazda és a vendég közötti egyezséget az előadás utáni közönségtalálkozóra a bécsi társulat felrúgta, és igazgatói parancsra fölolvasott egy politikai jegyzéket, mely pocskondiázta a mostani magyar nemzeti kormány politikáját, kulturális eszmeiségét; hiányolta a demokráciát, a szabadságot. El tudjuk képzelni, mennyire elhűlt közönség hallgatta mindezt egy színművész szájából. Aki nem is mellesleg vendég volt amott.
Dr. (jogász) Eva Maria Barki Karin Bergmann igazgatóasszonynak küldött levelét most olvashattam, kiragadok abból. „Az Ön elődje, Matthias Hermann által megkezdett magyarellenes akciók (...) az Ön vezetése alatt nyilvánvalóan folytatódnak... A kormányellenes pamflet felolvasásakor a megdöbbent közönség nem tudott szóhoz jutni...”
Most innen, Székelyföldről szalad a képzeletünk Pestre, a Nemzeti Színházba: miért nem állt fel azonnal a megdöbbent közönség, és ment volna ki a szabadba? Azért, mert jól nevelt volt. Mert gyáva volt. Mert a bécsi Habsburgok, majd Moszkva, majd az SZDSZ máig úgy nevelte, hogy…
Így nevelte, hogy maradjon ülve ám, s a köpdöső vendéget, az idegent ne vágja ki a házából, ne álljon föl sosem a maga lábára, akkor sem, ha egy megtapsolt és keményen megfizetett színész a képébe vágja megalázott voltát. Nem feledjük talán, hogy Ausztria teljes mellbedobással hurrázott Hitlernek 1938-ban, mellé állt önként, begyűjtötte a zsidóit, és kiküldte őket valahová. És mégis, mégis ama lappangó parancsolatosztogatók Magyarországot, az Orbán-kormányt fasisztázzák máig, az Európai Unióban, a bizottságokban, és íme, a színházaikban is, otthon! Mert egyszer mindenki rúgni akar a magyarba Bukaresttől Strasbourgig.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),
2015. május 16.
Süketek párbeszéde
Jellemző a nemzeti közösségünk felszámolására törekvő Romániára, hogy a politikusok – pártállástól függetlenül – azt szajkózzák, talán el is hiszik: „Románia példaértékű nemzetiségi politikát folytat”. Az új Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu pártja RMDSZ-szel folytatott tárgyalásaira utalva egyértelműen jelenti ki – minden rosszindulat nélkül –, hogy a kisebbségek jogai Romániában biztosítottak. Úgy véli, a román törvények megfelelnek az európai szabványnak, s a kisebbségnek kedveznek, legfeljebb azok mindenkori betartásának lehetne utánanézni, ezért nem alkotja vita tárgyát a pártok közti egyezkedésekben.
A román–magyar megegyezés lényegében így válik süketek párbeszédévé. Példaként a 2015. március 10-ei sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés résztvevőinek petícióját említem. A prefektúra és a minisztériumi hatalmi gőg, önkény ugyanis nemlétezőnek tekinti, különböző kifogásokra alapozva válaszra sem méltatja. Eva Maria Barki nemzetközi jogász 2005-ben elhangzott szavai jóslatszerűen válnak be. A magyarságnak önrendelkezés nélkül „nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszabb távon nem javul, hanem rosszabbodik”. Ezt nem kell különösképp bizonygatni, gondoljunk csak arra, hogy az 1990. február 10-ei könyves-gyertyás tüntetésen, ahogy az ezt követő években is, magyar állami egyetemet, a Bolyai Egyetem visszaadását követeltük, s ma már a hajdani marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belüli magyar tagozat önálló karként való elismeréséért rimánkodunk. A magyar oktatás visszaszorítása állandó jellegű. Példaként említem a szakminisztérium napokban jóváhagyott beiskolázási tervét. Nemcsak felülírja a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség javaslatait, de egyértelműen arcátlan és diszkriminatív. Amíg a sepsiszentgyörgyi egykori magyar tanítóképző épületében, székelő Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt elméleti osztály indulhat, addig a két magyar középiskolában, a Mikesben és a Mikóban 3–3, azaz hat osztály. Ez nem jelent egyebet, minthogy a város népességének 22 százalékarányú románsága kétszeres arányban (45,45 százalékban) tanulhat elméleti osztályban. A minisztérium nem a korábbi aránytalanság megszüntetésére törekszik. Normális lett volna, ha az eddig túlméretezett 4 román osztály számát 3-ra csökkentik, arányuk ez esetben is 27,27 százalék lenne. Ezzel ellentétben mit látunk? Megemelik a román elméleti osztályok számát. Amíg a magyarok 56 százaléka tanul majd a szakoktatásban, addig a románok 25 százaléka. Természetesen nem a szakoktatás ellen vagyunk, mert erre valóban igény mutatkozik, hanem a nyilvánvaló diszkrimináció miatt emelünk szót. A közhiedelemmel ellentétben nem az a gond, hogy felhígul a román líceum tanulóinak tudásszintje, hanem az, hogy a magyar diákok egy része, aki nem akar szakiskolába járni, román elméleti osztályba iratkozik. Akik „elintézték”, hogy tovább növeljék az elméleti román osztályok számát, bizonyára arra gondolnak, hogy a város románsága túlreprezentált bizonyos elméleti ismereteket kívánó intézményekben, a bíróságon, az ügyészségen, a prefektúrán, a többágú túldimenzionált elnyomó apparátusban, ezért ha fenn akarják tartani az egyenlőtlenséget – márpedig ez cél –, akkor az utánpótlás biztosításához szükségük van az elméleti képzésre. A székely pedig ne mind fiszlikoljon az értelmiségi életpálya irányába, csak kulizzon, legyen például orvos helyett hálás beteg, s boldog, hogy szülőföldjén megtűrt, másodrangú állampolgár!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jellemző a nemzeti közösségünk felszámolására törekvő Romániára, hogy a politikusok – pártállástól függetlenül – azt szajkózzák, talán el is hiszik: „Románia példaértékű nemzetiségi politikát folytat”. Az új Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu pártja RMDSZ-szel folytatott tárgyalásaira utalva egyértelműen jelenti ki – minden rosszindulat nélkül –, hogy a kisebbségek jogai Romániában biztosítottak. Úgy véli, a román törvények megfelelnek az európai szabványnak, s a kisebbségnek kedveznek, legfeljebb azok mindenkori betartásának lehetne utánanézni, ezért nem alkotja vita tárgyát a pártok közti egyezkedésekben.
A román–magyar megegyezés lényegében így válik süketek párbeszédévé. Példaként a 2015. március 10-ei sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés résztvevőinek petícióját említem. A prefektúra és a minisztériumi hatalmi gőg, önkény ugyanis nemlétezőnek tekinti, különböző kifogásokra alapozva válaszra sem méltatja. Eva Maria Barki nemzetközi jogász 2005-ben elhangzott szavai jóslatszerűen válnak be. A magyarságnak önrendelkezés nélkül „nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszabb távon nem javul, hanem rosszabbodik”. Ezt nem kell különösképp bizonygatni, gondoljunk csak arra, hogy az 1990. február 10-ei könyves-gyertyás tüntetésen, ahogy az ezt követő években is, magyar állami egyetemet, a Bolyai Egyetem visszaadását követeltük, s ma már a hajdani marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belüli magyar tagozat önálló karként való elismeréséért rimánkodunk. A magyar oktatás visszaszorítása állandó jellegű. Példaként említem a szakminisztérium napokban jóváhagyott beiskolázási tervét. Nemcsak felülírja a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség javaslatait, de egyértelműen arcátlan és diszkriminatív. Amíg a sepsiszentgyörgyi egykori magyar tanítóképző épületében, székelő Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt elméleti osztály indulhat, addig a két magyar középiskolában, a Mikesben és a Mikóban 3–3, azaz hat osztály. Ez nem jelent egyebet, minthogy a város népességének 22 százalékarányú románsága kétszeres arányban (45,45 százalékban) tanulhat elméleti osztályban. A minisztérium nem a korábbi aránytalanság megszüntetésére törekszik. Normális lett volna, ha az eddig túlméretezett 4 román osztály számát 3-ra csökkentik, arányuk ez esetben is 27,27 százalék lenne. Ezzel ellentétben mit látunk? Megemelik a román elméleti osztályok számát. Amíg a magyarok 56 százaléka tanul majd a szakoktatásban, addig a románok 25 százaléka. Természetesen nem a szakoktatás ellen vagyunk, mert erre valóban igény mutatkozik, hanem a nyilvánvaló diszkrimináció miatt emelünk szót. A közhiedelemmel ellentétben nem az a gond, hogy felhígul a román líceum tanulóinak tudásszintje, hanem az, hogy a magyar diákok egy része, aki nem akar szakiskolába járni, román elméleti osztályba iratkozik. Akik „elintézték”, hogy tovább növeljék az elméleti román osztályok számát, bizonyára arra gondolnak, hogy a város románsága túlreprezentált bizonyos elméleti ismereteket kívánó intézményekben, a bíróságon, az ügyészségen, a prefektúrán, a többágú túldimenzionált elnyomó apparátusban, ezért ha fenn akarják tartani az egyenlőtlenséget – márpedig ez cél –, akkor az utánpótlás biztosításához szükségük van az elméleti képzésre. A székely pedig ne mind fiszlikoljon az értelmiségi életpálya irányába, csak kulizzon, legyen például orvos helyett hálás beteg, s boldog, hogy szülőföldjén megtűrt, másodrangú állampolgár!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 27.
25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag
2017. május 22.
Nyilatkozat a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.”
Tőkés László, az EMNT elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.”
Tőkés László, az EMNT elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. május 22.
Tőkés méltatja és helyre teszi a FUEN-kongresszust
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag